Kifizették az egymilliót Banksy ledarált képéért

Publikálás dátuma
2018.10.12. 12:19

A brit graffitiművész szándéka ellenére jó üzletet csinált Sotheby's-nek.
A londoni aukciós ház csütörtök este jelentette be: a vevő kifizette a több mint egymillió eurót azért a Banksy-képért, amely a múlt pénteki Sotheby's árverésen – miután lezárult az érte folyó licit – ledarálta magát a képkeretbe rejtett iratmegsemmisítő segítségével. A lány léggömbbel című alkotás új címet is kapott az alkotótól: Szerelem a szemétben. Banksy – mint arról a Népszava is beszámolt korábban – az Instagram oldalán is közzétette az akciójáról készült videót.
A közösségi oldalát böngészve eléggé egyértelmű: Banksy régóta tervezte, hogy a műtárgypiacról így fogalmazza meg nem túl hízelgő véleményét. Az alkotói szándékot a londoni Sotheby's most szépen kiforgatta: az első olyan aukciós házként ünnepli magát, amely egy új műalkotás születésének lehetett a helyszíne, mondván: Banksy nem megsemmisítette a nyomatot, hanem abból újat alkotott. A mű tulajdonosa is úgy gondolja, a művészettörténet jelentős pillanatának egy darabkájához jutott hozzá egy vagyonért – még ha az sok apró darabkából is áll.
Az új alkotás és a kép, még a leütés előtt
Fotó: Sotheby’s
Szerző
Frissítve: 2018.10.12. 14:33

Inkább mindenki röhögött - egy színházi kellékes elnyújtott órája

Publikálás dátuma
2018.10.12. 11:00

Fotó: Kisspista - Kellékes / Facebook
Az emeleti korlát alól kiabál le, a várakozók először azt sem tudják, honnan érkezik a megafonnal felturbózott hang, aztán a többségnek beugrik az 1981-es emlék: „Mint a charentoni elmegyógyintézet igazgatója, üdvözlöm önöket!”
Naná, hogy a legendás kaposvári Marat halálából. Amelynek felújított bemutatójából már Kiss István, a Csiky Gergely Színház kellékese is markánsan kivette a részét. Ahogyan azóta a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek legendás teátrumának szinte minden darabjából. Dolgozott a Kaposvár Jelenség korszakos művészeivel, Ascher Tamással, Babarczy Lászlóval, Ács Jánossal, Gothár Péterrel, Mohácsi Jánossal, Eörsi Istvánnal, Bezerédi Zoltánnal, Csákányi Eszterrel, Pogány Judittal, Koltai Róberttel, Helyey Lászlóval, Jordán Tamással, Lázár Katival, Kulka Jánossal, Lukáts Andorral, Molnár Piroskával, Znamenák Istvánnal – s a sort oldal-hosszan lehetne folytatni –, megélt velük számtalan bemutatót, sikert, botrányt, keservet, fáradtságot, veszekedést és örömöt – s nemrégiben úgy döntött, megmutatja, milyen is volt a hazai színháztörténetben külön fejezetet érdemlő kaposvári színház a kulisszák mögül-fölül, a kelléktárból nézve. Így aztán Csütörtököt mondott, elébb augusztusban Balatonföldváron a KultKikötőben, majd az évad kezdete után szűkebb pátriájában, Kaposváron is. Ahol néhány korabeli