Kácsor Zsolt: A hős a kardot ki se rántja

"Hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy őneki az anyukáján kívül ki lehet immár a haza."

Hétfő este az Orczy téren akadt egy kis dolgom, onnan indultam haza a Mester utcába, s azt gondoltam, nem szállok villamosra, hanem gyalog megyek át a főváros nyolcadik kerületén. Jó ötlet volt, hiszen elég időm maradt gondolkodni, míg az Orczy útról lefordulva gyalogoltam végig a Kőris utcán. Sötét, néma házfalak kísértek, foghíjas telkek, pusztulóban lévő homlokzatok. Aztán az Illés utcába értem, s ennek megörültem, mert ott már jártak emberek: először egy rendőrautót láttam araszolni, aztán egy kisbolt, meg az azzal szomszédos kapualjak előtt végre már tucatnyi ember ácsorgott, a kezükben sörökkel. Amikor közelebb értem hozzájuk, már észrevettem, hogy ágrólszakadtak és rongyosak, dühösek és kissé persze kapatosak, hiszen ha ágrólszakadt és rongyos az ember, akkor dühös. Nem csak este dühös, de dühös délben, s dühös reggel is, s ebben az országban ezek a dühösek vannak többen. Ezek a rongyosok a magyar nép, csak ők a magyar népből az úgynevezett elit által ki vannak tagadva. Ők az a magyar nép, amely az úgynevezett elit által életfogytiglan tartó közmunkára ítéltetett. Ők a magyar nép, amelynek nevében ebben az országban az úgynevezett elit óránként milliárdokat lop. Ők az a magyar nép, amely az ünnepi szónokok szerint Szent István király parancsára keresztény lett és Nyugat felé fordult – de ha ettől eltérő üzenet jön a pártirodából, akkor ugyanezek az ünnepi szónokok már azt szajkózzák, hogy ugyanezek az ágrólszakadtak a türk népekkel rokonok. Ezek meg nem tudnak semmiről, ami a fejük fölött az ő nevükben zajlik, csak ácsorognak szerte az országban, és az még a jobbik eset, ha közmunkára várnak – mert ha az sincs, akkor igyekeznek beszerezni a lehető legolcsóbb drogot, hogy pár órára kiüssék magukat a magyar valóságból.

Mondom, hétfő volt, október nyolcadika, ami nekem személyesen kétszeres gyásznap: a Népszabadság 2016-os kivégzésének évfordulója, ami idén éppen egybeesett a törökök demokratikusan megválasztott császárának a magyarok demokratikusan választott nagyfejedelménél tett látogatásával. Ez a két dolog egymással szorosan összefügg, úgy értem, a dinasztikus nagyfejedelemség megszilárdulásának érdekében először is meg kellett szüntetni a nép szabadságát, azaz be kellett fogni azoknak a pofáját, akik az úgynevezett közügyekbe folyton beleugatnak. Másodszor pedig össze kellett barátkozni a török császárral, aki a mi nagyfejedelmünkhöz és minden oroszok cárjához hasonlóan elkötelezett híve az illiberális értékeknek. S ennek a dinamikusan fölfelé ívelő folyamatnak még nem tartunk a végén: a magyar nagyfejedelem családi ügyeibe még mindig túl sokan beleugatnak, továbbá – habár nem akarok tippeket adni – a földtekén vannak még olyan véres kezű, illiberális egyeduralkodók, akiket a magyarság jövőjének, egyszerűbben szólva a választott nagyfejedelmi család további vagyoni gyarapodásának érdekében illő és üdvös volna vendégül látnunk. Szóval szép kis hétfőnk volt, magyarok, kiadós hétfőnk – a számlát ugyanis mi fizetjük, mi, mindannyian, a rongyosok, akik a magyar népből ki vagyunk tagadva, akik az úgynevezett elit által életfogytiglan tartó közmunkára vagyunk ítélve, akiknek a nevében az úgynevezett elit óránként milliárdokat lop, és akik az ünnepi szónokok szerint hol Szent István király kereszténnyé lett nyugatos népe vagyunk, hol a türk népekkel rokonok.

Akadt min tűnődnöm elég, míg az Illés utcáról a Korányi Sándor utcán áthaladva megérkeztem a kilencedik kerületbe. Az éjjeli Lenhossék utcán gyalogoltam, amely keresztezi a Gát utcát, és el voltam keseredve: hát minden sötét és szomorú lesz? Állat védheti otthonát; hanem másfajta háború ez. Fegyvert ragadni gyengeség: megöl az ellenség és megver, s elszáll rólam a kedves ég, jogállamban a pénz a fegyver. A hadviselés itt ma más. A hős a kardot ki se rántja. Bankó a bombarobbanás, s mint fillér, száll szét a szilánkja. Ezt a verset dünnyögtem magamban, a Gát utca sarkán, hát mi mást.

S akkor éjjel váratlanul eszembe jutott egy ismerősöm, aki Berlinben él, és akit mostanában a Skype-on azzal csábít vissza Pestre az anyja, hogy a hazának itthon van szüksége rá. És amikor ez az ismerősöm ezt a mondatot a saját anyja szájából meghallotta, a szava is elakadt. Mert hirtelenjében nem jutott eszébe, hogy őneki az anyukáján kívül ki lehet immár a haza. Ki az, aki őhozzá egyáltalán a haza nevében beszélhet? Ez a kérdés futott át az agyán, s még szerencse, hogy magyarul, nem pedig németül – különben nagyon szégyellte volna magát. A saját anyukáján kívül ki az a bizonyos haza, aki őt Magyarországra visszahívhatná? Tán a demokratikusan megválasztott nagyfejedelmi család és a körülötte szolgáló pénzéhes senkik? Na, nem. Hát ők bizonyosan nem. Nem ők a haza, akármit is hazudoznak magukról a magyar népnek. Sokáig hallgattak, anya meg a lánya, csak a laptopok zúgtak mindkét oldalon, de az egyik laptop Pesten, a másik meg Berlinben, és a hosszú hallgatás után ez az ismerősöm egyszerre csak kibökte, hogy anya, ne haragudj, de a szabadságomat nem adom.