Fosztóképző

Fosztóképző. Úgy mint „-talan, -telen”, például hajléktalan, nincstelen. Fosztó képző: a hatóságok kiképzése a módszeres kifosztásra és jogfosztásra. Szükség van rá, mert magától csak úgy rendetlenül, tessék-lássék, össze-vissza menne. A fosztóképző és a fosztó képző párban is járhat. A legkönnyebb azt megfosztani maradék jószágától -persze csakis szabályszerűen -, aki amúgyis vagyontalan, semmitlen szegény, szegények közt is a legszegényebb.  
A legutóbbi Magyar Közlönyben olvasható a rendelet: hogyan kell eljárni az elzárásra ítélt hajléktalanok motyójával. Az illetékes hivatalnokoknak van még néhány napjuk kiképződni, mielőtt október 15-én hatályba lép a hajléktalanságot büntető újabb törvény. Az utcán élők igazán megbecsült állampolgárok: két Alaptörvény-módosítás, több alkotmánybírósági döntés és törvény tanúsítja a jogállam gyöngéd törődését. Csak meg ne sértődjenek érzékeny oligarcháink, hogy ehhez képest Justitia rájuk se bagózik, tizedannyi paragrafusra sem méltatja őket. 
A NER egyik első jogalkotási bravúrja volt 2011-ben az önkormányzatok felhatalmazása, hogy tilalmazzák „a közterületen való életvitelszerű tartózkodást”. (Szilágyi Ákos írja, hogy a „hajléktalanságbűn” jogi tényállásának létrehozása felér azzal a leleménnyel, mint amikor az 1942-es fajvédelmi törvény megalkotta a „származásbűn” fogalmát. Jogásznemzet vagyunk, hiába.) Az akkor még nem csak kormánypártiakból álló Alkotmánybíróság nem díjazta a szellemes megoldást, és kimondta, hogy nem lehet valakit pusztán azért büntetni, mert nincs hol laknia. Egy-null a hajléktalanoknak. A kormány hamar egyenlített: egy 2013-as Alaptörvény-módosítással fölülbírálta a hepciáskodó alkotmánybírákat. Majd 2018-ban gólelőnyt szerzett egy újabb Alaptörvény-farigcsálással, amely – nem bízván az esetleg túl lágyszívű helyhatóságokban - az egész országban betiltotta a hajléktalanságot. 
Hogy miért nem például a betegségeket tiltotta be, ha már, azt nem tudom. Talán azért, mert a betegek többnyire az ágyat nyomják, a fedél nélküliek elénk tolakodó látványa viszont rontja a kormány ázsióját. Ezért a figyelmeztetések után még mindig utcán tartózkodó hajléktalant közmunkára vagy elzárásra ítélik. Igaz, összesen 11200 téli szálláshely van, és ennél több lakhatás nélküli, de a törvény az törvény. 
Csakhogy a hajléktalan attól hajléktalan, hogy a hátán a háza. Mi legyen a motyójával? A friss rendelet a cuccokat „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértés elkövetőjének tulajdonában álló ingóságoknak” nevezi, amely megfogalmazás aligha jellemezhető átlagos elméknek szánt könnyű olvasmányként. De csak utána jön a neheze. Fél órán belül el kell szállíttatni mindent leginkább az önkormányzathoz, esetleg a rendőrségre. Mint írják, arra a fél órára a motyó őrzésével meg lehet bízni a polgárőrséget is, igazán szép lesz, amint kivonulnak, és körbeveszik az agyonhasznált hálózsákot, pokrócot vagy matracot, a kerekes szatyrot, benne egy élet kellékei: egy-két kopott pulóver, dzseki, fél kiló kenyér, két műanyag palack. Miután minden elkerül a „tároló szervhez”, az leltárt és értékbecslést készít, és megkülönböztető jellel látja el a tárgyakat. Fogalmam sincs, hogyan fogja felbecsülni pl. a nejlonzacskók értékét, de majd csak kapnak képzést erre is. 
