Fosztóképző

Fosztóképző. Úgy mint „-talan, -telen”, például hajléktalan, nincstelen. Fosztó képző: a hatóságok kiképzése a módszeres kifosztásra és jogfosztásra. Szükség van rá, mert magától csak úgy rendetlenül, tessék-lássék, össze-vissza menne. A fosztóképző és a fosztó képző párban is járhat. A legkönnyebb azt megfosztani maradék jószágától -persze csakis szabályszerűen -, aki amúgyis vagyontalan, semmitlen szegény, szegények közt is a legszegényebb.  
A legutóbbi Magyar Közlönyben olvasható a rendelet: hogyan kell eljárni az elzárásra ítélt hajléktalanok motyójával. Az illetékes hivatalnokoknak van még néhány napjuk kiképződni, mielőtt október 15-én hatályba lép a hajléktalanságot büntető újabb törvény. Az utcán élők igazán megbecsült állampolgárok: két Alaptörvény-módosítás, több alkotmánybírósági döntés és törvény tanúsítja a jogállam gyöngéd törődését. Csak meg ne sértődjenek érzékeny oligarcháink, hogy ehhez képest Justitia rájuk se bagózik, tizedannyi paragrafusra sem méltatja őket. 
A NER egyik első jogalkotási bravúrja volt 2011-ben az önkormányzatok felhatalmazása, hogy tilalmazzák „a közterületen való életvitelszerű tartózkodást”. (Szilágyi Ákos írja, hogy a „hajléktalanságbűn” jogi tényállásának létrehozása felér azzal a leleménnyel, mint amikor az 1942-es fajvédelmi törvény megalkotta a „származásbűn” fogalmát. Jogásznemzet vagyunk, hiába.) Az akkor még nem csak kormánypártiakból álló Alkotmánybíróság nem díjazta a szellemes megoldást, és kimondta, hogy nem lehet valakit pusztán azért büntetni, mert nincs hol laknia. Egy-null a hajléktalanoknak. A kormány hamar egyenlített: egy 2013-as Alaptörvény-módosítással fölülbírálta a hepciáskodó alkotmánybírákat. Majd 2018-ban gólelőnyt szerzett egy újabb Alaptörvény-farigcsálással, amely – nem bízván az esetleg túl lágyszívű helyhatóságokban - az egész országban betiltotta a hajléktalanságot. 
Hogy miért nem például a betegségeket tiltotta be, ha már, azt nem tudom. Talán azért, mert a betegek többnyire az ágyat nyomják, a fedél nélküliek elénk tolakodó látványa viszont rontja a kormány ázsióját. Ezért a figyelmeztetések után még mindig utcán tartózkodó hajléktalant közmunkára vagy elzárásra ítélik. Igaz, összesen 11200 téli szálláshely van, és ennél több lakhatás nélküli, de a törvény az törvény. 
Csakhogy a hajléktalan attól hajléktalan, hogy a hátán a háza. Mi legyen a motyójával? A friss rendelet a cuccokat „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértés elkövetőjének tulajdonában álló ingóságoknak” nevezi, amely megfogalmazás aligha jellemezhető átlagos elméknek szánt könnyű olvasmányként. De csak utána jön a neheze. Fél órán belül el kell szállíttatni mindent leginkább az önkormányzathoz, esetleg a rendőrségre. Mint írják, arra a fél órára a motyó őrzésével meg lehet bízni a polgárőrséget is, igazán szép lesz, amint kivonulnak, és körbeveszik az agyonhasznált hálózsákot, pokrócot vagy matracot, a kerekes szatyrot, benne egy élet kellékei: egy-két kopott pulóver, dzseki, fél kiló kenyér, két műanyag palack. Miután minden elkerül a „tároló szervhez”, az leltárt és értékbecslést készít, és megkülönböztető jellel látja el a tárgyakat. Fogalmam sincs, hogyan fogja felbecsülni pl. a nejlonzacskók értékét, de majd csak kapnak képzést erre is. 
Mégsem a (ki)fosztó képzésben részesülő hivatalnokok ugráltatása dühített fel, hanem a mindenüktől megfosztottak sorsa. A jogszabály szerint az ú.n. „tárolhatatlan dolgokat” újabb jegyzőkönyvezés mellett meg kell semmisíteni. Majdnem biztos, hogy nemcsak a romlékony élelmiszereket, hanem a gyanús küllemű ruhákat, a kikukázott paplant már csak a fertőzésveszély miatt is tárolhatatlannak fogják ítélni, és elégetik. Ez nagyjából olyan, mintha egy otthonnal rendelkezőnek a lakását gyújtanák fel. Nem szeretnék belegondolni, mi történik, ha a hajléktalannak – mint néha látni - kutyája van. Ha az „elkövető” a szabadulása után jelentkezik a holmijáért, igényt tarthat ugyan elpusztított tárgyai becsült értékére, de – most tessék figyelni! - ebből levonják „az ideiglenes tárolás és a megsemmisítés indokolt költségeit”.
Hogy az isten verné meg, aki ezt kitalálta. A legtöbb esetben a raktározás, az adminisztráció, a ruhák elégetése, a mindehhez szükséges személyzet költségei meg fogják haladni a holmik értékét – még jó, ha a különbözetet nem kell a kifosztott hajléktalannak megfizetnie.
Nem is tudom, miért átkozódom a dupla megrablás miatt. Hiszen így szoktunk járni mi, átlagpolgárok is. A törvényeket, amelyekkel minket nyomorítanak, többnyire ügyvédi irodákban busás órabérért íratják meg, a mi kontónkra. Nem elég, hogy kábára hülyít minket a kormánypropaganda és a közmédia, mi fedezzük az árát. A civil szervezetekre, akik az állam helyett dolgoznak, külön sarcot vethetnek ki. Nemcsak meglopnak: a tolvajaink munkabérét is mi fizetjük.
Viszont legalább megértettem, miért érkeztek a baltás gyilkos kiadatása után titokzatos azeri pénzek bizonyos számlákra. A balta „ideiglenes tárolásának indokolt költségeit” rótták le.
Nem szeretnék belegondolni, mi történik, ha a hajléktalannak – mint néha látni - kutyája van

