Mert megérdemlem (Útmutató az érdemtelen vagyonosodás pszichológiájához)

Publikálás dátuma
2018.10.14. 12:21

Fotó: Matabu
És bármennyit keres valaki, mindig tud legalább egy forinttal többet költeni.
Mit tegyünk, ha hirtelen gazdaggá tesznek minket? Csodák mindenkivel megeshetnek, főleg ha teszünk is értük – például ha lottószelvényt vásárolunk vagy imádkozunk. Jelenleg ezeknél mégis biztosabb módszer, ha megfelelően helyezkedünk és a megfelelő dolgokat mondjuk a megfelelő időben, az elveket pedig jóhiszemű badarságként kezeljük. Amennyiben hirtelen nagyobb pénzösszeg pottyanna ölünkbe keresztbekacsintásos állami megrendelések, vagy egy jól fizető, de nem kiérdemelt pozíció képében, nem árt egy pillantást vetni arra, hogyan kezelik ezeket a mentálisan rendkívül megterhelő helyzeteket a legnagyobbak.

Relatív nélkülözők

Közgazdasági aranyszabály, hogy az „x” összeget kereső egyének – legyen bármely óriási összeg is ez az „x” – minden körülmények között képesek „x+1” összeget elkölteni. Pontosan ezért minden körülmények között azt mondhatjuk magunknak, hogy relatív értelemben mi is nélkülözők vagyunk. Azért a pénz elköltése egy bizonyos összeg felett már komoly gyakorlást igényel. Óriási szerencsénkre van kiről példát vennünk a potenciális rongyrázási lehetőségeket illetően, legyen ez helikopterezés, luxusjachtozás, luxusautózás, luxusvillázás, futballcsapat-vásárlás, ibizázás, kokainozás vagy gravírozott aranyvécékefe-beszerzés; kövessük bátran azokat, akik behatóan ismerik az aktuális nemzetközi trendeket és pontosan tudják, hogyan lehet a legjobban elszórni mások pénzét! Ez a gyakorlat rögtön egy másik szabályhoz vezet minket: szemérmetlen gazdagságunkban akarjunk a többi szemérmetlenül gazdaggal egy csoportban lenni, szoros közösségben a szemérmetlen gazdagság nudista strandján, ahol mindenki bátran megmutatja amije van. Csoportunk bizonyos mértékig megvéd minket a strand magas kerítésén át szüntelen kukkoló irigyektől, de előfordulhat, hogy a mondanivalójuk mégis elér hozzánk, mígnem egy este, döglött fácánokkal ékesített, jelentéktelen vidéki vadászkastélyunkban üldögélve azon kapjuk magunkat, hogy elgondolkodtunk: vajon megérdemeljük mi ezt mind? Vajon nem lesz ennek ordas nagy bukás a vége?
Útmutatónk ezen a ponton ér el tulajdonképpeni lényegéhez, mert innen számos út kínálkozik. A közgazdasági szabályok, a csoportnormákhoz való illeszkedés és a nálunk gazdagabbakkal történő összehasonlítgatás adott működések. Innentől kezdve többé-kevésbé az egyének személyiségére van bízva, merre indulnak.