előadás-felvétel, fotó, no és természetesen kellék segítségével – sőt: közreműködésével –, a naplójára alapozva – az irományt gondosan át- és megfésülve – előadott egy… Műfajilag nehéz lenne meghatározni, mit is. Mert a bő órányi, ráérős, laza, személyekkel, történetekkel, ikonikus tárgyakkal megtűzdelt produkció messze nem szorítható be konkrét meghatározások közé. Leginkább kor- és (színház)kórtörténeti dokumentum, legendárium, a mából nézve afféle mese a messze nem elfecsérelt ifjúságról. Melyből egyrészt kiderül, egy kellékest nem lehet – szabad – szigorúan a kelléktárba szorítani, s hogy a talentum nem feltétlenül kér felsőfokú képzettséget, csak jelzőket, másfelől, hogy a színházra még igazabb a mondás, mint a virslire: aki szereti, ne nézze meg, hogyan készül… Inkább „a” Kisspistit. Aki lemásolhatatlan stílusban és kedéllyel vezette végig a nézőt a mögötte – és a Csiky mögött – álló évtizedeken, az abaligeti gyerekkorról, a pécsi gimnáziumi éveken át a színművészetis, majd Csiky-csoportos színészes felvételiig. Ahol keringő közben Csákányi Eszter lábára lépve hamar kiderült – „kis lépés az emberiségnek, nagy visszalépés nekem” –, csak a kelléktárban akad majd hely a számára, pedig a szavalás után még elégedett volt vele a nyolc későbbi Kossuth-díjast felvonultató bizottság – s a fejen állva előadott Nagy László-vers – Adjon az Isten – után ebben senki sem kételkedett. Inkább mindenki röhögött. Önfeledten, időnként elérzékenyülve, például amikor a rendszer által politikai okokból vidékre száműzött, s diplomásként csak állatápolóként alkalmazott apa halálát mesélte, persze aztán azonnal érkezett egy történet valamelyik színészóriásról, feloldva a közzétett személyes tragédiát. S lehullott a lepel Pogányról, Koltairól, Mohácsiról, Babarczyról és a többiekről, kedves-ironikusan kiderül, a legnagyobb művész is gyarló, sőt, akadnak pillanatok, amikor annál is gyarlóbbak. Mert mindegyiknek megvan a maga bogara, stichje, nemritkán keresztje – olyan is akadt, aki „elismerte, mindent ivott már, ami sűrűbb a ködnél és folyékonyabb az aszfaltnál”… Ám mindezt a lakásban, a büfében, az öltözőben hagyták, amikor felmentek a színpadra, hogy estéről-estére lenyűgözzék a nézőtéren ülőket. És persze Kisspistit, aki figyelt, néhanapján jegyzetelt, hogy most emlékezni tudjon. Ha csak egyetlen, bő óra erejéig is, de közönsége legalább végigszlalomozhatott vele egy legendás korszakon – ahol a jobban sikerült produkciókból tévéfilm készült, mert akkoriban „sportot űztek a kultúrából”… −, s a mesés est hogyan is érhetett volna másképp véget, mint egy legendás képpel és dallammal: Marat, mit ér? A sok tűz és láz. Marat, most kell. Kell egy új változás. Nézz ránk, Marat! Nézd a sok rongyost! Kezdjük a forradalmat, most!
Frissítve: 2018.10.12. 13:48

