Kácsor Zsolt: A kószák házhoz jönnek

Publikálás dátuma
2018.10.06. 12:05

„Emberünk történetesen az egyik körúti gyorsétterem melletti kukában találta a maga hamburgerét, s befalta egy harapásra.”
Kíváncsi voltam rá, hogy a közeli italbolt mellett rendszeresen üldögélő kószák (magamban így neveztem el a hajléktalanokat) vajon miről beszélgetnek egymással, amikor éppen nem ordítoznak. De nem tudtam a közelükbe jutni észrevétlenül. Az meg nem érdekel, hogy mit ordítanak, hiszen olyankor viszonylag jól érteni őket: vagy egymással üvöltöznek, vagy valamelyik ismerős járókelővel. Nem túl izgalmas: káromkodások, trágár beszólások, hőbörgések. Mondom, semmi különös. A részegesek ugyanilyen társasági életet élhettek kétezer éve Rómában, a birodalmi főváros legolcsóbb borkiméréseiben, csak ott nem magyarul, hanem főleg görögül szidták egymás anyját. Habár, ki tudja. Szerintem néha egy-egy magyar szó is fölhangzott, mert a magyar nyelvet kétezer éve már bizonyosan beszélték – s biztos vagyok benne, hogy néhány ősünkből Rómába is jutott, tíz évvel ezelőtt írtam is erről egy migránsregényt, de ez most nem fontos. Az a fontos, hogy a kószák a minap házhoz jöttek, és végre kihallgattam őket.
Három alak ugyanis éppen az ablakom alatt állt meg piálni, s mivel a földszinten lakom, minden szavukat hallottam. A lakásból azt is láttam, hogy „szemcseppet” isznak – egyes kerületekben legalábbis így nevezik azt a féldecis üvegcsét, amely ízesített mérget tartalmaz, s egyetlen funkciója, hogy borral vagy sörrel leöblítve gyorsan üssön. Ezt nem azért említem, mintha a hajléktalanokat a részegeskedésük miatt elítélném, hanem éppen ellenkezőleg: megértem, hogy az utcai életet alkohol nélkül nem lehet elviselni. Persze, azzal sem. De a szesszel legalább könnyebb.
A három hajléktalan szerencsére olyan hangosan beszélt, hogy képes voltam nyomon követni a társalgást, amely elsősorban az evésről, másodsorban pedig a nőkről szólt. Pontosabban az étel és a nő alapvető hiányáról.
Egymás között voltak a kószák. Nem gondolták, hogy bárki hallja őket, úgy vélem tehát, hogy őszinték lehettek. Nem tudták persze, hogy egy vadidegen előtt is olyan őszinték és kitárulkozók éppen, mint egy gyerek. De hát éppen ez volt az, ami megfogott bennük. Nem a beszélgetésük két fő vezérmotívumán hökkentem meg, dehogyis. Hiszen kulturáltabb férfitársaságban is ugyanezek a témák kerülnek napirendre, legalábbis bizonyos alkoholmennyiség elfogyasztása után.
Az egyik ember arról beszélt, hogy szeptemberben olyan jó hamburgert evett, amilyet életében még soha. Kénytelen voltam egyetérteni vele. Ha ugyanis minőségi alapanyagokból készül, akkor a hamburger a világ egyik legjobb étele. Igaz, ha az ember napokig éhezik, akkor megeszik bármit a kukából. Hiszen emberünk történetesen az egyik körúti gyorsétterem melletti kukában találta a maga hamburgerét, s befalta egy harapásra. Legalábbis ezt állította, a többiek pedig helyeseltek. Ekkor a járdán sajnos elbiciklizett mellettük egy egyetemista korú nő, akinek a sapka alól messze lobogott a haja, úgyhogy a társalgás bosszúságomra félbeszakadt, mert az egyik hajléktalan azt kiáltotta a nő után, hogy „de megbaszlak, ha megállsz”, mire a másik rávágta, hogy „ha nem állsz meg, akkor is”. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog tőlük, elnézést is kérek minden nőtől a kószák nevében, akik az úgynevezett szellemeskedés után még hosszan röhécseltek.
Én azonban nem tudtam rájuk nagyon haragudni, hiszen már túl voltunk azon a sztorin, hogy egyiküknek múlt hónapban sikerült ennie egy jó hamburgert. És még csak ezután jött egy újabb történet arról, hogy egy másikuk a múlt század kilencvenes éveiben, amikor még járt moziba, látott egy amerikai gengszterfilmet, és abban az egyik szereplő megevett egy orosz krémtortát.
– A faszikámnak azt mondta egy kurva, hogy nála orosz krémtortával is lehet fizetni – mesélte az idős kósza, a másik kettő meg nézett rá, s nem értette.
– És? – kérdezték. – Utána mi volt?
– Semmi. Csak megette a tortát.
– Kicsoda, bazmeg? A kurva?
– Dehogy. A faszikám, aki a kurvára várt! Ő ette meg a tortát.
– De miért?
– Szerinted miért, bazmeg?
– Honnét tudjam? Te láttad a filmet. Mi volt a címe?
– Nem tudom, régen volt.
– És mi volt a torta után? Dugtak?
– Nem. Nem volt semmi utána. Ennyi volt. Mutatta a kamera a faszikámat, aki befalja a tortát a lépcsőn.
– Milyen lépcsőn?
– Nem mindegy, te köcsög? Egy lépcsőn ült a gyerek, érted? És azt a nőt várta, akinek a tortát vette. Érted? De aztán olyan éhes volt, hogy kibontotta a papírt, és megette a tortát egyedül.
Szerintem ezen elgondolkodtak, mert nem beszéltek.
Sőt, nem is ittak.
Én az ablak innenső felén lapultam, a konvektor mellett, szóval jó meleg volt, és az otthonos, jó melegben eszembe jutott az a bizonyos film. Hiszen én is láttam a múlt század kilencvenes éveiben. Az volt a címe, hogy Volt egyszer egy Amerika. Átfutott rajtam a gondolat, hogy kinyitom az ablakot, és megmondom nekik a címet, de aztán meggondoltam magam. Végül is tényleg mindegy, hogy mi volt annak a filmnek a címe. S különben is, nagyon régen volt, amikor az a bizonyos fiú ott ült azon a lépcsőn. Akarom mondani, a moziban. Olyan régen volt, hogy tán igaz se volt.
Szerző
Frissítve: 2018.10.06. 16:19