Önigazolások, torzítások

Akadnak, akik a torzítások egy jellegzetes fajtáját, a determinizmust választják. Ha ezt gyakorolni akarjuk, tanuljunk a nagyoktól és írjuk le egy üres papírra háromszor: „Ha nem kaptam volna állami megrendeléseket, előbb-utóbb akkor is gazdag és sikeres lettem volna.” Az írás elköteleződést teremt, ráadásul a leírtaknak számos pozitív folyománya van: például reflektál buldózerszerű tehetségünkre, ami előtt a világ összes kapuja idővel amúgy is megnyílt volna. Tekinthetjük úgy, hogy ezt a nagy tehetséget egy okos ember (ki más) hamar felismerte, és lehetőséget adott, hogy már idejekorán kihasználjuk. Máshogy nem is történhetett volna.
Akadnak, akik az emberi önbizalom lényeges elemeit jelentő önkiszolgáló torzításokat fordítják előnyükre. Az egészséges emberi elme számára fontos, hogy a sikereket önmagának, míg a kudarcokat külső tényezőknek (például inkompetens munkatársaknak vagy szerencsétlen csillagzatnak) tulajdonítsák – még akkor is, ha ez ténylegesen nem így van. A lehető legjobb variáció az lenne, ha érdemtelen sikereinket egy kontrollálható belső tulajdonságnak, például a szorgalomnak vagy az óriási munkabírásnak tudnánk be, de hát szorgalmasan dolgozni ugye nemigen szoktunk, főleg nem annyit, amivel ennyi pénzt kereshetnénk, így aztán teljesítmény(nélküliség)ünket kénytelenek vagyunk a „tehetségre”, vagy velünk született „okosságunkra” fogni. Tanuljunk a nagyok aranyköpéseiből: "Okosabb vagyok Zuckerbergnél." Rendkívül sokatmondó, hogy ilyenkor nem azt állítjuk: "Többet dolgoztam Zuckerbergnél."
Egy másik személyiség – az előzőleg leírtabbnál jóval arrogánsabb típus – már nem önmagában, hanem a világ vagy a korszellem logikájában keres igazolást saját helyzetére. Mottója: „a világ már csak így működik”. Ennek a nézetnek a sajátossága, hogy mind a szerencsétlenség, mind a siker egyéni érdem alapján kerül kiosztásra. Mivel érdemtelenül meggazdagodott egyénünk nem akar mit kezdeni az igazságos és igazságtalan fogalmaival, valamint ezek teljesen egyenlőtlen eloszlásával a társadalomban, inkább kijelenti, hogy aki nem tud legalább annyit elérni, mint ő vagy társai, az bizonyára nem törekszik (vagy jobban mondva: törleszkedik) eléggé. Képesnek kell lennünk saját helyzetünket relativizálni, hogy pofátlan gazdagodásunk élét elüssük valamennyire. Tanuljunk a nagyoktól, helyezzük magunkat kényelembe kabriónkban vagy magángépünkön és a visszapillantó tükörbe nézve határozottan jelentsük ki, hogy „szerintem ezt bárki megengedheti magának”. Emellett nem árt, ha képesek vagyunk az igazságtalanságtól vagy szerencsétlenségtől sújtott áldozatokat hibáztatni. Ismét tanulhatunk a nagyoktól, az ő példájukat követve mosolyogva és nyugodtan mondjuk ki: „akinek nincs semmije, az annyit is ér.” Óvatosnak kell lennünk azonban ezzel a megközelítéssel, mert ha egy kicsit nem figyelünk, egészen extrém és költséges személyiségtorzulásokat idézhetünk elő – például tényleges meggyőződésünkké válhat, hogy a társadalom alantasabb helyzetben lévő csoportjai tökéletesen megérdemelt helyen vannak ott, ahol vannak, és „úgysem fogják megérteni” hogyan is működik valójában a világ.
Az ehhez hasonló lenéző sztereotípiák aztán logikusan oda vezetnek, hogy az elnyomottak felett gyakorolt dominancia természetes, hiszen az erősek és okosak uralkodnak a „gyengék” és „buták” felett. A nagy jövedelmi különbségek – érvelhetünk ilyenkor – kivált a mi kirívó meggazdagodásunk inspirációként kell, hogy hasson a többi okos és erős felé. Egy idő után már nem is fogjuk megérteni, hogyan utasíthat valaki vissza olyan életet, mint a miénk, hacsak nem buta és gyenge. A szakirodalom által csak hamiskonszenzus-hatásnak nevezett jelenség szolgál minket ilyenkor a legjobban: segítségével könnyen abba a hitbe ringathatjuk magunkat, hogy körülöttünk mindenki ugyanúgy értelmezi a siker és a teljesítmény fogalmát, mint ahogyan azt mi tesszük.
E cikk íróját egy érdemtelenül sikeres ember minden további nélkül irigynek nevezné, akinek ha lehetősége lenne rá, pontosan ugyanúgy cselekedne, ahogyan ő tette. Ennek a torzításnak időnként egész választások tudnak áldozatául esni, mert az elit teljesen elszakadhat attól a mindennapi valóságtól, ahol azok szenvednek, akiktől a pénzük tulajdonképpen származik. Jellegzetes, hogy saját világukban teljesen legitim, mégis általános felháborodást szítóan öntelt megnyilvánulásokra ragadtatják magukat.