Mégsem a (ki)fosztó képzésben részesülő hivatalnokok ugráltatása dühített fel, hanem a mindenüktől megfosztottak sorsa. A jogszabály szerint az ú.n. „tárolhatatlan dolgokat” újabb jegyzőkönyvezés mellett meg kell semmisíteni. Majdnem biztos, hogy nemcsak a romlékony élelmiszereket, hanem a gyanús küllemű ruhákat, a kikukázott paplant már csak a fertőzésveszély miatt is tárolhatatlannak fogják ítélni, és elégetik. Ez nagyjából olyan, mintha egy otthonnal rendelkezőnek a lakását gyújtanák fel. Nem szeretnék belegondolni, mi történik, ha a hajléktalannak – mint néha látni - kutyája van. Ha az „elkövető” a szabadulása után jelentkezik a holmijáért, igényt tarthat ugyan elpusztított tárgyai becsült értékére, de – most tessék figyelni! - ebből levonják „az ideiglenes tárolás és a megsemmisítés indokolt költségeit”.
Hogy az isten verné meg, aki ezt kitalálta. A legtöbb esetben a raktározás, az adminisztráció, a ruhák elégetése, a mindehhez szükséges személyzet költségei meg fogják haladni a holmik értékét – még jó, ha a különbözetet nem kell a kifosztott hajléktalannak megfizetnie.
Nem is tudom, miért átkozódom a dupla megrablás miatt. Hiszen így szoktunk járni mi, átlagpolgárok is. A törvényeket, amelyekkel minket nyomorítanak, többnyire ügyvédi irodákban busás órabérért íratják meg, a mi kontónkra. Nem elég, hogy kábára hülyít minket a kormánypropaganda és a közmédia, mi fedezzük az árát. A civil szervezetekre, akik az állam helyett dolgoznak, külön sarcot vethetnek ki. Nemcsak meglopnak: a tolvajaink munkabérét is mi fizetjük.
Viszont legalább megértettem, miért érkeztek a baltás gyilkos kiadatása után titokzatos azeri pénzek bizonyos számlákra. A balta „ideiglenes tárolásának indokolt költségeit” rótták le.
Nem szeretnék belegondolni, mi történik, ha a hajléktalannak – mint néha látni - kutyája van
2018.10.06 09:16
Frissítve: 2018.10.06 09:16

Őszi(rózsás) ünnepek

Október 23. ma állami ünnep, „a forradalom” évfordulója. Amikor úgy kellett volna, akkor sem hívta senki „ellenforradalomnak”, legfeljebb a párttaggyűlésen. Bár ilyesmiről ott inkább nem beszéltek. Mert nem volt egyszerű ügy. A párt alapszervezetek tagjainak tekintélyes hányada ugyanis – egészen a Kádár-kormány megalakulásáig – részt vett az „eseményekben”. Sőt nem kevesen már a később "előkészületnek" minősített Petőfi-körös vitaesteken is. Erről azonban „hivatalos” helyen nem volt ildomos beszélni, jó pár évtizeden át. 
Családi körben is csak úgy, ahogy az ilyen című híres Arany versben '48-ról: diszkrét utalásokkal. Pedig lett volna mit kiértékelni, de a Kádár rezsim (a Moszkva elvárásainak megfelelően teljesített megtorlások után) inkább kollektívan megbocsájtott, semhogy tisztázta volna, ki miért állt ott, ahol állt. Az eredmény nem volt kívánatos. Az derült volna ki ugyanis, hogy nem „a személyi kultusz” volt a lázadás egyedüli oka, hanem hogy a „rendszer” imitt-amott fogyatékos. 