Segélykiáltás – Woyzeck a Szkénében

Publikálás dátuma
2018.10.01. 12:48

Fotó: Slezak Zsuzsi
A Woyzeck a kiszolgáltatottság drámája. Annak a folyamatnak a szemléltetése, hogyan lehet egy akár teljesen jámbor emberből, aki hosszú ideig tűr és tűr, előhozni a vadállatot, akiből kitörnek a pusztító energiák, és teljesen elveszíti önkontrollját. Annyira kétségbeesik, olyan elveszettnek érzi magát, hogy arra támad, azt semmisíti meg, aki számára létszükséglet, aki nélkül képtelen élni.
Hegymegi Máté a Szkéné Színház előadásához az egyetemi hallgató Major Eriket választotta címszereplőnek. Tiszta, már-már naiv a tekintete, még vannak kisfiús vonásai. Láttunk már sokkal férfiasabb Woyzeckeket, de úgy talán még ütősebb a történet, hogy ezt az ártatlan "gyermeket" is elfajzottá lehet tenni kétségbeesésében. Lassan, módszeresen folyik ellene a lélektani hadviselés. Az isten háta mögötti laktanya urai, a Kapitány és a Doktor, bármit megtehetnek a szegény pára közlegénnyel. Ez itt a jognélküliség terepe. Terhes Sándor, aki Schilling Árpád Woyzeck verziójában, a W-munkáscirkuszban játszotta már a Kapitány szerepét, és Csoma Judit Doktorként, mesterei a rideg szárazsággal kiejtett, tőrdöfésszerű mondatoknak, a szemmel verő, csaknem gyilkos nézéseknek, a kiszámítottan robotjellegű, érzés nélküli mozdulatoknak, a lélekölő csendeknek.
Tulajdonképpen ez egy eléggé csendes előadás, szemben ifj. Vidnyánszky Attila tavasszal a Nemzetiben bemutatott bombasztikus verziójával, ami üvöltően hangos, villódznak benne a fények, Woyzeck gyilkossága előtt is sok benne az erőszak, a hatásvadász, ízléstelen média rávetül a valóságra és viszont, otrombán behatol a magánéletbe is. Itt inkább a csendek ölnek, az elhallgatások. A félelem, a megaláztatás halmozódik, Woyzeck pedig nem annyira üvölt fájdalmában, mint inkább tűr és tűr, visszafojt, hogy aztán a jámbornak látszó srácból, akiről sokáig azt hihetjük, hogy ki sem lehet hozni a béketűrésből, lávaszerűen, őserő módjára előtörjön a fékezhetetlen agresszió, a féltékenységgel vegyes, romboló indulat. Szakmai szempontból szép, egyébként riasztó az ív, amit a fiatal színész bejár. Figyelem a meghajlásnál, ő az aki szinte egyáltalán nem tud feloldódni a nagy sikerben, nem tud ripsz-ropsz visszaváltozni civillé, még hatása alatt van annak, amit játszott, ahogy én is.
Woyzeckek sorát láttam pedig, a legelsőt, a Fodor Tamás által a Stúdió K bámulatos csapatával rendezett, nemzetközi elismerést is szerzett produkciót, amit többször is megnéztem, azóta sem tudta túldobni senki. Fodor a pokoli fájdalom mellett észrevette és érvényre juttatta a darab humorát, vásári forgatagként játszatta Büchner szövegét, és a pokolra szállás folyamata drasztikus, nyers humorral vegyült, ami nagy érzelmi amplitúdót eredményezett és ettől még gyötrőbbé vált.
