Kint vagy bent?

Putyin lassacskán megszokhatja „a nevető harmadik” szerepét. A macedóniai referendum kudarca ugyanúgy az orosz államfő kezére játszik, miként Ukrajna euro-atlanti integrációjának akadályozása a magyar diplomácia részéről. A szkopjei törvényhozásban ülő nyugatbarát honatyáknak a parlamenti erőviszonyok tükrében esélyük sincs azt az alkotmánymódosítást keresztülvinni, melyet Athén feltételül szabott a délszláv állam integrációjának támogatásához a nemzetközi szervezetekbe. 
Ez a fiaskó nem csupán a bojkottra buzdító konzervatív ellenzék győzelme, hanem mindazoké, akik pusztán szlavofil szolidaritástól indíttatva szívesebben látnák Macedóniát a Balkánra vonatkozó igényeit a minapi szerbiai hadgyakorlattal is demonstráló Moszkva érdekszférájában. Kijev integrációjának kerékkötőjeként a budapesti kabinet magatartását pedig a rövidlátó nacionalizmus mellett a politikai haszonszerzés is motiválja; gondoljunk a kárpátaljai magyar kisebbség tagjaira, akiket kizárólag szavazatmaximálás céljából éppen Orbán Viktor pártja csatolt hozzá de jure a magyar politikai nemzethez!
A NATO főtitkára, illetve az Európai Unió vezetői diplomatikusan hárítanak ugyan, ha a fenti államközi konfliktusokról újságírók kérdezik őket, gondolatban mégis le kellene vonniuk az EU 2004-es gigabővítésének tanulságait. A posztszovjet térség államaiban ugyanis mindössze néhány esztendővel az európai értékközösséghez való csatlakozásukat követően autokratikus tendenciák váltak uralkodóvá. A periféria országainak tekintélyelvű politikai elitje bejelentette igényét a külön útra, a centrumra jellemző demokratikus normák tagadása révén pedig mostanra kvázi ellensúlyát képezi a nyugat-európai politikai fősodornak. 
A rohamosan terjedő orbáni illiberalizmus nagyban fellazította a kontinens politikai kohézióját, s a megfigyelőkben komoly szkepszist ébreszthet Európa keleti felének rövid távú integrálhatóságát illetően. Orbán Viktor, Kaczynski, Milos Zeman és elvbarátaik rendre a nemzeti szuverenitásra hivatkoznak, amikor a helyi végrehajtó hatalom feletti uniós kontrollt elutasítják, s országaik belügyének tüntetik fel otthoni demokráciarombolásukat. A migrációs válság következtében átmenetileg megerősödött nyugat-európai szélsőjobbal szövetkezve Brüsszelt kiáltották ki ellenségnek, s nyíltan a mélyebb politikai integráció megakadályozását tűzték ki célul.
Csöppet sem meglepő mindezek fényében, hogy Orbán Viktor hitet tett a konfliktusokkal terhelt balkáni válságövezet államainak mielőbbi EU-csatlakozása mellett. A rendszerint zavarosban halászó magyar miniszterelnök potenciális szövetségeseit látja ezen országok ízig-vérig nacionalista, esetenként antidemokratikus módszerektől sem visszariadó politikai elitjében. 
A macedóniai népszavazás kudarca ebből a szempontból inkább Orbán Viktor számára rossz hír. Annak a dilemmának az eldöntése pedig a brüsszeli vezetők feladata, vajon egy újabb elhamarkodott bővítéssel további problémahalmazt zúdítanak-e magukra, vagy az érintett államokat odadobják a lopakodó orosz agresszornak.
2018.10.10 08:31

