Zolikám, a Sturovo nem Párkány szlovákul – Helynévcsaták 1.

Publikálás dátuma
2018.10.13 19:15

„A hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.”
Életpályámat 1960-ban a Hadtörténeti Intézet, Hadtudományi Térképtárában kezdtem, polgári alkalmazott tudományos munkatársként. Az ELTE földrajz-térképész szakán szerzett friss diplomával ideálisnak látszó munkahely volt ez számomra: a budai vár Kapisztrán tér 2. szám alatti műemléképületben, épp a főbejárat feletti első emeleten, kimondhatatlanul sok katonai és polgári térkép között, atlaszok, domborművi falitérképek társaságában. Abban az időben kerültem ebbe az intézménybe, amikor több teherautónyi, régebbi időkből származó térkép érkezett ide archiválásra, tudományos feldolgozásra a Honvéd Térképészeti Intézetből. Ezek között éltünk, dolgoztunk naphosszat, kézbe véve, rendszerbe állítva mind egyes térképet, címfelvételezés, és leltári könyvbe való beírás céljából.
A térképek azonosításában legfontosabb adat a földrajzi helynév. A toponímia, vagyis a település- és egyéb földrajzi nevek (hegyek, dombságok, síkságok, folyók, patakok stb.) történelmi alakulásával foglalkozó tudomány. A toposzok térbeli elhelyezkedését szemlélve, a neveket többször leírva, s a pontosításokhoz szükséges helységnévtárakat gyakran lapozgatva nyilvánvalóan sok-sok helynév rögzült az agyunkban. Hat év után elhagytam ugyan a térképtárat, először az MTA Hivatalába, majd a kandidátusi fokozat megszerzését követően az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetébe kerülve, már egészen más feladatokkal, tudományos témakörökkel kerültem szembe. Ennek ellenére a városokkal, falvakkal kapcsolatos topográfiai ismeretek – ha csak részben is – pályám végéig megmaradtak.
Már egyetemi hallgató koromban erős érzelmi szálak alakultak ki bennem a trianoni békediktátum előtti és utáni földrajzi nevek elemzéséhez, először Erdély, majd a ’70-es évektől a Felvidék vonatozásában. Igen tág ismeretségi körömben legfőképpen tanárok, kulturális munkások, falusi lelkészek voltak, s körükben hamar szóba kerültek a földrajzi nevek, a történelmi tankönyvek adatai, de legfőképpen a helynévanyagok 1920 utáni átalakulása. Az alábbiakban részletesen mindössze öt szlovákiai helység nevének kálváriáját mutatom be. Ezek kapcsán saját látásmódom és mások személyes tapasztalata, vagy épp egyesek bosszantó tájékozatlansága is szóba kerül.

