Mitől retteg a hableány?

Publikálás dátuma
2018.10.11 20:14

Fotó: / Bócsi Krisztián
A háromtagú magyar-német nomerMaids performansz-társulat a napokban a berlini Theaterdiscounterben adta elő Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) című darabját. A produkció megjárta a kölni Theaterszene Europa-fesztivált, novemberben pedig a heidelbergi színi napon mutatják be.
A hableány keze remeg. Háttal áll: az arca nem látszik. Egyedül van. Türkizkék uszonya halványan csillog az alakját megvilágító lámpa fényében. Körötte minden sötét. Reszket, remeg, ráng. Örült ugrálásba kezd, majd megmerevedik. Két világban egyszerre élni: szinte kibírhatatlan. Bizonytalan, hadarja mesterkélten csevegő hangon. Mindent nehéz elkezdeni és befejezni. És azt sem tudja, elég érdekes-e, amit mond. Ahogyan a többiek sem: a színpadra lépő rózsaszín hajú, halványbőrű, tornanadrágos, és a szőke, cowboyruhás nő is folyton kérdeznek. Magukat, egymást, és a közönséget. Két Berlinben élő magyar, Bazsó Adrienn, és Néder Panni, és egy magyar gyökerű német, Charlotte Mednansky gondolkodik együtt a nyugati klímához alkalmazkodni próbáló kelet-európai identitásról. A berlini Theaterdiscounter színpadán ordítanak, táncolnak. Énekelnek, mantráznak, viccelnek. Történeteket mesélnek: a magyar nagyapáról, aki szilvásszekéren döcögött el Németországba; a színműről; idegösszeroppanásról; kerítésről, nemlétező menekültekről; genderszakokról; CEU-ról, plakátokról, április 8-ról; szégyenről, válságról, álmokról. Arról a kétségbeesett dühről, amit az érez, aki úgy dönt, nem próbálkozik tovább. Azokat a kérdéseket feszegetik, amelyekről rég nem beszél senki.
– Mert nektek, ugye, nincs is honvágyatok? – tudakolja a cowboykalapos. Orra alatt rajzolt bajusz sarjad: köztudomású, hogy a női szereplőket jobban tisztelik, ha van rajtuk valami férfias. Das ist eine complicated question, vágják rá, mint ahogyan még több ezer elvándorolt magyar, mielőtt családról, barátokról, illatokról, politikáról, a novemberi hetes buszról, gyűlöletről és cinizmusról bonyolódnának végeláthatatlan fejtegetésekbe. Keverik a nyelvet: egyszerre tizennégyet, könyörtelenül emlékeztetve a kivándorlással járó keserédes traumára: „Tulajdonképpen bármit mondhatok, mert úgysem értik”. A harsány jelmezek alól kikandikál az örökösen fojtogató megfelelni vágyás és a kisebbségi komplexus. – Mi van, ha mégsincs mit mondanom? Ha egy darab szar vagyok? Ha csak egy átlagos, érdektelen, tehetségtelen, kelet-európai nő vagyok? – kérdezi a rózsaszínhajú. Válasz nincs. Három éve írta meg Néder Panni a Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? első változatát, amikor vendégdiákként a berlini Ernst Busch színművészeti főiskolán tanult. A szöveg azóta is folyamatosan változik: hozzásimul a szereplők és a politika alakulásához. Nincsenek kellékek, nincsen díszlet sem. De hát kinek is hiányoznak, amikor egy elszánt tekintetű, sellőuszonyú nő éppen azt tudakolja az embertől, hogy „És te mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?”. Zavarba ejtő kérdés, pedig sokkal fontosabb, mint a legtöbb dolog, ami foglalkoztat minket, szögezi le Bazsó, Mednansky és Néder. És amilyen profán, úgy rántja le az összes egybegyűltet – színészeket, nézőket, kül- és itthoniakat – az elemi, hétköznapi szorongások mocsarába; a rémek közé, akiket mindenki ismer, akárhol is él. Öntudatlan rettegéseinket öniróniával, nevetve, szívszorítóan csomagolják ki a színpadon. Szól-e valaki, ha ebédkor spenót ragad a fogam közé? Biológiai óra. Előítéletek. Álintellektus. Nem tudom, hogy írják. Szexuális frusztráció. Tiszta szívvel. Szörszál az állon. Ehhez nem kell külföldön élni. Hiszen nem csak a hableányok keze remeg.
Témák
színház
2018.10.11 20:14
Frissítve: 2018.10.15 10:01

