Etető – Profik a moziból

Publikálás dátuma
2018.10.07. 11:46

Filmekből bőséges a kínálat a tévékben. Mindenki megtalálhatja az érdeklődésének megfelelőt. Vannak végeérhetetlen sorozatok, közülük jó néhányban csak a szereplők állandók, de az epizódok különállók. Aztán szinte minden napra jut egy-egy nagy, híressé vált hollywoodi alkotás, nemkülönben akciófilmek és művészinek készült mozik. Közben pedig egyre több magyar filmet is műsorra tűznek, régieket és újakat egyaránt.
Így nem csoda, hogy kapcsolgatás közben gyakran kincsekre bukkanunk. Olyan filmekre, amiket már sokszor láthattunk, de tizedszer-huszadszor is szívesen megnézünk, annyira jók. Már szinte betéve tudjuk a jeleneteket, a párbeszédeket, de ott ragadunk és végignézzük. Profi munkák. Ilyen például - hogy rögtön egy magyar példát említsünk - A tizedes meg a többiek (jövő szombaton a Duna TV-n adják, az egyik főszereplő, Sinkovits Imre 90. születésnapja alkalmából). Megunhatatlan Bruce Willis és a Drágán add az életed első három epizódja, vagy Mel Gibson és Danny Glover remeklése, a Halálos fegyver mind a négy része. A napokban egy francia klasszikus tűnt fel az egyik adón, Jean-Paul Belmondo fénykorából. A profi - ez az 1981-ben bemutatott film címe és egyúttal az alkotók jellemzője is.
Nem véletlen, hogy ezt tartják Belmondo legismertebb filmjének, csak Franciaországban több mint ötmillióan látták. A főszereplőt, Josselin Beaumontot egy afrikai országba küldik, hogy ölje meg az elnököt. Ám mire végrehajthatná a - titkos - megbízatást, megváltozik a politikai helyzet, ezért feladják őt. Egy fegyenctáborban tölt el két szörnyű évet, mire meg tud szökni, visszatér Párizsba, pont jókor, mert oda várják az afrikai elnököt. A főhősnek ez jó alkalom, hogy bosszút álljon a titkosszolgálaton és azzal fenyegetőzzön, befejezi küldetését, megöli az elnököt.
Viszonylag egyszerű történet, persze csavarokkal és nagyszerű színészi játékkal. Belmondo méltó párja a kérlelhetetlen titkosszolgálati főnököt, Rosen felügyelőt játszó Robert Hossein. Kettejük párviadala - a Volt egyszer egy vadnyugat kulcsjelenetének paródiája - a film csúcsa. Hogy aztán ez a siker záloga, vagy az, hogy nincs happy end, az kérdéses. Még az is lehet, a megoldás Ennio Morricone fülbemászó, pompás zenéje. Valószínűleg minden együtt. A rendező, George Lautner mesterien adagolja a történetet, remek atmoszférát teremt. A legjobbakkal dolgozik, ahogy azt három évvel később, a Kellemes húsvéti ünnepeket című filmjében is bizonyította, ugyancsak Belmondo főszereplésével. Talán a Film Café műsorszerkesztői is úgy gondolták, a jóból sosem elég, mert az utóbbi napokban háromszor is leadták a Profit. Biztosra mentek.
Nem volt ekkora siker, mégis figyelmet érdemel egy másik film is, amit viszont a Duna TV vetített, és csak egyszer (ismétlés másnap késő éjjel a Duna Worldön, hogy a távolba szakadt honfitársak se maradjanak ki belőle). Igazából a cím keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ritka hosszú: Már nem olyan időket élünk. A tartalmi sorvezető szerint: "vidám történet egy munkahelyi kalandról". És tényleg. Csak nem olyan vidám. Ám teljesen benne van a hatvanas évek "feelingje". Egy kereskedelmi vállalat fiatal mérnökének kiszállásra kell mennie egy isten háta mögötti helyre és vele tart a cég csinos közgazdásznője is. Tél van, hideg, isznak néhány kupicával, majd reggel együtt ébrednek. (Hogy közben mi történt, azt a szocialista filmművészet nem ábrázolta.) Csakhogy ez a kis félrelépés - amit a szereplők szeretnének elfelejteni - nem marad titokban. És a cégnél addig-addig támadják és védik is őket, amíg szétrombolják mindkét ember teljes életét.