Ez különösen az MSZMP körein belül okozott volna bonyodalmat, ugyanis a forradalmárok egyik harmadának „csak”a szocializmus megreformálása volt a célja. A középső harmad a (sosem volt) „polgári” Magyarország visszaépítéséért szállt síkra. És utolsó harmadként ott volt a „radikálisok” tarka csapata, benne a jókora csőcselékkel. Kellemetlen társaság, de nélkülük nem volt, nincs és nem is lesz forradalom. Még fülkeforradalom se. 
A szovjet birodalom összeomlását követő magyar fölszabadulás után létrejött rendszer – szerintem helytelenül – ’56 októbere szellemi örökösének tekintette magát. Bár ez nem volt teljesen alaptalan, hiszen az új parlament főként a régi rendszer mellőzöttjeiből állt össze, nagyjából olyan arányokban, mint a forradalmárok anno. Így aztán az következett be, ami 56-ban lett volna a folytatás, ha van rá idő. A radikálisok radikálisan maguknak sajátították ki a forradalmat. Egykori baloldali fegyvertársaikat ugyanoda sorolták, ugyanúgy gyűlölték, mint Kádár legelvtelenebb talpnyalóit. A „polgári közép”, noha egyformán idegenkedett a baloldaltól és a szélsőjobbtól, mégis az utóbbival volt kénytelen – nem egyszerűen összefogni, vagy együttműködni, hanem - összeforrni. Egészen egyszerűen azért, mert Magyarországon polgári demokratikus szavazóréteg – történelmi okból – nincsen, míg a soviniszta radikalizmus a mai napig nagyon erős. 
Választást nyerni a jobboldal Magyarországon nélkülük nem tud. Ezért fenyeget bármely nap, hogy Nagy Imre szobrának távoznia kell a Vértanúk teréről. ’56 baloldali és demokratikus polgári hagyománya pillanatnyilag nem él. Azt hiszem, föltámadni sem fog soha, bármekkora is a baloldal erőlködése. Október 23. ma a csőcselék utódainak szánt média show. 
Visszatalált viszont az Országházhoz – egy Nagy Imréhez hasonlóan pozitív történelmi szerepet vállaló ember, Károlyi Mihály gróf szobrának eltakarítása után - egy másik szobor, Tisza István grófé. Ez az utóbbi gróf lökte Magyarországot arra az útra, amely a trianoni szakadékhoz vezetett. Az nem meglepő, hogy akik visszahozták a „vad geszti bolond” (förtelmes, a kortársakat is megmosolyogtató) szobrát, az „úrnak, magyarnak egyként rongy” gróf példáját is szeretnék követni. Minden jel arra mutat, hogy sikerülni fog, noha – szerintem – túl nagy kockázatot vállaltak.
Ha ugyanis megismerhető lenne a XX. század első éveinek hiteles története, kiábrándulnának azokból, akik Tiszát állítják például. Tisza jó vívó volt és szerette a családját, továbbá nem volt köztörvényes bűnöző (ez nem minden későbbi miniszterelnökről mondható el), de ez az összes jó, amit el lehet mondani róla. Egyebekben „áldott rossz ember” volt. Rendíthetetlen soviniszta és mint ilyen, elvakult háború-barát. Minden demokratikus gondolat és szabály gátlástalan szétrombolója. A parlamentarizmus gyilkosa. Közutálat vette körül, négyszer kíséreltek meg merényletet ellene, és vélhetően még sokkal többen tervezték. Maga is tudta, számított rá, hogy erőszak által fog meghalni. Úgy is lett. Ő hát a példakép, és „Hunnia úri trágyadombja”. 
Tisza István – a Károlyi Mihály gróf vezette első Magyar Köztársaság legengesztelhetetlenebb ellensége – 1918. október 31-én lett az ellene elkövetett utolsó merénylet áldozata. Kevesen sajnálták. Károlyi később átadta a hatalmat a kommunistáknak, mert úgy látta, hogy a háborútól megcsömörlött ország megvédésére a kisantant nyomulásával szemben egyedül ők képesek. De ez már másik történet. 