Štúrovo kontra Párkány

Kedves sógorom, Bak Zoltán az újpesti Faipari Szakközépiskola elvégzését követően nyugdíjazásáig a dunakeszi Vagongyárban dolgozott, leghosszabb ideig az ottani fagépműhely vezetőjeként. Újságolta egyszer Zoli – van annak már 40 éve –, hogy a hétvégén vasúti találkozóra utaznak Štúrovóba. Hová? – kérdeztem vissza. Hát Štúrovóba! Vagy nem ismered, te, nagy földrajztudós ezt a városnevet? Naponta számtalanszor elhangzik, az újpesti állomáson éppen úgy, mint Dunakeszin, hogy személy- vagy gyorsvonat indul Štúrovóba, és azon át tovább.
A hetyke kioktatásra persze magam sem válaszolhattam túl udvariasan: Zolikám, és a hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.
Mi az, hogy Párkány? – kérdezett vissza Zoli. Talán tükörfordítása Štúrovónak? Hát nem – válaszoltam. A város mostani hivatalos névadója egy szlovák személy, nevezetesen Štúr, az utána következő ovo pedig egy képző. Érted már? Nem egészen – mondta Zoli –, mert a főnökség csak štúrovói látogatásról értesített bennünket, de azért arról is, hogy ne féljen senki, mert odaát is magyarul beszélnek. De hát akkor mit tett az a nagy Štúr vagy Štúrovo, már nem is tudom melyik szó illik ide – gondolkodott el Zoli –, hogy a magyarok Párkány város nevét lecserélték Štúrovora?
Jaj, Zolikám! Hát észre kellene vennetek nektek, vasutasoknak és vasúti vagonkészítőknek, -javítóknak, hogy nem messze Dunakeszitől, a határ túloldalán egészen Pozsonyig, az odavezető vasútvonal mentén, szinte mindenütt magyarok élnek többségben. Az érintett települések mindegyike a történelmi Magyarország helynévanyagának integráns része. Ezek a nevek több száz éve léteznek. A szlovák változatok csak néhány évtizede, minden hagyomány nélkül. S az, hogy a hangszóró a közbülső állomások magyar nevét soha nem közli, csak a szlovákot, hidd el, botrány. Hogy miért? Mert így szól a törvény! Ami pedig a névadó Ľudovít Štúr lelkész urat illeti, hát ő éppen a mi Kossuth Lajosunk kortársa volt, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején éppen a másik oldalon állt. Mégis ő a város névadója, pedig lehet, hogy a tiszteletes úr életben nem járt errefelé. De hát így szól a törvény: Szlovákiában a történelmi, mondabeli, irodalmi stb. hírességek nevét hordozó város- vagy községnevek egyedüli hivatalos formája a szlovák. A magyar változat legfeljebb a mindennapos érintkezésben lehetséges.
A következő héten aztán kérdeztem Zoli sógoromat, hogy na, milyen volt odaát? Hát frankó – így mondta Zoli – söröztünk, kvaterkáztunk, jókat nótáztunk magyarul, és a főnökök is egymás közt magyarul beszéltek, de azt azért furcsállottam, hogy vendéglátóink a Párkány városnév kiejtésétől tartózkodtak. Érteni értették, javaslatodra én is így mondtam, de ők szemérmesen hallgattak, beszéd közben nem vették szájukra Štúrovo helyett a Párkányt. Egyébként más dolgokban őszinte volt a diskurzus, akár munkáról, fizetésről, családról, életmódról volt szó.
Zolival ez a tanulságos affér régen történt, az utóbbi években a görcsök valamelyest oldódtak. Már nem javítják ki az embert, ha Párkányt mond, vagy ha családostul a szép párkányi strandon töltjük az időt, a hangosbemondón is magyarul szólnak, s mindenütt kiszolgálnak bennünket, akár forint ellenében is. Tehát érzékelhetően javulófélben vannak a magyar–szlovák viszonyok, s talán a politikai kapcsolatok is változnak, a visegrádiak közötti szolidaritás miatt. Úgy érzékeljük, a két nép, vagyis a szlovák és a magyar között a megbékélés szálai rajzolódnak ki, és talán a települések körüli sok évtizedes makacsság is oldódni fog, mindkét fél számára elfogadható megoldásokkal, s ebbe remélhetőleg beletartozhat, hogy a dél-szlovákiai magyarok által (is) lakott települések vasútállomásaira kiírják a szlovák mellé a magyar megfelelőt. Jóleső érzés azt is tapasztalni, hogy Párkányról és vidékéről – főleg nagy ünnepek idején – újra átjönnek a kurta szoknyás asszonyok és lányok Esztergomba, a nagymisére, és az azt követő mulatságokra, ahogy mi is szívesen átmegyünk a Mária Valéria hídon – romos voltában évtizedeken át a csehszlovák-magyar barátság hídjának neveztük – naponta akár többször is. Mert lehet, s nincs semmi akadály.