Ezúttal nem a történet érdemel figyelmet - a film erősen közepes -, hanem az alkotógárda. Az író Kállai István, akinek nevéhez sok vígjáték fűződik. Volt színházi dramaturg és a tévés szórakoztatás egyik alapítója. Így ő a "helyén van", nem úgy a rendező, Marton Endre. Akit elsősorban színházi munkái tettek ismertté, volt a Nemzeti Színház főrendezője és igazgatója, a legenda szerint sok csatát megvívva Major Tamással, a teátrum „erős emberével”. 62 évesen halt meg, nem egészen egy évvel azután, hogy távoznia kellett a Nemzetiből - állítólag ebbe halt bele. Mindössze három filmet jegyzett, s egy esztergomi forgatás közben állt meg a szíve egyik pillanatról a másikra. De amikor ezt készítette - 1965-ben -, még csak 48 éves volt és feltehetően első filmje, a Katonazene kedvező fogadtatása miatt vállalta.
Az pedig egészen biztos, hogy remek szereplőket kért fel, persze volt is kikből választania, még élt a magyar színészek nagy generációja. Így a két főhős Gábor Miklós és Váradi Hédi, hozzák szokott formájukat, akárcsak Bessenyei Ferenc és Rajz János. Ám aki miatt mindenképpen érdemes megnézni ezt a művet, az - természetesen - Sinkovits Imre. Ő a kalandba bocsátkozó fiatalember jó barátja, régi osztálytársa és védelmezője. Utóbbit olyan sikeresen teszi, hogy végül neki köszönhetően fordul minden rosszra. Sinkovits egyszerre szimpatikus és ellenszenves, megnyerő és rémséges. Talán nem véletlenül játszhatott el éppen egy évvel e film után egyszerre 16 szerepet az És akkor a pasas című - egyébként szintén felejthető - alkotásban.
Belmondo és Sinkovits. Miattuk (is) érdemes tallózni a bőséges kínálatban. És miattuk elviselhető az etetés, a sok reklám, mert aztán folytatódik a film és ők valóban játszanak, mindannyiunk örömére.

Kína sem áll fegyvertelenül Trump vámháborújában

Publikálás dátuma
2018.10.07. 10:05
Kínai áruk amerikai kikötőben
Fotó: Mark RALSTON / AFP
Az árukereskedelemnél jóval kiegyensúlyozottabb általános gazdasági kapcsolatok Peking ütős fegyverei lehetnek Washingtonnal szemben, kezdve az amerikai termékek fogyasztói bojkottjával.
Fél évvel ezelőtt a Népszavában „trumpi kardcsörtetésről” írtam a Kína ellen életbe léptetett korlátozott amerikai vámok kapcsán. Azóta a helyzet sokat romlott, nem csak a vámhatáron, hanem az Amerika és Kína közötti viszony egészét tekintve is. Minden arra mutat, hogy Donald Trump amerikai elnök egész pályás letámadásba ment át Peking ellen. A gazdasági konfliktus mellett a katonai feszültség is nőtt több ok miatt. Ezek: a B-52-es amerikai stratégiai nehézbombázók "provokatív" átrepülései a Dél-kínai-tengeren megépített mesterséges szigetek fölött; Washington újabb fegyverszállításai Tajvanba és amerikai gazdasági szankciók életbelépése Kína ellen katonai repülőgépek és rakétavédelmi rendszerek Oroszországból való beszerzése miatt. Az csak hab a tortán, hogy a Fehér Ház most már Kínát is megvádolta az amerikai választási rendszerbe való beavatkozással, illetve annak kísérletével.