Két lövés

Azt mondja Bencsik András az Echo tv Sajtóklub című műsorában, hogy Orbán Viktor vagy Orbán Ráhel megfigyelése – ahogy korábban elhangzott: külföldről irányított, titkosszolgálati megfigyelése – tulajdonképpen nem a hazai közvéleménynek, hanem Európának szól, kvázi a Sargentini-jelentés igazolására, hogy itt lopakodó diktatúráról van szó. Mert a balliberális oldal ezt akarja szembeállítani a migráció elítélésével, mert azt mégsem lehet mondani – ami Bencsik szerint a valóság -, hogy Európa tele lesz négerekkel, akik ugrálnak, gyilkolnak, késelnek. Vagyis, a bencsiki világban a bevándorlás egyenlő a gyilkoló, késelő, ugráló – gondolom, mint majmok – négerekkel. És ez lesz itt, ha Orbán Viktor nem áll a sarkára, de persze a sarkára áll. 
Már persze akkor, ha nincs meccs, amelyet – mint tőle tudjuk – harminc éve mindig megnéz, ha magyar érintettségről van szó. Akár itthon, akár külföldön van az a mérkőzés. És éppen egy ilyen focimeccsről tért haza a miniszterelnök, amikor – ismétlem: a Sajtóklub szereplői szerint titkosszolgálati módszerekkel – egy lesifotós telibe fényképezte, mikor leszállt a repülőgépről. „Ez bűncselekmény” – állapították meg, egymásnak kontrázva, majd azt is hozzátette Huth Gergely (Pesti Srácok), hogy az a fényképezőgép akár fegyver is lehetett volna. Aztán valamelyik azt is hozzátette, hogy ha valaki az Egyesül Államok elnökét fényképezte volna le ilyen körülmények között, az már bizonyosan nem élne. 
Vagyis: két lövés dörrent a műsorban. Az egyik Orbán Viktorra irányult volna, hisz nyilvánvaló, hogy aki fényképezőgépet használ, hogy lefotózza a reptérre érkező kormányfőt, annak a kezében pisztoly is lehetett volna, hiszen a kettő – fotófelszerelés és lőfegyver – csereszabatos, mint ahogy a szándék is nyilvánvalóan az. A másik lövés, a kollégák képzeletében, el is dördült; azt az embert, aki egy nyilvános helyre érkező állami vezetőt lencsevégre kap, azt egy olyan országban, ahol rend van, lelövik. Innen persze már csak egy lépés, hogy kiderüljön: az Átlátszó bűncselekményt követett el, amikor hónapokon keresztül megfigyelt egy repülőgépet, ráadásul külföldről – Sorostól kapott – pénzen, vagyis Bodoki Tamásnak meg kell jelennie majd a rendőrségen. 
Nincs is kétségem, hogy ha ez az igény föntebbi szinteken is megfogalmazódik, akkor az Átlátszó főszerkesztőjének valóban számot kell majd adnia arról, hogy milyen pénzből, milyen megbízások alapján figyelte, figyeltette meg a repülőt és így a magyar miniszterelnököt, sorozatos bűncselekményeket elkövetve. (Lehet, hogy a végén még Orbán Ráhel pelenka-ügyét is a nyakába zúdítják?) Miközben persze sem Orbán, sem mások nem követtek el azzal törvénysértést, hogy felszállt egy barátja repülőgépére, és elment szurkolni a magyaroknak. 
Írjuk ide Bencsik összefoglalóját az esettel kapcsolatban: „nem szabad eltűrnünk ezt az aljas hazaárulást.” Nem fejezte be a gondolatot, de a megoldás kiolvasható a Sajtóklub szereplőinek véleményéből: le kell az ilyeneket lőni. Hogy klasszikust idézzek: mint a kutyát.
„Ez bűncselekmény” – állapították meg, egymásnak kontrázva. Az a fényképezőgép akár fegyver is lehetett volna

