Etető – Profik a moziból

Publikálás dátuma
2018.10.07 11:46

Fotó: /
Filmekből bőséges a kínálat a tévékben. Mindenki megtalálhatja az érdeklődésének megfelelőt. Vannak végeérhetetlen sorozatok, közülük jó néhányban csak a szereplők állandók, de az epizódok különállók. Aztán szinte minden napra jut egy-egy nagy, híressé vált hollywoodi alkotás, nemkülönben akciófilmek és művészinek készült mozik. Közben pedig egyre több magyar filmet is műsorra tűznek, régieket és újakat egyaránt.
Így nem csoda, hogy kapcsolgatás közben gyakran kincsekre bukkanunk. Olyan filmekre, amiket már sokszor láthattunk, de tizedszer-huszadszor is szívesen megnézünk, annyira jók. Már szinte betéve tudjuk a jeleneteket, a párbeszédeket, de ott ragadunk és végignézzük. Profi munkák. Ilyen például - hogy rögtön egy magyar példát említsünk - A tizedes meg a többiek (jövő szombaton a Duna TV-n adják, az egyik főszereplő, Sinkovits Imre 90. születésnapja alkalmából). Megunhatatlan Bruce Willis és a Drágán add az életed első három epizódja, vagy Mel Gibson és Danny Glover remeklése, a Halálos fegyver mind a négy része. A napokban egy francia klasszikus tűnt fel az egyik adón, Jean-Paul Belmondo fénykorából. A profi - ez az 1981-ben bemutatott film címe és egyúttal az alkotók jellemzője is.
Nem véletlen, hogy ezt tartják Belmondo legismertebb filmjének, csak Franciaországban több mint ötmillióan látták. A főszereplőt, Josselin Beaumontot egy afrikai országba küldik, hogy ölje meg az elnököt. Ám mire végrehajthatná a - titkos - megbízatást, megváltozik a politikai helyzet, ezért feladják őt. Egy fegyenctáborban tölt el két szörnyű évet, mire meg tud szökni, visszatér Párizsba, pont jókor, mert oda várják az afrikai elnököt. A főhősnek ez jó alkalom, hogy bosszút álljon a titkosszolgálaton és azzal fenyegetőzzön, befejezi küldetését, megöli az elnököt.
Viszonylag egyszerű történet, persze csavarokkal és nagyszerű színészi játékkal. Belmondo méltó párja a kérlelhetetlen titkosszolgálati főnököt, Rosen felügyelőt játszó Robert Hossein. Kettejük párviadala - a Volt egyszer egy vadnyugat kulcsjelenetének paródiája - a film csúcsa. Hogy aztán ez a siker záloga, vagy az, hogy nincs happy end, az kérdéses. Még az is lehet, a megoldás Ennio Morricone fülbemászó, pompás zenéje. Valószínűleg minden együtt. A rendező, George Lautner mesterien adagolja a történetet, remek atmoszférát teremt. A legjobbakkal dolgozik, ahogy azt három évvel később, a Kellemes húsvéti ünnepeket című filmjében is bizonyította, ugyancsak Belmondo főszereplésével. Talán a Film Café műsorszerkesztői is úgy gondolták, a jóból sosem elég, mert az utóbbi napokban háromszor is leadták a Profit. Biztosra mentek.
Nem volt ekkora siker, mégis figyelmet érdemel egy másik film is, amit viszont a Duna TV vetített, és csak egyszer (ismétlés másnap késő éjjel a Duna Worldön, hogy a távolba szakadt honfitársak se maradjanak ki belőle). Igazából a cím keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ritka hosszú: Már nem olyan időket élünk. A tartalmi sorvezető szerint: "vidám történet egy munkahelyi kalandról". És tényleg. Csak nem olyan vidám. Ám teljesen benne van a hatvanas évek "feelingje". Egy kereskedelmi vállalat fiatal mérnökének kiszállásra kell mennie egy isten háta mögötti helyre és vele tart a cég csinos közgazdásznője is. Tél van, hideg, isznak néhány kupicával, majd reggel együtt ébrednek. (Hogy közben mi történt, azt a szocialista filmművészet nem ábrázolta.) Csakhogy ez a kis félrelépés - amit a szereplők szeretnének elfelejteni - nem marad titokban. És a cégnél addig-addig támadják és védik is őket, amíg szétrombolják mindkét ember teljes életét.
Ezúttal nem a történet érdemel figyelmet - a film erősen közepes -, hanem az alkotógárda. Az író Kállai István, akinek nevéhez sok vígjáték fűződik. Volt színházi dramaturg és a tévés szórakoztatás egyik alapítója. Így ő a "helyén van", nem úgy a rendező, Marton Endre. Akit elsősorban színházi munkái tettek ismertté, volt a Nemzeti Színház főrendezője és igazgatója, a legenda szerint sok csatát megvívva Major Tamással, a teátrum „erős emberével”. 62 évesen halt meg, nem egészen egy évvel azután, hogy távoznia kellett a Nemzetiből - állítólag ebbe halt bele. Mindössze három filmet jegyzett, s egy esztergomi forgatás közben állt meg a szíve egyik pillanatról a másikra. De amikor ezt készítette - 1965-ben -, még csak 48 éves volt és feltehetően első filmje, a Katonazene kedvező fogadtatása miatt vállalta.
Az pedig egészen biztos, hogy remek szereplőket kért fel, persze volt is kikből választania, még élt a magyar színészek nagy generációja. Így a két főhős Gábor Miklós és Váradi Hédi, hozzák szokott formájukat, akárcsak Bessenyei Ferenc és Rajz János. Ám aki miatt mindenképpen érdemes megnézni ezt a művet, az - természetesen - Sinkovits Imre. Ő a kalandba bocsátkozó fiatalember jó barátja, régi osztálytársa és védelmezője. Utóbbit olyan sikeresen teszi, hogy végül neki köszönhetően fordul minden rosszra. Sinkovits egyszerre szimpatikus és ellenszenves, megnyerő és rémséges. Talán nem véletlenül játszhatott el éppen egy évvel e film után egyszerre 16 szerepet az És akkor a pasas című - egyébként szintén felejthető - alkotásban.
Belmondo és Sinkovits. Miattuk (is) érdemes tallózni a bőséges kínálatban. És miattuk elviselhető az etetés, a sok reklám, mert aztán folytatódik a film és ők valóban játszanak, mindannyiunk örömére.
2018.10.07 11:46

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00