Mitől retteg a hableány?

Publikálás dátuma
2018.10.11 20:14

Fotó: Bócsi Krisztián
A háromtagú magyar-német nomerMaids performansz-társulat a napokban a berlini Theaterdiscounterben adta elő Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) című darabját. A produkció megjárta a kölni Theaterszene Europa-fesztivált, novemberben pedig a heidelbergi színi napon mutatják be.
A hableány keze remeg. Háttal áll: az arca nem látszik. Egyedül van. Türkizkék uszonya halványan csillog az alakját megvilágító lámpa fényében. Körötte minden sötét. Reszket, remeg, ráng. Örült ugrálásba kezd, majd megmerevedik. Két világban egyszerre élni: szinte kibírhatatlan. Bizonytalan, hadarja mesterkélten csevegő hangon. Mindent nehéz elkezdeni és befejezni. És azt sem tudja, elég érdekes-e, amit mond. Ahogyan a többiek sem: a színpadra lépő rózsaszín hajú, halványbőrű, tornanadrágos, és a szőke, cowboyruhás nő is folyton kérdeznek. Magukat, egymást, és a közönséget. Két Berlinben élő magyar, Bazsó Adrienn, és Néder Panni, és egy magyar gyökerű német, Charlotte Mednansky gondolkodik együtt a nyugati klímához alkalmazkodni próbáló kelet-európai identitásról. A berlini Theaterdiscounter színpadán ordítanak, táncolnak. Énekelnek, mantráznak, viccelnek. Történeteket mesélnek: a magyar nagyapáról, aki szilvásszekéren döcögött el Németországba; a színműről; idegösszeroppanásról; kerítésről, nemlétező menekültekről; genderszakokról; CEU-ról, plakátokról, április 8-ról; szégyenről, válságról, álmokról. Arról a kétségbeesett dühről, amit az érez, aki úgy dönt, nem próbálkozik tovább. Azokat a kérdéseket feszegetik, amelyekről rég nem beszél senki.
– Mert nektek, ugye, nincs is honvágyatok? – tudakolja a cowboykalapos. Orra alatt rajzolt bajusz sarjad: köztudomású, hogy a női szereplőket jobban tisztelik, ha van rajtuk valami férfias. Das ist eine complicated question, vágják rá, mint ahogyan még több ezer elvándorolt magyar, mielőtt családról, barátokról, illatokról, politikáról, a novemberi hetes buszról, gyűlöletről és cinizmusról bonyolódnának végeláthatatlan fejtegetésekbe. Keverik a nyelvet: egyszerre tizennégyet, könyörtelenül emlékeztetve a kivándorlással járó keserédes traumára: „Tulajdonképpen bármit mondhatok, mert úgysem értik”. A harsány jelmezek alól kikandikál az örökösen fojtogató megfelelni vágyás és a kisebbségi komplexus. – Mi van, ha mégsincs mit mondanom? Ha egy darab szar vagyok? Ha csak egy átlagos, érdektelen, tehetségtelen, kelet-európai nő vagyok? – kérdezi a rózsaszínhajú. Válasz nincs. Három éve írta meg Néder Panni a Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? első változatát, amikor vendégdiákként a berlini Ernst Busch színművészeti főiskolán tanult. A szöveg azóta is folyamatosan változik: hozzásimul a szereplők és a politika alakulásához. Nincsenek kellékek, nincsen díszlet sem. De hát kinek is hiányoznak, amikor egy elszánt tekintetű, sellőuszonyú nő éppen azt tudakolja az embertől, hogy „És te mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?”. Zavarba ejtő kérdés, pedig sokkal fontosabb, mint a legtöbb dolog, ami foglalkoztat minket, szögezi le Bazsó, Mednansky és Néder. És amilyen profán, úgy rántja le az összes egybegyűltet – színészeket, nézőket, kül- és itthoniakat – az elemi, hétköznapi szorongások mocsarába; a rémek közé, akiket mindenki ismer, akárhol is él. Öntudatlan rettegéseinket öniróniával, nevetve, szívszorítóan csomagolják ki a színpadon. Szól-e valaki, ha ebédkor spenót ragad a fogam közé? Biológiai óra. Előítéletek. Álintellektus. Nem tudom, hogy írják. Szexuális frusztráció. Tiszta szívvel. Szörszál az állon. Ehhez nem kell külföldön élni. Hiszen nem csak a hableányok keze remeg.
Témák
színház
Frissítve: 2018.10.15 10:01