Akik megölték Alberichet

Publikálás dátuma
2018.12.13 12:00
Rodin Guggoló (1882)
Fotó: GURLITT-GYŰJTEMÉNY/
A náci eredetű Gurlitt-gyűjtemény egy része látható a berlini Martin Gropius Bauban.
Mi más tartaná a lelket az egyszeri, munkába induló vámellenőrben egy borongós őszi reggelen, mint annak lehetősége, hogy talán ma sikerül lekapcsolnia egy régóta körözött, veszélyes bűnözőt? Cornelius Gurlitt, a galambősz, törékeny csontú 80 éves utas nem tűnt annak. Egy ártalmatlan szabályszegést sem nézett ki belőle senki. Ám amikor 2010 szeptemberében a Zürichből München felé tartó vonaton az ellenőr megkérdezte, van-e nála bármi vámköteles, úgy hebegett-habogott, hogy a hatóságiak jobbnak látták átkutatni. Hogy elképedhettek, amikor az idős úr zsebéből kilencezer eurónyi készpénz került elő! Ez az összeg valamivel kevesebb volt, mint amennyit a törvény szerint be kell jelenteni, ahhoz viszont éppen elég, hogy az adóhatóság Cornelius Gurlitt nyomába eredjen. A hivatalos házkutatás eredményét 2013 telén hetekig harsogták a német címlapok: Többszáz lopott műtárgy a nyugdíjas lakásában. Náci-kincseket rejteget Hitler műgyűjtőjének fia. A szalagcímeket olvasva egy szempillantás alatt színesen kirajzolódott a köztudatban a Niebelungok aranyát őrző Alberich-törpe jelenkori mása: egy bogaras, vélhetőleg neonáci öregember képe, akinek nincs adószáma, sem bankszámlája, sem egészségbiztosítása, viszont van egy milliárdos értékű lopott Monet-Chagall-Dürer-Munch-Nolde-Rodin-Dix-gyűjteménye (ki tudja milyen állapotban), amit az apjától, Hildebrand Gurlitttól örökölt. 
A kormány pedig munkához látott. Számvetés dolgában senki nem olyan gyakorlott, mint a németek: mint egy sokatlátott trauma-pszichológus, úgy állt neki a kultuszminisztérium módszeresen, pénzt és fáradságot nem kímélve felgöngyölíteni a eurómilliárdokra becsült hagyaték ügyét. Miután elkobozták a Cornelius Gurlitt tulajdonában álló műtárgyakat, internetes keresőrendszert hoztak létre, hogy megtalálják az egykori tulajdonosukat. Megalakult a Deutsches Zentrum für Kulturgutverluste, mely országszerte kutatja a kétes származású alkotások eredetét. Törvénybe iktatták, hogy milyen feltételek mellett hagyhatja el egy adott műremek a határokat. 2014-ben elhunyt Cornelius Gurlitt, a gyűjteményét pedig a berni Szépművészeti Múzeumra hagyta. Egy részük a berlini Martin-Gropius-Bau termeiben van kiállítva. És hiába káprázik a falakon mintegy 200 világhírű mestermű, a tárlat elsősorban nem képeket mutat, hanem történeteket mesél. Egy korszakról, amikor a kormány Dürer keresztény lovagjának páncélzatát volt hivatott magára ölteni, hogy legyőzze a halált, az ördögöt, és mindent, ami nem népnemzeti. Amikor elfajzott művészetként megbélyegezve elkobozhatta és elégethette azokat az