Zolikám, a Sturovo nem Párkány szlovákul – Helynévcsaták 1.

Publikálás dátuma
2018.10.13. 19:15

„A hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.”
Életpályámat 1960-ban a Hadtörténeti Intézet, Hadtudományi Térképtárában kezdtem, polgári alkalmazott tudományos munkatársként. Az ELTE földrajz-térképész szakán szerzett friss diplomával ideálisnak látszó munkahely volt ez számomra: a budai vár Kapisztrán tér 2. szám alatti műemléképületben, épp a főbejárat feletti első emeleten, kimondhatatlanul sok katonai és polgári térkép között, atlaszok, domborművi falitérképek társaságában. Abban az időben kerültem ebbe az intézménybe, amikor több teherautónyi, régebbi időkből származó térkép érkezett ide archiválásra, tudományos feldolgozásra a Honvéd Térképészeti Intézetből. Ezek között éltünk, dolgoztunk naphosszat, kézbe véve, rendszerbe állítva mind egyes térképet, címfelvételezés, és leltári könyvbe való beírás céljából.
A térképek azonosításában legfontosabb adat a földrajzi helynév. A toponímia, vagyis a település- és egyéb földrajzi nevek (hegyek, dombságok, síkságok, folyók, patakok stb.) történelmi alakulásával foglalkozó tudomány. A toposzok térbeli elhelyezkedését szemlélve, a neveket többször leírva, s a pontosításokhoz szükséges helységnévtárakat gyakran lapozgatva nyilvánvalóan sok-sok helynév rögzült az agyunkban. Hat év után elhagytam ugyan a térképtárat, először az MTA Hivatalába, majd a kandidátusi fokozat megszerzését követően az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetébe kerülve, már egészen más feladatokkal, tudományos témakörökkel kerültem szembe. Ennek ellenére a városokkal, falvakkal kapcsolatos topográfiai ismeretek – ha csak részben is – pályám végéig megmaradtak.
Már egyetemi hallgató koromban erős érzelmi szálak alakultak ki bennem a trianoni békediktátum előtti és utáni földrajzi nevek elemzéséhez, először Erdély, majd a ’70-es évektől a Felvidék vonatozásában. Igen tág ismeretségi körömben legfőképpen tanárok, kulturális munkások, falusi lelkészek voltak, s körükben hamar szóba kerültek a földrajzi nevek, a történelmi tankönyvek adatai, de legfőképpen a helynévanyagok 1920 utáni átalakulása. Az alábbiakban részletesen mindössze öt szlovákiai helység nevének kálváriáját mutatom be. Ezek kapcsán saját látásmódom és mások személyes tapasztalata, vagy épp egyesek bosszantó tájékozatlansága is szóba kerül.