Gabčíkovo „kontra” Bős

A Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (GNV) környezeti hatásaival kapcsolatos tudományos és társadalmi viták Magyarországon a 80-as évek elején erősödtek fel. Az olykor szenvedélyes polémiákat sem nélkülöző diskurzus több körülményből fakadt. Először is abból, hogy a komplex energetikai, hajózási, és árvízbiztonsági célokat szolgáló vízlépcsőrendszer megvalósítására irányuló magyar–csehszlovák „Közös egyezményes terv” (1977) csak a GNV közvetlen kárelhárítási feladataival foglalkozott (a szerződő felek sajátjaként), de a műtárgyrendszer várható környezeti hatásaival csak a problémafelvetés szintjén. Ezt érzékelve kérte fel a parlament környezetvédelmi bizottsága az Akadémiát – mint az ügyben közvetlenül nem érintett tudományos szervezetet – hogy az illetékes szervek bevonásával készítsen a GNV-ről egy hatástanulmányt.
Pál Lénárt akadémikus, az MTA főtitkára 1982 őszén azzal hívott össze egy szűk körű megbeszélést (Láng István főtitkár-helyettes, illetve Tóth Miklós bányamérnök és személyem részvételével), hogy az akadémiai vizsgálat célját, módszerét körvonalazzuk, és tegyünk javaslatot a szoros határidőhöz kötött (1983. április) feladatban résztvevő tudományos és gyakorlati szervek körére. Ezt a felelősségteljes munkát a pontos címadással lehetett kezdeni, voltaképpen ez is az indító értekezlet célja volt. Többórás vita, egyeztetés végén a Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer adott műszaki megvalósítása esetén várható környezeti hatások előrejelzése címben állapodtunk meg. Ezt követően Pál Lénárt főtitkár megkérdezte, van-e ezek után valakinek bármi kérdése, megjegyzése. Szót kértem, két „apró” kérdés figyelembevételére. Az első, hogy a Nagymarosi szó végéről hagyjuk el az „i” betűt, mert például a Budapest–Bécs–München gyorsvonat esetében sem írunk ilyet. A felvetést mindenki helyeselte. Ezután hozakodtam elő a másodikkal, nevezetesen, hogy a Gabčíkovo után tegyük zárójelbe a Bős település nevet. Ez már kis polémiát váltott ki, nevezetesen: „Mi az, hogy Bős?” Ez tisztázódott, majd az is, hogy a vízlépcső legfontosabb műtárgyát, a gátat a vízerőteleppel ez a település fogadja be, s a falu lakosságának döntő része magyar. Továbbra is kérdéses volt Bős zárójeles szerepeltetése, mert mint mondták, a Lázár György magyar és Lubomír Štrougal csehszlovák miniszterelnök által aláírt alapdokumentumban nem szerepel a Bős név.
Tehát döntés előtt meg kell kérdezni Straub F. Brunó akadémikust, a kormány Környezetvédelmi Bizottságának elnökét, hogy mi a véleménye. Szerencsére a javaslat meghallgatásra, elfogadásra talált, így a munkálatok végéig Gabčíkovo (Bős) –Nagymaros Vízlépcsőrendszert írtunk. A viták során pedig egyre inkább felváltotta Bős Gabčíkovót. S hogy mindenki tájékozott legyen az érintett határterület földrajzi neveiben, szerkesztettem közhasználatra egy térképvázlatot. 1990-től publikációimban már olyan térképvázlatot szerepeltettem, amelyikben csak a magyar táj-, folyó- és településnevek vannak feltüntetve.
Ami a Gabčíkovo településnevet illeti, arra külön búvárkodás nélkül Mészáros Péter újságíró a szél-járás folyóirat 2016. első számában közzétett „Régi-új város a tündérkertben (Bős)” című írása adott teljes választ. A lényeget sommázva: Bős dokumentált eredete a XIII. századig vezethető vissza, a Gabčíkovo név viszont 1948-ig. Jozef Gabčík, a náci protektor Reinhard Heydrich meggyilkolása által csehszlovák nemzeti hőssé vált, és ekkor „váltotta le” a hatalom Bőst Gabčíkovóra.
(Az írást következő számunkban folytatjuk)
(A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András)
Frissítve: 2018.10.13 19:15

