Igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal

Publikálás dátuma
2018.10.14. 13:46

Fotó: Shutterstock
A téglagyár emlékei.
Nagyon komolyan kérdezem! Tudna tolmácsolni, ha megtámadnak minket az imperialisták? – kérdezte a munkavédelmis, miközben rátámaszkodott az asztalomra és mélyen a szemembe nézett. Sikerült nem felröhögnöm és komolyan válaszolni: Sajnos, annyira nem tudok angolul.
Évente egyszer, előre nem megadott időpontban védelmi gyakorlat volt. Este váratlanul elmentek a főnökökért, meg még néhány kijelölt dolgozóért és bevitték őket a gyárba. A munkavédelmis az időt is mérte: ha katasztrófa történne vagy nyugati hatalmak el akarnának minket foglalni, mennyi idő alatt érnek be a döntéshozók.
Pályakezdő 18 éves voltam 1989-ben. A gyárban hőálló téglák készültek. Az átmenet időszakában még megtapasztalhattam, milyen a szocialista vállalatnál a munka, vagyis inkább a gyári élet. Döbbenetes élmény volt a való világ az iskola után. A gyárban mindent a kapcsolatok, a hízelgés-helyezkedés és a szex irányított. Ma már tudom, ez nemcsak szocialista nagyvállalatokra jellemző.
Decemberben kerültem a szociálpolitikai osztályra, a központba. Később áttettek a külkereskedelmi osztályra, mivel kicsit tudtam angolul. Hónapokig nem köszönt a fél gyár, azt hitték, hogy kifeküdtem magamnak az új munkakört, pedig csak arról volt szó, hogy amikor a külkeren új munkatársat kértek, a személyzetis csak engem talált megfelelőnek, mivel volt érettségim, tudtam gépírni és kicsit angolul.
A gyár központjában, a szociálpolitikai osztályon kellett befizetni az ebédet. Mindig csodálkoztam rajta, hogy már reggel 6-kor hogyan tudnak egyes munkások az alkoholtól bűzleni. Az említett munkavédelmis harcos üldözője volt a munkahelyi ivásnak, rendszeresen szondáztatott. Többször leleplezett éjszakai szeszfőzést: az éjszakai műszakban a gyár rejtett zugaiban pálinkaszerűséget állítottak elő. A munka közbeni ivás nagyon veszélyes volt. Nagy kemencékben égették a téglákat, s raklapokkal megrakott targoncák száguldoztak.
Voltak érdekes történetek. Az egyik afrikai munkásfiúról azt mesélték, otthon törzsfőnök az apja és elküldte világot látni, menjen el több országba, dolgozzon, ismerje meg, hogyan élnek mások, máshol. Egyszer majd ő lesz a következő törzsfőnök. Munkásszállón lakott, az is volt a cégnek a közelben.
Szerelmi kapcsolatok szövődtek, házasságok, válások is előfordultak. Az egyik kisfőnök a titkárnőjével jött össze. Bécsben buktak le: összetalálkoztak egy kollégával. De igazi botrány csak abból lett, amikor az egyik konyhalány összejött egy munkáslánnyal.