Döbbenetes, hogy a mindössze 24 évet élt, tífuszban elhalálozott Büchner, aki 1835-36 között írta máig intenzíven ható életművét, mennyire mindent tudott az emberről. A Woyzecket már nem fejezhette be, nem alakíthatta ki a jelenetek sorrendjét, ezért a szokásosnál is tágabb teret ad a rendezői értelmezéseknek. Simon Balázs a zsámbéki domboldalon, Pulcinella közlegény címmel, grandiózus méretekben, nemzetközi együttműködéssel rendezte meg, annyira vásári forgatagban, hogy a nézőtérre bemenet még körhintázni, célba lőni is lehetett. Schilling pedig, szintén Zsámbékon, emberkísérletként fogta föl a drámát, megmutatta, hogy a szadista orvos, minden erkölcsi gátat áthágva, hogyan okoz testi és lelki fájdalmat. Mintha állatokról lenne szó, egy rács választott el bennünket a játszóktól. A jeles Mihai Maniutiu a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szörnyen kegyetlen, ugyanakkor látványában szép produkciót rendezett, ami abban az évben Romániában a legjobb előadásnak bizonyult.
A Szkénében is festői a látvány. Hogy Hegymegi milyen varázsosan tud bánni a fényekkel, mennyire szemléletesen képes a jeleneteket megkomponálni, azt a Stúdió K elementáris Peer Gynt előadásában is tanulmányozhatjuk. Fekete Anna fő díszletelemként a légben lebegő, vastag kötélszerű anyagból építkező, szabálytalan formájú tárgyat tervezett, kifejezve a világ képlékeny és benne Woyzeck bizonytalan helyzetét. Kálmán Eszter jobbára szűk, nem tetszetős, nem színpompás ruhákat ötölt ki, ezekről rögtön lerí, hogy senki nem érzi jól magát bennük. Ha úgy tetszik, a test börtönei. És itt lényegében mindenki börtönben van. Nem állítható, hogy a hatalmaskodók szabadabbak és boldogabbak, mint Woyzeck.
Tán Marie ezért is gyengül el, folyamatosan hiányérzete van, pedig szereti a párját, a közkatonát, de ez nem elég, vágyik még valamire, maga sem tudja, hogy mire, de ebbe a hiányérzetbe könnyű beférkőzni. Tóth Zsófia is egyetemi hallgató. Nem akar nőstényt alakítani, nála is alap kezdetben az ártatlanság, ami aztán rútul elvész. Illetve nem biztos, hogy jó ez a szó, mert a színésznő és a Tamburmajort megformáló Nagypál Gábor eljátsszák a bűnben fogant élvezetet. Azt, hogy ez a mutatós hím, ez a magával betelni nem tudó bájgúnár, aki azért férfi a talpán, és a szinte még gyereklány, akinek az arca kivirágzik az együttlétük alatt, igencsak élvezik a lopott órában a szeretkezést. Horkay Barnabás Woyzeck barátja, Andres, őt tán nem sikerült elvetemültté tenni, valamit sikerül megőriznie az emberségéből, ezért időleges segítségre, lelki támaszra képes. Bánki Gergely a Bolond, aki kikiáltói funkciókat is ellát, kívül is van e mai kocsmán, meg kicsit belül is. Bölcsességeket és közhelyeket egyaránt mond. Rálátása van a dolgokra, de ő sem tud mit kezdeni a helyzettel, hiszen nyilvánvaló, hogy Woyzeck és Marie fékezhetetlenül a vesztükbe rohannak.
Némiképp segélykiáltás ez a produkció, hogy vegyük már észre, mi is ezt tesszük.
Szerző