Sebes György: Egon lubickol

Publikálás dátuma
2019.03.17 16:15
Rónai Egon
Ha valaki műsort vezet bármelyik televízióban, akkor szinte mindenre fel kell készülnie. Erre éppen a héten láthattunk példákat az RTL Klub egyik új műsorában, a Toplistában, amelyben emlékezetes – és gyakran kínos – pillanatokat idéztek fel. Hiszen élő adásban sok minden előfordulhat. A műsorvezetőnek tüsszentenie kell, esetleg bakizik, vagy netán röhögőgörcsöt kap. Mindezt természetesen a nézők szeme láttára.
Az is előfordul, hogy a műsorvezetőnek át kell ülnie a másik székbe, így kérdezőből kérdezett lesz. Ez történt az utóbbi hetekben többször is Rónai Egonnal, de kiderült, riportalanynak is pont annyira jó, mint egy adás házigazdájának. Sőt, ennél többet is megtudhattunk róla, mégpedig abból az alkalomból, hogy az ATV egy új sorozatot indított vele. Kvíz eddig nem volt a kínálatukban, mostantól azonban van, nem is akármilyen. Az ország géniuszát keresik ugyanis egy olyan vetélkedőben, amilyen még nem volt a hazai palettán. A végső győztesnek 500 kérdést kell(ene) megválaszolnia, mindet öt másodpercen belül és egymás után csak kétszer hibázhat, mert a harmadiknál kiesik. Segítsége – választási lehetősége – ugyancsak nincs. Közben arathat szakasz-győzelmeket, amelyek után már az övé lehet az addig megnyert összeg: minden jó válasz 50 ezer forintot ér. Mindez annyira nehéz, hogy bár jól felkészült és nagy tudású emberek is játszottak, eddig még egyikük sem jutott el a 100. kérdésig sem.
Nos, ezt a – korábban rögzített - műsort vezeti Rónai Egon, de emellett továbbra is láthatjuk az Egyenes beszédben. És mint az interjúkból is világossá vált, lubickol az új szerepben. Ilyesmit ugyanis még nem csinált és bár hosszú múltra tekinthet vissza a különböző médiumokban, még a castingot is vállalta érte. Meg is nyerte és az első két hét tapasztalatai alapján jó választásnak bizonyult. Ha van titka, talán az lehet, hogy – bár pörgetnie kell az adást és ezért folyamatosan fel kell tennie a gyakran nem is könnyű kérdéseket – őt elsősorban az ember érdekli. Tehát igyekszik bemutatni a játékosokat és megtudni tőlük döntéseik – a kiválasztott témakörök vagy a kérdésekre adott feleletek – okát is.
Ebből a szempontból pedig ez a kvízmesterség nem is különbözik nagyon attól, ahogy eddig is működött, mint műsorvezető. Amikor két éve beszélgettem vele – abból az alkalomból, hogy Kálmán Olga után az azóta már távozott Mészáros Antóniával együtt átvette az Egyenes beszéd vezetését -, volt egy nagyon figyelemre méltó mondata. Éppen azt fejtegette, hogy ők kicsit másképp állnak hozzá egy-egy témához, mint elődjük. Kálmán Olga – magyarázta - ”mindig erősen a célra tartott - remekül is csinálta -, engem meg nem feltétlenül érdekel, hogy mindenáron leterítsem a nyilatkozót”. És ez jól jellemzi riporteri – de egész műsorvezetői – attitűdjét.
Volt persze néhány éve a szakmában, hogy ezt kialakítsa. A 90-es évek elején tűnt fel a médiában, először mint a Danubius Rádió műsorvezetője. Attól kezdve aztán rengeteg helyen dolgozott – a Budapest Rádióban, a Sport TV-ben, rövid ideig a Magyar Televízióban is -, míg végül 2011-től az ATV lett az „otthona”. És ott szinte mindent csinálhatott, kivéve a szívéhez oly közel álló sportközvetítéseket. Viszont dolgozott politikai és közéleti műsorokban, reggeli adásokban és vezetett vitaműsort (Csatt), s lett önálló portré-műsora is Húzós címmel – amelynek beszélgetéseiből eddig már négy könyvet is összeállított. Ezekkel pedig elérte, amit a szakmában csak nagyon kevesen, hogy a nézők sosem mondták, most már sok belőle. Bárhol feltűnt, szívesen kapcsoltak oda, mert minőséget kaptak.
Néhány hete egy hosszabb beszélgetés alanya volt a Heti TV-ben és – mivel a szűkös idő nem kötötte sem őt, sem a kérdező Breuer Pétert – akkor sok minden kiderült magáról Rónai Egonról. A magánéletéről – öt gyerekéről és kutyájáról -, valamint arról is beszélhetett, ami a munkája mellett foglalkoztatja. Megtudhattuk, hogy szereti és ismeri a történelmet, de van véleménye a hitről és a vallási kérdésekről is. Természetesen felkészült a napi politikából, de – mint egykori sportriportert – a sport területén sem lehet „eladni”. Mindez azért érdemel említést, mert arra is rávilágít, hogy nem elég „csak” a munka, a sokoldalú tájékozottság is hozzátartozik a tévés műsorvezető egyéniségéhez. Az sem hátrány persze, ha valaki szimpatikus és tisztában van vele, mi érdekli a nézőket és miképpen lehet számukra érdekessé tenni egy-egy – akár száraz – témát is.
Mindez érthetővé teszi, miért indult olyan jól az ATV új kvízműsora. Az előző hét 50 legnézettebb programja között a 28. helyet érte el az első napi adás. A csatorna egyébként büszkén adta hírül, hogy ebben a listában hét műsoruk szerepelt, a legjobban Sváby András Heti Naplója, amely 310 ezres nézettségével a 20. helyre került. Minthogy ezt az adót nem lehet az országban mindenütt fogni, ezek a számok igen figyelemre méltóak.
Rónai Egon és az ATV a jelek szerint jól egymásra találtak. Mindkettejük elemi érdeke, hogy megőrizzék ezt a gyümölcsöző együttműködést. De még fontosabb: a nézők nyerhetnek vele a legtöbbet.
Frissítve: 2019.03.17 16:15