Közben mind kiélezettebb stratégiai rivalizálás folyik a két ország között a csúcstechnológiai dominanciáért – amelynek súlyos biztonságpolitikai vetületei is vannak –, különösen azután, hogy Peking a "Made in China 2025" program keretében globális vezető szerepre törekszik valamennyi csúcstechnológiában, a szupergyors adatátviteltől kezdve a mesterséges intelligenciáig. Olyan technológiai szupersztárok, mint a Baidu, Tencent, Huawei, Alibaba – amelyek korábban főleg "koppintásból" éltek – egyre jobban az amerikai tech-óriások sarkában vannak. Például a Tencent "WeChat" üzenetküldő alkalmazása fölveszi a versenyt bármelyik hasonló amerikai applikációval. Tavaly a mesterséges intelligencia gyakorlati alkalmazására több vállalkozói tőkét fektettek be Kínában, mint az USA-ban. Közben Washington mind jobban korlátozza az állami kötődésű kínai befektetők vállalatfelvásárlásait a kaliforniai Szilícium-völgyben.
Az egész pályás letámadás logikusan következik Trump elnök tavaly decemberben elfogadott nemzetbiztonsági stratégiájából, amely meghúzta a vészharangot Amerika fogyatkozó katonai fölénye, valamint Kína és Oroszország "ragadozó", "revizionista" jellegű (értsd: a Pax Americana hegemóniáját kihívó) nemzetközi szerepe miatt. A stratégia "A gazdasági biztonság egyenlő a nemzetbiztonsággal" című fejezetét szinte egy az egyben Kínát szem előtt tartva fogalmazták meg. Az ázsiai ország látványos világgazdasági nyomulását, technológia-beszerzési politikáját és az Amerikával szembeni eget verő kereskedelmi mérlegtöbbletét a Trump-kormány hivatalosan a kiemelt nemzetbiztonsági kockázat szintjére emelte. (A mérlegtöbblet jelentősen továbbnőtt Trump másféléves elnöksége alatt.) Pekingi szemszögből ezt a stratégiát aligha lehet másképp értelmezni, mint egy átfogó feltartóztatási tervet, Kína Ázsián túlmutató, szuperhatalmi felemelkedésének megfékezésére irányuló törekvést. Az is.
Kínai hajó Kalifornia partjainál
Jelenleg a feltartóztatás fő csapásiránya a kereskedelempolitika, azon belül is a vámpolitika. Donald Trump nem kis mértékben a merkantilista "ázsiai ragadozóval" szembeni erélyes kiállásával kaparintotta meg a Fehér Házat a kínai exportcunamitól sokat szenvedő "rozsdaövezetben", a Nagy-tavak ipari hátországában. Az utóbbi hetekben Trump emelte a tétet azzal, hogy már a kínai import felére rótt ki súlyos (10 és 25 százalékos) pótvámokat, amelyek valójában Peking tisztességtelennek vélt kereskedelmi praktikái (köztük a technológialopás) miatti büntetővámok (Marco Rubio republikánus szenátor "tolvajadót" emleget). Ez év végére a teljes kínai behozatal pótvám-köteles lesz, ha Peking nem kész a feltétel nélküli megadásra, s nem hagy föl (már pedig nem fog, már csak nagyhatalmi presztízs okokból sem) a szemet szemért, fogat fogért elvű ellen-vámokkal. Ez a gazdaságtörténelem legnagyobb vámháborúja: a két leghatalmasabb gazdaság és kereskedőnemzet között, amelyek együttesen a világ GDP-jének 40 százalékát adják. Felmérhetetlen tehát a kockázat és a potenciális kár a világgazdaság számára.

Amerika nyeregben?

Kína eddigi adok-kapok válaszai ellenére Trump úgy érzi, hogy nyeregben van, Peking előbb vagy utóbb beadja a derekát. Diadalittasan mondta a napokban: "Amerika nyerésre áll, Kína már több milliárd dollárnyi vámot fizetett be az amerikai kincstárba." (Ezzel elárulta, nincs tisztában azzal, hogy az általa kirótt vámokat nem a kínai exportőrök, hanem az amerikai importőrök, végső soron pedig az amerikai fogyasztók fizetik meg.) Kiemelte, hogy míg Kínában esik a tőzsde, addig Amerikában töretlenül szárnyal, figyelmen kívül hagyva azt, hogy alapvetően egyik országban sem a vámpolitika mozgatja a pénzpiacokat.