alkotásokat, amelyek nem feleltek meg az ideológiai ízlésének. Amikor a bajor fővárosban óriási propaganda-kiállítást szerveztek korcs-alkotásokból. Emil Nolde tajtékzott, amikor a politika az ő képeit is megbillogozta: a nácikat lelkesen támogató festő szerint csakis valami szörnyű félreértés történhetett. Történetet mesél egy emberről: az 1985-ben született Hildebrand Gurlittról, aki gyerekként az édesanyjával expresszionista estekre járt, és aki 11 éves kora óta odavolt a Brücke-csoportért. Harmincévesen megtalálta a méltó feladat: a zwickaui König-Albert-Museum igazgatójaként az avantgárd zászlaja alatt újjászervezte az intézményt. Az elfajzott művészetek buzgó pártfogójaként azonban a harmincas évek elején sehogysem illett efféle vezetői székbe, így Zwickauból, aztán a hamburgi állásából is mennie kellett. Senki nem gondolta volna róla, hogy 1938-tól az ő feladata lesz külföldön értékesíteni az elfajzott művészeti alkotásokat (beleértve a hőn szeretett expresszionistáit), aztán pedig egyike lesz annak a négy műkereskedőnek, akik Hitler megbízásában útra kelnek, hogy a nyugati szomszédoknál bevásároljanak a Führer Linzben tervezett múzeumának. 
És minden kép elmond egy-egy történetet: ezúttal kevésbé fontos, ami a vásznon van, mint az, ami mögötte. Mint például Thomas Couture női portréja: A simára fésült hajú, dacosan mosolygó, hanyagul görnyedten ülő lány festménye beleolvad a jelenetbe, ahogyan Georges Mandelt letartóztatja és meggyilkolja a Gestapo, és a lakását kifosztja a Sonderkommando-Künsberg. Nem tudni, hogyan került a festmény Hildebrand Gurlitthoz, valószínűleg Párizsban vette egy aukción, ahol elárverezték az összehordott kincseket. Az eredetkutatás roppant kényes és bonyolult folyamat, üzeni a Gurlitt-kiállítás minden egyes képe. Ezért is lehetséges, hogy az öregember lakásában talált „rabolt náci kincs” eddig mindössze hat darabjáról derült ki, hogy valóban lopottak. Ez az eredetileg becsült többszázhoz képest nem sok; akkor sem, ha a képek jó része áron alul, fenyegetés és zsarolás nyomására kerülhetett a műgyűjtőhöz. Amikor az adóhivatal emberei kirámolták Cornelius Gurlitt lakását, a férfi nem értette, mi történik. A szülei halála óta egyedül élt. Utált telefonálni, moziban 67 óta nem volt. Ha orvoshoz ment, előre betanulta a mondandóját. Semmit nem bízott a véletlenre. Az arca sima, vonásai szabályosak. A szája vonala úgy görbült, mintha folyton mosolygott volna. Úgy halt meg, hogy nem látta viszont a képeit. A megnyugtató végkifejlet elmaradt: csak hat képről sikerült elszámolni, senki nem nyerte el méltó büntetését vagy jutalmát, az eurómilliárdosra becsült hagyaték körülbelül 50 milliót ér. De legalább a vámőrnek van egy szenzációs története. Olyan jó, hogy még színeznie sem kell rajta.

