Orbán negatív mesehőssé vált - összeesküvések sűrűjében élünk

Publikálás dátuma
2018.10.14 07:24

A modern hősökkel, a celebkultusszal és a hazai alternatív vallási jelenségekkel is foglalkozik Povedák István, a MOME és az MTA munkatársa. Az összeesküvés-elméleteket vizsgáló könyvének megjelenése kapcsán kérdeztük a kutatót.
– Új dolog ez, vagy régi ügy, amely mindig is létezett hazánkban?  – Nem a mi korunk jelenségei ezek. Az összeesküvés-elméletek egykorúak a civilizációnkkal. Amióta van politikai hatalom, vannak események, amelyeket képtelenek vagyunk átlátni, azóta vannak összeesküvés-elméletek is. Azt szoktam mondani, hogy amikor az egyik őskori vadásznak nagyobb zsákmány, csillogóbb kő és netán szebb nő jutott, mint a másiknak, azóta léteznek összeesküvés-elméletek is, melyekkel az elszenvedő fél próbálta megmagyarázni mindezt. Sok példa van erre a történelemben is. Ilyen konteók (konspirációs teória) kerengtek például akörül, hogy kik okozták a középkori pestisjárványokat? A zsidók mérgezték meg a kutakat? Mi történt Zrínyi Miklóssal? A Habsburgok küldték-e a vadkant? A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Úgy mondanám, hogy a konteók a világ történéseinek „népi” magyarázatai. Jobb azonban, ha nem népinek, hanem „nem-hivatalosnak” nevezem, hiszen a hivatalos politikával, vagy a hivatalos akadémiai tudománnyal szemben, vagy mellett határozta és határozza meg önmagát. Ez a nem-hivatalos kultúra mindig is létezett és különböző csatornákon terjedve állt elő a saját világmagyarázataival, amelyek elutasíthatták, de akár meg is erősíthették a hivatalos szféra nézeteit. Ennek a nem-hivatalos, vagy népi tudásnak a részét képezték a hiedelmek, a babonák, a mágia – a minket körülvevő világ ősi, archaikus magyarázatai –, amelyek meglepő módon gyakran kapcsolódnak a konteók világához. Hiszen az összeesküvés-elméletek is olyan jelenségeket akarnak magyarázni, amiket nem értünk, nem látunk át, mégis hatással vannak a kultúránkra. A konteók a háttérben ezért olyan érdekeket, csoportokat tételeznek, amelyeket mi nem észlelünk, s amelyek valamely rejtett cél érdekében működnek. Az összeesküvés-elméleteknek azonban több szintje van. Nem lehet ugyanúgy kezelni azt a konteót, ami szerint egy futballcsapat azért kapott ki, mert a tagjai előzetesen tippmixeltek, azokkal, amelyek szerint a földi kultúrát a bolygónkat évezredek óta látogató földönkívüli gyíkemberek irányítják, vagy azzal, amely szerint valakik konspiratív módon összeesküdtek, hogy beindítsanak egy globális migrációs folyamatot.
Vannak tehát eseményszerű konteók, amelyek egy dolgot magyaráznának meg, vannak a rendszerszerűek, amelyek szerint a „valakik titokban” döntöttek a világválság, egy politikai rendszerváltás vagy épp a nemzetközi migráció beindításáról. De találkozunk elképesztő méretű hálót feltételező szuper-konspirációkkal is. Ilyen például a mai „alternatív magyarságtudomány” jelensége, amelynek egy komplex összeesküvési hálója létezik, benne a magyarság „igaz történelmét” eltitkolni akaró Habsburgokkal, a volt kommunistákkal, a szabadkőművesekkel, a katolikus egyházzal, a mai ellenséges érdekkörökkel, vagy akár az akadémiával.
– Ez már szinte vallás?  – Attól függően, mennyire mélyek ezek az elméletek, úgy válhatnak hitté. Úgy működnek, mintha vallások lennének. Betöltheti például az UFÓ-hit a vallás szerepét is. De amikor megjelenik egy etnopogány kör, amelyik a transzcendens világkép mellett azt is hirdeti, hogy Szűz Mária és Jézus eredetileg magyar volt, akkor valójában már új vallási mozgalomról beszélhetünk.   