Az elnök arra a látszólagos helyzeti előnyre épít, hogy a kétoldalú áruforgalomban Kínának négyszer nagyobb az exportja, mint Amerikának. Tehát a szemet szemért alapú ellenvám-játékban Pekingnek jóval előbb elfogynak a lapjai, mint Washingtonnak. Vajon ez azt jelenti, hogy Kína kezeket feltartva megadja majd magát, s lehajtott fejjel kapitulál Washingtonnak, ahogy erre Trump és stábja számít? Korántsem.
A valóban korlátozott mértékű vámretorzió mellett Pekingnek potenciálisan ütős ellen-fegyverei vannak, amelyek a Fehér Házat előbb vagy utóbb jobb belátásra kell, hogy bírják a konfliktusban. Az összképet kell figyelni! Amint a Financial Timesban és a The Wall Street Journalben közölt számításaim mutatják, a Kína és Amerika közötti általános gazdasági kapcsolatok sokkal kiegyensúlyozottabbak, mint a kétoldalú árukereskedelem, amelyre Trump egyoldalúan összpontosít. Ha tekintetbe vesszük a Kínában működő amerikai multik hatalmas volumenű eladásait a kínai belső piacon, a szolgáltatás-kereskedelemben (turizmus, oktatás, biztosítás stb.) meglévő amerikai többletet, valamit a Hongkongon keresztüli reexportot, akkor Amerikának valójában nem deficitje, hanem többlete van Kínával szemben a gazdasági összkapcsolatok szintjén. Arról nem is beszélve, hogy az USA-ba irányuló kínai árukivitel felnagyított, mivel a hivatalos kereskedelmi statisztikák "kínainak" tudják be az ott összeszerelt amerikai (és más külföldi) közbenső termékek értékét is. (Jó példa erre az Apple Kínában "gyártott" okostelefonja).
Apple Store Sanghajban

Peking ellen-fegyverei

Már csaknem félezer nagy amerikai vállalat működik Kínában, köztük olyan márkanevek, mint az Apple, Ford, General Motors, Starbucks. Számukra a kínai középosztály 400 milliós belső piaca a második legnagyobb értékesítési piacot jelenti. Nem véletlen, hogy a pekingi vezetés adut lát a hatalmas és rohamosan bővülő nemzeti piacban. A kormány számos módon megnehezítheti az ott működő amerikai cégek életét. Például informálisan megindított fogyasztói bojkottokkal: "Apple-telefonok helyett vegyünk Huaweit!" Kínában több mint háromezer Starbucks kávézó üzemel, amelyeket címzett, hazafias felhangú fogyasztói felhívásokkal hónapokon belül bezárásra lehet kényszeríteni. Korábban Japán és Dél-Korea saját bőrén tapasztalhatta meg az ilyen jellegű pekingi büntetés ódiumát. A bojkott könnyen kiterjeszthető az Amerikába irányuló kínai turizmusra is, mivel a szervezett turizmus jórészt állami kézben van. Trump abban reménykedhet, hogy a Kínában így ellehetetlenített amerikai multik hazaköltöznek majd, gyarapítva az otthoni munkahelyek számát. Valószínűbb azonban, hogy a multik – kiépített szállítási láncaik miatt is – inkább Ázsiában maradnak, Indiával és Vietnammal az élen.
Ott van továbbá Peking kezében a hagyományos valutafegyver. Minden importvámot ellensúlyozni lehet – részben vagy egészben – az exportáló ország valutájának megfelelő mértékű leértékelésével. Trump korábban úton útfélen ostorozta Pekinget a valutamanipuláció miatt, most viszont lényegében ő kényszeríti rá. A vámháború év eleji kirobbanása óta az irányított lebegtetésű jüan már közel 10 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben, ezzel arányosan közömbösítve az amerikai pótvámok negatív exporthatását. Ráadásul Peking számára a leértékelés dupla csövű puska, mivel az – rárakódva az ellen-vámokra – tovább drágítja az amerikai importtermékeket a hazai piacon. És ott van még Kína vészhelyzetben bedobható "nukleáris" fegyvere: Peking csillagászati méretű amerikai adósságpapírokat birtokol, amely révén bármelyik pillanatban bedöntheti a dollárt, bár ez nem áll pénzügyi érdekében.