Info:

Gurlitt-gyűjtemény Martin Gropius Bau, Berlin Nyitva: január 7-ig

2018.12.13 12:00
Frissítve: 2018.12.13 12:00

Saját határain túl - interjú Gáspár Katával

Publikálás dátuma
2018.12.12 16:29

Fotó: / Draskovics Ádám
„Egy teljesen átlagos, hétköznapi bonyolult ember vagyok, aki szeret törődni és foglalkozni azokkal, akik közel állnak hozzá. Szeretek bízni az emberekben, és szeretem, ha bíznak bennem. Porallergiás, akinek, ha leengedik a színházi függönyt, vége van” – foglalja össze önmagáról a legfőbb tudnivalókat Gáspár Kata színművésznő a Vasárnapi Híreknek adott interjúban.
– Többször nyilatkozta, hogy színészházaspár – Gáspár Sándor és Bánsági Ildikó – gyerekeként szigorúan viszonyultak a szülei a színészi ambícióihoz, első filmje, az Apám beájulna castingján a nevét sem árulhatta el. Az élet egyéb területén is megnyilvánult a szülői szigor? – Ez nem szigorúság volt a részükről, egyszerűen meg akartak engem óvni attól, hogy a későbbiekben csalódás érjen. Nem akarták, hogy azért kapjak meg bármit is, mert X. Y. kislánya vagyok. Ezzel nekem a későbbiekben hatalmasat segítettek. Nagyon sok színészgyerek életében eljön a pillanat, amikor elkezdi keresni önmagát: mi az, amit én értem el, mi az, amit nem? Én nyugodt szívvel, egyenes háttal elmondhatom: igen, ez én vagyok, minden kudarcommal, sikeremmel, pangó éveimmel. – A pangó évek nehezen kalkulálhatók ki a wikipédiás Gáspár Kata-szócikkből. 15 éves kora óta szinte folyamatosak a film és színházi szerepek, számos főszerepben is láthatták a nézők. – Pedig egy időben nagyon sűrűn követték egymást. Hét évet töltöttem abban a Nemzeti Színházban, ahová még Jordán Tamás vett fel, aztán Alföldi is átvett. Nagyon szerettem ezt a hét évet. Amikor kiderült, hogy elveszik Robitól a színházat, teljesen padlóra küldött. Gondoljon bele, van egy színház, aminek egyszer csak vége szakad, miközben mindenki tele van közös tervekkel, célokkal. Nemcsak a színészeket, Alföldit, de a darabokat is megszerette a közönség. Az utolsó előadásomat nagyon durva volt megélni. Mohácsi János darabjával, A velencei kalmárral búcsúztam hét év után a Nemzetitől. Az előadás végén néma csend, majd az egyik néző sírós hangon felkiáltott: „Elvették a színházamat”. Bőgtünk, férfiak, nők egyaránt. A mai napig nem értem, miért kellett ennek megtörténnie. Nagyon nehezen éltük túl. 25-26 éves voltam akkor, ezután két évig szabadúszóként dolgoztam. Ijesztő időszak volt ez a pályámon. Egyszerre öt színházban is játszottam, mégsem volt egy hely, ahová hazamehettem volna második otthonomként. Miközben a mozik az Intim fejlövés című filmet játszották, amiben én voltam a főszereplő, addig a film plakátja alatt a Művész mozit takarítottam nyáron, mert kellett a pénz. Utólag persze egyáltalán nem sajnálom, hiszen ki az, aki állandóan ugyanazt az arcot akarja látni. Valahogy mindig úgy alakult, hogy küzdenem kellett vagy épp türelmesnek lenni. – Mint Lucának, a Viasat3-on most futó 200 első randi című sorozat főszereplőjének? – Igen, de a sorozatban mindig ott kavar a háttérben az anya, Luca annyira nem tudott leválni a családjáról. Én mindenben számíthatok a családomra, de mindenkinek megvan a maga munkája, el tudunk vonulni egymástól. – Amikor elvállalta a sorozat főszerepét, mire számított, hogyan befolyásolja majd a karrierjét? – Azt még nem tudom, a későbbiekben