Kint vagy bent?

Putyin lassacskán megszokhatja „a nevető harmadik” szerepét. A macedóniai referendum kudarca ugyanúgy az orosz államfő kezére játszik, miként Ukrajna euro-atlanti integrációjának akadályozása a magyar diplomácia részéről. A szkopjei törvényhozásban ülő nyugatbarát honatyáknak a parlamenti erőviszonyok tükrében esélyük sincs azt az alkotmánymódosítást keresztülvinni, melyet Athén feltételül szabott a délszláv állam integrációjának támogatásához a nemzetközi szervezetekbe. 
Ez a fiaskó nem csupán a bojkottra buzdító konzervatív ellenzék győzelme, hanem mindazoké, akik pusztán szlavofil szolidaritástól indíttatva szívesebben látnák Macedóniát a Balkánra vonatkozó igényeit a minapi szerbiai hadgyakorlattal is demonstráló Moszkva érdekszférájában. Kijev integrációjának kerékkötőjeként a budapesti kabinet magatartását pedig a rövidlátó nacionalizmus mellett a politikai haszonszerzés is motiválja; gondoljunk a kárpátaljai magyar kisebbség tagjaira, akiket kizárólag szavazatmaximálás céljából éppen Orbán Viktor pártja csatolt hozzá de jure a magyar politikai nemzethez!
A NATO főtitkára, illetve az Európai Unió vezetői diplomatikusan hárítanak ugyan, ha a fenti államközi konfliktusokról újságírók kérdezik őket, gondolatban mégis le kellene vonniuk az EU 2004-es gigabővítésének tanulságait. A posztszovjet térség államaiban ugyanis mindössze néhány esztendővel az európai értékközösséghez való csatlakozásukat követően autokratikus tendenciák váltak uralkodóvá. A periféria országainak tekintélyelvű politikai elitje bejelentette igényét a külön útra, a centrumra jellemző demokratikus normák tagadása révén pedig mostanra kvázi ellensúlyát képezi a nyugat-európai politikai fősodornak. 
A rohamosan terjedő orbáni illiberalizmus nagyban fellazította a kontinens politikai kohézióját, s a megfigyelőkben komoly szkepszist ébreszthet Európa keleti felének rövid távú integrálhatóságát illetően. Orbán Viktor, Kaczynski, Milos Zeman és elvbarátaik rendre a nemzeti szuverenitásra hivatkoznak, amikor a helyi végrehajtó hatalom feletti uniós kontrollt elutasítják, s országaik belügyének tüntetik fel otthoni demokráciarombolásukat. A migrációs válság következtében átmenetileg megerősödött nyugat-európai szélsőjobbal szövetkezve Brüsszelt kiáltották ki ellenségnek, s nyíltan a mélyebb politikai integráció megakadályozását tűzték ki célul.
Csöppet sem meglepő mindezek fényében, hogy Orbán Viktor hitet tett a konfliktusokkal terhelt balkáni válságövezet államainak mielőbbi EU-csatlakozása mellett. A rendszerint zavarosban halászó magyar miniszterelnök potenciális szövetségeseit látja ezen országok ízig-vérig nacionalista, esetenként antidemokratikus módszerektől sem visszariadó politikai elitjében. 
A macedóniai népszavazás kudarca ebből a szempontból inkább Orbán Viktor számára rossz hír. Annak a dilemmának az eldöntése pedig a brüsszeli vezetők feladata, vajon egy újabb elhamarkodott bővítéssel további problémahalmazt zúdítanak-e magukra, vagy az érintett államokat odadobják a lopakodó orosz agresszornak.