Végezetül itt van Trump "globális amerikai energiadominancia" nevű, kihívóan csengő energiadoktrínája, amelyben központi szerepet kapott az USA cseppfolyós földgázexportja a tempósan bővülő ázsiai LNG-piacokra. Japán után Kína a második legnagyobb LNG-importpiac a világon, s csak idő kérdése, hogy mikor kerül az élre. A gazdasági háború eszkalálódása esetén Washington elfeledkezhet a kínai energiapiacról. Peking máris visszavonta korábbi ígéretét az amerikai földgázimport jelentős fokozására a kereskedelmi mérlegtöbblet lefaragása érdekében.
Donald Trump erősen leértékeli Kínának a külső gazdasági nyomás elleni védekező potenciálját és kitartását. Ugyanakkor túlértékeli Amerikát, mint kereskedelmi szuperhatalmat, amely képes Kínát a sarokba szorítani és megregulázni. De 9 százalékos részesedésével a világexportból (Kína 13 százalékával szemben), Amerika nem kereskedelmi szuperhatalom. A globálisan feltörekvő Kína nem mutatkozhat gyengének Washington nyomáspolitikájával szemben sem a hazai, sem a világközvélemény szemében. "A kereskedelmi háborúk jók és könnyen megnyerhetők" – mondja Trump. Elveszteni azonban még könnyebb őket.
Szerző

Berend T. Iván: „A múlt nem hagyja magát eltörölni”

Publikálás dátuma
2018.10.07. 07:22

Fotó: Népszava
Túlélte Dachaut és öt magyarországi rendszerváltást, a rendszerváltás hajnalán még kétszer is nemet mondott az amerikai meghívásra, de aztán jött Csurka István. A 88 éves gazdaságtörténésszel egyebek mellett a „Nyugat alkonyáról” és az EU-ról is beszélgettünk.
Rövidesen napvilágot látó interjúkötetben tekint vissza mozgalmas életútjára Berend T. Iván akadémikus. Az Éghajlat Kiadó gondozásában ez év novemberében megjelenő, Naplementék című kötet sajátos műfajt képvisel: a kilencvenes évek eleje óta Los Angelesben élő, 88 éves, egészen néhány hónappal ezelőttig a világ egyik legtekintélyesebb egyetemén, a UCLA-n dolgozó gazdaságtörténész hosszú hónapokon keresztül válaszolt a kiadó igazgatójának kérdéseire. A válaszok hol személyes vonatkozásúak, hol közérdekűek, múltról, jelenről, Magyarországról és a világról szólnak. Különlegességét az adja, hogy az interjún kívül egy tucat kis írást, bensőséges visszaemlékezést is tartalmaz. Köztük a megrendítő Eperdzsem címűt, amelyben 1944 karácsony estéjének történetét írja le. A komáromi Csillag erőd internálótáborából hatnapos, lezárt marhavagonban megtett utazás után érkezett meg 14 évesen a dachaui koncentrációs táborba és részesült ritka emberi gesztusban. Életének csaknem kilenc évtizede alatt Magyarországon öt rendszerváltás zajlott le, érzése szerint a hatodik most van folyamatban. Ahogy a kiadónak, Berend T. Iván lapunknak is e-mailben nyilatkozott.