A konyha is nyújtott karrierlehetőséget. Az egyik szakácsnő 15 évesen került a gyárba konyhalányként és 55 évesen főszakácsként ment nyugdíjba. Utána romlani kezdett az étel minősége, mert a szociálpolitikai osztályon, ahová a konyha is tartozott, a vezetőnő kitalálta, hogy egészségesebben kell étkezni, ezért használják az akkor divatos újdonságot: a szóját. A paradicsomos húsgolyók gumiszerűek lettek, és még a raguleveseknél is időnként a szójakockákon kellett rágódni. Egyesek az étteremben hangot is adtak az egészséges életmódot illető véleményüknek.
Sok dolgozó abban a gyárban élte le munkáséveit, odavitték a gyerekeiket, rokonaikat is dolgozni. Volt három lakótelepe is a cégnek, ezeket még az eredeti tulajdonos építtette. Egyszerű lakások voltak, de egy részükhöz kis előkert is tartozott és alacsony bérleti díjat kellett fizetni.
Az igazi szociális gondoskodást az olyanok alkalmazása jelentette, mint például a vak telefonközpontos lány. Az édesanyja kísérte oda-vissza minden nap otthonról, a közeli lakótelepről. A gyárudvart két 50 körüli értelmi fogyatékos bácsi takarította. Vidékiek voltak, munkásszállón laktak. Egy nagy kocsit tologattak, amiben összegyűjtötték a gyárudvarról és az előtte lévő utcarészről a szemetet, falevelet. Megvolt a szállásuk, az ebédjük, a társaságuk és így jobb nyugdíjhoz tudtak jutni.
A vezérigazgató pár utcányira lakott, minden nap vállalati kocsi ment érte. Én két év után láttam először, véletlenül, amikor a közelébe költöztették a külkereskedelmi osztályt. Reggelente a lépcsőnél várta a nála jóval nagyobb termetű, szigorú tekintetű titkárnője, az ő takarásában ment be az irodájába. Ezt a fajta mérnöki képzettséget sokan a Szovjetunióban tanulták, ottani egyetemen, s az ott végzettek többsége orosz feleséggel jött haza.
A 90-es évek első felében már egyre jobban érződött a válság. A vállalatnak sokféle tartozása volt a folyosói információk szerint, főleg közüzemi, és adóhátralék. Ha a vállalat számlájára befolyt egy összeg, annak egy részét zárolták az adósságok törlesztésére. A gazdasági igazgatónő egy másik vezetővel együtt időnként diplomatatáskákkal ment tárgyalni. Azt suttogták, hogy számlatartozásokat mennek behajtani személyesen: ne a cég számlájára kerüljön az összeg, hogy bért tudjanak fizetni a dolgozóknak. Akkor még kézbe, borítékban kaptuk a fizetésünket.
Végül elprivatizálták a gyárat, majd megszüntették. Egy gyáregység élte túl, megvette az a külföldi cég, amelyik az egyik legnagyobb megrendelő volt. Akkor már nem dolgoztam ott.
Nemrég arrafelé jártam, ahol a régi gyár állt és ahol egymás mellett számos nagy cég üzemei, irodái sorakoztak. Porfelhőbe burkolózott az út, mert éppen egy régi gyár romos épületét bontották. Egyetlen busz közeledett, miközben felsejlett előttem, ahogy majdnem 30 évvel ezelőtt kora reggelente a buszokról leszállva özönlöttek az emberek dolgozni. Telve álmokkal, tervekkel, annak tudatában, hogy nyugdíjas korukig lesz munkájuk. Lassan az emlékfoszlányaikat is elfújja a szél.

