Az Elbától keletre

Addig is, amíg Orbán Viktor és Kövér László eldönti, hogy akkor most kultúrbéke van-e Magyarországon, vagy külföldről szervezett kultúrharc folyik a magyarok ellen; addig is, amíg Lázár János volt kancelláriaminiszter megnyeri az agrártárca vezetőjét a székkutasi varjak elleni küzdelemhez; és addig is, amíg egy betiltott tüntetés árnyékában a kormányfő a török despotával ölelkezik, vessünk egy futó pillantást a politikai ellenzékre.
Fél évvel az újabb fideszes parlamenti kétharmad után olyan nagy pillantás nem kell hozzá. A kormányfő Európai Parlamentben bekapott nemzetközi gyomrosa után annyit látni: a hazai gyomrosra még várni kell. Az ellenzék – miután a Fidesz kottáját olvasva megvitatta, vajon hazaáruló lett-e Strasbourgban - továbbra sem talál látványos fogást Orbán rendszerén.
Hol felhősebb, hol tisztább a politika őszi ege. A Demokratikus Koalíció az utcán zajong. Az MSZP a Házban próbál erősebb hangon beszélni. A baloldali ellenzék korábbi felhőálmaiba burkolt vásárhelyi Márki-Zay Péter lassan kimerül a Lázár Jánossal vívott napi küzdelemben. (A hatalomgyakorlásához nem feltétlenül kell valóságosan is birtokolni a hatalmat.) Márki-Zay már minden, csak követendő megváltó nem. (Nem messiásokra, hanem szervezetekre volna szükség.) A Jobbik és az LMP meg darabokban. Megtörtént velük a legrosszabb, ami a politikában történhet: teljesen érdektelen, mit mondanak, mit tesznek: a két párt másfél millió szavazója politikai képviselet nélkül maradt. Két politikai alakzat áll még a talpán: a szocialisták és a Demokratikus Koalíció. 
Hogy e politikai porfelleg kavargásán mennyit fújt a Fidesz, mindegy is. Viszont a Jobbik és az LMP fél év alatti felmorzsolódásával mérhetetlenül megnőtt a még talpon lévők felelőssége, hogy belássák: helyi apró győzelmekkel még csak téglákat sem tudnak kiverni a hatalom falából. Addig, amíg az ellenzékre nézve borzalmas médiaviszonyok ellenére nem sikerül legalább valamelyest uralniuk a médiateret, sokra nem jutnak. Ehhez először is egyenes beszéd, politikai gerinc, világos világkép kellene, akár öngyilkosnak tetsző parlamentáris és parlamenten kívüli cselekedetekkel. Talán a NER felépítésének utolsó szakaszát éljük, amikor már végképp nincs helye a politikai sikamikának, helyezkedésnek, a pitiáner személyes bosszúknak, a posztvadászatnak. 
Ha nincs politikailag korrekt beszéd a hatalom részéről, akkor megtartva a kellő eleganciát, le kell mondaniuk az ellenzéki PC-ről. Ha nincs kegyelem, hát nincs: nyolc éve látjuk, mire megy az ellenzék, amikor a nagyvonalúság hülyeségével újabb és újabb esélyt ad a hatalomnak, amely hétről hétre szűkíti az élhető élet tereit, és csak röhög az ellenzéken és a nemzeten.
A Sargentini-jelentés a magyar hatalom eddig legkeményebb európai kritikája, egyben az Unió önkritikája, amiért későn ismerte fel a nacionalista populizmus veszélyét. A magyar politikai ellenzék felelőssége, ha ráég a történelem szégyene, ha a demokráciáért küzdő európai politikusok nem találnak egyetlen kinyújtott kezet sem az Elbától keletre.
2018.10.10 08:30

