A hatalom csúcsán

Szeretném előre bocsátani: sosem voltam semmilyen értelemben a hatalom csúcsán. Csak hallomásból tudok bármit is azoknak a kiváltságos embereknek a helyzetéről. De van egy jellemző történetem, ami még az egykori pártvezetőről, Kádár Jánosról keringett. Köztudottan nagy dohányos volt, kedvence a még füstszűrő nélkül gyártott Symphonia. Talán a nyolcvanas években történt, hogy abbahagyták a füstszűrő nélküliek gyártását, de ezt a párközpontban nem merte senki megmondani a „főnöknek”, inkább elintézték, hogy gyártsanak neki füstszűrű nélkülit… 
Innen nézve felháborító – hadd fogalmazzak finoman - a bátortalanságnak ez a foka. Miért nem lehetett megmondani neki, hogy uram bocsá’ tessék füstszűrőset szívni? Csak nem akasztottak volna föl senkit, ráadásul, amit Kádár puritánságáról tudni lehetett, alighanem belenyugodott volna. De a beosztottak a gerinctelenségük miatt az ilyen „nehéz helyzetekre” mindig találnak megoldást. Ők a politikai kontraszelekció termékei. 
Szeretném gyorsan hozzátenni: ez a kontraszelekció nem a Kádár-korszak sajátja. Antall József, miután már egy ideje a kormány élén állt, egy interjúban rácsodálkozott, milyen drága lett a kenyér és a tej. Ő már régen nem járt üzletben, mentegetőzött, a felesége pedig nem mondta. Miért is mondta volna? Akkoriban baráti körben gyakran idézgettük ezt a mondatot, amiben a többiek nem találtak semmi kivetni valót: egy miniszterelnöknek ennél sokkal fontosabb dolgokról kell tudnia. 
Ám ha valakinek a hatalom csúcsán fogalma sincs arról, menyibe kerül a kenyér, miről panaszkodnak a „tiborcok”, hogyan tudhatna döntést hozni az egyszerű emberek mindennapjait befolyásoló kérdésekben? Arra aligha számíthat, hogy valaki a környezetében majd felvilágosítja, netán odadörgöli az orra alá, hogy kedves miniszterelnök úr, a fél országban ezrével tengődnek fűtés nélkül a szegény családok, gyerekek tízezrei nem tudnak hóban-latyakban elmenni az iskolába, mert nincs alkalmas cipőjük. Senki sem fogja szembesíteni azzal, hogy aki nem tudja fizetni a hitelét, azt a bank szemrebbenés nélkül utcára teszi. Ki meri megmondani neki, hogy egyre több idős ember kénytelen magányosan tengetni az életét, mert a felnőtt gyerekei, unokái magára hagyták, aki teheti, valahol a világ másik felén próbál jobb életet teremteni legalább magának? 
Ott, a hatalom csúcsán, mint a felhők felett, mindig süt a nap. Odáig nem hallatszanak fel a panaszok, csak a dicséretek, az elismerés, a „nagy ember” fényében sütkérező kivételezettek hálás tekintete. Ott minden halandó hajlamos azt gondolni, aki neki nem tetsző dolgokról beszél, abból a valóság kiforgatása, az ellenség hangja szól. Ott, a hatalom csúcsán az ember magányos. És csúszós a lába alatt a talaj. Meg kell kapaszkodnia, keményen harcolnia, mert mindig vannak, akik a helyére, a csúcsra törnek. Amikor rosszat álmodik (hadd legyek most stílusos), úgy érzi, egy ostromlott várat véd, ahová falnak vetett létrákon kivont kardú janicsárok próbálnak feljutni.
Izzadtan felébred, és talán Brüsszelre gondol, Sargentinire, Sorosra, a civilekre…
Odáig nem hallatszanak fel a panaszok, csak a dicséretek

Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2018.10.11. 08:50

Kint vagy bent?