Mert megérdemlem (Útmutató az érdemtelen vagyonosodás pszichológiájához)

Publikálás dátuma
2018.10.14. 12:21

Fotó: Matabu
És bármennyit keres valaki, mindig tud legalább egy forinttal többet költeni.
Mit tegyünk, ha hirtelen gazdaggá tesznek minket? Csodák mindenkivel megeshetnek, főleg ha teszünk is értük – például ha lottószelvényt vásárolunk vagy imádkozunk. Jelenleg ezeknél mégis biztosabb módszer, ha megfelelően helyezkedünk és a megfelelő dolgokat mondjuk a megfelelő időben, az elveket pedig jóhiszemű badarságként kezeljük. Amennyiben hirtelen nagyobb pénzösszeg pottyanna ölünkbe keresztbekacsintásos állami megrendelések, vagy egy jól fizető, de nem kiérdemelt pozíció képében, nem árt egy pillantást vetni arra, hogyan kezelik ezeket a mentálisan rendkívül megterhelő helyzeteket a legnagyobbak.

Relatív nélkülözők

Közgazdasági aranyszabály, hogy az „x” összeget kereső egyének – legyen bármely óriási összeg is ez az „x” – minden körülmények között képesek „x+1” összeget elkölteni. Pontosan ezért minden körülmények között azt mondhatjuk magunknak, hogy relatív értelemben mi is nélkülözők vagyunk. Azért a pénz elköltése egy bizonyos összeg felett már komoly gyakorlást igényel. Óriási szerencsénkre van kiről példát vennünk a potenciális rongyrázási lehetőségeket illetően, legyen ez helikopterezés, luxusjachtozás, luxusautózás, luxusvillázás, futballcsapat-vásárlás, ibizázás, kokainozás vagy gravírozott aranyvécékefe-beszerzés; kövessük bátran azokat, akik behatóan ismerik az aktuális nemzetközi trendeket és pontosan tudják, hogyan lehet a legjobban elszórni mások pénzét! Ez a gyakorlat rögtön egy másik szabályhoz vezet minket: szemérmetlen gazdagságunkban akarjunk a többi szemérmetlenül gazdaggal egy csoportban lenni, szoros közösségben a szemérmetlen gazdagság nudista strandján, ahol mindenki bátran megmutatja amije van. Csoportunk bizonyos mértékig megvéd minket a strand magas kerítésén át szüntelen kukkoló irigyektől, de előfordulhat, hogy a mondanivalójuk mégis elér hozzánk, mígnem egy este, döglött fácánokkal ékesített, jelentéktelen vidéki vadászkastélyunkban üldögélve azon kapjuk magunkat, hogy elgondolkodtunk: vajon megérdemeljük mi ezt mind? Vajon nem lesz ennek ordas nagy bukás a vége?
Útmutatónk ezen a ponton ér el tulajdonképpeni lényegéhez, mert innen számos út kínálkozik. A közgazdasági szabályok, a csoportnormákhoz való illeszkedés és a nálunk gazdagabbakkal történő összehasonlítgatás adott működések. Innentől kezdve többé-kevésbé az egyének személyiségére van bízva, merre indulnak.