– Ezek szerint nálunk nem jött a felvilágosodás?  – A hiányos tudás feltétele az összeesküvés-elméletek terjedésének. A felvilágosodás azt hirdette, hogy tudással, a tudomány segítségével a világ megismerhető. Itt viszont egy mitikus világnézetről van szó, ami szerint a világ megismerhetetlen, rejtett erők, csoportok uralják az életünket, és állnak a különféle jelenségek mögött. A kortárs összeesküvés-elméletek archaikus magatartást közvetítenek. Tehát bajaink oka, hogy „valakik” mágikus, titkos módon rontást hoztak ránk, amit viszont mi hasonlóan mágikus módon képesek vagyunk leleplezni és megszüntetni. Ezt valóban nem hatotta át a felvilágosodás, ez a mágia világképét tükröző jelenség.  – Kultúrakutatóként van-e fogalma arról, mennyire hatja át ez a jelenség a magyar társadalmat?  – Ha ennek a jelenségnek a különböző szintjeit vizsgálom, kimondhatom: mindenkinek megjelenik valahogy az életében valamilyen konteó. Ha a rendszerszintű elméleteket nézem, akkor különös dolgokkal találkozom. Kulturális antropológusként a politika tartalmát nem vizsgálom, nem minősítem, de például a szimbólumvilágát, az üzeneteit igen. És elgondolkoztat, ha azt látom, hogy egy politikai kampány szinte semmi mást nem üzen, mint azt: gonosz, idegen erők összeesküdtek ellenetek, s mi majd megvédünk. Nos, ilyenkor ugyanazzal az archaikus világképpel találkozom, amelyről az imént beszéltem. A legutóbbi hazai választások eredménye persze nem jelenti azt, hogy a győztes oldal szavazói mind konteó-hívők lennének. Sok okuk lehetett még arra, hogy így döntöttek. De azt látjuk, hogy használtak a kampányban egy összeesküvés-elmélet diskurzust, s ez a mechanizmus nagy3on szép eredményeket hozott. Jól felismerték, hogy sokkal macerásabb a társadalmi-gazdasági problémák megoldásával kampányolni, mint „rácsatlakozni” egy ilyen archaikus tudati jelenségre, félelmet ébreszteni, a félelem tárgya ellen szimbolikus védelmet nyújtani és ezen keresztül kohéziót létrehozni.  – Elképzelhető az, hogy politikai technológusok kezébe kerülünk, akik erre az archaikus hajlamra rájátszva álhiteket terjesztenek?  – Nem kell valamilyen magasabb szerv ahhoz, hogy manipulálja a társadalom tagjait. A konteók azért is terjednek olyan szinten mindenütt a világban, mert ezek az elméletek új, korszerű csatornákon jutnak el mindenkihez. Szinte mindenki fenn van az interneten, ahol a maga a tudását szabadon terjesztheti. Ez lehet akadémiai tudás, de lehet „alternatív tudás” is. Ha valaki képes létrehozni a közösségi médiában egy csoportot, amely az ezoterikus magyarságtudománnyal, a földönkívüliek trükkjeivel, vagy a chemtrail-elmélettel (chemical trail=kémiai csík; a repülőgépek kondenzcsíkjai valójában vegyi anyagokból állnak, amelyekkel a lakosságot mérgezik - a szerk.) foglalkozik, ehhez akár több ezer tag is csatlakozhat. Olyan lehetősége van, amilyen a korábbi korokban elképzelhetetlen volt. S az egyszeri ember elolvassa és elfogadja, mivel ez a képernyőn keresztül jelenik meg, mintha hivatalos lenne.  – Bemondta a rádió…  – Bemondta a rádió, a tévé, fenn van az interneten. Tömegesen fordulnak az emberek az internethez, ha tudást keresnek. Például beírja valaki a keresőbe, a szót, hogy „pálos”, mert a magyar eredetű pálos rend érdekli. Az első ötven találat harmada biztosan azt közli majd, hogy ez a katolikus szerzetesrend valójában az ősi magyar táltosok rendje volt. A jelenség annyira hangsúlyossá vált, hogy pár éve egy írásomban utánamentem, hogy kik és miként eresztettek rá egy összeesküvés-elméletet a pálosokra, átértelmezve a rend létrejöttének legendáját. Ez eredetileg úgy szólt, hogy Boldog Özséb a Pilisben összegyűjtötte a remetéket, s így jött létre a rend. Igen ám, de egyes alternatív történészek szerint a Pilis kitüntetett, szakrális magyar hely, s az itt lakozó remeték voltaképpen a magyar ősvallás bujkáló táltosai voltak. Amikor később II. József rendeletével csak a „hasznos” szerzetesrendeket hagyta meg, a pálosok Lengyelország területére menekültek. Az alternatív történészek szerint az onnan visszatértek viszont már nem az eredeti, a „táltos-pálos” hagyományokat őrző pálosok voltak, akik ismerték a magyarság „igaz történelmét”, hanem a pápa és a lengyel király által 1784-ben alapított lengyel pálos rend. Jól látható tehát hogyan csatlakozik össze a magyarság különös elrendeléséről szóló elméletek sokasága. Olyan rendszert építenek ki, amibe képesek bármit becsatornázni. Amikor például annak idején Heribert