ETETŐ – Celebek minden napra

Publikálás dátuma
2018.10.13 14:32

Fotó: TV2/
A nézettségi versenyben rendre alulmaradó TV2 hírességcunamival próbálja behozni az RTL Klubot.
Janicsák Veca a jelek szerint mindenhez ért. Nem a legjobban, de épp annyira, hogy egy-egy megmérettetésen az élmezőnyben végezzen. Nyolc éve ismerte meg őt a közönség, akkor nemcsak bejutott az X-Faktor élő show-jába, hanem a tehetségkutató műsor legjobb női hangja is lett. Ez negyedik helyet jelentett számára, majd felkéréseket, lemezeket, szóval beindult az üzlet. Tavaly óta aztán három versenyen is részt vett. Először a Nagy Duettben, és ott "tanítványával", a színész Simon Kornéllal győztek is. Utána egyedül indult a Sztárban sztár - ötödik - sorozatában és olyan sikeresen utánzott ismert művészeket, hogy újra negyedik lett. Így aztán semmiféle meglepetést nem jelentett, hogy szerepelt a TV2 most zárult Masterchef VIP című (le)főzős vetélkedőjében, mi több, a döntőbe is bejutott. Ezúttal azonban meg kellett elégednie a második hellyel. Pedig - utólag elárulom - neki drukkoltam. Nem mintha ez bármilyen előnyt jelentene. Mindössze annyi az oka, hogy Janicsák Veca szimpatikusan versenyez. Történjen akármi, megmarad szerénynek, nem mórikálja magát, nem akar mindenáron győzni. A tévében, a műsorban is úgy viselkedik, mint egy ember. Ritkaság az ilyesmi. A Masterchefben például huszonheten indultak. A többség láthatóan azért, hogy megmutassa, ő aztán a konyhában is otthon van. Hazai kis- és közepes sztárok vonultak fel - színészek, zenészek, sportolók, tévések -, és néhány olyan, aki azt képzeli magáról, hogy ismert, pedig nem is. Aztán szép lassan - mi tagadás, túl lassan - kiestek, így végül a döntő hetére már csak hatan maradtak, a végső döntőre pedig ketten. Bay Éva, az egykori tévébemondó - aki egy időben lakáséttermet is működtetett - megőrizte legendás jókedvét, bár a zsűri értékeléseinél kicsit sokat grimaszolt. Csomor Csilla - a Barátok közt egykori alapszereplője - úgy élte meg ezt a versenyt, mintha az élete múlna rajta, hol veszekedett, hol sírt, de mindenképpen sok volt. Mádai Vivien - aki a jelen tévéseit képviselte, minthogy a Mokka műsorvezetője - üde színfoltot jelentett állandó vidámságával. Pásztor Anna - ezúttal együttese, a Barbies nélkül - kellemesen elszórakozott és szórakoztató is volt. A végső győztes, Kondákor Zsófi színésznő - aki egykor szintén a Barátok közt-ben tűnt fel, de aztán a TV2 szappanoperájában (a Jóban Rosszban) szerzett nevet - mindig komolyan vette a feladatokat és várható volt, hogy ezzel a hozzáállással csak nyerhet.
Végül is egy ilyen konyhai vetélkedő főleg azért érdekes, mert meglehetősen pontos képet ad a benne résztvevőkről, mondhatni olyan, mint egy szociológiai tanulmány. Még akkor is, ha az egész felvételről megy, tehát a szerkesztőkön múlik, mit mutatnak meg nekünk. Nyilván az is az ő döntésük volt, hogy odatették műsorvezetőnek Ördög Nórát, ki tudja, minek, mert igazi feladata nem volt. Mindig szépen bekonferálta, mi következik, de ez nélküle is működött volna. Megismerhettünk továbbá két újabb sztárszakácsot, akik a zsűrit alkották és hozták, amit kellett, főleg a szakmai tudást. Az már más kérdés, hogy Andy Vajna tévéjének ezzel a műsorral sem sikerült megnyernie a nézettségi versenyt az RTL Klubbal szemben. Pedig igazán nem lehet azzal vádolni őket, hogy nem igyekeznek lemásolni a konkurencia jól futó programjait - nyilván más licencek alapján -, de mégsem tudnak az élre kerülni. Az persze kérdés, hogy miért kell mindig hasonlóval jönni. Ha az egyiken Vacsoracsata van - vagyis öt ismert ember főz egymásnak, meg is eszik, majd pontoznak -, akkor a másikon Hal a Tortán, aminek csak a címe más, de különben ugyanaz. Most éppen a Masterchef dívik, amit az RTL-en Konyhafőnöknek neveznek, de ugyanarra a sémára épül. Ismert a mondás a fociról, hogy 22-en játsszák és mindig a németek győznek. Az országos kereskedelmi tévék pedig különféle - hasonló - műsorokkal próbálkoznak és mindig az RTL kerekedik felül. Feltehetően éppen emiatt a TV2 e héttől új taktikával próbálkozik. Egyszerre hat új saját gyártású - persze külföldi licenceken alapuló - műsort, valamint három új filmsorozatot indítottak el. Ember legyen a talpán, aki követni képes az újdonságokat. Hétfőn folytatódott a tavaly már viszonylag sikeres Ninja Warrior Hungary című erőpróba. Kedden jött A legbátrabb páros című vetélkedő. Tizenkét ismert embert vittek el a párjával együtt Málta szigetére, hogy ott megbirkózzanak az elemekkel, Tilla és Majka (Till Attila és Majoros Péter) avatott műsorvezetésével. Ezek természetesen felvett adások, akárcsak a szerdai és csütörtöki két-két program. E napokon először a Mit tenne a gyereked? című show-műsor látható, amelyben ismert emberek gyerekei produkálják magukat. Utána következik a Sztárok és párok, amikor ugyancsak nevesnek tartott celebek igyekeznek kitalálni, hogy a stúdióban felsorakozott egyének közül kik alkotnak párt. Kasza Tibor a műsorvezető, neki már volt hasonló programja, nyilván azt fejlesztették tovább. Pénteken és vasárnap aztán már élőben megy a buli. Pénteken a Csak show és más semmi látható, ahol még újabb hírességek produkálják magukat nem a saját műfajukban (ld. még az RTL Szenzációs Négyes című adását). Vasárnap pedig újraindul a Sztárban sztár, de eléggé másodvonalbeli gárdával, ami érthető, hiszen az eddigi szériákban, valamint a hét többi napján már elhasználták a nagyobb neveket.
Lehet, hogy még visszasírjuk a Masterchefet. Vagy egyszerűen átkapcsolunk.
2018.10.13 14:32
Frissítve: 2018.10.13 15:26

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00