Ez nem a Rex felügyelő, hanem a rendőrvalóság

Publikálás dátuma
2018.10.12. 09:05

Bár társai hősként ünneplik, a bécsi rendőrség különleges egységének tagja, Christoph szinte belerokkan, hogy önvédelemből lelőtt valakit. Stefan Lukacs filmje, a Zsaruk megtörtént eseményeken alapszik. Az elsőfilmes rendező a Szemrevaló fesztivál idején kísérte el hazánkba a művét.
„Tisztelem a bátorságáért. Ez a film bizonyára felébreszt néhány rendőrt és magára ismer. De a valóság néha még ennél is keményebb.” Egy egykori rendőr – aki a bécsi rendőrség különleges egységénél, a WEGÁ-nál, valamint az utcai bűnözés elleni küzdelemért felelős akciócsoportban, az EGS-nél is szolgált, ekként ismerte el a Zsaruk című osztrák film készítőinek a munkáját a film közösségi oldalán. A Zsaruk főhőse, Christoph szintén a WEGA tagja: társai hősként ünneplik, mert önvédelemből lelőtt valakit, ő azonban összeroppan a pszichés teher alatt. „Rendőr vagy, nem szociális munkás” – biztatják, ám ez vigasznak kevés. Stefan Lukacs első filmjét több mint öt év alatt készítette el, a késlekedés oka a pénz hiánya volt. Ám megérte a kitartás: a Max Ophüls fesztiválon a Zsarukat közönségdíjjal, a társadalmilag releváns filmnek járó díjjal, míg a Diagonalén szintén közönségdíjjal jutalmazták, sőt a teljes társulat megkapta a színészdíjat. A Zsaruk nálunk a Szemrevaló fesztiválon volt látható múlt héten, ott mesélte lapunknak a rendező: filmjét nagyon sok osztrák rendőr látta, akik – talán meglepetés, de – többségében dicsérték a film realizmusát. Pedig a Zsaruk nem hízeleg az egyenruhásoknak: a rendőri brutalitás a fő témája. A kedvelt tévésorozatból ismert figurák – Moser, Höllerer, Stockinger vagy Brandtner – itt teljesen ismeretlenek. – Valójában a Zsaruk egy anti-Rex felügyelő. A film előtt nagyon sokféle rendőri karaktert ismertem meg. A téma is az életből vett, de igyekeztem mindent fikcióssá, sőt bizonyos értelemben szórakoztatóvá tenni – mesélte a Népszavának Stefan Lukacs. – A filmben megjelenő düh és őrület persze nagyon is valóságos, ám Ausztriában nagyon ritkán fordul elő ilyesmi, a hazám talán a világ egyik legbiztonságosabb országa. Ha nem jársz tilosban, nincs miért félned. Persze, időnként fel lehet tenni a kérdést: miért is van szükségünk egy egyre inkább militarizálódó rendőrségre? Nem egyszerűbb, ha mindenki bezárja az ajtaját? Az ausztriai közvélemény-kutatások szerint az osztrák rendőrök olyan nagy társadalmi megbecsülésnek örvendenek, mint a tűzoltók, vagy a mentősök. – Persze nálunk is születnek rendőrviccek, és szidjuk is őket, ha gyorshajtásért vagy tilosban parkolásért megbüntetnek – mondta Lukacs. – Egy átlagpolgár azonban szinte sosem találkozhat rendőri brutalitással, ez azok „szerencséje”, akik a társadalom szélére kerültek: drogfüggőké, pszichésen betegeké, hajléktalanoké, migrációs háttérrel rendelkezőké. De el ne felejtsem: a tüntetéseken, különösen a baloldali demonstrációkon is előfordulhat, a bécsi rendőrök nem szívelik különösebben a balos tüntetőket. Olyankor kísérletezik ki az új stratégiákat, próbálják ki a az új technikákat, mint például azt a páncélost, amit a bécsi rendőrség nemrégiben kapott. A Zsaruk szeptember 21-én debütált az osztrák mozikban, Lukacs nem is tagadta, hogy a premier időzítésének lehetett némi politikai színezete. Ausztria belügyminisztere, a magyar kormánylapokban antimigrációs hősként ünnepelt FPÖ-s Herbert Kickl nemrégiben ugyanis új üzenettel állt elő: több rendőrt az utcára, nekik pedig több fegyvert! A Zsaruk erre is ad egyfajta választ. Az olyan szupersztárok, mint Michael Haneke és Ulrich Seidl, a nemzetközi fesztiválpiacon nagyon kelendők, az osztrák mozikban azonban alig nézik a filmjeiket – tudtuk meg Lukacstól. A 36 éves rendező és korosztálya nagy tisztelője a nevezett rendezőlegendáknak, ám elsősorban olyan alkotásokkal szeretne előrukkolni, amire az osztrák közönség be is ül a mozikba. Lukacs a filmszakmát a gyakorlatban tanulta ki, ironikus módon pont a Rex felügyelő stábjában volt évekig produkciós asszisztens. Stúdiót alapított, reklámfilmeket készített, és amikor úgy érezte, a forgatókönyvírástól a rendezésig kitanulta a szakma-csínját-bínját, egy sokat díjazott rövidfilmben mesélte el első történetét – a rendőrökről. Egy film Istvántól – olvasható a Zsaruk osztrák plakátjain. – Nagypapám magyar volt, Magyarországon született, itt ismerte meg a nagymamámat, aki az ő édesapjával, az én dédapámmal a második világháború idején Ausztriából ide menekült a nácik elől – mondta el a rendező. – Itt tudtak elbújni a háború végéig. Nagyanyám és nagyapám egy tánciskolában ismerkedett össze, a háború után mindnyájan Ausztriába mentek. Apám László, engem valójában Istvánnak kereszteltek. Nagypapám sajnos soha nem beszélt magyarul, édesapámmal ezért sajnos nem tudtuk megtanulni a nyelvet.

Ausztria biztonságos

Stefan Lukacs állítását – miszerint Ausztria a világ egyik legbiztonságosabb országa – a bűnügyi statisztikák is alátámasztják. Az emberölések számát tekintve Bécs kétszer biztonságosabb Budapestnél, Ausztria pedig háromszor biztonságosabb Magyarországnál. A gyilkosságok jelentős száma ott is családon belül történik, főként férfi követi el nő ellen. Érdekes jelenség – mint arról a Népszava a minap írt –, hogy Magyarországon csökkent az ismert bűnesetek száma, a félelem mégis nálunk a legnagyobb Európában. A jelenség annyira aggasztó, hogy tavasszal még az egykori kormánytag, Lázár János is megosztotta rettegését – Bécstől.