Kockajáték

A dél-karolinai kisváros, Charleston gettójában nyáresténként tereferélnek az asszonyok a Harcsa utcában, a férfiak kockajátékot űznek. A szerencsejátékosok hiszik, egy nagy dobással mindent megnyerhetnek, de akadnak olyanok is, akiknek álca a játék, inkább Sporting Life-ot, a kábítószerdílert várják. George Gershwin 1935-ös operája, a Porgy és Bess eredetileg ezzel az eleven képpel indul, és aztán egy olyan történetet mesél el slágerekben, hogy mű a XX. század egyik legjobb operájaként a Carmen magasságába emelkedik.
Gershwin darabja 1970-ben érkezett Budapestre, játszották az Erkelben és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, mindenütt nagy sikerrel. Majd 1983-ban a darab bemutatását ahhoz a kitételhez kötötték a szövegíró, Ira Gershwin végakarata szerint, hogy a szerepeket afroamerikaiak énekeljék. Az elvárás nem előzmény nélküli: George Gershwin sem rajongott az ötletért, hogy az egyik első hangosfilm, Az éneklő bolond sztárja, Al Jolson, aki feketére festett arccal játszott afroamerikait az 1920-as évek végén, bekerülhessen a darabba.
A Porgy és Bess tavaly négy előadás erejéig újra az Erkelben volt látható. A bemutató több szempontból is nagy dobásnak bizonyult, és nem hiányzott a fekete arcfesték Almási-Tóth András rendezéséből. A sikert beárnyékolta, hogy a magyar intézmény kitétel nélküli szerződést kötött az amerikai jogkezelővel, így mindenütt jeleznie kellett: az előadás ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel. 
A tervek szerint két hét múlva újra bemutatnák itt a darabot, ám egyelőre játszási engedély nincs. Hasonló helyzet nyilván nem példa nélküli, ám egy kiemelt nemzeti intézmény szempontjából ez hazárdjátéknak tűnik. Főként, hogy az Operaház főigazgatója a vitatható „all black cast” szabályt rasszistának titulálta, nem érezvén a szavak súlyát.
2019.03.23 09:22
Frissítve: 2019.03.23 16:11

A felfüggesztés hete

Azt állította Gulyás Gergely miniszter (az Európai Néppárt ülése előtti nyilatkozatában az MTI-nek), hogy a Fidesz csak akkor tud a Néppártban maradni, ha nem csupán a párt kizárására, hanem a felfüggesztésére sem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz tagságát felfüggesztették, mégis maradt. A Néppárt honlapján ez a cím olvasható: Fidesz membership suspended after EPP Political Assembly (Felfüggesztették a Fidesz tagságát az Európai Néppárt Politikai Gyűlése után). A többi süket duma süketeknek és vakoknak.
Azt állította Orbán Viktor (Brüsszelben, az Európai Néppárt döntése után), hogy "a magunk részéről… egyoldalúan mi felfüggesztjük jogaink gyakorlását.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen nincs és nem is volt. Ha lett volna, akkor a Fidesz egyoldalúan fogja magát, és egyoldalúan kivonul a Néppárt gyűléséről, mondván, hogy felfüggesztettem a tagságomat, viszontlátásra. Ehelyett megegyezett a felfüggesztésben és a vele járó szankciókban a néppárti elnökséggel, majd hozzájárult ahhoz, hogy a tagok ezt megszavazzák. Az eredmény: 190-3. Egyoldalúnak egyébként tényleg egyoldalú.
Azt állította Varga Judit, uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (a kormánypárti Mandiner hírportálnak, arra válaszolva, miért is jön majd a néppárti bölcsek tanácsa Budapestre), hogy „évek óta dobálóznak kritikusaink azzal, hogy Magyarországon milyen problémák vannak az európai értékekkel, a bíróságok függetlenségével, az Alkotmánybírósággal, de senki sem jött el hozzánk, hogy valóban meggyőződhessen arról, mi is a helyzet pontosan.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például a Velencei Bizottság szakértői rendszeresen jártak ide, és legutóbb például a közigazgatási bíróságok felállításával kapcsolatban adtak ki bíráló állásfoglalást. Az Európai Parlament pedig (több itteni helyzetfelmérés után) többször is határozatban ítélte el – legutóbb a néppárti képviselők többségének a szavazatával – a magyar kormányt a jogállami normák megsértése miatt. Szóval a Néppártnak már a könyökén jön ki Orbán. De még mindig nem megy ki.
Azt állította Orbán Viktor (brüsszeli sajtóértekezletén), hogy „jogállamiság tekintetében se Belgium, se Svédország, se Finnország, se Németország egy fikarcnyival sincs jobb helyzetben, mint Magyarország.”
Ezzel szemben a tény az, hogy egyik nevezett országban sincs a teljes hatalom néhány régi haver kezében, nincs gyakorlatilag leválthatatlan legfőbb ügyész, nem függ a bírósági kinevezések, előmenetelek rendje egyetlen kinevezett baráttól, nem került az Alkotmánybíróság teljes kormányzati fennhatóság alá, nincs totális kormányuralom az állami média fölött, és nem szerezte meg a kormány a magántulajdonban lévő média nagy részét is, nem jutnak a közbeszerzési megbízások Mészárosokhoz és Garancsikhoz, vagyis a kormányfő barátaihoz, nem fejezik le a tudományos életet és az ország egyik legjobb egyetemét, nem éheztetik a menedékkérőket, és nem fenyegetik az állampolgári jogok mellett kiálló civil szervezeteket. Csak úgy, egy szuszra. De volna még két-három szuszra való is.
2019.03.23 09:21
Frissítve: 2019.03.23 09:27