Az Elbától keletre

Addig is, amíg Orbán Viktor és Kövér László eldönti, hogy akkor most kultúrbéke van-e Magyarországon, vagy külföldről szervezett kultúrharc folyik a magyarok ellen; addig is, amíg Lázár János volt kancelláriaminiszter megnyeri az agrártárca vezetőjét a székkutasi varjak elleni küzdelemhez; és addig is, amíg egy betiltott tüntetés árnyékában a kormányfő a török despotával ölelkezik, vessünk egy futó pillantást a politikai ellenzékre.
Fél évvel az újabb fideszes parlamenti kétharmad után olyan nagy pillantás nem kell hozzá. A kormányfő Európai Parlamentben bekapott nemzetközi gyomrosa után annyit látni: a hazai gyomrosra még várni kell. Az ellenzék – miután a Fidesz kottáját olvasva megvitatta, vajon hazaáruló lett-e Strasbourgban - továbbra sem talál látványos fogást Orbán rendszerén.
Hol felhősebb, hol tisztább a politika őszi ege. A Demokratikus Koalíció az utcán zajong. Az MSZP a Házban próbál erősebb hangon beszélni. A baloldali ellenzék korábbi felhőálmaiba burkolt vásárhelyi Márki-Zay Péter lassan kimerül a Lázár Jánossal vívott napi küzdelemben. (A hatalomgyakorlásához nem feltétlenül kell valóságosan is birtokolni a hatalmat.) Márki-Zay már minden, csak követendő megváltó nem. (Nem messiásokra, hanem szervezetekre volna szükség.) A Jobbik és az LMP meg darabokban. Megtörtént velük a legrosszabb, ami a politikában történhet: teljesen érdektelen, mit mondanak, mit tesznek: a két párt másfél millió szavazója politikai képviselet nélkül maradt. Két politikai alakzat áll még a talpán: a szocialisták és a Demokratikus Koalíció. 
Hogy e politikai porfelleg kavargásán mennyit fújt a Fidesz, mindegy is. Viszont a Jobbik és az LMP fél év alatti felmorzsolódásával mérhetetlenül megnőtt a még talpon lévők felelőssége, hogy belássák: helyi apró győzelmekkel még csak téglákat sem tudnak kiverni a hatalom falából. Addig, amíg az ellenzékre nézve borzalmas médiaviszonyok ellenére nem sikerül legalább valamelyest uralniuk a médiateret, sokra nem jutnak. Ehhez először is egyenes beszéd, politikai gerinc, világos világkép kellene, akár öngyilkosnak tetsző parlamentáris és parlamenten kívüli cselekedetekkel. Talán a NER felépítésének utolsó szakaszát éljük, amikor már végképp nincs helye a politikai sikamikának, helyezkedésnek, a pitiáner személyes bosszúknak, a posztvadászatnak. 
Ha nincs politikailag korrekt beszéd a hatalom részéről, akkor megtartva a kellő eleganciát, le kell mondaniuk az ellenzéki PC-ről. Ha nincs kegyelem, hát nincs: nyolc éve látjuk, mire megy az ellenzék, amikor a nagyvonalúság hülyeségével újabb és újabb esélyt ad a hatalomnak, amely hétről hétre szűkíti az élhető élet tereit, és csak röhög az ellenzéken és a nemzeten.
A Sargentini-jelentés a magyar hatalom eddig legkeményebb európai kritikája, egyben az Unió önkritikája, amiért későn ismerte fel a nacionalista populizmus veszélyét. A magyar politikai ellenzék felelőssége, ha ráég a történelem szégyene, ha a demokráciáért küzdő európai politikusok nem találnak egyetlen kinyújtott kezet sem az Elbától keletre.
Szerző
Friss Róbert

A nyugati áfium ellen

A magyar-török katonai együttműködés szintje eddig alacsony volt, de ezen most változtatnak, és erőteljes hadiipari együttműködést szándékoznak kialakítani – mondta Orbán Viktor, aki szerint az elmúlt évtizedek gazdasági nehézségei miatt a hadsereg fejlesztésére nem volt pénz. Ezt a hiányt most pótoljuk, Magyarország célja modern, ütőképes nemzeti hadsereg felépítése. A közmédia szakértője ehhez hozzáfűzte: Törökország az utóbbi években a hadiipar tudatosan fejlesztésével csökkentette nyugati függőségét. 
A hír megnyugtató, már nem vagyunk egyedül. Májusban a miniszterelnök még azzal ejtett kétségbe minden hazafit, hogy közölte: azért kell több pénz a hadseregre, mert „szomszédaink folyamatosan és lendületesen fegyverkeznek”. „Magyarország megvédése nem a NATO és nem az Európai Unió feladata, hanem a miénk” – tette hozzá. 
A kép összeállt: a NATO-tagság csak kiszolgáltatja az országot a nyugati függőségnek, és még biztonságot sem nyújt. 
Néhány apróság azért árnyalja ezt a képet. Először is, Törökországnak van a NATO-államok között az Egyesült Államok után a második legnagyobb létszámú hadserege. Egy akkora haderő számára már rentábilis nagyságrendben lehet kézi fegyvereket, lőszert gyártani. Netán a török fegyverpiacra akarunk betörni? 
Másodszor, amikor a törökök igazán féltek valamitől, nevezetesen attól, hogy a szíriai polgárháború hevében átrepül hozzájuk valamilyen rakéta, akkor nem Gábor Áron rézágyújával védekeztek, hanem Patriot rakéták telepítését kérték Amerikától.
Harmadszor pedig: Washington rámordult a szövetségesekre, hogy most már tessék a GDP két százalékára növelni a hadiköltségvetést, Amerika nem a biztonság fejőstehene. Lendületesen fegyverkező szomszédaink nem minket fenyegetnek, hanem csupán hamarabb megértették Trump szavait.