Füldugó és idomítás

Ezzel el is érkeztünk az önigazolások utolsó, viszont nem kevésbé fontos színterére, ahol ugyanúgy helyt kell állni, mint az előzőeken. Miután magunk felé kellően megideologizáltuk sikereinket, felmerül, hogy ezek a sikerek valahogyan prezentálódni fognak a társadalom többi része felé. Mit fog szólni a közvélemény mikor meglátják a lesifotókat rólunk, amint a luxusjachton hasítjuk az Adriát? Mit fognak szólni mikor elnyerjük a harmincnegyedik állami közbeszerzést abban a hónapban? Ha eléjük állunk azokkal a torzításokkal, amiket saját magunk számára építettünk fel, két reakciót fogunk kapni: nevetést vagy felháborodást. A saját magunk számára felépített torzítások kellemes világa sajnos vagy végtelenül nevetségesnek, vagy abszolút felháborítónak fog tűnni a kívülállóknak.
Két módszer kínálkozik ennek megkerülésére, ezek a teljes siker érdekében kombinálhatóak is egymással. Az egyik a „füldugós” megoldás. Füldugókat kezdünk osztani a minket körülvevő társadalomnak, hogy minél kevesebbet halljanak a sikereinkről vagy a gazdagodásunkról. Ezeket a füldugókat egyfelől a kormányzat parancsára ugató állami média, másfelől azok az állami intézmények fogják szolgáltatni, akik minden erejükkel meg akarják akadályozni az „irigyek” által beadott közérdekű adatigényléseket. Ha a média a gazdasági növekedéstől és új munkahelyek teremtésétől hangos, vagy külföldi ellenségekről cikkeznek figyelemelterelésként, ahelyett, hogy arról lenne szó: épp mennyi pénz került hozzánk, akkor többé-kevésbé biztonságban érezhetjük magunkat és adóparadicsomokban szétszórt vagyonkánkat.
A másik hatásos módszer az idomítás. Erőnek erejével megtanítjuk az embereknek, hogy a pénz, a munkahelyek és a boldogulás tőlünk származik, ezzel belekényszerítvén őket, hogy saját érdekükben válasszanak meg minket újra és újra. Ha nem így tesznek, annak büntetés a vége, ez a büntetés pedig a nélkülözés. Gyorsan tanulják meg, hogy egyedül mi vagyunk a pénz és hatalom forrása; tőlünk lehet támogatást elnyerni a falvakban építendő iskolákra, a közösségi házak felújítására, hogy tőlünk függ a közmunka és csak tőlünk lehet földet bérelni. Alattvalóink egy idő után maguk is igazolásokat fognak feltalálni a rendszer érdekében, belenyugszanak és kijelentik, hogy „ezek mindig is loptak, ez mindig így működött.” Ezzel ugyan rombolni kezdjük az állami intézményekbe és az emberek egymásba vetett bizalmát is, de legalább az uralmunk stabillá válik – és egészen addig stabil is marad, amíg van pénzünk korrumpálni vagy fenyegetni a munkavállalókat.
Nem véletlen, hogy a kutatások alapján a megrendült társadalmi bizalom és az észlelt korrupció tökéletes táptalajt biztosítanak az idegenellenességnek, az acsarkodásnak és a gyűlöletnek – vagyis ha elég ügyesek vagyunk, ezeket az érzelmeket ismét fel tudjuk használni valamilyen népcsoport vagy személy kipécézésével.
Szerző

A fenntarthatóság fikció, a politikai akarat alakítja a nyugdíjat - a kicsiket is

Publikálás dátuma
2018.10.14. 10:32

Fotó: Shutterstock
A nyugdíjkassza hosszútávon nyereséges, a többletet azonban elszipkázza a költségvetés.
Dolgozóként a legjobban a nyugdíjas évektől félünk. Pontosabban attól, hogy a nyugdíjunk nem lesz elég a nélkülözés elkerülésére. Közben egyre többen legyintenek a fiatalok közül arra, hogy mit várnak a nyugdíjas évektől. Sokszor lehet hallani, hogy úgysem lesz nyugdíja azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra. De vajon ezek a félelmek ténylegesen megkérdőjelezhetetlen igazságok? Egyáltalán érdemes-e arról beszélni, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer?
A nyugdíj a munkával töltött aktív évek után – bizonyos feltételek teljesülése esetén – járó állami juttatás. A társadalmi funkció felől közelítve úgy lehetne meghatározni, hogy olyan juttatás, amely azokra az évekre jár, amikor egészségi állapota és kora miatt az ember nem tud oly mértékben munkát vállalni, és ezzel pénzt keresni, mint azt korábban megtehette. Ez egy általános definíció, de minden további pontosítása felszínre hozza a társadalmi értékvitákat.

KI fogja ezt fizetni?

