Addig is, amíg Orbán Viktor és Kövér László eldönti, hogy akkor most kultúrbéke van-e Magyarországon, vagy külföldről szervezett kultúrharc folyik a magyarok ellen; addig is, amíg Lázár János volt kancelláriaminiszter megnyeri az agrártárca vezetőjét a székkutasi varjak elleni küzdelemhez; és addig is, amíg egy betiltott tüntetés árnyékában a kormányfő a török despotával ölelkezik, vessünk egy futó pillantást a politikai ellenzékre.
Fél évvel az újabb fideszes parlamenti kétharmad után olyan nagy pillantás nem kell hozzá. A kormányfő Európai Parlamentben bekapott nemzetközi gyomrosa után annyit látni: a hazai gyomrosra még várni kell. Az ellenzék – miután a Fidesz kottáját olvasva megvitatta, vajon hazaáruló lett-e Strasbourgban - továbbra sem talál látványos fogást Orbán rendszerén.
Hol felhősebb, hol tisztább a politika őszi ege. A Demokratikus Koalíció az utcán zajong. Az MSZP a Házban próbál erősebb hangon beszélni. A baloldali ellenzék korábbi felhőálmaiba burkolt vásárhelyi Márki-Zay Péter lassan kimerül a Lázár Jánossal vívott napi küzdelemben. (A hatalomgyakorlásához nem feltétlenül kell valóságosan is birtokolni a hatalmat.) Márki-Zay már minden, csak követendő megváltó nem. (Nem messiásokra, hanem szervezetekre volna szükség.) A Jobbik és az LMP meg darabokban. Megtörtént velük a legrosszabb, ami a politikában történhet: teljesen érdektelen, mit mondanak, mit tesznek: a két párt másfél millió szavazója politikai képviselet nélkül maradt. Két politikai alakzat áll még a talpán: a szocialisták és a Demokratikus Koalíció.
Hogy e politikai porfelleg kavargásán mennyit fújt a Fidesz, mindegy is. Viszont a Jobbik és az LMP fél év alatti felmorzsolódásával mérhetetlenül megnőtt a még talpon lévők felelőssége, hogy belássák: helyi apró győzelmekkel még csak téglákat sem tudnak kiverni a hatalom falából. Addig, amíg az ellenzékre nézve borzalmas médiaviszonyok ellenére nem sikerül legalább valamelyest uralniuk a médiateret, sokra nem jutnak. Ehhez először is egyenes beszéd, politikai gerinc, világos világkép kellene, akár öngyilkosnak tetsző parlamentáris és parlamenten kívüli cselekedetekkel. Talán a NER felépítésének utolsó szakaszát éljük, amikor már végképp nincs helye a politikai sikamikának, helyezkedésnek, a pitiáner személyes bosszúknak, a posztvadászatnak.
Ha nincs politikailag korrekt beszéd a hatalom részéről, akkor megtartva a kellő eleganciát, le kell mondaniuk az ellenzéki PC-ről. Ha nincs kegyelem, hát nincs: nyolc éve látjuk, mire megy az ellenzék, amikor a nagyvonalúság hülyeségével újabb és újabb esélyt ad a hatalomnak, amely hétről hétre szűkíti az élhető élet tereit, és csak röhög az ellenzéken és a nemzeten.
A Sargentini-jelentés a magyar hatalom eddig legkeményebb európai kritikája, egyben az Unió önkritikája, amiért későn ismerte fel a nacionalista populizmus veszélyét. A magyar politikai ellenzék felelőssége, ha ráég a történelem szégyene, ha a demokráciáért küzdő európai politikusok nem találnak egyetlen kinyújtott kezet sem az Elbától keletre.