Önigazolások, torzítások

Akadnak, akik a torzítások egy jellegzetes fajtáját, a determinizmust választják. Ha ezt gyakorolni akarjuk, tanuljunk a nagyoktól és írjuk le egy üres papírra háromszor: „Ha nem kaptam volna állami megrendeléseket, előbb-utóbb akkor is gazdag és sikeres lettem volna.” Az írás elköteleződést teremt, ráadásul a leírtaknak számos pozitív folyománya van: például reflektál buldózerszerű tehetségünkre, ami előtt a világ összes kapuja idővel amúgy is megnyílt volna. Tekinthetjük úgy, hogy ezt a nagy tehetséget egy okos ember (ki más) hamar felismerte, és lehetőséget adott, hogy már idejekorán kihasználjuk. Máshogy nem is történhetett volna.
Akadnak, akik az emberi önbizalom lényeges elemeit jelentő önkiszolgáló torzításokat fordítják előnyükre. Az egészséges emberi elme számára fontos, hogy a sikereket önmagának, míg a kudarcokat külső tényezőknek (például inkompetens munkatársaknak vagy szerencsétlen csillagzatnak) tulajdonítsák – még akkor is, ha ez ténylegesen nem így van. A lehető legjobb variáció az lenne, ha érdemtelen sikereinket egy kontrollálható belső tulajdonságnak, például a szorgalomnak vagy az óriási munkabírásnak tudnánk be, de hát szorgalmasan dolgozni ugye nemigen szoktunk, főleg nem annyit, amivel ennyi pénzt kereshetnénk, így aztán teljesítmény(nélküliség)ünket kénytelenek vagyunk a „tehetségre”, vagy velünk született „okosságunkra” fogni. Tanuljunk a nagyok aranyköpéseiből: "Okosabb vagyok Zuckerbergnél." Rendkívül sokatmondó, hogy ilyenkor nem azt állítjuk: "Többet dolgoztam Zuckerbergnél."
Egy másik személyiség – az előzőleg leírtabbnál jóval arrogánsabb típus – már nem önmagában, hanem a világ vagy a korszellem logikájában keres igazolást saját helyzetére. Mottója: „a világ már csak így működik”. Ennek a nézetnek a sajátossága, hogy mind a szerencsétlenség, mind a siker egyéni érdem alapján kerül kiosztásra. Mivel érdemtelenül meggazdagodott egyénünk nem akar mit kezdeni az igazságos és igazságtalan fogalmaival, valamint ezek teljesen egyenlőtlen eloszlásával a társadalomban, inkább kijelenti, hogy aki nem tud legalább annyit elérni, mint ő vagy társai, az bizonyára nem törekszik (vagy jobban mondva: törleszkedik) eléggé. Képesnek kell lennünk saját helyzetünket relativizálni, hogy pofátlan gazdagodásunk élét elüssük valamennyire. Tanuljunk a nagyoktól, helyezzük magunkat kényelembe kabriónkban vagy magángépünkön és a visszapillantó tükörbe nézve határozottan jelentsük ki, hogy „szerintem ezt bárki megengedheti magának”. Emellett nem árt, ha képesek vagyunk az igazságtalanságtól vagy szerencsétlenségtől sújtott áldozatokat hibáztatni. Ismét tanulhatunk a nagyoktól, az ő példájukat követve mosolyogva és nyugodtan mondjuk ki: „akinek nincs semmije, az annyit is ér.” Óvatosnak kell lennünk azonban ezzel a megközelítéssel, mert ha egy kicsit nem figyelünk, egészen extrém és költséges személyiségtorzulásokat idézhetünk elő – például tényleges meggyőződésünkké válhat, hogy a társadalom alantasabb helyzetben lévő csoportjai tökéletesen megérdemelt helyen vannak ott, ahol vannak, és „úgysem fogják megérteni” hogyan is működik valójában a világ.
Az ehhez hasonló lenéző sztereotípiák aztán logikusan oda vezetnek, hogy az elnyomottak felett gyakorolt dominancia természetes, hiszen az erősek és okosak uralkodnak a „gyengék” és „buták” felett. A nagy jövedelmi különbségek – érvelhetünk ilyenkor – kivált a mi kirívó meggazdagodásunk inspirációként kell, hogy hasson a többi okos és erős felé. Egy idő után már nem is fogjuk megérteni, hogyan utasíthat valaki vissza olyan életet, mint a miénk, hacsak nem buta és gyenge. A szakirodalom által csak hamiskonszenzus-hatásnak nevezett jelenség szolgál minket ilyenkor a legjobban: segítségével könnyen abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy körülöttünk mindenki ugyanúgy értelmezi a siker és a teljesítmény fogalmát, mint ahogyan azt mi tesszük.
E cikk íróját egy érdemtelenül sikeres ember minden további nélkül irigynek nevezné, akinek ha lehetősége lenne rá, pontosan ugyanúgy cselekedne, ahogyan ő tette. Ennek a torzításnak időnként egész választások tudnak áldozatául esni, mert az elit teljesen elszakadhat attól a mindennapi valóságtól, ahol azok szenvednek, akiktől a pénzük tulajdonképpen származik. Jellegzetes, hogy saját világukban teljesen legitim, mégis általános felháborodást szítóan öntelt megnyilvánulásokra ragadtatják magukat.

