Az Elbától keletre

Addig is, amíg Orbán Viktor és Kövér László eldönti, hogy akkor most kultúrbéke van-e Magyarországon, vagy külföldről szervezett kultúrharc folyik a magyarok ellen; addig is, amíg Lázár János volt kancelláriaminiszter megnyeri az agrártárca vezetőjét a székkutasi varjak elleni küzdelemhez; és addig is, amíg egy betiltott tüntetés árnyékában a kormányfő a török despotával ölelkezik, vessünk egy futó pillantást a politikai ellenzékre.
Fél évvel az újabb fideszes parlamenti kétharmad után olyan nagy pillantás nem kell hozzá. A kormányfő Európai Parlamentben bekapott nemzetközi gyomrosa után annyit látni: a hazai gyomrosra még várni kell. Az ellenzék – miután a Fidesz kottáját olvasva megvitatta, vajon hazaáruló lett-e Strasbourgban - továbbra sem talál látványos fogást Orbán rendszerén.
Hol felhősebb, hol tisztább a politika őszi ege. A Demokratikus Koalíció az utcán zajong. Az MSZP a Házban próbál erősebb hangon beszélni. A baloldali ellenzék korábbi felhőálmaiba burkolt vásárhelyi Márki-Zay Péter lassan kimerül a Lázár Jánossal vívott napi küzdelemben. (A hatalomgyakorlásához nem feltétlenül kell valóságosan is birtokolni a hatalmat.) Márki-Zay már minden, csak követendő megváltó nem. (Nem messiásokra, hanem szervezetekre volna szükség.) A Jobbik és az LMP meg darabokban. Megtörtént velük a legrosszabb, ami a politikában történhet: teljesen érdektelen, mit mondanak, mit tesznek: a két párt másfél millió szavazója politikai képviselet nélkül maradt. Két politikai alakzat áll még a talpán: a szocialisták és a Demokratikus Koalíció. 
Hogy e politikai porfelleg kavargásán mennyit fújt a Fidesz, mindegy is. Viszont a Jobbik és az LMP fél év alatti felmorzsolódásával mérhetetlenül megnőtt a még talpon lévők felelőssége, hogy belássák: helyi apró győzelmekkel még csak téglákat sem tudnak kiverni a hatalom falából. Addig, amíg az ellenzékre nézve borzalmas médiaviszonyok ellenére nem sikerül legalább valamelyest uralniuk a médiateret, sokra nem jutnak. Ehhez először is egyenes beszéd, politikai gerinc, világos világkép kellene, akár öngyilkosnak tetsző parlamentáris és parlamenten kívüli cselekedetekkel. Talán a NER felépítésének utolsó szakaszát éljük, amikor már végképp nincs helye a politikai sikamikának, helyezkedésnek, a pitiáner személyes bosszúknak, a posztvadászatnak. 
Ha nincs politikailag korrekt beszéd a hatalom részéről, akkor megtartva a kellő eleganciát, le kell mondaniuk az ellenzéki PC-ről. Ha nincs kegyelem, hát nincs: nyolc éve látjuk, mire megy az ellenzék, amikor a nagyvonalúság hülyeségével újabb és újabb esélyt ad a hatalomnak, amely hétről hétre szűkíti az élhető élet tereit, és csak röhög az ellenzéken és a nemzeten.
A Sargentini-jelentés a magyar hatalom eddig legkeményebb európai kritikája, egyben az Unió önkritikája, amiért későn ismerte fel a nacionalista populizmus veszélyét. A magyar politikai ellenzék felelőssége, ha ráég a történelem szégyene, ha a demokráciáért küzdő európai politikusok nem találnak egyetlen kinyújtott kezet sem az Elbától keletre.
2018.10.10 08:30

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05