Del Medico Imre: Nyomják Rákosit

Publikálás dátuma
2019.03.17 14:20

Fotó: Fortepan/ Berkó Pál
Három évvel a külügyi szolgálatból történt kényszerű távozásom után végre sikerült elhelyezkednem. Működésének utolsó évében, 1952-ben alkalmazott a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezete, amelynek jogutóda 1953. január elsején a Szerzői Jogvédő Hivatal lett. Onnan ismertem Sally (Salamon) Gézát. Ő magát füttyös zeneszerzőnek nevezte; elfütyülte a maga által komponált dallamot egy hangjegyeket ismerő embernek és jó esetben ezt a művet ajánlotta fel a kiadónak. Kiadásra csak akkor számíthatott - 1952-t írunk -, ha a dalt elfogadta a Könnyűzenei Műveket Véleményező Bizottság.
Sally lévén sem termékeny, sem „jól fekvő” alkotó, a Zeneműkiadó alkalmazottjaként terjesztette a nyilvános helyeken zenét szolgáltató muzsikusok számára szükséges műsorfüzeteket. Ehhez a Szövetkezet adott neki íróasztalnyi helyet, abban a teremben, amelyben én is dolgoztam. Ott naponta reklamáltak dühös zenészek: miért késnek a füzetek, botrányt fognak csinálni, stb. Olykor meg is fenyegették Sallyt. A menő vendéglátóipari zenészeket a füzetek persze nem érdekelték, nekik volt módjuk beszerezni azt, amit kellett, arról nem is szólva, hogy maguk is komponáltak olykor.
Abban az évben, ha csak rövid időre is, Sally Géza megúszta szemrehányások, reklamációk és átkok nélkül a kényszerű találkozásokat a műsorfüzetek előfizetőivel. A magyar közélet központi témája ugyanis az ország akkori első emberének, Rákosi Mátyásnak a hatvanadik születésnapja lett: a kis nagyember 1892-ben született. Következésképp már 1951 utolsó heteitől kezdve rengeteg szó, szöveg, sőt zeneszó esett az évfordulóról. Így aztán faliújságon is, ami Sally asztala fölött volt.
Amikor a reklamációt előadni készülő zenész még csak a torkát köszörülte, Sally rámutatott a faliújság mellett díszelgő plakátra: Elvtársam, Rákosit nyomják. Hatvan éves! Rákosi! Mátyás!
A varázsige hatott: igen, igen, hát persze, majd később jövök, ez fontosabb, stb.
Sally Géza számára 1952. március 9-e valóban ünnep lett.
Frissítve: 2019.03.17 14:20