Štúrovo kontra Párkány

Kedves sógorom, Bak Zoltán az újpesti Faipari Szakközépiskola elvégzését követően nyugdíjazásáig a dunakeszi Vagongyárban dolgozott, leghosszabb ideig az ottani fagépműhely vezetőjeként. Újságolta egyszer Zoli – van annak már 40 éve –, hogy a hétvégén vasúti találkozóra utaznak Štúrovóba. Hová? – kérdeztem vissza. Hát Štúrovóba! Vagy nem ismered, te, nagy földrajztudós ezt a városnevet? Naponta számtalanszor elhangzik, az újpesti állomáson éppen úgy, mint Dunakeszin, hogy személy- vagy gyorsvonat indul Štúrovóba, és azon át tovább.
A hetyke kioktatásra persze magam sem válaszolhattam túl udvariasan: Zolikám, és a hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.
Mi az, hogy Párkány? – kérdezett vissza Zoli. Talán tükörfordítása Štúrovónak? Hát nem – válaszoltam. A város mostani hivatalos névadója egy szlovák személy, nevezetesen Štúr, az utána következő ovo pedig egy képző. Érted már? Nem egészen – mondta Zoli –, mert a főnökség csak štúrovói látogatásról értesített bennünket, de azért arról is, hogy ne féljen senki, mert odaát is magyarul beszélnek. De hát akkor mit tett az a nagy Štúr vagy Štúrovo, már nem is tudom melyik szó illik ide – gondolkodott el Zoli –, hogy a magyarok Párkány város nevét lecserélték Štúrovora?
Jaj, Zolikám! Hát észre kellene vennetek nektek, vasutasoknak és vasúti vagonkészítőknek, -javítóknak, hogy nem messze Dunakeszitől, a határ túloldalán egészen Pozsonyig, az odavezető vasútvonal mentén, szinte mindenütt magyarok élnek többségben. Az érintett települések mindegyike a történelmi Magyarország helynévanyagának integráns része. Ezek a nevek több száz éve léteznek. A szlovák változatok csak néhány évtizede, minden hagyomány nélkül. S az, hogy a hangszóró a közbülső állomások magyar nevét soha nem közli, csak a szlovákot, hidd el, botrány. Hogy miért? Mert így szól a törvény! Ami pedig a névadó Ľudovít Štúr lelkész urat illeti, hát ő éppen a mi Kossuth Lajosunk kortársa volt, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején éppen a másik oldalon állt. Mégis ő a város névadója, pedig lehet, hogy a tiszteletes úr életben nem járt errefelé. De hát így szól a törvény: Szlovákiában a történelmi, mondabeli, irodalmi stb. hírességek nevét hordozó város- vagy községnevek egyedüli hivatalos formája a szlovák. A magyar változat legfeljebb a mindennapos érintkezésben lehetséges.
A következő héten aztán kérdeztem Zoli sógoromat, hogy na, milyen volt odaát? Hát frankó – így mondta Zoli – söröztünk, kvaterkáztunk, jókat nótáztunk magyarul, és a főnökök is egymás közt magyarul beszéltek, de azt azért furcsállottam, hogy vendéglátóink a Párkány városnév kiejtésétől tartózkodtak. Érteni értették, javaslatodra én is így mondtam, de ők szemérmesen hallgattak, beszéd közben nem vették szájukra Štúrovo helyett a Párkányt. Egyébként más dolgokban őszinte volt a diskurzus, akár munkáról, fizetésről, családról, életmódról volt szó.
A határszakasz a magyar nyelvű földrajzi nevek feltüntetésével. A szerző térképvázlata
Fotó: A szerző térképvázlata
Zolival ez a tanulságos affér régen történt, az utóbbi években a görcsök valamelyest oldódtak. Már nem javítják ki az embert, ha Párkányt mond, vagy ha családostul a szép párkányi strandon töltjük az időt, a hangosbemondón is magyarul szólnak, s mindenütt kiszolgálnak bennünket, akár forint ellenében is. Tehát érzékelhetően javulófélben vannak a magyar–szlovák viszonyok, s talán a politikai kapcsolatok is változnak, a visegrádiak közötti szolidaritás miatt. Úgy érzékeljük, a két nép, vagyis a szlovák és a magyar között a megbékélés szálai rajzolódnak ki, és talán a települések körüli sok évtizedes makacsság is oldódni fog, mindkét fél számára elfogadható megoldásokkal, s ebbe remélhetőleg beletartozhat, hogy a dél-szlovákiai magyarok által (is) lakott települések vasútállomásaira kiírják a szlovák mellé a magyar megfelelőt. Jóleső érzés azt is tapasztalni, hogy Párkányról és vidékéről – főleg nagy ünnepek idején – újra átjönnek a kurta szoknyás asszonyok és lányok Esztergomba, a nagymisére, és az azt követő mulatságokra, ahogy mi is szívesen átmegyünk a Mária Valéria hídon – romos voltában évtizedeken át a csehszlovák-magyar barátság hídjának neveztük – naponta akár többször is. Mert lehet, s nincs semmi akadály.

