ETETŐ – Celebek minden napra

Publikálás dátuma
2018.10.13 14:32

Fotó: TV2
A nézettségi versenyben rendre alulmaradó TV2 hírességcunamival próbálja behozni az RTL Klubot.
Janicsák Veca a jelek szerint mindenhez ért. Nem a legjobban, de épp annyira, hogy egy-egy megmérettetésen az élmezőnyben végezzen. Nyolc éve ismerte meg őt a közönség, akkor nemcsak bejutott az X-Faktor élő show-jába, hanem a tehetségkutató műsor legjobb női hangja is lett. Ez negyedik helyet jelentett számára, majd felkéréseket, lemezeket, szóval beindult az üzlet. Tavaly óta aztán három versenyen is részt vett. Először a Nagy Duettben, és ott "tanítványával", a színész Simon Kornéllal győztek is. Utána egyedül indult a Sztárban sztár - ötödik - sorozatában és olyan sikeresen utánzott ismert művészeket, hogy újra negyedik lett. Így aztán semmiféle meglepetést nem jelentett, hogy szerepelt a TV2 most zárult Masterchef VIP című (le)főzős vetélkedőjében, mi több, a döntőbe is bejutott. Ezúttal azonban meg kellett elégednie a második hellyel. Pedig - utólag elárulom - neki drukkoltam. Nem mintha ez bármilyen előnyt jelentene. Mindössze annyi az oka, hogy Janicsák Veca szimpatikusan versenyez. Történjen akármi, megmarad szerénynek, nem mórikálja magát, nem akar mindenáron győzni. A tévében, a műsorban is úgy viselkedik, mint egy ember. Ritkaság az ilyesmi. A Masterchefben például huszonheten indultak. A többség láthatóan azért, hogy megmutassa, ő aztán a konyhában is otthon van. Hazai kis- és közepes sztárok vonultak fel - színészek, zenészek, sportolók, tévések -, és néhány olyan, aki azt képzeli magáról, hogy ismert, pedig nem is. Aztán szép lassan - mi tagadás, túl lassan - kiestek, így végül a döntő hetére már csak hatan maradtak, a végső döntőre pedig ketten. Bay Éva, az egykori tévébemondó - aki egy időben lakáséttermet is működtetett - megőrizte legendás jókedvét, bár a zsűri értékeléseinél kicsit sokat grimaszolt. Csomor Csilla - a Barátok közt egykori alapszereplője - úgy élte meg ezt a versenyt, mintha az élete múlna rajta, hol veszekedett, hol sírt, de mindenképpen sok volt. Mádai Vivien - aki a jelen tévéseit képviselte, minthogy a Mokka műsorvezetője - üde színfoltot jelentett állandó vidámságával. Pásztor Anna - ezúttal együttese, a Barbies nélkül - kellemesen elszórakozott és szórakoztató is volt. A végső győztes, Kondákor Zsófi színésznő - aki egykor szintén a Barátok közt-ben tűnt fel, de aztán a TV2 szappanoperájában (a Jóban Rosszban) szerzett nevet - mindig komolyan vette a feladatokat és várható volt, hogy ezzel a hozzáállással csak nyerhet.
Végül is egy ilyen konyhai vetélkedő főleg azért érdekes, mert meglehetősen pontos képet ad a benne résztvevőkről, mondhatni olyan, mint egy szociológiai tanulmány. Még akkor is, ha az egész felvételről megy, tehát a szerkesztőkön múlik, mit mutatnak meg nekünk. Nyilván az is az ő döntésük volt, hogy odatették műsorvezetőnek Ördög Nórát, ki tudja, minek, mert igazi feladata nem volt. Mindig szépen bekonferálta, mi következik, de ez nélküle is működött volna. Megismerhettünk továbbá két újabb sztárszakácsot, akik a zsűrit alkották és hozták, amit kellett, főleg a szakmai tudást. Az már más kérdés, hogy Andy Vajna tévéjének ezzel a műsorral sem sikerült megnyernie a nézettségi versenyt az RTL Klubbal szemben. Pedig igazán nem lehet azzal vádolni őket, hogy nem igyekeznek lemásolni a konkurencia jól futó programjait - nyilván más licencek alapján -, de mégsem tudnak az élre kerülni. Az persze kérdés, hogy miért kell mindig hasonlóval jönni. Ha az egyiken Vacsoracsata van - vagyis öt ismert ember főz egymásnak, meg is eszik, majd pontoznak -, akkor a másikon Hal a Tortán, aminek csak a címe más, de különben ugyanaz. Most éppen a Masterchef dívik, amit az RTL-en Konyhafőnöknek neveznek, de ugyanarra a sémára épül. Ismert a mondás a fociról, hogy 22-en játsszák és mindig a németek győznek. Az országos kereskedelmi tévék pedig különféle - hasonló - műsorokkal próbálkoznak és mindig az RTL kerekedik felül. Feltehetően éppen emiatt a TV2 e héttől új taktikával próbálkozik. Egyszerre hat új saját gyártású - persze külföldi licenceken alapuló - műsort, valamint három új filmsorozatot indítottak el. Ember legyen a talpán, aki követni képes az újdonságokat. Hétfőn folytatódott a tavaly már viszonylag sikeres Ninja Warrior Hungary című erőpróba. Kedden jött A legbátrabb páros című vetélkedő. Tizenkét ismert embert vittek el a párjával együtt Málta szigetére, hogy ott megbirkózzanak az elemekkel, Tilla és Majka (Till Attila és Majoros Péter) avatott műsorvezetésével. Ezek természetesen felvett adások, akárcsak a szerdai és csütörtöki két-két program. E napokon először a Mit tenne a gyereked? című show-műsor látható, amelyben ismert emberek gyerekei produkálják magukat. Utána következik a Sztárok és párok, amikor ugyancsak nevesnek tartott celebek igyekeznek kitalálni, hogy a stúdióban felsorakozott egyének közül kik alkotnak párt. Kasza Tibor a műsorvezető, neki már volt hasonló programja, nyilván azt fejlesztették tovább. Pénteken és vasárnap aztán már élőben megy a buli. Pénteken a Csak show és más semmi látható, ahol még újabb hírességek produkálják magukat nem a saját műfajukban (ld. még az RTL Szenzációs Négyes című adását). Vasárnap pedig újraindul a Sztárban sztár, de eléggé másodvonalbeli gárdával, ami érthető, hiszen az eddigi szériákban, valamint a hét többi napján már elhasználták a nagyobb neveket.
Lehet, hogy még visszasírjuk a Masterchefet. Vagy egyszerűen átkapcsolunk.
Frissítve: 2018.10.13 15:26

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: LRPS CPAGB/ Philip Bird
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.
Frissítve: 2019.02.23 18:40

Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.
Frissítve: 2019.02.23 17:10