Kockajáték

A dél-karolinai kisváros, Charleston gettójában nyáresténként tereferélnek az asszonyok a Harcsa utcában, a férfiak kockajátékot űznek. A szerencsejátékosok hiszik, egy nagy dobással mindent megnyerhetnek, de akadnak olyanok is, akiknek álca a játék, inkább Sporting Life-ot, a kábítószerdílert várják. George Gershwin 1935-ös operája, a Porgy és Bess eredetileg ezzel az eleven képpel indul, és aztán egy olyan történetet mesél el slágerekben, hogy mű a XX. század egyik legjobb operájaként a Carmen magasságába emelkedik.
Gershwin darabja 1970-ben érkezett Budapestre, játszották az Erkelben és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, mindenütt nagy sikerrel. Majd 1983-ban a darab bemutatását ahhoz a kitételhez kötötték a szövegíró, Ira Gershwin végakarata szerint, hogy a szerepeket afroamerikaiak énekeljék. Az elvárás nem előzmény nélküli: George Gershwin sem rajongott az ötletért, hogy az egyik első hangosfilm, Az éneklő bolond sztárja, Al Jolson, aki feketére festett arccal játszott afroamerikait az 1920-as évek végén, bekerülhessen a darabba.
A Porgy és Bess tavaly négy előadás erejéig újra az Erkelben volt látható. A bemutató több szempontból is nagy dobásnak bizonyult, és nem hiányzott a fekete arcfesték Almási-Tóth András rendezéséből. A sikert beárnyékolta, hogy a magyar intézmény kitétel nélküli szerződést kötött az amerikai jogkezelővel, így mindenütt jeleznie kellett: az előadás ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel. 
A tervek szerint két hét múlva újra bemutatnák itt a darabot, ám egyelőre játszási engedély nincs. Hasonló helyzet nyilván nem példa nélküli, ám egy kiemelt nemzeti intézmény szempontjából ez hazárdjátéknak tűnik. Főként, hogy az Operaház főigazgatója a vitatható „all black cast” szabályt rasszistának titulálta, nem érezvén a szavak súlyát.
2019.03.23 09:22
Frissítve: 2019.03.23 16:11

A felfüggesztés hete

Azt állította Gulyás Gergely miniszter (az Európai Néppárt ülése előtti nyilatkozatában az MTI-nek), hogy a Fidesz csak akkor tud a Néppártban maradni, ha nem csupán a párt kizárására, hanem a felfüggesztésére sem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz tagságát felfüggesztették, mégis maradt. A Néppárt honlapján ez a cím olvasható: Fidesz membership suspended after EPP Political Assembly (Felfüggesztették a Fidesz tagságát az Európai Néppárt Politikai Gyűlése után). A többi süket duma süketeknek és vakoknak.
Azt állította Orbán Viktor (Brüsszelben, az Európai Néppárt döntése után), hogy "a magunk részéről… egyoldalúan mi felfüggesztjük jogaink gyakorlását.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen nincs és nem is volt. Ha lett volna, akkor a Fidesz egyoldalúan fogja magát, és egyoldalúan kivonul a Néppárt gyűléséről, mondván, hogy felfüggesztettem a tagságomat, viszontlátásra. Ehelyett megegyezett a felfüggesztésben és a vele járó szankciókban a néppárti elnökséggel, majd hozzájárult ahhoz, hogy a tagok ezt megszavazzák. Az eredmény: 190-3. Egyoldalúnak egyébként tényleg egyoldalú.
Azt állította Varga Judit, uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (a kormánypárti Mandiner hírportálnak, arra válaszolva, miért is jön majd a néppárti bölcsek tanácsa Budapestre), hogy „évek óta dobálóznak kritikusaink azzal, hogy Magyarországon milyen problémák vannak az európai értékekkel, a bíróságok függetlenségével, az Alkotmánybírósággal, de senki sem jött el hozzánk, hogy valóban meggyőződhessen arról, mi is a helyzet pontosan.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például a Velencei Bizottság szakértői rendszeresen jártak ide, és legutóbb például a közigazgatási bíróságok felállításával kapcsolatban adtak ki bíráló állásfoglalást. Az Európai Parlament pedig (több itteni helyzetfelmérés után) többször is határozatban ítélte el – legutóbb a néppárti képviselők többségének a szavazatával – a magyar kormányt a jogállami normák megsértése miatt. Szóval a Néppártnak már a könyökén jön ki Orbán. De még mindig nem megy ki.
Azt állította Orbán Viktor (brüsszeli sajtóértekezletén), hogy „jogállamiság tekintetében se Belgium, se Svédország, se Finnország, se Németország egy fikarcnyival sincs jobb helyzetben, mint Magyarország.”
Ezzel szemben a tény az, hogy egyik nevezett országban sincs a teljes hatalom néhány régi haver kezében, nincs gyakorlatilag leválthatatlan legfőbb ügyész, nem függ a bírósági kinevezések, előmenetelek rendje egyetlen kinevezett baráttól, nem került az Alkotmánybíróság teljes kormányzati fennhatóság alá, nincs totális kormányuralom az állami média fölött, és nem szerezte meg a kormány a magántulajdonban lévő média nagy részét is, nem jutnak a közbeszerzési megbízások Mészárosokhoz és Garancsikhoz, vagyis a kormányfő barátaihoz, nem fejezik le a tudományos életet és az ország egyik legjobb egyetemét, nem éheztetik a menedékkérőket, és nem fenyegetik az állampolgári jogok mellett kiálló civil szervezeteket. Csak úgy, egy szuszra. De volna még két-három szuszra való is.
2019.03.23 09:21
Frissítve: 2019.03.23 09:27