A kevesebb újfent több – Megjött az utolsó Bosszúállók-film

Publikálás dátuma
2019.04.24 19:53

Megjött az utolsó Bosszúállók-film: a látványon túl végre tétje is van egy szuperhősfilmnek. Rajongóknak kötelező.
Alfred Hitchcock nagy találmányaként a Psycho előzetese arról szólt, hogy a rendező összefoglalta: egy hátborzongatóan izgalmas filmet készített, de kéri a nézőket, hogy akik látták, ne szivárogtassanak azoknak az embereknek az irányába, akik még nem látták, mert azzal csorbítanák a moziélményüket. A Bosszúállók Végjáték címmel ellátott negyedik részénél a Marvel stúdió számos felületen ugyanezt kéri, ám a helyzet itt sokkal bonyolultabb. Igaz, azoknak, akik nem látták a Marvel moziuniverzum (MCU) megelőző huszonegy részét, azoknak hiába mondanám, melyik karakternek milyen sors és végzet jut a mindent lezáró(?) epizódban, hiába mondanék bármit is, semmit sem értenének az egészből. Mint ahogy a film megtekintése is totálisan felesleges lenne a számukra, mert csupán a látvány nem viszi el a hátán a „mindent és mindenkit bele” féle, Marvel best of csinnadrattát: az univerzum ismerete nélkül egyszerűen nem értenénk a poénokat, és ami rosszabb, a cselekmény dráma töltetét sem. Egyszóval: a végjáték elsősorban a visszatérő rajongóknak (esetleg a mindent látó ellendrukkereknek) szól, elvégre ők hozzák a sok pénzt a konyhára. Jó hír viszont, hogy a végjáték számos ponton katartikus tud lenni. Ezt pedig Marvel mozi még nem igazán tudta eddig felmutatni.
Ennek pedig egyszerű dramaturgiai okai vannak, hiszen az eddigi produkciók nagy százaléka úgynevezett eredettörténet volt, melyek egyes szuperhősöket mutatta be. Akadt, aki népszerű volt és több filmet kapott (mint a Vasember és Thor), voltak, akikből egy élmény is elég volt (Doktor Strange, A Fekete párduc) és voltak, akik egy önálló bemutatkozást sem érdemeltek ki (Hadigép, Skarlát boszorkány). A Bosszúállók című produkciók voltak azok, melyek kvázi összefogták a teljes univerzumot, és pályára lehetett küldeni mindenkit, de mivel a kettő-három órás játékidő nem elég 25-30(!) karakter részletes dramaturgiai bemutatására, így minden egyes momentum összefügg az előzményekkel. Például: ha nem tudjuk, hogy a Vasember miért neheztel Amerika kapitányra, nem fogjuk megtudni a hátteret, de még csak érteni sem, konfliktust.
A harmadik, végtelen háború alcímű Bosszúállók mozi, melyet tavaly mutattak be, tulajdonképpen a Végjáték első fele volt, melyben – végre valahára – bevezettek egy olyan főgonoszt, aki érdemben fel tudott lépni a szuperek ellen: Thanos-t. Mivel a játékidő zöme erre a karakterre ment el, nagyon nehéz volt a szuperhősökre koncentrálniuk a rendezőknek és a film végén elhelyezett cliffhanger nagyon segített: Thanos, miután megszerezte az univerzum alapköveit, egy csettintéssel elporlasztotta az ismert világegyetem élőlényeit. Így a végjátékra a szuperekből is sokkal kevesebb maradt, mint korábban. Így egyrészt sokkal könnyebb volt Anthony és Joe Russo rendezőknek történetet mesélni, másrészt a felállás elképesztően drámai lett.
Bizony, igen jót tett a Marvel moziuniverzumnak, hogy a hősök el tudnak bukni. Ezt a kártyát ki is játsszák a lezáró grande produkcióban, a hőseink is emberek idea pedig lehetővé teszi, hogy leírjam: bár a megcélzott közönség továbbra is a tizenévesek, de az MCU pár szituáció erejéig felnőtteknek (is) emészthető tudott végre lenni.