A nyugdíjrendszer igazságossága kontra fenntarthatósága kérdésében fogjunk egy elvi megközelítési módot: nézzük a nyugdíjrendszert holisztikus megközelítésben. Azaz a kisnyugdíjak problémáját ne azzal akarjuk megoldani, hogy ezt most ne vizsgáljuk, mert ez szociális kérdés. Igenis tekintsük a havi százezer forint alatti nyugdíjasok helyzetét olyan problémának, amelyet a társadalomnak belátható időn belül meg kell oldania.
Amennyiben holisztikusan nézzük az idősek társadalmi helyzetét, akkor az első felvetés az lesz, hogy de ki fogja ezt kifizetni? Szerintünk ez nem finanszírozási, vagy másképpen fenntarthatósági kérdés. A pénzügyi szempontú megközelítési módnak ugyanis az az alapja, hogy a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai fedezzék egymást. A bevételi oldalnak azokat az állami elvonásokat kell tekinteni, melyek után növekszik a nyugdíjjal kapcsolatos jogszerző időnk. Ilyenkor jön az az érvelés, hogy mivel növekszik az eltartottak száma, ezért csökkennek majd a nyugdíjak.
Az állítás úgy igaz, hogy öregszik a társadalom, és a mai tudásunk szerinti aktív korosztály aránya csökken a nyugdíjaskorú lakossághoz képest. Ebből persze nem következik, hogy csökkennie kellene a nyugdíjaknak, vagy ne lehetne megoldani a kisnyugdíjasok helyzetét.
Már csak azért sem, mert jelenleg sem annyit oszt fel a rendszer a nyugdíjasok között, mint amennyit beszed, hanem kevesebbet. 2010 és 2017 között négy olyan év volt, amikor hiánnyal zárt a Nyugdíjbiztosítási Alap, azaz a bevételei kisebbek voltak, mint a kiadásai. Ugyanakkor négy alkalommal pedig többlettel zárt. Nemcsak az történt, hogy több pénz folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni, hanem még jutott a költségvetés megtámogatására is. Azaz a felosztó-kirovó rendszer valójában úgy működött, hogy a vizsgált nyolc évben majdnem 400 milliárd forinttal több nyugdíjjárulék került befizetésre, mint amennyi nyugdíjat folyósítottak. A többlet természetesen nem egy trezorban pihen, hanem más költségvetési sorokra csoportosították át. Magyarán belekerült a „Nagy Közösbe”.

Nem a kisnyugdíjasok felelősek

Mi következik ebből? Ahogy látjuk ma a dolgozói nyugdíj címén sok mindent finanszíroznak. Ez fordítva is igaz lehet. Azaz miért fogadjuk el tényként, hogy csak a munkabérek után fizetett pénzekből lehet a nyugdíjakat finanszírozni? Ez egyáltalán nincsen így. Ezért arról beszélni, hogy a jelenlegi paraméterek alapján - ilyen a korhatár, az induló nyugdíjak aránya, a munkabérekből levont járulékok mértéke - fenntartható-e a nyugdíjrendszer, nem bír sok relevanciával. Pontosabban eggyel igen. Azt lehet mondani a mai dolgozóknak, főleg a fiataloknak, ha nem vásároltok a mostani állami befizetéseitek mellé valamilyen pénzpiaci terméket, akkor éhen haltok nyugdíjas éveitekben. Az öngondoskodás természetesen nem káros, de ezt azon az áron erősíteni, hogy közben a társadalmi szolidaritást szétverjük, roppant felelőtlenség.
Az állami szerepvállalás következtében a nagyon alacsony nyugdíjak problémája álláspontunk szerint alapvetően nem a fenntarthatósági elvek mentén kezelhetőek. Helyette vegyünk egy másik elvet, a társadalmi igazságosságot. Ehhez egy dolgot el kell fogadnunk, és ez a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdés. A munka világában gyakran beszélünk arról, hogy kizsákmányolás, kiszolgáltatottság van. A munkáltató, az egyén munkaerőpiaci lehetőségein keresztül rendkívül jó tárgyalási pozíciókat tud kialakítani a munkavállalóval szemben. Mégis az aktív dolgozó is jobb pozícióban van annál, mint akinek már esélye sincsen arra, hogy változtasson élethelyzetén. Ha dolgozunk, és rosszul keresünk, legalább megvan az esélyünk, hogy új szakmát tanuljunk, új munkahelyre menjünk. A munkával töltött évek után erre már nincsen lehetőségünk. Kiegészíthetjük a nyugellátást, de ha a családi helyzetünk, az egészségünk nem engedi, akkor nincsen más, csak a nyugdíj. A nyugdíjas létben az a sajátos, hogy egyszerre védettséget jelent, hiszen nem lehet elbocsátani onnan az illetőt, de egyben korlátokat is jelent, hiszen a nyugdíjassá válás pillanata kijelöli az anyagi határokat. Ebből szokás olyan következtetést levonni, hogy aki keveset keresett, keveset dolgozott, az így járt. De nézzünk rá holisztikusan a problémára.
Miért alacsony tömegeknek a nyugdíja Magyarországon? Mert az alacsony bérstruktúra miatt az emberek sokasága keveset keresett aktív korában. Ez a gazdasági szerkezetből és a nemzetgazdaság állapotából fakadó következmény, amely nem az egyén döntése volt, belecsöppent, de a kárát kénytelen elviselni.
Persze az alacsony átlagos bérszínvonal mellett is lehet jól keresni, majd magas nyugdíjat kapni. Ez igaz, de azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom az Európai Unióban az egyik legkevésbé mobilis. Azaz a születéskori társadalmi helyzet végigkísér, és nagyon nehéz kitörni. Ezt alátámasztja az oktatási rendszer, az egyre inkább fizetős egészségügyi ellátás is. Azaz a kisnyugdíjasokra nem lehet azt mondani, hogy az alacsony nyugdíjuk miatt ők a felelősek, valójában ők ennek elszenvedői.
Ezért gondoljuk azt, hogy a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra. Az államnak az összes bevételeit nézve finanszírozást kell találnia arra, hogy a munka világából kikerültek számára perspektívát adjon. Ezzel a mai pályakezdő fiatalok is megértenék, hogy a szolidaritás majd az ő idős korukra is kiterjedhet.