Gabčíkovo „kontra” Bős

A Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (GNV) környezeti hatásaival kapcsolatos tudományos és társadalmi viták Magyarországon a 80-as évek elején erősödtek fel. Az olykor szenvedélyes polémiákat sem nélkülöző diskurzus több körülményből fakadt. Először is abból, hogy a komplex energetikai, hajózási, és árvízbiztonsági célokat szolgáló vízlépcsőrendszer megvalósítására irányuló magyar–csehszlovák „Közös egyezményes terv” (1977) csak a GNV közvetlen kárelhárítási feladataival foglalkozott (a szerződő felek sajátjaként), de a műtárgyrendszer várható környezeti hatásaival csak a problémafelvetés szintjén. Ezt érzékelve kérte fel a parlament környezetvédelmi bizottsága az Akadémiát – mint az ügyben közvetlenül nem érintett tudományos szervezetet – hogy az illetékes szervek bevonásával készítsen a GNV-ről egy hatástanulmányt.
Pál Lénárt akadémikus, az MTA főtitkára 1982 őszén azzal hívott össze egy szűk körű megbeszélést (Láng István főtitkár-helyettes, illetve Tóth Miklós bányamérnök és személyem részvételével), hogy az akadémiai vizsgálat célját, módszerét körvonalazzuk, és tegyünk javaslatot a szoros határidőhöz kötött (1983. április) feladatban résztvevő tudományos és gyakorlati szervek körére. Ezt a felelősségteljes munkát a pontos címadással lehetett kezdeni, voltaképpen ez is az indító értekezlet célja volt. Többórás vita, egyeztetés végén a Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer adott műszaki megvalósítása esetén várható környezeti hatások előrejelzése címben állapodtunk meg. Ezt követően Pál Lénárt főtitkár megkérdezte, van-e ezek után valakinek bármi kérdése, megjegyzése. Szót kértem, két „apró” kérdés figyelembevételére. Az első, hogy a Nagymarosi szó végéről hagyjuk el az „i” betűt, mert például a Budapest–Bécs–München gyorsvonat esetében sem írunk ilyet. A felvetést mindenki helyeselte. Ezután hozakodtam elő a másodikkal, nevezetesen, hogy a Gabčíkovo után tegyük zárójelbe a Bős település nevet. Ez már kis polémiát váltott ki, nevezetesen: „Mi az, hogy Bős?” Ez tisztázódott, majd az is, hogy a vízlépcső legfontosabb műtárgyát, a gátat a vízerőteleppel ez a település fogadja be, s a falu lakosságának döntő része magyar. Továbbra is kérdéses volt Bős zárójeles szerepeltetése, mert mint mondták, a Lázár György magyar és Lubomír Štrougal csehszlovák miniszterelnök által aláírt alapdokumentumban nem szerepel a Bős név.
Tehát döntés előtt meg kell kérdezni Straub F. Brunó akadémikust, a kormány Környezetvédelmi Bizottságának elnökét, hogy mi a véleménye. Szerencsére a javaslat meghallgatásra, elfogadásra talált, így a munkálatok végéig Gabčíkovo (Bős) –Nagymaros Vízlépcsőrendszert írtunk. A viták során pedig egyre inkább felváltotta Bős Gabčíkovót. S hogy mindenki tájékozott legyen az érintett határterület földrajzi neveiben, szerkesztettem közhasználatra egy térképvázlatot. 1990-től publikációimban már olyan térképvázlatot szerepeltettem, amelyikben csak a magyar táj-, folyó- és településnevek vannak feltüntetve.
Ami a Gabčíkovo településnevet illeti, arra külön búvárkodás nélkül Mészáros Péter újságíró a szél-járás folyóirat 2016. első számában közzétett „Régi-új város a tündérkertben (Bős)” című írása adott teljes választ. A lényeget sommázva: Bős dokumentált eredete a XIII. századig vezethető vissza, a Gabčíkovo név viszont 1948-ig. Jozef Gabčík, a náci protektor Reinhard Heydrich meggyilkolása által csehszlovák nemzeti hőssé vált, és ekkor „váltotta le” a hatalom Bőst Gabčíkovóra.
(Az írást következő számunkban folytatjuk)
(A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András)

