Fosztóképző

Fosztóképző. Úgy mint „-talan, -telen”, például hajléktalan, nincstelen. Fosztó képző: a hatóságok kiképzése a módszeres kifosztásra és jogfosztásra. Szükség van rá, mert magától csak úgy rendetlenül, tessék-lássék, össze-vissza menne. A fosztóképző és a fosztó képző párban is járhat. A legkönnyebb azt megfosztani maradék jószágától -persze csakis szabályszerűen -, aki amúgyis vagyontalan, semmitlen szegény, szegények közt is a legszegényebb.

A legutóbbi Magyar Közlönyben olvasható a rendelet: hogyan kell eljárni az elzárásra ítélt hajléktalanok motyójával. Az illetékes hivatalnokoknak van még néhány napjuk kiképződni, mielőtt október 15-én hatályba lép a hajléktalanságot büntető újabb törvény. Az utcán élők igazán megbecsült állampolgárok: két Alaptörvény-módosítás, több alkotmánybírósági döntés és törvény tanúsítja a jogállam gyöngéd törődését. Csak meg ne sértődjenek érzékeny oligarcháink, hogy ehhez képest Justitia rájuk se bagózik, tizedannyi paragrafusra sem méltatja őket.

A NER egyik első jogalkotási bravúrja volt 2011-ben az önkormányzatok felhatalmazása, hogy tilalmazzák „a közterületen való életvitelszerű tartózkodást”. (Szilágyi Ákos írja, hogy a „hajléktalanságbűn” jogi tényállásának létrehozása felér azzal a leleménnyel, mint amikor az 1942-es fajvédelmi törvény megalkotta a „származásbűn” fogalmát. Jogásznemzet vagyunk, hiába.) Az akkor még nem csak kormánypártiakból álló Alkotmánybíróság nem díjazta a szellemes megoldást, és kimondta, hogy nem lehet valakit pusztán azért büntetni, mert nincs hol laknia. Egy-null a hajléktalanoknak. A kormány hamar egyenlített: egy 2013-as Alaptörvény-módosítással fölülbírálta a hepciáskodó alkotmánybírákat. Majd 2018-ban gólelőnyt szerzett egy újabb Alaptörvény-farigcsálással, amely – nem bízván az esetleg túl lágyszívű helyhatóságokban - az egész országban betiltotta a hajléktalanságot.

Hogy miért nem például a betegségeket tiltotta be, ha már, azt nem tudom. Talán azért, mert a betegek többnyire az ágyat nyomják, a fedél nélküliek elénk tolakodó látványa viszont rontja a kormány ázsióját. Ezért a figyelmeztetések után még mindig utcán tartózkodó hajléktalant közmunkára vagy elzárásra ítélik. Igaz, összesen 11200 téli szálláshely van, és ennél több lakhatás nélküli, de a törvény az törvény.

Csakhogy a hajléktalan attól hajléktalan, hogy a hátán a háza. Mi legyen a motyójával? A friss rendelet a cuccokat „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértés elkövetőjének tulajdonában álló ingóságoknak” nevezi, amely megfogalmazás aligha jellemezhető átlagos elméknek szánt könnyű olvasmányként. De csak utána jön a neheze. Fél órán belül el kell szállíttatni mindent leginkább az önkormányzathoz, esetleg a rendőrségre. Mint írják, arra a fél órára a motyó őrzésével meg lehet bízni a polgárőrséget is, igazán szép lesz, amint kivonulnak, és körbeveszik az agyonhasznált hálózsákot, pokrócot vagy matracot, a kerekes szatyrot, benne egy élet kellékei: egy-két kopott pulóver, dzseki, fél kiló kenyér, két műanyag palack. Miután minden elkerül a „tároló szervhez”, az leltárt és értékbecslést készít, és megkülönböztető jellel látja el a tárgyakat. Fogalmam sincs, hogyan fogja felbecsülni pl. a nejlonzacskók értékét, de majd csak kapnak képzést erre is.

Mégsem a (ki)fosztó képzésben részesülő hivatalnokok ugráltatása dühített fel, hanem a mindenüktől megfosztottak sorsa. A jogszabály szerint az ú.n. „tárolhatatlan dolgokat” újabb jegyzőkönyvezés mellett meg kell semmisíteni. Majdnem biztos, hogy nemcsak a romlékony élelmiszereket, hanem a gyanús küllemű ruhákat, a kikukázott paplant már csak a fertőzésveszély miatt is tárolhatatlannak fogják ítélni, és elégetik. Ez nagyjából olyan, mintha egy otthonnal rendelkezőnek a lakását gyújtanák fel. Nem szeretnék belegondolni, mi történik, ha a hajléktalannak – mint néha látni - kutyája van. Ha az „elkövető” a szabadulása után jelentkezik a holmijáért, igényt tarthat ugyan elpusztított tárgyai becsült értékére, de – most tessék figyelni! - ebből levonják „az ideiglenes tárolás és a megsemmisítés indokolt költségeit”.

Hogy az isten verné meg, aki ezt kitalálta. A legtöbb esetben a raktározás, az adminisztráció, a ruhák elégetése, a mindehhez szükséges személyzet költségei meg fogják haladni a holmik értékét – még jó, ha a különbözetet nem kell a kifosztott hajléktalannak megfizetnie.

Nem is tudom, miért átkozódom a dupla megrablás miatt. Hiszen így szoktunk járni mi, átlagpolgárok is. A törvényeket, amelyekkel minket nyomorítanak, többnyire ügyvédi irodákban busás órabérért íratják meg, a mi kontónkra. Nem elég, hogy kábára hülyít minket a kormánypropaganda és a közmédia, mi fedezzük az árát. A civil szervezetekre, akik az állam helyett dolgoznak, külön sarcot vethetnek ki. Nemcsak meglopnak: a tolvajaink munkabérét is mi fizetjük.

Viszont legalább megértettem, miért érkeztek a baltás gyilkos kiadatása után titokzatos azeri pénzek bizonyos számlákra. A balta „ideiglenes tárolásának indokolt költségeit” rótták le.