Füldugó és idomítás

Ezzel el is érkeztünk az önigazolások utolsó, viszont nem kevésbé fontos színterére, ahol ugyanúgy helyt kell állni, mint az előzőeken. Miután magunk felé kellően megideologizáltuk sikereinket, felmerül, hogy ezek a sikerek valahogyan prezentálódni fognak a társadalom többi része felé. Mit fog szólni a közvélemény mikor meglátják a lesifotókat rólunk, amint a luxusjachton hasítjuk az Adriát? Mit fognak szólni mikor elnyerjük a harmincnegyedik állami közbeszerzést abban a hónapban? Ha eléjük állunk azokkal a torzításokkal, amiket saját magunk számára építettünk fel, két reakciót fogunk kapni: nevetést vagy felháborodást. A saját magunk számára felépített torzítások kellemes világa sajnos vagy végtelenül nevetségesnek, vagy abszolút felháborítónak fog tűnni a kívülállóknak.
Két módszer kínálkozik ennek megkerülésére, ezek a teljes siker érdekében kombinálhatóak is egymással. Az egyik a „füldugós” megoldás. Füldugókat kezdünk osztani a minket körülvevő társadalomnak, hogy minél kevesebbet halljanak a sikereinkről vagy a gazdagodásunkról. Ezeket a füldugókat egyfelől a kormányzat parancsára ugató állami média, másfelől azok az állami intézmények fogják szolgáltatni, akik minden erejükkel meg akarják akadályozni az „irigyek” által beadott közérdekű adatigényléseket. Ha a média a gazdasági növekedéstől és új munkahelyek teremtésétől hangos, vagy külföldi ellenségekről cikkeznek figyelemelterelésként, ahelyett, hogy arról lenne szó: épp mennyi pénz került hozzánk, akkor többé-kevésbé biztonságban érezhetjük magunkat és adóparadicsomokban szétszórt vagyonkánkat.
A másik hatásos módszer az idomítás. Erőnek erejével megtanítjuk az embereknek, hogy a pénz, a munkahelyek és a boldogulás tőlünk származik, ezzel belekényszerítvén őket, hogy saját érdekükben válasszanak meg minket újra és újra. Ha nem így tesznek, annak büntetés a vége, ez a büntetés pedig a nélkülözés. Gyorsan tanulják meg, hogy egyedül mi vagyunk a pénz és hatalom forrása; tőlünk lehet támogatást elnyerni a falvakban építendő iskolákra, a közösségi házak felújítására, hogy tőlünk függ a közmunka és csak tőlünk lehet földet bérelni. Alattvalóink egy idő után maguk is igazolásokat fognak feltalálni a rendszer érdekében, belenyugszanak és kijelentik, hogy „ezek mindig is loptak, ez mindig így működött.” Ezzel ugyan rombolni kezdjük az állami intézményekbe és az emberek egymásba vetett bizalmát is, de legalább az uralmunk stabillá válik – és egészen addig stabil is marad, amíg van pénzünk korrumpálni vagy fenyegetni a munkavállalókat.
Nem véletlen, hogy a kutatások alapján a megrendült társadalmi bizalom és az észlelt korrupció tökéletes táptalajt biztosítanak az idegenellenességnek, az acsarkodásnak és a gyűlöletnek – vagyis ha elég ügyesek vagyunk, ezeket az érzelmeket ismét fel tudjuk használni valamilyen népcsoport vagy személy kipécézésével.
Szerző

A fenntarthatóság fikció, a politikai akarat alakítja a nyugdíjat - a kicsiket is

Publikálás dátuma
2018.10.14. 10:32

Fotó: Shutterstock
A nyugdíjkassza hosszútávon nyereséges, a többletet azonban elszipkázza a költségvetés.
Dolgozóként a legjobban a nyugdíjas évektől félünk. Pontosabban attól, hogy a nyugdíjunk nem lesz elég a nélkülözés elkerülésére. Közben egyre többen legyintenek a fiatalok közül arra, hogy mit várnak a nyugdíjas évektől. Sokszor lehet hallani, hogy úgysem lesz nyugdíja azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra. De vajon ezek a félelmek ténylegesen megkérdőjelezhetetlen igazságok? Egyáltalán érdemes-e arról beszélni, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer?
A nyugdíj a munkával töltött aktív évek után – bizonyos feltételek teljesülése esetén – járó állami juttatás. A társadalmi funkció felől közelítve úgy lehetne meghatározni, hogy olyan juttatás, amely azokra az évekre jár, amikor egészségi állapota és kora miatt az ember nem tud oly mértékben munkát vállalni, és ezzel pénzt keresni, mint azt korábban megtehette. Ez egy általános definíció, de minden további pontosítása felszínre hozza a társadalmi értékvitákat.

KI fogja ezt fizetni?