Viszont a magyar baloldali és polgári demokratikus szimpatizánsok számára „szövődmény nélkül” ünnepelhető lenne az őszirózsás forradalom és az első Magyar Köztársaság kikiáltásának - idén századik - évfordulója, november 16-a. Persze milyen más lenne, ha Varga Imre nagyszerű Károlyi-szobránál, a Kossuth téren lehetne megtartani ezt a megemlékezést.
2018.10.22 07:33

A médiafölény birtokában

Papp Lajos szívsebész még a baloldali érában, tíz esztendővel ezelőtt mondott le minden pozíciójáról, és kérte nyugdíjaztatását; megítélése szerint ami az akkori egészségügyben folyt, az sem erkölcsileg, sem szakmailag nem volt vállalható. 
Idéznék 2008. július 15-én kelt, drámai hangvételű nyílt leveléből: „Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban. Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi tanári, gyógyító, kutató, oktatói tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről – a szívsebészetről. Teszem ezt azért, mert a továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar Emberek elpusztításában. Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban.”
Az, hogy egy másik szívsebészt, Székely László főorvost – egyesek szerint az emberierőforrás-miniszter kifejezett óhajára – nemrégiben elbocsátották a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetből, s nem sokkal ezt követően elhunyt egy műtétre váró betege, mintha mégsem váltana ki ekkora tiltakozást sem a szakmából, sem a társadalomból. 
A jelentős túlsúlyban lévő kormánypárti médiumok mélyen hallgatnak a jelenlegi kabinet által idáig elhanyagolt honi egészségügy rendszerszintű problémáiról, s ez az agyonhallgatás még akkor is hátrányosan befolyásolja a polgárok rezisztenciára való hajlandóságát, ha potenciális páciensekként maguk is napról napra szembesülhetnek a szóban forgó intézményekben uralkodó áldatlan állapotokkal. Ebben a helyzetben egyes prominensek a jelek szerint azt is megengedhetik maguknak, hogy a bekövetkezett halálesetért arcátlan cinizmussal éppen a kirúgott főorvost teszik felelőssé.
Alighanem a kormánypárti médiafölénynek köszönhetően viszonylag kevesen hördültek fel a miniszterelnök oktatásügyben végrehajtott pálfordulásának láttán is. Orbán Viktor alighanem ráébredt, hogy a társadalmi ellátórendszereknek az általa kierőszakolt „szociális népszavazás” révén meghiúsított reformját nyolcévnyi halogatás után mégiscsak kénytelen végigvinni, a száznyolcvan fokos fordulat szalonképessé tételéhez viszont új kommunikációs panelek szükségeltetnek. Az újból belengetett tandíj és a profitorientált egészségügy ugyan változatlanul népszerűtlen a magyarok körében, ám az Orbán-kabinet lényegesen jobb helyzetben van a 2010 előtti baloldali kormányoknál, különösen az előzetesen végrehajtott hatalompolitikai manővereinek köszönhetően. 
A közpénzből felhizlalt lakájmédiában ténykedő mellébeszélők siserahada napi huszonnégy órában fogja sulykolni nekünk, hogy például „ez” a tandíj miért lesz „más”, mint a Gyurcsány-kormány által bevezetett, miközben óvakodni fognak a „megszorítás” kifejezés használatától. Figyelembe kell vennünk azt a politológusok által olykor hangoztatott véleményt is, miszerint a nadrágszíj meghúzását a társadalmak lényegesen könnyebben elfogadják a jobboldali kormányoktól. 
Ha esélyegyenlőséget kínáló felsőoktatást, illetve mindenki számára elérhető, színvonalas egészségügyet akarunk magunknak kiharcolni, mindenekelőtt civil kurázsira van szükségünk - amely tíz esztendeje megvolt még többek között dr. Papp Lajosban. „Őfelsége ellenzéke” itt már tehetetlen.
2018.10.22 07:31