Kácsor Zsolt: A hős a kardot ki se rántja

Publikálás dátuma
2018.10.13. 17:20

Fotó: Axel Bueckert
"Hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy őneki az anyukáján kívül ki lehet immár a haza."
Hétfő este az Orczy téren akadt egy kis dolgom, onnan indultam haza a Mester utcába, s azt gondoltam, nem szállok villamosra, hanem gyalog megyek át a főváros nyolcadik kerületén. Jó ötlet volt, hiszen elég időm maradt gondolkodni, míg az Orczy útról lefordulva gyalogoltam végig a Kőris utcán. Sötét, néma házfalak kísértek, foghíjas telkek, pusztulóban lévő homlokzatok. Aztán az Illés utcába értem, s ennek megörültem, mert ott már jártak emberek: először egy rendőrautót láttam araszolni, aztán egy kisbolt, meg az azzal szomszédos kapualjak előtt végre már tucatnyi ember ácsorgott, a kezükben sörökkel. Amikor közelebb értem hozzájuk, már észrevettem, hogy ágrólszakadtak és rongyosak, dühösek és kissé persze kapatosak, hiszen ha ágrólszakadt és rongyos az ember, akkor dühös. Nem csak este dühös, de dühös délben, s dühös reggel is, s ebben az országban ezek a dühösek vannak többen. Ezek a rongyosok a magyar nép, csak ők a magyar népből az úgynevezett elit által ki vannak tagadva. Ők az a magyar nép, amely az úgynevezett elit által életfogytiglan tartó közmunkára ítéltetett. Ők a magyar nép, amelynek nevében ebben az országban az úgynevezett elit óránként milliárdokat lop. Ők az a magyar nép, amely az ünnepi szónokok szerint Szent István király parancsára keresztény lett és Nyugat felé fordult – de ha ettől eltérő üzenet jön a pártirodából, akkor ugyanezek az ünnepi szónokok már azt szajkózzák, hogy ugyanezek az ágrólszakadtak a türk népekkel rokonok. Ezek meg nem tudnak semmiről, ami a fejük fölött az ő nevükben zajlik, csak ácsorognak szerte az országban, és az még a jobbik eset, ha közmunkára várnak – mert ha az sincs, akkor igyekeznek beszerezni a lehető legolcsóbb drogot, hogy pár órára kiüssék magukat a magyar valóságból.
Mondom, hétfő volt, október nyolcadika, ami nekem személyesen kétszeres gyásznap: a Népszabadság 2016-os kivégzésének évfordulója, ami idén éppen egybeesett a törökök demokratikusan megválasztott császárának a magyarok demokratikusan választott nagyfejedelménél tett látogatásával. Ez a két dolog egymással szorosan összefügg, úgy értem, a dinasztikus nagyfejedelemség megszilárdulásának érdekében először is meg kellett szüntetni a nép szabadságát, azaz be kellett fogni azoknak a pofáját, akik az úgynevezett közügyekbe folyton beleugatnak. Másodszor pedig össze kellett barátkozni a török császárral, aki a mi nagyfejedelmünkhöz és minden oroszok cárjához hasonlóan elkötelezett híve az illiberális értékeknek. S ennek a dinamikusan fölfelé ívelő folyamatnak még nem tartunk a végén: a magyar nagyfejedelem családi ügyeibe még mindig túl sokan beleugatnak, továbbá – habár nem akarok tippeket adni – a földtekén vannak még olyan véres kezű, illiberális egyeduralkodók, akiket a magyarság jövőjének, egyszerűbben szólva a választott nagyfejedelmi család további vagyoni gyarapodásának érdekében illő és üdvös volna vendégül látnunk. Szóval szép kis hétfőnk volt, magyarok, kiadós hétfőnk – a számlát ugyanis mi fizetjük, mi, mindannyian, a rongyosok, akik a magyar népből ki vagyunk tagadva, akik az úgynevezett elit által életfogytiglan tartó közmunkára vagyunk ítélve, akiknek a nevében az úgynevezett elit óránként milliárdokat lop, és akik az ünnepi szónokok szerint hol Szent István király kereszténnyé lett nyugatos népe vagyunk, hol a türk népekkel rokonok.
Akadt min tűnődnöm elég, míg az Illés utcáról a Korányi Sándor utcán áthaladva megérkeztem a kilencedik kerületbe. Az éjjeli Lenhossék utcán gyalogoltam, amely keresztezi a Gát utcát, és el voltam keseredve: hát minden sötét és szomorú lesz? Állat védheti otthonát; hanem másfajta háború ez. Fegyvert ragadni gyengeség: megöl az ellenség és megver, s elszáll rólam a kedves ég, jogállamban a pénz a fegyver. A hadviselés itt ma más. A hős a kardot ki se rántja. Bankó a bombarobbanás, s mint fillér, száll szét a szilánkja. Ezt a verset dünnyögtem magamban, a Gát utca sarkán, hát mi mást.
S akkor éjjel váratlanul eszembe jutott egy ismerősöm, aki Berlinben él, és akit mostanában a Skype-on azzal csábít vissza Pestre az anyja, hogy a hazának itthon van szüksége rá. És amikor ez az ismerősöm ezt a mondatot a saját anyja szájából meghallotta, a szava is elakadt. Mert hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy őneki az anyukáján kívül ki lehet immár a haza. Ki az, aki őhozzá egyáltalán a haza nevében beszélhet? Ez a kérdés futott át az agyán, s még szerencse, hogy magyarul, nem pedig németül – különben nagyon szégyellte volna magát. A saját anyukáján kívül ki az a bizonyos haza, aki őt Magyarországra visszahívhatná? Tán a demokratikusan megválasztott nagyfejedelmi család és a körülötte szolgáló pénzéhes senkik? Na, nem. Hát ők bizonyosan nem. Nem ők a haza, akármit is hazudoznak magukról a magyar népnek. Sokáig hallgattak, anya meg a lánya, csak a laptopok zúgtak mindkét oldalon, de az egyik laptop Pesten, a másik meg Berlinben, és a hosszú hallgatás után ez az ismerősöm egyszerre csak kibökte, hogy anya, ne haragudj, de a szabadságomat nem adom.
Szerző
Frissítve: 2018.10.13. 17:25

