Zolikám, a Sturovo nem Párkány szlovákul – Helynévcsaták 1.

Publikálás dátuma
2018.10.13 19:15

Fotó: /
„A hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.”
Életpályámat 1960-ban a Hadtörténeti Intézet, Hadtudományi Térképtárában kezdtem, polgári alkalmazott tudományos munkatársként. Az ELTE földrajz-térképész szakán szerzett friss diplomával ideálisnak látszó munkahely volt ez számomra: a budai vár Kapisztrán tér 2. szám alatti műemléképületben, épp a főbejárat feletti első emeleten, kimondhatatlanul sok katonai és polgári térkép között, atlaszok, domborművi falitérképek társaságában. Abban az időben kerültem ebbe az intézménybe, amikor több teherautónyi, régebbi időkből származó térkép érkezett ide archiválásra, tudományos feldolgozásra a Honvéd Térképészeti Intézetből. Ezek között éltünk, dolgoztunk naphosszat, kézbe véve, rendszerbe állítva mind egyes térképet, címfelvételezés, és leltári könyvbe való beírás céljából.
A térképek azonosításában legfontosabb adat a földrajzi helynév. A toponímia, vagyis a település- és egyéb földrajzi nevek (hegyek, dombságok, síkságok, folyók, patakok stb.) történelmi alakulásával foglalkozó tudomány. A toposzok térbeli elhelyezkedését szemlélve, a neveket többször leírva, s a pontosításokhoz szükséges helységnévtárakat gyakran lapozgatva nyilvánvalóan sok-sok helynév rögzült az agyunkban. Hat év után elhagytam ugyan a térképtárat, először az MTA Hivatalába, majd a kandidátusi fokozat megszerzését követően az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetébe kerülve, már egészen más feladatokkal, tudományos témakörökkel kerültem szembe. Ennek ellenére a városokkal, falvakkal kapcsolatos topográfiai ismeretek – ha csak részben is – pályám végéig megmaradtak.
Már egyetemi hallgató koromban erős érzelmi szálak alakultak ki bennem a trianoni békediktátum előtti és utáni földrajzi nevek elemzéséhez, először Erdély, majd a ’70-es évektől a Felvidék vonatozásában. Igen tág ismeretségi körömben legfőképpen tanárok, kulturális munkások, falusi lelkészek voltak, s körükben hamar szóba kerültek a földrajzi nevek, a történelmi tankönyvek adatai, de legfőképpen a helynévanyagok 1920 utáni átalakulása. Az alábbiakban részletesen mindössze öt szlovákiai helység nevének kálváriáját mutatom be. Ezek kapcsán saját látásmódom és mások személyes tapasztalata, vagy épp egyesek bosszantó tájékozatlansága is szóba kerül.

