Az Elbától keletre

Addig is, amíg Orbán Viktor és Kövér László eldönti, hogy akkor most kultúrbéke van-e Magyarországon, vagy külföldről szervezett kultúrharc folyik a magyarok ellen; addig is, amíg Lázár János volt kancelláriaminiszter megnyeri az agrártárca vezetőjét a székkutasi varjak elleni küzdelemhez; és addig is, amíg egy betiltott tüntetés árnyékában a kormányfő a török despotával ölelkezik, vessünk egy futó pillantást a politikai ellenzékre.
Fél évvel az újabb fideszes parlamenti kétharmad után olyan nagy pillantás nem kell hozzá. A kormányfő Európai Parlamentben bekapott nemzetközi gyomrosa után annyit látni: a hazai gyomrosra még várni kell. Az ellenzék – miután a Fidesz kottáját olvasva megvitatta, vajon hazaáruló lett-e Strasbourgban - továbbra sem talál látványos fogást Orbán rendszerén.
Hol felhősebb, hol tisztább a politika őszi ege. A Demokratikus Koalíció az utcán zajong. Az MSZP a Házban próbál erősebb hangon beszélni. A baloldali ellenzék korábbi felhőálmaiba burkolt vásárhelyi Márki-Zay Péter lassan kimerül a Lázár Jánossal vívott napi küzdelemben. (A hatalomgyakorlásához nem feltétlenül kell valóságosan is birtokolni a hatalmat.) Márki-Zay már minden, csak követendő megváltó nem. (Nem messiásokra, hanem szervezetekre volna szükség.) A Jobbik és az LMP meg darabokban. Megtörtént velük a legrosszabb, ami a politikában történhet: teljesen érdektelen, mit mondanak, mit tesznek: a két párt másfél millió szavazója politikai képviselet nélkül maradt. Két politikai alakzat áll még a talpán: a szocialisták és a Demokratikus Koalíció. 
Hogy e politikai porfelleg kavargásán mennyit fújt a Fidesz, mindegy is. Viszont a Jobbik és az LMP fél év alatti felmorzsolódásával mérhetetlenül megnőtt a még talpon lévők felelőssége, hogy belássák: helyi apró győzelmekkel még csak téglákat sem tudnak kiverni a hatalom falából. Addig, amíg az ellenzékre nézve borzalmas médiaviszonyok ellenére nem sikerül legalább valamelyest uralniuk a médiateret, sokra nem jutnak. Ehhez először is egyenes beszéd, politikai gerinc, világos világkép kellene, akár öngyilkosnak tetsző parlamentáris és parlamenten kívüli cselekedetekkel. Talán a NER felépítésének utolsó szakaszát éljük, amikor már végképp nincs helye a politikai sikamikának, helyezkedésnek, a pitiáner személyes bosszúknak, a posztvadászatnak. 
Ha nincs politikailag korrekt beszéd a hatalom részéről, akkor megtartva a kellő eleganciát, le kell mondaniuk az ellenzéki PC-ről. Ha nincs kegyelem, hát nincs: nyolc éve látjuk, mire megy az ellenzék, amikor a nagyvonalúság hülyeségével újabb és újabb esélyt ad a hatalomnak, amely hétről hétre szűkíti az élhető élet tereit, és csak röhög az ellenzéken és a nemzeten.
A Sargentini-jelentés a magyar hatalom eddig legkeményebb európai kritikája, egyben az Unió önkritikája, amiért későn ismerte fel a nacionalista populizmus veszélyét. A magyar politikai ellenzék felelőssége, ha ráég a történelem szégyene, ha a demokráciáért küzdő európai politikusok nem találnak egyetlen kinyújtott kezet sem az Elbától keletre.
Szerző
Friss Róbert