– Ha Dachau a kezdet, hetvennégy éve él együtt a történelemmel. Változott az évek során az egyes eseményekről, jelenségekről megfogalmazott véleménye? – Az ember élményei, benyomásai a világról megváltoznak az új történelmi közegben. Másként látja a világot 20, mint 80 évesen, nagy élettapasztalattal a háta mögött. A történelem eseményei sokszor kerülnek új megvilágításba. Vegyük példaként a munkásosztály szerepét. Egyetemi tanulmányaim során, de utána is, magától értetődőnek vettem, hogy a munkásság, amely a modern történelemben a rövidebbet húzta, természetesen törekszik a jobbra és áll a pozitív változtatást akarók közé. Napjainkban viszont a továbbra is hátrányos helyzetben lévő munkásság nagy számban sorakozik fel a legrosszabb populista demagógok mögé. Ez a tömeg mindig hajlott a radikalizmusra, de sajnos időről időre a rossz, negatív radikalizmusban is hajlandó hinni. Ez nem újdonság, hiszen Hitler pártja tagságának egyharmada munkásokból állt és a "vörös Csepel" szavazóinak többsége is a Nyilaskeresztes Pártra voksolt 1939-ben. Napjainkban nagy munkástömegek állnak a Brexit mögött Angliában, Le Pen szavazói között Franciaországban és hisznek Donald Trump esztelen uszításaiban is, együtt menetelve a fehér szupremácia rasszista híveivel. Ma másként látom a nagy történelmi változások kérdését is. Korábban erősebben hittem a nagy fordulatok lehetőségében. A hosszú történelmi folyamatok (melyeket a francia Annales-iskola "longue durée-nek" nevezett) mélyebb értelmezése világossá tette, hogy miközben léteznek nagy történelmi változások, a történelem a változás és változatlanság dialektikája alapján alakul. A múlt mindig belemosódik a jelenbe, vagyis gyengítheti a "nagy" változást és sok mindent konzerválhat a múltból. 
– Mennyiben érzi úgy, hogy családja és saját története, életútja tipikus példája a magyar történelemnek? Nem érezhettem másként, hiszen az életem során eddig lezajlott öt magyarországi rendszerváltás mindegyikének vagy szenvedő alanya, vagy cselekvő részese voltam. Mindegyik erősen befolyásolta családom életét. A II. világháború súlyos megrázkódtatásai megtizedelték a magyar társadalmat, az én kiterjedtebb családomat még inkább: létszámunk 32-ről 9-re csökkent. Az 1989-es rendszerváltás átalakította a magyar társadalom létfeltételeit. Ebben magam is közreműködtem, ahogy erről a most megjelenő interjú-kötetben beszámolok, de a végén egész közvetlen családommal, összesen vagy egymillió magyarral együtt külföldre "tántorogtunk".  
– Professzor úr a szocializmus építésének évtizedei során sem szűkölködött lehetőségekben és elismerésekben, például igazán korai Kossuth-díjban (1961). Mikortól számítja a "kételkedés korának" kezdetét, amikor először talán maga és munkatársai, majd a társadalom is megkérdőjelezte a rendszer hosszú távú jövőjét? – A “kételkedés kora” mindenki számára máskor kezdődött. Voltak, akik számára rögtön, mások számára talán soha. Gyerekkorom és főként a háború éveinek legszemélyesebb élményei vezettek arra, ami 15-16 éves koromra mély meggyőződésemmé vált, hogy - az Internacionálé ismert sorát idézzem, - a "múltat végképp el kell törölni". Nem tudtam, hogy a múlt nem hagyja magát eltörölni, hanem mindig benne van a jelenben és befolyásolja a jövőt. A rémségek valóban hamar visszatértek. Az 1949-1953 közötti sztálinista időszak kirakatperei, erőszakos kollektivizálása, agymosó, ostoba propagandája jut eszembe elsőként. A kiáltó igazságtalanságok egy kicsiny villáma belénk csapott, amikor az ország újjáépítésén lelkesen munkálkodó édesapámat ok és magyarázat nélkül elbocsátották állásából. Belebetegedett a semmittevésbe és a reménytelen munkakeresésbe. És akkor jött Nagy Imre, aki egyébként az egyetemen tanárom volt. Végigültem az emlékezetes Petőfi Kör összes vitaülését. Ömlött a sok információ Sztálin rémtetteiről. Fiatal tanársegédként 1956. október 23-án ott vonultam diákjaimmal a Bem-szobortól a Kossuth térre. A teljes bezártság évei után az 1960-as évektől megnyílt a világ: olyan levéltári anyagokba tekinthettem be, melyek megvilágosították számomra az 1950-es éveket. Utazások, ösztöndíjak révén szinte egy "második egyetemet" végezhettem el, a 70-80-as évekre pedig a kételkedéstől eljutottam a cselekvéshez, a gazdasági reform megvalósításához, egy bizottság tagjaként a piacosítás és privatizáció tervezéséhez, egy másik vezetőjeként pedig 1956 népfelkelésként való újraértékeléséhez.  – Miért fogadta el a UCLA meghívását, miért "tántorgott ki" Amerikába a rendszerváltást követő euforikus hangulat ellenére, amikor a nemzetközi aktivitásra Magyarországról kiindulva is egyre több lehetőség adódott? – Az első két meghívásra, 1988-ban és 1989-ben még nemet mondtam. A Szentágothai János vezette akadémiai jelölőbizottság második akadémiai elnöki turnusra javasolt. Benne égtem az átalakulás forgatagában és 59 éves voltam. Miért kezdjek új életet máshol? Ekkor ért az arculcsapás. Megjelent egy nagy cikk a The New Yorker című magazinban a magyar folyamatokról. Az újságíró sok emberrel készített interjút Budapesten. Velem is, főként az átalakulás gazdasági oldaláról kérdezve. Mindenkinek feltette azonban ugyanazt a kérdést is az akkor előtört antiszemitizmusról, amiről őszintén elmondtam a véleményem. Elmondtam, hogy ez a Magyar Demokrata Fórumban is felütötte a fejét. Csurka István, a párt alelnöke gyakran juttatta kifejezésre félreérthetetlen nézeteit. Antall József felkeresett és megkért, tegyek egy nyilatkozatot, hogy az újságíró kiforgatta a szavaimat. Erre nem voltam hajlandó. Akkor rágalmazás címén feljelentettek. Mindkét fokon megnyertem ugyan a pert, de felkavarodott bennem, amit 1944-ben átéltem. Ebből nem kértem még egyszer. Szentágothaihoz intézett nyílt levelemben megírtam, nem tenne jót az Akadémiának, ha továbbra is én lennék az elnöke. Visszaléptem és elfogadtam a UCLA ajánlatát.  
– Aktuálisabb mezőkre áttérve, mit gondol a Nyugat alkonyáról, ami Magyarországon ma oly gyakran emlegetett téma? – Ezt a gondolatot már az I. világháború előtt kifejtette Oswald Spengler, majd a híres angol történész, Arnold J. Toynbee sokkötetes munkát írt a civilizációk, köztük a nyugati civilizáció történetéről, bemutatva, hogy civilizációk születnek, felemelkednek, majd lehanyatlanak és eltűnnek. Kétségtelen, hogy a XIX. század Angliáé, a XX. század Amerikáé volt, századunkban pedig a változás világos jelei érzékelhetők Kína és más ázsiai országok felemelkedésével. Kínában azonban az egy főre jutó jövedelem és életszínvonal csak 15 százaléka az amerikainak. A Kelet még messze áll a világelsőségtől. Oroszország, ahogy a nemrég elhunyt McCain szenátor nevezte, csak egy nagy benzinkút, Törökország tragikus helyzetben van, a Nyugat mindeközben újabb és újabb technikai vívmányokat produkál. Sokszáz éves folyamatokat néhány év alatt lejátszódó átalakulásként felfogni, primitív hiba lenne. – Néhány nappal a Sargentini-jelentés elfogadása után, a Brexit lázában égő Nagy-Britanniából egy magyar lapnak írva muszáj megkérdezni, mit gondol az Európai Unió szerepéről? – Az európai történelem talán legnagyobb teljesítményének tartom létrehozását. A föderális összefogás eredményeként nem csak a pusztító háborúknak vetett véget a kontinensen, de integrálta az 500 milliós európai piacot, szabaddá téve az áruk, a tőke és az emberek mozgását. Ez történelmi kiegyenlítődési folyamatokat indított el a nyugati gazdag centrum, illetve a déli és keleti perifériák között. Megalapozott számítások bizonyítják, hogy Magyarország az EU nagyvonalú támogatása nélkül ma több mint 10 százalékkal szegényebb lenne és kevesebbet fogyasztana, mint egy évtizeddel ezelőtt. A Nyugat-Európába a közép-európai térségből érkezett 20 millió ember, akik jobb megélhetést próbálnak biztosítani családjuknak, nem úgy ítéli meg, hogy a Nyugatnak már leáldozott. Jobban hisznek a saját szemüknek.