A nyugdíjrendszer igazságossága kontra fenntarthatósága kérdésében fogjunk egy elvi megközelítési módot: nézzük a nyugdíjrendszert holisztikus megközelítésben. Azaz a kisnyugdíjak problémáját ne azzal akarjuk megoldani, hogy ezt most ne vizsgáljuk, mert ez szociális kérdés. Igenis tekintsük a havi százezer forint alatti nyugdíjasok helyzetét olyan problémának, amelyet a társadalomnak belátható időn belül meg kell oldania.
Amennyiben holisztikusan nézzük az idősek társadalmi helyzetét, akkor az első felvetés az lesz, hogy de ki fogja ezt kifizetni? Szerintünk ez nem finanszírozási, vagy másképpen fenntarthatósági kérdés. A pénzügyi szempontú megközelítési módnak ugyanis az az alapja, hogy a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai fedezzék egymást. A bevételi oldalnak azokat az állami elvonásokat kell tekinteni, melyek után növekszik a nyugdíjjal kapcsolatos jogszerző időnk. Ilyenkor jön az az érvelés, hogy mivel növekszik az eltartottak száma, ezért csökkennek majd a nyugdíjak.
Az állítás úgy igaz, hogy öregszik a társadalom, és a mai tudásunk szerinti aktív korosztály aránya csökken a nyugdíjaskorú lakossághoz képest. Ebből persze nem következik, hogy csökkennie kellene a nyugdíjaknak, vagy ne lehetne megoldani a kisnyugdíjasok helyzetét.
Már csak azért sem, mert jelenleg sem annyit oszt fel a rendszer a nyugdíjasok között, mint amennyit beszed, hanem kevesebbet. 2010 és 2017 között négy olyan év volt, amikor hiánnyal zárt a Nyugdíjbiztosítási Alap, azaz a bevételei kisebbek voltak, mint a kiadásai. Ugyanakkor négy alkalommal pedig többlettel zárt. Nemcsak az történt, hogy több pénz folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni, hanem még jutott a költségvetés megtámogatására is. Azaz a felosztó-kirovó rendszer valójában úgy működött, hogy a vizsgált nyolc évben majdnem 400 milliárd forinttal több nyugdíjjárulék került befizetésre, mint amennyi nyugdíjat folyósítottak. A többlet természetesen nem egy trezorban pihen, hanem más költségvetési sorokra csoportosították át. Magyarán belekerült a „Nagy Közösbe”.

Nem a kisnyugdíjasok felelősek

Mi következik ebből? Ahogy látjuk ma a dolgozói nyugdíj címén sok mindent finanszíroznak. Ez fordítva is igaz lehet. Azaz miért fogadjuk el tényként, hogy csak a munkabérek után fizetett pénzekből lehet a nyugdíjakat finanszírozni? Ez egyáltalán nincsen így. Ezért arról beszélni, hogy a jelenlegi paraméterek alapján - ilyen a korhatár, az induló nyugdíjak aránya, a munkabérekből levont járulékok mértéke - fenntartható-e a nyugdíjrendszer, nem bír sok relevanciával. Pontosabban eggyel igen. Azt lehet mondani a mai dolgozóknak, főleg a fiataloknak, ha nem vásároltok a mostani állami befizetéseitek mellé valamilyen pénzpiaci terméket, akkor éhen haltok nyugdíjas éveitekben. Az öngondoskodás természetesen nem káros, de ezt azon az áron erősíteni, hogy közben a társadalmi szolidaritást szétverjük, roppant felelőtlenség.
Az állami szerepvállalás következtében a nagyon alacsony nyugdíjak problémája álláspontunk szerint alapvetően nem a fenntarthatósági elvek mentén kezelhetőek. Helyette vegyünk egy másik elvet, a társadalmi igazságosságot. Ehhez egy dolgot el kell fogadnunk, és ez a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdés. A munka világában gyakran beszélünk arról, hogy kizsákmányolás, kiszolgáltatottság van. A munkáltató, az egyén munkaerőpiaci lehetőségein keresztül rendkívül jó tárgyalási pozíciókat tud kialakítani a munkavállalóval szemben. Mégis az aktív dolgozó is jobb pozícióban van annál, mint akinek már esélye sincsen arra, hogy változtasson élethelyzetén. Ha dolgozunk, és rosszul keresünk, legalább megvan az esélyünk, hogy új szakmát tanuljunk, új munkahelyre menjünk. A munkával töltött évek után erre már nincsen lehetőségünk. Kiegészíthetjük a nyugellátást, de ha a családi helyzetünk, az egészségünk nem engedi, akkor nincsen más, csak a nyugdíj. A nyugdíjas létben az a sajátos, hogy egyszerre védettséget jelent, hiszen nem lehet elbocsátani onnan az illetőt, de egyben korlátokat is jelent, hiszen a nyugdíjassá válás pillanata kijelöli az anyagi határokat. Ebből szokás olyan következtetést levonni, hogy aki keveset keresett, keveset dolgozott, az így járt. De nézzünk rá holisztikusan a problémára.
Miért alacsony tömegeknek a nyugdíja Magyarországon? Mert az alacsony bérstruktúra miatt az emberek sokasága keveset keresett aktív korában. Ez a gazdasági szerkezetből és a nemzetgazdaság állapotából fakadó következmény, amely nem az egyén döntése volt, belecsöppent, de a kárát kénytelen elviselni.
Persze az alacsony átlagos bérszínvonal mellett is lehet jól keresni, majd magas nyugdíjat kapni. Ez igaz, de azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom az Európai Unióban az egyik legkevésbé mobilis. Azaz a születéskori társadalmi helyzet végigkísér, és nagyon nehéz kitörni. Ezt alátámasztja az oktatási rendszer, az egyre inkább fizetős egészségügyi ellátás is. Azaz a kisnyugdíjasokra nem lehet azt mondani, hogy az alacsony nyugdíjuk miatt ők a felelősek, valójában ők ennek elszenvedői.
Ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra. Az államnak az összes bevételeit nézve finanszírozást kell találnia arra, hogy a munka világából kikerültek számára perspektívát adjon. Ezzel a mai pályakezdő fiatalok is megértenék, hogy a szolidaritás majd az ő idős korukra is kiterjedhet.