Borpult – A calvados

Publikálás dátuma
2018.09.30. 18:45

Többek közt simenonitisben is szenvedünk.
E tünetcsoport fő jellemzői: egész napos Maigret-olvasások, ezek a napok mehetnek a levesbe, nem jók semmi másra, ha reggel elköveted azt a hibát, hogy Maigret-t veszel a kezedbe, az a nap már semmire sem jó. Az emberiség jelentős része szenved simenonitisben, ilyenkor egyik kötet követi a másikat, "jómagam 12 regényét olvastam újra 11 nap alatt", mondja André Gide.
A dolog veleje, hogy egyfelől a Maigret-k hihetetlenül atmoszférikusak, ha az ember meg akarja ismerni a végtelen és csodálatos francia kultúrát, két dolgot kell olvasnia, az egyik Az eltűnt idő nyomában, a másik a Maigret-k. Megismered Franciaország szagát és hihetetlen karaktereit, hiteles és végtelenül sokféle figurát, akiket Párizsban, vagy a tengerparton, vagy valamelyik canal mentén, vagy egy falusi iskolában jelenít meg az amúgy szexmániás szerző, pompás prózában, mely lassú tempóban bontja ki a bonyodalmakat, úgy folydogálva, mint a Szajna. A korai Maigret-k (harmincas évek) még túl színesek, kiforratlan a stíl, mely az ötvenes évekre érik be, mint a jó calvados: eszköztelen, pontos, láttató, igazi epika ez, mely nem követel munkát tőled, rendes krimi, amin nem kel gondolkodnod-dolgoznod. Ezért aztán a simenonitis periodikus hullámokban jön, mint a váltóláz, kb. hároméves a forgási sebessége, ekkor lehet újraolvasni a Maigret-ket, így az élvezet megadatik vagy háromszor, mire megjegyzed és felismered őket.
És, és. Az ember meghökken, Maigret mit összeiszik. Főleg sört, vagy loire-i fehérborokat, esetleg almabort (reggelire, májas hurkával…), és calvadost. Calvadost Remarque Diadalívében is isznak (de e könyvvel egyelőre modoros túlemeltsége okán nem tudok dűlőre jutni, olyan, mint egy görcsösen játszó színész, aki túl jól akar játszani, a szerző "képtelen ellenállni a művészet legdurvább csábításának, és zseni akar lenni", mondja Borges az Al-Mu’Taszim novellájában), szóval maradunk a Maigret-féle Calvadosnál.
Az 1942 óta eredet védett calvados vagy félszáz fajta normandiai keserédes és savanyú léalmából készül, azért alma, mert a táj hideg a szőlőnek, márpedig a tisztességes occidentális polgár mindenből kihozza, amit lehet, imigyen az almából csodát desztillál, mely boldoggá tesz, végül is ez a szesz dolga. A calvados tehát almaborból (cidre) kétszer lepárolt almakonyak, minimum két év tölgyhordózással, az ötévesnél öregebb a VSOP - Very Superior Old Pale. Azért ezt a calvadost ajánljuk, mert közértben is kapható, az Aldiban 4499 forintért vesztegetik, a 2012-es spirituszversenyen ezüstérmet nyert, borostyánszínű, őszies, visszafogott gyümölcsillatú, csípős, 40 százalékos, de elegáns, jó balanszú párlat, mely jó aperitif illetve digestif, lehet étkezés közepén is inni, ez a trou normand, normann lyuk, jó sajttal (Livarot) és olajbogyóval, illetve desszertekhez, csilis fekete csokihoz, kávéba döntve és pompás koktél-alap persze.
Legjobb magában, lassan, vagy fél óra hosszat fogyasztva egy konyakos vagy calvadosos pohárból, szobahőmérsékleten, Maigret-t olvasva.
(COUPERNÉ Calvados VSOP, 4 499 Ft/üveg)
Szerző