Illig előállt a kitalált középkor elméletével, a magyar alternatív történészek egy része egyből lecsapott rá, ebben is a maguk igazolását vélték megtalálni. Érdekes megnézni azt is, hogyan működnek az ilyen elméletek hívei. Nem beszűkült emberek elméletgyártásáról van szó, hanem sokszor nagy tudású, de tökéletesen rossz módszertannal dolgozó szerzőkről. Általában apró adatokat, félreeső részleteket ragadnak ki a szövegkörnyezetből és egy átfogó elméletet építenek rájuk. Jó példa erre Badiny Jós Ferenc, a pártus Jézus elmélet népszerűsítője, aki például hatalmas forrásbázisra épített, és úgy tűnt, mintha tudományos munkát írt volna. Amint írásai és nézetei népszerűvé váltak, az azokra fogékony követőket már nem lehetett meggyőzni arról, hogy történettudományi szempontból módszertana nem megfelelő. Akkor már senkit nem érdekelt, milyen szövegkörnyezetből ragadta ki azt a bizonyos állítást, ott vajon tényleg azt jelentette-e vagy teljesen mást, és az sem érdekes már, hogyan cáfolja meg mindazt egy „hivatalos” történész vagy teológus. Ez egy leegyszerűsített világkép, ahol csak jók és csak rosszak vannak. Ha valaki beállt a hívők táborába, akkor a másik oldalon csak a gonoszak, az összeesküvők állhatnak, akik soha nem mondhatnak igazat, mert bizonyára valamilyen mögöttes érdek miatt cselekszenek. – Bulvárosodik a társadalmak gondolkozása. Mitől kattantunk rá ennyire a titkokra, rejtett ügyekre?   – Ez mindig így volt. Az emberek mindig keresték a titkos okokat gyakran még a nyilvánvaló ügyek mögött is. A bulvárosodás fő okát pedig az internet terjedésében látom. Az interneten mindenki lehet tudós, szakértő, aki megoldja a rejtélyeket és teszi mindezt „természetesen” önös érdek nélkül, a közösség felvilágosításáért. Ezek a leegyszerűsített, bipoláris világképet láttató üzenetek pedig erős kohéziót képesek létrehozni. De a profi média is ezekre az ügyekre hajt, ezzel árasztja el sok esetben saját műsorait, híreit. Az emberekben mindig volt igény a rettegésre, szeretünk valamitől félni. Nem csak a horrorfilmek, thrillerek bizonyítják ezt, de mintha lenne mindennapi igény is a félelemre. Minden héten félnünk kell az aktuális apokalipszistől, de félelmetes az is, hogy képtelenek vagyunk átlátni a világban zajló folyamatokat, a politikát, a háborúk okait. A konteó gyártója pedig megadja ezekre a félelmekre a vigaszt és rámutat arra, ki a legfőbb rossz. Ha abban a helyzetben van, akár ki is plakátolhatja, hogy minden rossz a gyíkemberek, szabadkőművesek, illuminátusok, politikusok vagy a Rothschildok miatt létezik. Minden korszakban, minden rendszerben megfigyelhető ez, akár felülről, akár alulról jöjjön is az impulzus, megnevezik az antihőst. – Ez a világkép kapcsolódik az új hősök, celebek kultuszával is. Miért?   – A hősökre mindig volt kereslet. Ha nem lenne ilyen igény, nem lennének mitológiai alakjaink, szentjeink, történelmi hőseink. Nem vált volna népmesei alakká Mátyás király vagy a legendák hősévé Kossuth Lajos. Kellett a népnek az ideál, a hős, aki példát mutat, segít és bünteti a rosszakat. Ez nem múlt el, csak éppen az új koroknak új hősökre van szükségük. De az is látható, hogy a konteók, az alternatív világképek formálói is ilyen vitathatatlan személyiséggé válnak a híveik számára. Akik hisznek például ezekben az „ezoterikus magyarságtudományi” elméletekben, azoknak az a fontos, hogy Bíró Lajos, Gönczi Tamás, Szántai Lajos, Pap Gábor mit mond, s nem az, amit az „akadémiai tudomány” állít. Hatalmas példányszámban olvassák a könyveiket, lényegesen többen, mint a hasonló témával foglalkozó „akadémiai kutatókét”. Az ilyen témákat összegző folyóirat pedig sokezres példányszámban terjed. Nem a szakmának, a kutatóknak, hanem a hétköznapi embereknek szánják ezeket a szövegeket, az ő igényeik szerint születnek és válnak egyre népszerűbbekké.  – Kutatta Orbán Viktor személyi kultuszát is.  – Az én kutatásaim egy korábbi időszakra, a kétezres évekre vonatkoztak, 2009-ből voltak az utolsó adatok. Most nyilván másmilyen jelenségeket találnék, lényegesen összetettebbet és kontrasztosabbat. Abban az időszakaszban nagyrészt spontán, alulról jövő, szervesen kifejlődött hőskultusz volt Orbán körül, ami megjelent a társadalom szinte minden rétegénél. Volt akkor egyfajta messiásvárás, amelybe jól illeszkedett a politikai életben már két évtizede aktív, karizmatikus személyisége. Sok folklorisztikus elemet is tartalmazott ez a kultusz, mint a legkisebb fiú motívumát, aki szembement a regnáló hatalommal, aki megmaradt hétköznapi embernek, például hurkát töltött, focimeccsre járt. De az Orbán-mítoszt erősítette az is, hogy egy történelmi, szinte mitologikus pillanatban bukkant fel 1989-ben, mégpedig a „jók” oldalán és kimondta az akkor kimondhatatlan vágyat, a szovjet katonák kivonulásának követelését. Ez előny volt, hiszen a rendszerváltó időben a társadalomnak nagyobb igénye van olyan személyekre, akik irányt mutatnak az átalakulás útvesztőjében. Nem véletlen, hogy elsősorban akkor emelkednek ki a hősök, amikor jelentős társadalmi-politikai változások zajlanak.  – Az ellentábor gyűlölete is folklorizálódott. Orbán abban negatív mesehős lett, akihez minden rosszat kapcsoltak, és akiről gyalázkodó csasztuskákat szereztek. Ahogy az Orbán-hívek Gyurcsányról. – Ezek a kampányok és ellen-kampányok néha a törzsi vetélkedés jellegét öltik. A 2006-os és 2010-es kampány volt ebből a szempontból a leghevesebb. Akkor a két ellentábor úgy csapott össze, mintha két „törzsi kultúra” harcolt volna egymással, vagy egy vallásháborúban lettünk volna. Nem voltak átmenetek, csak jók és rosszak, hősök és antihősök mindkét oldal szemszögéből. Mellesleg ez sem a kortárs politika sajátossága: hősök és antihősök gyakran párban járnak. Tervezem, hogy visszatérek a témához, közel tíz évvel Orbán győzelme után. Kíváncsi vagyok, hogyan változott ez a kultusz. Lehet, hogy nehezebb lesz a kutatást elvégezni, talán nehezebben szólalnak majd meg az emberek. Az Orbán-mitológia is lehet, hogy más jelleget öltött, más narratívákkal, más antihőssel, vagy antihősökkel, akik ellen meg kell vívnia a mitikus harcot. – Van fogalma arról, kik az összeesküvés-elméletek hívei Magyarországon? Eljut közéjük?  – Általában nagyon kedves emberek, hihetetlenül segítőkészek, megnyílnak, egészen addig, amíg kiderül, hogy én nem hiszek az ő elméleteikben. Akkor lezárnak és onnantól kezdve magam is „zsidóbérenc-kommunista-szabadkőműves-antimagyar” összeesküvő leszek, vagy enyhébb esetben az ilyen körök által megtévesztett személy. Sokan közülük egyébként az értelmiséghez tartoznak, doktori címet viselnek, csak amiben megnyilvánulnak az nem biztos, hogy a saját szakterületük, például egy biológus, vagy egy orvos mond elméletet a magyar őstörténetről.  – Nem válik-e kiszolgáltatottá a társadalom, amelyet ellepnek a hasonló jelenségek? – Mindenképpen. Mert leegyszerűsített üzenetek árasztják el. És ezek nem mindig pozitív irányba hatnak. Ha például a legmagasabb szinten állnak elő azzal, hogy mi nem a halszagú rokonságot tartjuk, hanem a türkökhöz tartozunk, akkor nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb követelménnyé válik a rendcsinálás is ennek jegyében. Ezt persze a hétköznapi emberek nem feltétlenül érzik, csak a szűk értelmiséget izgatja. Globális jelenség a szélsőjobbra húzás, a populista tendenciák és a hasonló világmagyarázatok felbukkanása.

Névjegy

Povedák István (1976) kulturális antropológus, valláskutató. Tanított több külföldi egyetemen, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoportjának a munkatársa. A Nemzetközi Etnológiai Társaság (SIEF) Vallásetnológiai Szakosztályának vezetője, a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság alelnöke, a Modern Mitológiakutató Műhely alapítója. Kötetei a kortárs hős és sztárkultuszról, az újpogányságról, a magyar újmitológiákról, valamint az alternatív világképekről és összeesküvés-elméletekről szólnak.

Frissítve: 2018.10.14 07:24

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)

Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.