Társadalmi akarat kérdése

Mit jelent az időskori létminimum? Ebben a kérdésben egy dolgot mindenképp célszerű mérlegelni: mit bír el a társadalmi szolidaritás? Persze nem pénzügyi, hanem értékalapon. Azaz nyugdíjminimumról, vagy alapnyugdíjról kell-e, és lehet-e beszélni. A kettő között van egy nagyon fontos különbség. A nyugdíjminimum kötődik ahhoz, hogy az érintett mennyit dolgozott, az alapnyugdíj ettől független.
A mai nyugdíjrendszer azt ismeri el, hogy aki legalább 20 évet dolgozott (pontosabban ennyi szolgálati időt szedett össze) annak a nyugdíja nem lehet kevesebb, mint 28 500 forint. Azt is tudjuk, hogy 2017-ben a nyugdíjasok létminimuma 81 ezer forint körül volt. A nyugdíjas létminimum és a nyugdíjminimum között nagyon sok nyugdíjas van. És ami szomorúbb, hogy van 155 ezer olyan ember, aki az élettársával, házastársával együtt sem éri el a háztartási szinten számított nyugdíjas létminimumot.
A társadalmi szolidaritást vallók számára egyértelmű, hogy nem büntethető valaki azért, amiről nem tehet. Tény, hogy társadalmi létünket meghatározza születéskori társadalmi státuszunk. Ez kihatással van oktatásunkra, szocializációnkra, társadalmi kapcsolatainkra, munkahelyünkre, egészségünkre, nyugdíjunkra. Ezért számunkra nem kérdés, hogy a nehéz helyzetben lévő nyugdíjasok helyzetén változtatni szükséges, a minimál-nyugdíjakat számottevően emelni kell.
A társadalmi elfogadtathatóság megköveteli a fokozatosság elvét, de lépni kell a társadalmi igazságosság jegyében. És a vita nem kezdődhet úgy, hogy erre a jelenlegi nyugdíjrendszerben nincsen megoldás. A nyugdíjrendszer bevételeit minden évben a költségvetés készítése során határozzák meg. A nyugellátás önálló rendszerként nem értelmezhető, hiszen a központi költségvetés tervezésének a függvénye, nem önmagában álló dolog. Ebből következően a fenntarthatóság is fikció, csak költségvetés-politikai kérdés. Innen eljutottunk oda, hogy a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése, nem valamilyen elvont nyugdíjrendszerből származó elvi következtetés.
Szerző