Štúrovo kontra Párkány

Kedves sógorom, Bak Zoltán az újpesti Faipari Szakközépiskola elvégzését követően nyugdíjazásáig a dunakeszi Vagongyárban dolgozott, leghosszabb ideig az ottani fagépműhely vezetőjeként. Újságolta egyszer Zoli – van annak már 40 éve –, hogy a hétvégén vasúti találkozóra utaznak Štúrovóba. Hová? – kérdeztem vissza. Hát Štúrovóba! Vagy nem ismered, te, nagy földrajztudós ezt a városnevet? Naponta számtalanszor elhangzik, az újpesti állomáson éppen úgy, mint Dunakeszin, hogy személy- vagy gyorsvonat indul Štúrovóba, és azon át tovább.
A hetyke kioktatásra persze magam sem válaszolhattam túl udvariasan: Zolikám, és a hozzád hasonló vasutasok tudhatnák, ahová ti meg vagytok hívva, s ahol majd nyilván enni, inni, barátkozni mulatozni fogtok, a település nekünk, magyaroknak elsősorban Párkány! Legalábbis nekünk ez mindig is Párkány maradt, szemben az ősi Esztergommal, a Duna bal partján.
Mi az, hogy Párkány? – kérdezett vissza Zoli. Talán tükörfordítása Štúrovónak? Hát nem – válaszoltam. A város mostani hivatalos névadója egy szlovák személy, nevezetesen Štúr, az utána következő ovo pedig egy képző. Érted már? Nem egészen – mondta Zoli –, mert a főnökség csak štúrovói látogatásról értesített bennünket, de azért arról is, hogy ne féljen senki, mert odaát is magyarul beszélnek. De hát akkor mit tett az a nagy Štúr vagy Štúrovo, már nem is tudom melyik szó illik ide – gondolkodott el Zoli –, hogy a magyarok Párkány város nevét lecserélték Štúrovora?
Jaj, Zolikám! Hát észre kellene vennetek nektek, vasutasoknak és vasúti vagonkészítőknek, -javítóknak, hogy nem messze Dunakeszitől, a határ túloldalán egészen Pozsonyig, az odavezető vasútvonal mentén, szinte mindenütt magyarok élnek többségben. Az érintett települések mindegyike a történelmi Magyarország helynévanyagának integráns része. Ezek a nevek több száz éve léteznek. A szlovák változatok csak néhány évtizede, minden hagyomány nélkül. S az, hogy a hangszóró a közbülső állomások magyar nevét soha nem közli, csak a szlovákot, hidd el, botrány. Hogy miért? Mert így szól a törvény! Ami pedig a névadó Ľudovít Štúr lelkész urat illeti, hát ő éppen a mi Kossuth Lajosunk kortársa volt, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején éppen a másik oldalon állt. Mégis ő a város névadója, pedig lehet, hogy a tiszteletes úr életben nem járt errefelé. De hát így szól a törvény: Szlovákiában a történelmi, mondabeli, irodalmi stb. hírességek nevét hordozó város- vagy községnevek egyedüli hivatalos formája a szlovák. A magyar változat legfeljebb a mindennapos érintkezésben lehetséges.
A következő héten aztán kérdeztem Zoli sógoromat, hogy na, milyen volt odaát? Hát frankó – így mondta Zoli – söröztünk, kvaterkáztunk, jókat nótáztunk magyarul, és a főnökök is egymás közt magyarul beszéltek, de azt azért furcsállottam, hogy vendéglátóink a Párkány városnév kiejtésétől tartózkodtak. Érteni értették, javaslatodra én is így mondtam, de ők szemérmesen hallgattak, beszéd közben nem vették szájukra Štúrovo helyett a Párkányt. Egyébként más dolgokban őszinte volt a diskurzus, akár munkáról, fizetésről, családról, életmódról volt szó.
Zolival ez a tanulságos affér régen történt, az utóbbi években a görcsök valamelyest oldódtak. Már nem javítják ki az embert, ha Párkányt mond, vagy ha családostul a szép párkányi strandon töltjük az időt, a hangosbemondón is magyarul szólnak, s mindenütt kiszolgálnak bennünket, akár forint ellenében is. Tehát érzékelhetően javulófélben vannak a magyar–szlovák viszonyok, s talán a politikai kapcsolatok is változnak, a visegrádiak közötti szolidaritás miatt. Úgy érzékeljük, a két nép, vagyis a szlovák és a magyar között a megbékélés szálai rajzolódnak ki, és talán a települések körüli sok évtizedes makacsság is oldódni fog, mindkét fél számára elfogadható megoldásokkal, s ebbe remélhetőleg beletartozhat, hogy a dél-szlovákiai magyarok által (is) lakott települések vasútállomásaira kiírják a szlovák mellé a magyar megfelelőt. Jóleső érzés azt is tapasztalni, hogy Párkányról és vidékéről – főleg nagy ünnepek idején – újra átjönnek a kurta szoknyás asszonyok és lányok Esztergomba, a nagymisére, és az azt követő mulatságokra, ahogy mi is szívesen átmegyünk a Mária Valéria hídon – romos voltában évtizedeken át a csehszlovák-magyar barátság hídjának neveztük – naponta akár többször is. Mert lehet, s nincs semmi akadály.

