Etető – Profik a moziból

Filmekből bőséges a kínálat a tévékben. Mindenki megtalálhatja az érdeklődésének megfelelőt. Vannak végeérhetetlen sorozatok, közülük jó néhányban csak a szereplők állandók, de az epizódok különállók. Aztán szinte minden napra jut egy-egy nagy, híressé vált hollywoodi alkotás, nemkülönben akciófilmek és művészinek készült mozik. Közben pedig egyre több magyar filmet is műsorra tűznek, régieket és újakat egyaránt.

Így nem csoda, hogy kapcsolgatás közben gyakran kincsekre bukkanunk. Olyan filmekre, amiket már sokszor láthattunk, de tizedszer-huszadszor is szívesen megnézünk, annyira jók. Már szinte betéve tudjuk a jeleneteket, a párbeszédeket, de ott ragadunk és végignézzük. Profi munkák. Ilyen például - hogy rögtön egy magyar példát említsünk - A tizedes meg a többiek (jövő szombaton a Duna TV-n adják, az egyik főszereplő, Sinkovits Imre 90. születésnapja alkalmából). Megunhatatlan Bruce Willis és a Drágán add az életed első három epizódja, vagy Mel Gibson és Danny Glover remeklése, a Halálos fegyver mind a négy része. A napokban egy francia klasszikus tűnt fel az egyik adón, Jean-Paul Belmondo fénykorából. A profi - ez az 1981-ben bemutatott film címe és egyúttal az alkotók jellemzője is.

Nem véletlen, hogy ezt tartják Belmondo legismertebb filmjének, csak Franciaországban több mint ötmillióan látták. A főszereplőt, Josselin Beaumontot egy afrikai országba küldik, hogy ölje meg az elnököt. Ám mire végrehajthatná a - titkos - megbízatást, megváltozik a politikai helyzet, ezért feladják őt. Egy fegyenctáborban tölt el két szörnyű évet, mire meg tud szökni, visszatér Párizsba, pont jókor, mert oda várják az afrikai elnököt. A főhősnek ez jó alkalom, hogy bosszút álljon a titkosszolgálaton és azzal fenyegetőzzön, befejezi küldetését, megöli az elnököt.

Viszonylag egyszerű történet, persze csavarokkal és nagyszerű színészi játékkal. Belmondo méltó párja a kérlelhetetlen titkosszolgálati főnököt, Rosen felügyelőt játszó Robert Hossein. Kettejük párviadala - a Volt egyszer egy vadnyugat kulcsjelenetének paródiája - a film csúcsa. Hogy aztán ez a siker záloga, vagy az, hogy nincs happy end, az kérdéses. Még az is lehet, a megoldás Ennio Morricone fülbemászó, pompás zenéje. Valószínűleg minden együtt. A rendező, George Lautner mesterien adagolja a történetet, remek atmoszférát teremt. A legjobbakkal dolgozik, ahogy azt három évvel később, a Kellemes húsvéti ünnepeket című filmjében is bizonyította, ugyancsak Belmondo főszereplésével. Talán a Film Café műsorszerkesztői is úgy gondolták, a jóból sosem elég, mert az utóbbi napokban háromszor is leadták a Profit. Biztosra mentek.

Nem volt ekkora siker, mégis figyelmet érdemel egy másik film is, amit viszont a Duna TV vetített, és csak egyszer (ismétlés másnap késő éjjel a Duna Worldön, hogy a távolba szakadt honfitársak se maradjanak ki belőle). Igazából a cím keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ritka hosszú: Már nem olyan időket élünk. A tartalmi sorvezető szerint: "vidám történet egy munkahelyi kalandról". És tényleg. Csak nem olyan vidám. Ám teljesen benne van a hatvanas évek "feelingje". Egy kereskedelmi vállalat fiatal mérnökének kiszállásra kell mennie egy isten háta mögötti helyre és vele tart a cég csinos közgazdásznője is. Tél van, hideg, isznak néhány kupicával, majd reggel együtt ébrednek. (Hogy közben mi történt, azt a szocialista filmművészet nem ábrázolta.) Csakhogy ez a kis félrelépés - amit a szereplők szeretnének elfelejteni - nem marad titokban. És a cégnél addig-addig támadják és védik is őket, amíg szétrombolják mindkét ember teljes életét.

Ezúttal nem a történet érdemel figyelmet - a film erősen közepes -, hanem az alkotógárda. Az író Kállai István, akinek nevéhez sok vígjáték fűződik. Volt színházi dramaturg és a tévés szórakoztatás egyik alapítója. Így ő a "helyén van", nem úgy a rendező, Marton Endre. Akit elsősorban színházi munkái tettek ismertté, volt a Nemzeti Színház főrendezője és igazgatója, a legenda szerint sok csatát megvívva Major Tamással, a teátrum „erős emberével”. 62 évesen halt meg, nem egészen egy évvel azután, hogy távoznia kellett a Nemzetiből - állítólag ebbe halt bele. Mindössze három filmet jegyzett, s egy esztergomi forgatás közben állt meg a szíve egyik pillanatról a másikra. De amikor ezt készítette - 1965-ben -, még csak 48 éves volt és feltehetően első filmje, a Katonazene kedvező fogadtatása miatt vállalta.

Az pedig egészen biztos, hogy remek szereplőket kért fel, persze volt is kikből választania, még élt a magyar színészek nagy generációja. Így a két főhős Gábor Miklós és Váradi Hédi, hozzák szokott formájukat, akárcsak Bessenyei Ferenc és Rajz János. Ám aki miatt mindenképpen érdemes megnézni ezt a művet, az - természetesen - Sinkovits Imre. Ő a kalandba bocsátkozó fiatalember jó barátja, régi osztálytársa és védelmezője. Utóbbit olyan sikeresen teszi, hogy végül neki köszönhetően fordul minden rosszra. Sinkovits egyszerre szimpatikus és ellenszenves, megnyerő és rémséges. Talán nem véletlenül játszhatott el éppen egy évvel e film után egyszerre 16 szerepet az És akkor a pasas című - egyébként szintén felejthető - alkotásban.

Belmondo és Sinkovits. Miattuk (is) érdemes tallózni a bőséges kínálatban. És miattuk elviselhető az etetés, a sok reklám, mert aztán folytatódik a film és ők valóban játszanak, mindannyiunk örömére.