Marvel plusz

Mivel a Bosszúállók: Végjáték az év egyik legjobban várt filmje, nem volt meglepő, hogy Amerikában a nagy moziláncok szerverei összeomlottak, ám ennek ellenére mindössze hat óra alatt döntötte meg a Star Wars 7 (Csillagok háborúja: Az ébredő Erő) korábbi előzetes jegyeladási rekordját. Magyarországon sem volt zökkenőmentes az elővásárlás: azoknak volt nehezebb az élete, akik az ország egyetlen IMAX termébe akartak bejutni, mert a Cinema City szerverei nehezen bírták a rohamot. Mondjuk, ez nem meglepő egy olyan filmnél, melynek kapcsán a még az is hírértékkel bírt a médiában, hogy egy perccel hosszabb lesz, mint három óra. Azoknak, akik eddig az őrületből kimaradtak, a Kolibri kiadó kínál gyorstalpalót: a most induló Marvel-könyvsorozat nyitásaként két nagy lexikon kerül a könyvesboltokba, amelyek sok-sok háttér-információval és érdekességgel.

Témák
film

Megosztó tekintet – Groteszk totemek és sokszemű állatok Verebics Ágnes tárlatán

Publikálás dátuma
2019.04.24 12:20

Fotó: A szerző felvétele
A művész már egy tavalyi kiállításán is utalt arra, hogy az élet minden területét behálózó virtuális tér miként formálja át a látásmódunkat.
Sokszemű emberek és állatok figyelnek a falakról Verebics Ágnes legújabb Hybrid/Totem című kiállításán. A Horánszky utca 5. szám alatt található A.P.A. Galériába betérve a látogató úgy érezheti, a fura lények állandóan kukkolják, lesik minden mozdulatát. Persze visszanézni sem egyszerű rájuk: pláne, hogy nem kettő, hanem öt, hat vagy annál több szemük van. A hatás persze szándékolt, Verebics Ágnes reflektálni kíván jelen világunk figyelemzavarára, arra az állapotra, amelyet akkor érzünk, amikor megnyitjuk az internetet, és képtelenek vagyunk egy dologra koncentrálni. – A netről ránk zúduló fotó- és videólavinát képtelenség feldolgozni – mondja a művész, aki már egy tavalyi kiállításán is utalt arra, hogy az élet minden területét behálózó virtuális tér miként formálja át a látásmódunkat. Verebics Ágnes indulásakor inkább realista képeket festett, de már az egyetem óta vonzódott a szürreálisba hajló ábrázoláshoz. David Lynch korai, fekete-fehér filmjei, Francis Bacon kitekert, torz testű férfialakjai és a Jenny Saville felnagyított, szétfolyó nőarcai is nagy hatással voltak rá. Jelenlegi kiállításának ötlete egy többszemű szarvas képének megfestésével kezdődött, melyet idővel a művésznő egyre inkább megkedvelt. – A szarvas után sorra érkezett a többi jószág, lett később vaddisznóm, párducom és baglyom – mondja a művész, aki egyre élvezte, hogy a műtermébe betérő vendégeket összezavarhatja a sokszemű lényekkel. A szem és az arc mint téma már egy évtizede foglalkoztatja az alkotót. Verebics Ágnes számos képet gyűjt, fotóz vagy fest emberi és állati szemekről, vagy éppen sajátjáról. Épp ezért a jelen kiállítás sem előzmény nélküli: már 2011-ben volt egy Szemfényvesztés című képsorozata, amelyen ugyancsak a látás kapott hangsúlyt, igaz, akkor nem megsokszorozta, hanem kitakarta saját tekintetét. Hat nagyméretű portrét állított ki magáról, ezeken különböző megoldásokkal, hol kendővel, hol maszkkal, hol úszószemüveggel vagy kamerával takarta ki a szemét mintegy elrejtve saját identitását. A 2015-ben bemutatott Hairy Gang (Hajas csapat) kiállításon pedig meztelen nőalakokat fotózott le, akiknek elburjánzó frizurájuk szőrként fedte be arcukat és testük túlnyomó részét. A mostani tárlaton azonban nemcsak sokszemű lények, de más, több állat testrészéből összekapcsolt totemek is helyet kapnak, úgymint kardhalra applikált piranha, vagy a „magyar unikornis”, egy lókoponya, melyre az alkotó egy szürkemarha szarvat ragasztott. – A koponyát még pár éve Szabó Ági festőtársammal vittük el egy nyolcadik kerületi lomtalanításról – meséli. A kiállításon szereplő lények részeit azonban még számos helyről szerezte be: egy kamerára szerkesztett cápafogsort egy adományboltból, míg az említett kardhalat egy gyűjtőjének a nagyapja vadászta Mombasszában. – Mostanában vaddisznót is ígérget valaki – mondja Verebics Ágnes –, de még kitömött jegesmedvéről is volt szó.

Infó:

Hybrid/Totem A.P.A. Galéria Nyitva: május 10-ig

Frissítve: 2019.04.24 12:20