Szerző
Németh Péter

Hajszál a levesben

Létezik egy előítélet a régió uniós országaival szemben a LIBE-bizottságban (ez az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi testülete) - mintha a civilizáció útjára szeretnék téríteni a keleti barbárokat. 
Ezek nem Orbán Viktor szavai, hanem Kelemen Hunortól, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség elnökétől származnak. Mert Varsó és Budapest mellé immár besorolt Bukarest is, amelynek demokráciájával Strasbourgban elégedetlenek. A keleti felháborodást olyan tekintélyes gondolkodók erősítik, mint az amerikai George Friedman, aki a Heteknek adott interjújában azt mondja: a Sargentini-jelentés elfogadása felelőtlenség volt, az EU többet foglalkozik Magyarországgal, mint a saját problémáival. 
Az EU-nak tényleg semmi joga nem lenne számon kérni egyetlen kelet-európai kormányon sem a demokráciát, ha nem volnának egyenjogú tagjai az Unió érték- és politikai közösségének. De azok, így az EU legsajátabb problémájával foglalkozik a Sargentini-jelentéssel (is), s ha öngyilkos hibát vétett, akkor azzal tette, hogy későn ébredt. A magyar jobboldali populista nacionalizmus – személyesen a kormányfő - nyíltan bejelentkezett az európai hatalom átvételére, és a jövő évi EP-választások tétjeként nem az Unió demokratikus jövőjét, hanem a menekültkérdést exponálja. A már gyöngyöző levesbe hullott bele a Sargentini-jelentés hajszála: az Orbán-hatalom megbízhatatlan. Ami alighanem annyira felbőszítette a kormányfőt, hogy Friedmannak is hamarosan alkalma lesz átgondolni, mennyire „színtiszta liberális demokrácia” a NER. 
A történelem éppen visszakézből csapja arcon a Nyugatot, amely a Szovjetunió széthullásának utórezgéseitől félve meggondolatlan gyorsasággal vette fel közösségébe a hajdani szovjet birodalom perifériáját. Azt a térséget, amely képtelen szabadulni a „létező szocializmus” etatista tekintélyelvűségétől. Sőt: a nemzeti szuverenitás bódulatában éppen szét akarja verni az amúgy renoválásra szoruló nyugati liberális demokráciát. A Merkel-Macron-féle „több Európa” felismerése, hogy transznacionális gondokat (a korrupciótól a schengeni külső határ megvédéséig) csak transznacionális szervezetekkel (az Európai Ügyészségtől a Frontexig) lehet megoldani. Amihez mélyebb integráció és az kell, hogy a nemzetállamok a közösség kezébe tegyék le szuverenitásuk egy részét. 
Csak az a kérdés: ha az Unió értékrendszeréből következő politikája ennyire ellentétes a magyarral, akkor miért nem mondja ki a fideszes többség, hogy az országnak nincs helye az EU-ban? A választ tudjuk: Közép-Kelet-Európa életképtelen az Unió – főként Németország - nélkül. 
Az Unió saját mind sürgetőbb belső reformjai miatt nem foglalkozhat tovább Közép-Kelet-Európával úgy, ahogy eddig. Ha túl akarja élni krízisét, ha meg akar szabadulni saját ébredő nacionalizmusától, nyíltan kell beszélnie a térséggel. A demokráciát nem kényszerítheti rá akaratuk ellenére azokra a nemzetekre, amelyeknek maguknak kell dönteniük: a Nyugatot választják-e, vagy Moszkva és a „létező szocializmus” árnyékában fújják tovább a szuverenitás passzátszelét.
Szerző
Friss Róbert