Anyanyelvelés – OSBUN

Publikálás dátuma
2018.10.13. 15:31

Fotó: Népszava illusztráció
Babits Mihály írta egy helyen: „Minden rossz mondat egy törött ablak, amelyen át egy rossz gondolatra látni”.
Amikor először találkoztam ezzel, a címsorban látható, szándékosan nagybetűkkel írt szóval, komolyan mondom, nem kis fejtörésembe került, hogy megértsem, miről is van szó. Pedig egy aránylag normális, hétköznapi magyar szövegkörnyezetben volt. Ráadásul csupa kisbetűvel. Mert elsőre azt hittem, hogy valamilyen idegen nyelvből való szó, esetleg név, amelynek a magyar szövegben való szerepeltetése (az eredeti nyelven, vagy az azt közelítő olvasattal) valamilyen célt szolgál.
Lehetne mondjuk japán – osbun, vagy oszbun kiejtéssel –, esetleg valamilyen más kelet-ázsiai nyelv szava. Vagy akár indonéz, hindi, fárszi, arab. De ne menjünk messze, mert norvég, vagy izlandi is lehetne. Csak hát ennek semmi értelme nem volt, a leírt mondatban betöltött helye, szerepe miatt. Aztán ahogy tovább olvastam a nem túl hosszú szöveget, rájöttem, hogy rossz felé megyek az értelmezés útján, mert ez a szó nem az, aminek látszik, hanem valami más. Nem osbun.
Ősbűn.
Hát igen, a szöveget leíró jóember (vagy jóasszony) olyan klaviatúráról írta, amelyen nem voltak a magyar helyesírásnak megfelelő ékezetes betűk. Valóban így volt. Mutatom a saját szövegemben:
Elkepzelheto, hogy nem volt a mi helyesirasunknak megfelelo betukeszlete, de lenyegi mondandoja okan belegepelte a sajat lehetosegei szerint.
De persze az is lehet, hogy volt, csak lustaságból, trehányságból, vagy közömbösségből nem törődött vele. Meg persze a saját mondandója érthetőségével sem. Jó, van, akinek nem számít. Az ő dolga. De akinek szánja, esetleg nem fogja érteni, hogy mit akart közölni vele. Vagy félreértheti.
Gyakorta látom közösségi térben, hogy (főként) fiatal lányok szélsebesen írnak a telefonjukba valami szöveget, két hüvelykujjukkal (vagy a körmük hegyével). Ilyen írás-sebességgel biztos, hogy nem futja az ékezetes betűkre. Akinek írják-küldik, talán érti. Talán nem. Az ő dolguk.
Szoktam néha én is ilyet csinálni, ha emailt küldök olyan országban élő barátaimnak, akikről tudom, hogy gépükön nincs nemcsak megfelelő betűkészlet, de a rendszerük fogadóképessége okán megjelenítési lehetőség sem. A ”megfelelő betűkészlet” - már ha helyes magyar prozódiával írnám - körülbelül így nézne ki: „megfelel%/* bet¤[&k@szlet” és akkor nem tudnák olvasni a szöveget, vagy halálra bosszantanám őket, vagy a második ilyen mondat után mérgesen félbehagynák. Mivel ezt nem akarom, ezért vagy ékezetek nélküli szöveget küldök, vagy csatolok egy dokumentumot, amelybe nyugodtan leírhatom szabatos magyar helyesírással, amit akarok.
Babits Mihály írta egy helyen: „Minden rossz mondat egy törött ablak, amelyen át egy rossz gondolatra látni”.
Sok rossz (hibás helyesírású) mondat egy egész gondolkodás, egy egész ember torzképe. Mondhatnám: OSBUN
Frissítve: 2018.10.13. 18:09