A nyugati áfium ellen

A magyar-török katonai együttműködés szintje eddig alacsony volt, de ezen most változtatnak, és erőteljes hadiipari együttműködést szándékoznak kialakítani – mondta Orbán Viktor, aki szerint az elmúlt évtizedek gazdasági nehézségei miatt a hadsereg fejlesztésére nem volt pénz. Ezt a hiányt most pótoljuk, Magyarország célja modern, ütőképes nemzeti hadsereg felépítése. A közmédia szakértője ehhez hozzáfűzte: Törökország az utóbbi években a hadiipar tudatosan fejlesztésével csökkentette nyugati függőségét. 
A hír megnyugtató, már nem vagyunk egyedül. Májusban a miniszterelnök még azzal ejtett kétségbe minden hazafit, hogy közölte: azért kell több pénz a hadseregre, mert „szomszédaink folyamatosan és lendületesen fegyverkeznek”. „Magyarország megvédése nem a NATO és nem az Európai Unió feladata, hanem a miénk” – tette hozzá. 
A kép összeállt: a NATO-tagság csak kiszolgáltatja az országot a nyugati függőségnek, és még biztonságot sem nyújt. 
Néhány apróság azért árnyalja ezt a képet. Először is, Törökországnak van a NATO-államok között az Egyesült Államok után a második legnagyobb létszámú hadserege. Egy akkora haderő számára már rentábilis nagyságrendben lehet kézi fegyvereket, lőszert gyártani. Netán a török fegyverpiacra akarunk betörni? 
Másodszor, amikor a törökök igazán féltek valamitől, nevezetesen attól, hogy a szíriai polgárháború hevében átrepül hozzájuk valamilyen rakéta, akkor nem Gábor Áron rézágyújával védekeztek, hanem Patriot rakéták telepítését kérték Amerikától.
Harmadszor pedig: Washington rámordult a szövetségesekre, hogy most már tessék a GDP két százalékára növelni a hadiköltségvetést, Amerika nem a biztonság fejőstehene. Lendületesen fegyverkező szomszédaink nem minket fenyegetnek, hanem csupán hamarabb megértették Trump szavait.

A kétharmad illúziója

A legfrissebb nyilatkozatok azt sugallják, hogy a Central European University (CEU) hamarosan Bécsbe költözik. Nagy vesztesége ez a magyar felsőoktatásnak, sőt az ország hírnevének.
Az egyetem távozása figyelemre méltó része annak a kultúrharcnak, amelyet a magyar kormány a független kultúra és a független sajtó ellen folytat. Lépés lépést követ. Egyik nap a színházak autonómiáját korlátozzák, aztán nincs többé Népszabadság, aztán a Tudományos Akadémiát szervezik át a lenini pártosság, a hírhedt partyinoszt szellemében. A CEU azonban különleges körülmények között költözködik. Hiszen pozitívan reagált a kormány bárgyú követelményére: arra, hogy Amerikában is legyen egy Central European University. Alapítottak egyet, New Yorktól északra, a dokumentumokat New York állam hitelesítette, de közben a kormány meggondolta magát, és mégsem fogadta el a saját maga által követelt új szabály betartását. Képtelen az igenre rábólintani.
Ilyen körülmények között nem lehetett a CEU-t egyszerűen kirúgni. Kirúgás helyett jött a halasztgatás, a várakozás, ami ellehetetlenítette a következő tanévre való felkészülést. Ha a CEU elmegy, a magyar kormány azt mondhatja majd, hogy az egyetem „saját akaratából” hagyta el a magyar fővárost. Azt nem árulja majd el, hogy a CEU eltávolítása hazai ötlet volt-e vagy Moszkváé. Mivel az egyetem tanulói között elég sokan a volt Szovjetunióból jöttek tanulni Budapestre, és az CEU-tól „megfertőzve” mentek haza, nincs kizárva, hogy Kreml javasolta budapesti partnerének: jó lenne a CEU-t kivonni a forgalomból.
Erről jut eszembe: van valami hátborzongató hasonlóság a kommunista hatalomátvétel fokozatossága és a mai magyar politika között. 1945 után a Magyar Kommunista Párt még évekig a demokráciáról papolt, sőt az 1945-ös választás még többé-kevésbé szabad is volt. Volt magántulajdon. Volt Kis Újság, a kisgazdák lapja, volt szocdem Népszava, volt színvonalas és többnyire független Magyar Nemzet. Bár az Államvédelmi Hatóság az övék volt kezdettől fogva, a parlamentben a kommunisták sokáig kisebbségben maradtak. 
A nagyobb nemzetközi botrányt elkerülendő Rákosiék az ún. szalámi taktika szerint – lassan, de biztosan – ragadták meg a hatalmat. Egyik vékony szelet követte a másikat… Az volt, ugye, a „népi demokrácia” kora, ezt most világszerte „illiberális államnak” becézik. Akkor persze a Vörös Hadsereg tartotta fenn a népi demokráciát, és ilyesmi most nincs - s ezért is van még remény. 
A Fidesz szélsőséges, ultraradikális politikája április óta egy illúzión alapszik ugyanis. Vezetői azt hiszik, hogy áprilisban kétharmadot kaptak egy szabad választáson. Ez önámítás. 49 százalékot kaptak, és ebből lett a Fidesz-alkotmány szerinti kétharmad. Sőt, ez a 49 százalék is talán inkább egyharmad, ha összeszámoljuk a nem szavazó - „tartózkodó" - állampolgárokat is. Elvégre a Fidesz szerint az Európai Unióban tartózkodók véleményét is figyelembe kellett volna venni. 
Aktív harmadocskával a hátuk mögött szerényebbnek illene lenni. A lóláb máris kilóg.
Szerző
Charles Gati