Gabčíkovo „kontra” Bős

A Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer (GNV) környezeti hatásaival kapcsolatos tudományos és társadalmi viták Magyarországon a 80-as évek elején erősödtek fel. Az olykor szenvedélyes polémiákat sem nélkülöző diskurzus több körülményből fakadt. Először is abból, hogy a komplex energetikai, hajózási, és árvízbiztonsági célokat szolgáló vízlépcsőrendszer megvalósítására irányuló magyar–csehszlovák „Közös egyezményes terv” (1977) csak a GNV közvetlen kárelhárítási feladataival foglalkozott (a szerződő felek sajátjaként), de a műtárgyrendszer várható környezeti hatásaival csak a problémafelvetés szintjén. Ezt érzékelve kérte fel a parlament környezetvédelmi bizottsága az Akadémiát – mint az ügyben közvetlenül nem érintett tudományos szervezetet – hogy az illetékes szervek bevonásával készítsen a GNV-ről egy hatástanulmányt.
Pál Lénárt akadémikus, az MTA főtitkára 1982 őszén azzal hívott össze egy szűk körű megbeszélést (Láng István főtitkár-helyettes, illetve Tóth Miklós bányamérnök és személyem részvételével), hogy az akadémiai vizsgálat célját, módszerét körvonalazzuk, és tegyünk javaslatot a szoros határidőhöz kötött (1983. április) feladatban résztvevő tudományos és gyakorlati szervek körére. Ezt a felelősségteljes munkát a pontos címadással lehetett kezdeni, voltaképpen ez is az indító értekezlet célja volt. Többórás vita, egyeztetés végén a Gabčíkovo–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer adott műszaki megvalósítása esetén várható környezeti hatások előrejelzése címben állapodtunk meg. Ezt követően Pál Lénárt főtitkár megkérdezte, van-e ezek után valakinek bármi kérdése, megjegyzése. Szót kértem, két „apró” kérdés figyelembevételére. Az első, hogy a Nagymarosi szó végéről hagyjuk el az „i” betűt, mert például a Budapest–Bécs–München gyorsvonat esetében sem írunk ilyet. A felvetést mindenki helyeselte. Ezután hozakodtam elő a másodikkal, nevezetesen, hogy a Gabčíkovo után tegyük zárójelbe a Bős település nevet. Ez már kis polémiát váltott ki, nevezetesen: „Mi az, hogy Bős?” Ez tisztázódott, majd az is, hogy a vízlépcső legfontosabb műtárgyát, a gátat a vízerőteleppel ez a település fogadja be, s a falu lakosságának döntő része magyar. Továbbra is kérdéses volt Bős zárójeles szerepeltetése, mert mint mondták, a Lázár György magyar és Lubomír Štrougal csehszlovák miniszterelnök által aláírt alapdokumentumban nem szerepel a Bős név.
Tehát döntés előtt meg kell kérdezni Straub F. Brunó akadémikust, a kormány Környezetvédelmi Bizottságának elnökét, hogy mi a véleménye. Szerencsére a javaslat meghallgatásra, elfogadásra talált, így a munkálatok végéig Gabčíkovo (Bős) –Nagymaros Vízlépcsőrendszert írtunk. A viták során pedig egyre inkább felváltotta Bős Gabčíkovót. S hogy mindenki tájékozott legyen az érintett határterület földrajzi neveiben, szerkesztettem közhasználatra egy térképvázlatot. 1990-től publikációimban már olyan térképvázlatot szerepeltettem, amelyikben csak a magyar táj-, folyó- és településnevek vannak feltüntetve.
Ami a Gabčíkovo településnevet illeti, arra külön búvárkodás nélkül Mészáros Péter újságíró a szél-járás folyóirat 2016. első számában közzétett „Régi-új város a tündérkertben (Bős)” című írása adott teljes választ. A lényeget sommázva: Bős dokumentált eredete a XIII. századig vezethető vissza, a Gabčíkovo név viszont 1948-ig. Jozef Gabčík, a náci protektor Reinhard Heydrich meggyilkolása által csehszlovák nemzeti hőssé vált, és ekkor „váltotta le” a hatalom Bőst Gabčíkovóra.
(Az írást következő számunkban folytatjuk)
(A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András)
2018.10.13 19:15
Frissítve: 2018.10.13 19:15

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10