Putyin lassacskán megszokhatja „a nevető harmadik” szerepét. A macedóniai referendum kudarca ugyanúgy az orosz államfő kezére játszik, miként Ukrajna euro-atlanti integrációjának akadályozása a magyar diplomácia részéről. A szkopjei törvényhozásban ülő nyugatbarát honatyáknak a parlamenti erőviszonyok tükrében esélyük sincs azt az alkotmánymódosítást keresztülvinni, melyet Athén feltételül szabott a délszláv állam integrációjának támogatásához a nemzetközi szervezetekbe. 
Ez a fiaskó nem csupán a bojkottra buzdító konzervatív ellenzék győzelme, hanem mindazoké, akik pusztán szlavofil szolidaritástól indíttatva szívesebben látnák Macedóniát a Balkánra vonatkozó igényeit a minapi szerbiai hadgyakorlattal is demonstráló Moszkva érdekszférájában. Kijev integrációjának kerékkötőjeként a budapesti kabinet magatartását pedig a rövidlátó nacionalizmus mellett a politikai haszonszerzés is motiválja; gondoljunk a kárpátaljai magyar kisebbség tagjaira, akiket kizárólag szavazatmaximálás céljából éppen Orbán Viktor pártja csatolt hozzá de jure a magyar politikai nemzethez!
A NATO főtitkára, illetve az Európai Unió vezetői diplomatikusan hárítanak ugyan, ha a fenti államközi konfliktusokról újságírók kérdezik őket, gondolatban mégis le kellene vonniuk az EU 2004-es gigabővítésének tanulságait. A posztszovjet térség államaiban ugyanis mindössze néhány esztendővel az európai értékközösséghez való csatlakozásukat követően autokratikus tendenciák váltak uralkodóvá. A periféria országainak tekintélyelvű politikai elitje bejelentette igényét a külön útra, a centrumra jellemző demokratikus normák tagadása révén pedig mostanra kvázi ellensúlyát képezi a nyugat-európai politikai fősodornak. 
A rohamosan terjedő orbáni illiberalizmus nagyban fellazította a kontinens politikai kohézióját, s a megfigyelőkben komoly szkepszist ébreszthet Európa keleti felének rövid távú integrálhatóságát illetően. Orbán Viktor, Kaczynski, Milos Zeman és elvbarátaik rendre a nemzeti szuverenitásra hivatkoznak, amikor a helyi végrehajtó hatalom feletti uniós kontrollt elutasítják, s országaik belügyének tüntetik fel otthoni demokráciarombolásukat. A migrációs válság következtében átmenetileg megerősödött nyugat-európai szélsőjobbal szövetkezve Brüsszelt kiáltották ki ellenségnek, s nyíltan a mélyebb politikai integráció megakadályozását tűzték ki célul.
Csöppet sem meglepő mindezek fényében, hogy Orbán Viktor hitet tett a konfliktusokkal terhelt balkáni válságövezet államainak mielőbbi EU-csatlakozása mellett. A rendszerint zavarosban halászó magyar miniszterelnök potenciális szövetségeseit látja ezen országok ízig-vérig nacionalista, esetenként antidemokratikus módszerektől sem visszariadó politikai elitjében. 
A macedóniai népszavazás kudarca ebből a szempontból inkább Orbán Viktor számára rossz hír. Annak a dilemmának az eldöntése pedig a brüsszeli vezetők feladata, vajon egy újabb elhamarkodott bővítéssel további problémahalmazt zúdítanak-e magukra, vagy az érintett államokat odadobják a lopakodó orosz agresszornak.

Az Elbától keletre

Addig is, amíg Orbán Viktor és Kövér László eldönti, hogy akkor most kultúrbéke van-e Magyarországon, vagy külföldről szervezett kultúrharc folyik a magyarok ellen; addig is, amíg Lázár János volt kancelláriaminiszter megnyeri az agrártárca vezetőjét a székkutasi varjak elleni küzdelemhez; és addig is, amíg egy betiltott tüntetés árnyékában a kormányfő a török despotával ölelkezik, vessünk egy futó pillantást a politikai ellenzékre.
Fél évvel az újabb fideszes parlamenti kétharmad után olyan nagy pillantás nem kell hozzá. A kormányfő Európai Parlamentben bekapott nemzetközi gyomrosa után annyit látni: a hazai gyomrosra még várni kell. Az ellenzék – miután a Fidesz kottáját olvasva megvitatta, vajon hazaáruló lett-e Strasbourgban - továbbra sem talál látványos fogást Orbán rendszerén.
Hol felhősebb, hol tisztább a politika őszi ege. A Demokratikus Koalíció az utcán zajong. Az MSZP a Házban próbál erősebb hangon beszélni. A baloldali ellenzék korábbi felhőálmaiba burkolt vásárhelyi Márki-Zay Péter lassan kimerül a Lázár Jánossal vívott napi küzdelemben. (A hatalomgyakorlásához nem feltétlenül kell valóságosan is birtokolni a hatalmat.) Márki-Zay már minden, csak követendő megváltó nem. (Nem messiásokra, hanem szervezetekre volna szükség.) A Jobbik és az LMP meg darabokban. Megtörtént velük a legrosszabb, ami a politikában történhet: teljesen érdektelen, mit mondanak, mit tesznek: a két párt másfél millió szavazója politikai képviselet nélkül maradt. Két politikai alakzat áll még a talpán: a szocialisták és a Demokratikus Koalíció. 
Hogy e politikai porfelleg kavargásán mennyit fújt a Fidesz, mindegy is. Viszont a Jobbik és az LMP fél év alatti felmorzsolódásával mérhetetlenül megnőtt a még talpon lévők felelőssége, hogy belássák: helyi apró győzelmekkel még csak téglákat sem tudnak kiverni a hatalom falából. Addig, amíg az ellenzékre nézve borzalmas médiaviszonyok ellenére nem sikerül legalább valamelyest uralniuk a médiateret, sokra nem jutnak. Ehhez először is egyenes beszéd, politikai gerinc, világos világkép kellene, akár öngyilkosnak tetsző parlamentáris és parlamenten kívüli cselekedetekkel. Talán a NER felépítésének utolsó szakaszát éljük, amikor már végképp nincs helye a politikai sikamikának, helyezkedésnek, a pitiáner személyes bosszúknak, a posztvadászatnak. 
Ha nincs politikailag korrekt beszéd a hatalom részéről, akkor megtartva a kellő eleganciát, le kell mondaniuk az ellenzéki PC-ről. Ha nincs kegyelem, hát nincs: nyolc éve látjuk, mire megy az ellenzék, amikor a nagyvonalúság hülyeségével újabb és újabb esélyt ad a hatalomnak, amely hétről hétre szűkíti az élhető élet tereit, és csak röhög az ellenzéken és a nemzeten.
A Sargentini-jelentés a magyar hatalom eddig legkeményebb európai kritikája, egyben az Unió önkritikája, amiért későn ismerte fel a nacionalista populizmus veszélyét. A magyar politikai ellenzék felelőssége, ha ráég a történelem szégyene, ha a demokráciáért küzdő európai politikusok nem találnak egyetlen kinyújtott kezet sem az Elbától keletre.
Szerző
Friss Róbert