milyen hatással lesz a pályámra, de az biztos, hogy nagyon sok mindenben segített már eddig is. Arra is rájöttem, hogy a határaimon túl is képes vagyok húzni az energiáimat: 90 nap forgatás, 600-650 jelenettel nagyon leterhelő, de egyben pozitívan is hat, amikor kiderül, mennyi mindent bírok. És fontos, hogy egyetlenegyszer sem mentem úgy haza, hogy ne tettem volna meg mindent. – Érdekelne, vajon kiknek készült a 200 első randi? Egy átlagos magyar nem biztos, hogy tud azonosulni ezekkel a szereplőkkel. – Főképp nőknek szól a sorozat. Feleségek nézik, akik révén a férfiak is bele-belepillantanak. Az érdekessége az, hogy ha nem is feltétlenül működnek vidéken épp ilyen rádióstúdiók, a hétköznapokban kevéssé szaladgálnak a képernyőn látható karakterek, de ilyen személyiségjegyű emberek mindenhol élnek az országban. Csak ha a munkahelyi hierarchiát megnézzük, mindenki talál olyan ismerőst a környezetében, akinek nincs akkora önbizalma, vagy épp fordítva: aki hatalmas önbizalommal rendelkezik, olyannal, aki nem bírja el a terheket, és aki állandóan változik. Bárki érezheti magát zitául, vagy gondolhatja azt, hogy az ő saját anyja is a filmbelihez hasonló. Nagyon sokféle karakter szerepel ebben a sorozatban, akik teljesen hétköznapi jegyekkel bírnak, és ettől szerethetővé válnak. Másik nagyon fontos dolog a 200 első randival kapcsolatban: csak színészek szerepelnek benne, ezáltal mindenki megpróbálta kihozni a saját karakteréből az emberi maximumot. – Nem fél az arcvesztéstől azáltal, hogy egy populáris sorozatban vállalt főszerepet? Attól, hogy az ország Lucájaként emlegetik majd? – Mindannyian arra törekedtünk, hogy olyan sorozatot csináljunk, amire büszkék lehetünk. És erre büszkék is vagyunk. Ahhoz, hogy valaki az ország Lucájává váljon, a celebműsoroktól kezdve minden egyéb csatornából neki kellene folynia, és erről szó sincs. Én ettől nem tartok. Más is a karakterem, ha megnézi, én egy vékony lány vagyok. Aztán lehet, hogy ha majd fél év múlva leülünk beszélgetni, akkor azt mondom: hát, lehet benne valami… De most semmiképp! – Az első részben van egy érdekes mondat, a rádió vezetőjének, Adélnak a szájából hangzik el: „Ez a lány egy rakás szerencsétlenség, de legalább nem kerül sokba.” A mai magyar színjátszást, filmezést mennyire jellemzi ez a szempont? – Szerintem ez nem az a szakma, ahol az szempont, hogy „de legalább olcsó”. Legfeljebb megállapodás kérdése, amikor is elmondják a színésznek, hogy figyelj, mi ragaszkodunk hozzád, de nem tudunk annyit fizetni, amennyit elképzeltél. Itt nincs olyan, hogy valaki azért játssza Júliát, mert olcsó. Az igazgatóknak, rendezőknek az a céljuk, hogy a színész, aki kiáll, jó legyen. Hinniük kell az embereikben, még akkor is, ha az esetenként a nézőnek nem tetszik. Az ember vásárra viszi a bőrét. A szereposztó dívány is egy a sok mendemonda közül. Attól, hogy valaki hozzá tud jutni egy szerephez, azt még el is kell tudni játszani. – Odahaza, ha leülnek a családdal a vasárnapi ebéd mellé, kritikusak egymással? – Nem mondanám. Nyilván rámutatunk a pozitív és negatív dolgokra egymás produkcióiban. De tudjuk azt, és úgy is állunk hozzá, hogy amit a színpadon látunk, közösségi dolog. Inkább próbáljuk boncolgatni, megérteni azt, amit látunk. A végtelenségig tudnánk a szakmáról beszélgetni.
2018.12.12 16:29
Frissítve: 2018.12.12 17:00