Fosztóképző

Fosztóképző. Úgy mint „-talan, -telen”, például hajléktalan, nincstelen. Fosztó képző: a hatóságok kiképzése a módszeres kifosztásra és jogfosztásra. Szükség van rá, mert magától csak úgy rendetlenül, tessék-lássék, össze-vissza menne. A fosztóképző és a fosztó képző párban is járhat. A legkönnyebb azt megfosztani maradék jószágától -persze csakis szabályszerűen -, aki amúgyis vagyontalan, semmitlen szegény, szegények közt is a legszegényebb.  
A legutóbbi Magyar Közlönyben olvasható a rendelet: hogyan kell eljárni az elzárásra ítélt hajléktalanok motyójával. Az illetékes hivatalnokoknak van még néhány napjuk kiképződni, mielőtt október 15-én hatályba lép a hajléktalanságot büntető újabb törvény. Az utcán élők igazán megbecsült állampolgárok: két Alaptörvény-módosítás, több alkotmánybírósági döntés és törvény tanúsítja a jogállam gyöngéd törődését. Csak meg ne sértődjenek érzékeny oligarcháink, hogy ehhez képest Justitia rájuk se bagózik, tizedannyi paragrafusra sem méltatja őket. 
A NER egyik első jogalkotási bravúrja volt 2011-ben az önkormányzatok felhatalmazása, hogy tilalmazzák „a közterületen való életvitelszerű tartózkodást”. (Szilágyi Ákos írja, hogy a „hajléktalanságbűn” jogi tényállásának létrehozása felér azzal a leleménnyel, mint amikor az 1942-es fajvédelmi törvény megalkotta a „származásbűn” fogalmát. Jogásznemzet vagyunk, hiába.) Az akkor még nem csak kormánypártiakból álló Alkotmánybíróság nem díjazta a szellemes megoldást, és kimondta, hogy nem lehet valakit pusztán azért büntetni, mert nincs hol laknia. Egy-null a hajléktalanoknak. A kormány hamar egyenlített: egy 2013-as Alaptörvény-módosítással fölülbírálta a hepciáskodó alkotmánybírákat. Majd 2018-ban gólelőnyt szerzett egy újabb Alaptörvény-farigcsálással, amely – nem bízván az esetleg túl lágyszívű helyhatóságokban - az egész országban betiltotta a hajléktalanságot. 
Hogy miért nem például a betegségeket tiltotta be, ha már, azt nem tudom. Talán azért, mert a betegek többnyire az ágyat nyomják, a fedél nélküliek elénk tolakodó látványa viszont rontja a kormány ázsióját. Ezért a figyelmeztetések után még mindig utcán tartózkodó hajléktalant közmunkára vagy elzárásra ítélik. Igaz, összesen 11200 téli szálláshely van, és ennél több lakhatás nélküli, de a törvény az törvény. 
Csakhogy a hajléktalan attól hajléktalan, hogy a hátán a háza. Mi legyen a motyójával? A friss rendelet a cuccokat „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése szabálysértés elkövetőjének tulajdonában álló ingóságoknak” nevezi, amely megfogalmazás aligha jellemezhető átlagos elméknek szánt könnyű olvasmányként. De csak utána jön a neheze. Fél órán belül el kell szállíttatni mindent leginkább az önkormányzathoz, esetleg a rendőrségre. Mint írják, arra a fél órára a motyó őrzésével meg lehet bízni a polgárőrséget is, igazán szép lesz, amint kivonulnak, és körbeveszik az agyonhasznált hálózsákot, pokrócot vagy matracot, a kerekes szatyrot, benne egy élet kellékei: egy-két kopott pulóver, dzseki, fél kiló kenyér, két műanyag palack. Miután minden elkerül a „tároló szervhez”, az leltárt és értékbecslést készít, és megkülönböztető jellel látja el a tárgyakat. Fogalmam sincs, hogyan fogja felbecsülni pl. a nejlonzacskók értékét, de majd csak kapnak képzést erre is. 
Mégsem a (ki)fosztó képzésben részesülő hivatalnokok ugráltatása dühített fel, hanem a mindenüktől megfosztottak sorsa. A jogszabály szerint az ú.n. „tárolhatatlan dolgokat” újabb jegyzőkönyvezés mellett meg kell semmisíteni. Majdnem biztos, hogy nemcsak a romlékony élelmiszereket, hanem a gyanús küllemű ruhákat, a kikukázott paplant már csak a fertőzésveszély miatt is tárolhatatlannak fogják ítélni, és elégetik. Ez nagyjából olyan, mintha egy otthonnal rendelkezőnek a lakását gyújtanák fel. Nem szeretnék belegondolni, mi történik, ha a hajléktalannak – mint néha látni - kutyája van. Ha az „elkövető” a szabadulása után jelentkezik a holmijáért, igényt tarthat ugyan elpusztított tárgyai becsült értékére, de – most tessék figyelni! - ebből levonják „az ideiglenes tárolás és a megsemmisítés indokolt költségeit”.
Hogy az isten verné meg, aki ezt kitalálta. A legtöbb esetben a raktározás, az adminisztráció, a ruhák elégetése, a mindehhez szükséges személyzet költségei meg fogják haladni a holmik értékét – még jó, ha a különbözetet nem kell a kifosztott hajléktalannak megfizetnie.
Nem is tudom, miért átkozódom a dupla megrablás miatt. Hiszen így szoktunk járni mi, átlagpolgárok is. A törvényeket, amelyekkel minket nyomorítanak, többnyire ügyvédi irodákban busás órabérért íratják meg, a mi kontónkra. Nem elég, hogy kábára hülyít minket a kormánypropaganda és a közmédia, mi fedezzük az árát. A civil szervezetekre, akik az állam helyett dolgoznak, külön sarcot vethetnek ki. Nemcsak meglopnak: a tolvajaink munkabérét is mi fizetjük.
Viszont legalább megértettem, miért érkeztek a baltás gyilkos kiadatása után titokzatos azeri pénzek bizonyos számlákra. A balta „ideiglenes tárolásának indokolt költségeit” rótták le.
Nem szeretnék belegondolni, mi történik, ha a hajléktalannak – mint néha látni - kutyája van
2018.10.06 09:16
Frissítve: 2018.10.06 09:16

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29