Ennyit a reformról

Akkor tehát a következő négy évben sem fog semmi érdemi történni az egészségügyben. Erről épp most lett tájékoztatva a nagyközönség, Nagy Anikó szakállamtitkár lemondásának elfogadása útján.

A színfalak mögé pillantva a két régi harcostárs, Kásler Miklós miniszter és Nagy váratlan szakítása azonnal magyarázatot nyer. Mivel az állami egészségügy állapotával ma már mindenki elégedetlen, Orbán Viktort is beleértve, az államtitkárnak elő kellett rukkolnia valamivel, amiről odafönt úgy gondolhatták, hogy nem kerül sok pénzbe, ám mégis eladható a népnek reformként. Ez lett volna a kiegészítő egészségbiztosításról szóló tervezet.

Csakhogy a kiegészítő biztosítást nem lehet anélkül bevezetni, hogy előtte valaki (a politika) el ne döntené, mi tartozik bele a minden járulékfizetőnek és eltartottnak járó alapcsomagba. Ennél fundamentálisabb és húsba vágóbb politikai döntés az egészségügyben nincs – nem véletlen, hogy az Orbán-kormány úgy fél tőle, mint a tűztől. Ha túlságosan szűkre szabják az alapcsomagot, abból népfelkelés lesz; de valójában nem is nagyon lehetséges úgy meghúzni a határt, hogy jelentős tömegek és komoly hangerővel bíró betegcsoportok ne érezzék kisemmizettnek magukat.

A szóban forgó aktust a magyar politikai osztály a rendszerváltás óta tolja maga előtt – mint az ún. szociális népszavazás megmutatta: nem is ok nélkül –, a Fidesznek (vagyis a kormánynak, vagyis Orbán Viktornak) pedig láthatóan a harmadik kétharmad sem adott elegendő bátorságot hozzá. Így hát Nagy Anikó valójában a lehetetlenre vállalkozott, amikor a legfontosabb koncepcionális kérdések megválaszolása és mindenféle háttérszámítás híján is összeállított egy ötoldalas vázlatot arról, hogyan is működhetne nálunk a krónikus finanszírozási válság egyik lehetséges megoldása, a kiegészítő biztosítási rendszer. A dolgozat kormányzati fogadtatása az előzményekhez méltó volt, amit a kiszivárgott hírek szerint Kásler személyes sérelemként élt meg, és a konzervatív-keresztény-paternalista hagyományoknak megfelelően a beosztottján igyekezett megtorolni – alighanem ez (is) vezetett a lemondáshoz.

Ha így volt, abból üzembiztosan két következmény adódik. Egyrészt, mint fentebb jeleztük, nem lesz itt semmiféle reform: nemcsak az akarat, de a kurázsi is hiányzik hozzá. Másrészt az egészségügyi szakállamtitkári poszt vágóhíd-jellege tovább erősödik: erre a pozícióra a jelen kormányzati konstrukcióban lehetetlen lesz olyan embert találni, akinek a felkészültsége, a beágyazottsága és a morális integritása is megvan hozzá.

És még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy marad, ami volt. Ahhoz, hogy legalább az elvándorlás, a lepusztulás, a szétesés megálljon, kellene valaki, akinek az egészségügy (végső soron: a nemzet) fontosabb a pillanatnyi politikai érdeknél, és akár a teljes érdektelenséget mutató miniszterelnökkel szemben is képes az ágazati érdekérvényesítésre. Nagy Anikó, háta mögött a saját szakmai múltjával és a kormányfő feleségének barátságával, kevés volt – ezek után valószínűleg mindegy is, hogy ki lesz az utód.