Társadalmi akarat kérdése

Mit jelent az időskori létminimum? Ebben a kérdésben egy dolgot mindenképp célszerű mérlegelni: mit bír el a társadalmi szolidaritás? Persze nem pénzügyi, hanem értékalapon. Azaz nyugdíjminimumról, vagy alapnyugdíjról kell-e, és lehet-e beszélni. A kettő között van egy nagyon fontos különbség. A nyugdíjminimum kötődik ahhoz, hogy az érintett mennyit dolgozott, az alapnyugdíj ettől független.
A mai nyugdíjrendszer azt ismeri el, hogy aki legalább 20 évet dolgozott (pontosabban ennyi szolgálati időt szedett össze) annak a nyugdíja nem lehet kevesebb, mint 28 500 forint. Azt is tudjuk, hogy 2017-ben a nyugdíjasok létminimuma 81 ezer forint körül volt. A nyugdíjas létminimum és a nyugdíjminimum között nagyon sok nyugdíjas van. És ami szomorúbb, hogy van 155 ezer olyan ember, aki az élettársával, házastársával együtt sem éri el a háztartási szinten számított nyugdíjas létminimumot.
A társadalmi szolidaritást vallók számára egyértelmű, hogy nem büntethető valaki azért, amiről nem tehet. Tény, hogy társadalmi létünket meghatározza születéskori társadalmi státuszunk. Ez kihatással van oktatásunkra, szocializációnkra, társadalmi kapcsolatainkra, munkahelyünkre, egészségünkre, nyugdíjunkra. Ezért számunkra nem kérdés, hogy a nehéz helyzetben lévő nyugdíjasok helyzetén változtatni szükséges, a minimál-nyugdíjakat számottevően emelni kell.
A társadalmi elfogadtathatóság megköveteli a fokozatosság elvét, de lépni kell a társadalmi igazságosság jegyében. És a vita nem kezdődhet úgy, hogy erre a jelenlegi nyugdíjrendszerben nincsen megoldás. A nyugdíjrendszer bevételeit minden évben a költségvetés készítése során határozzák meg. A nyugellátás önálló rendszerként nem értelmezhető, hiszen a központi költségvetés tervezésének a függvénye, nem önmagában álló dolog. Ebből következően a fenntarthatóság is fikció, csak költségvetés-politikai kérdés. Innen eljutottunk oda, hogy a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése, nem valamilyen elvont nyugdíjrendszerből származó elvi következtetés.
Szerző

Orbán negatív mesehőssé vált - összeesküvések sűrűjében élünk

Publikálás dátuma
2018.10.14. 07:24

A modern hősökkel, a celebkultusszal és a hazai alternatív vallási jelenségekkel is foglalkozik Povedák István, a MOME és az MTA munkatársa. Az összeesküvés-elméleteket vizsgáló könyvének megjelenése kapcsán kérdeztük a kutatót.
– Új dolog ez, vagy régi ügy, amely mindig is létezett hazánkban?  – Nem a mi korunk jelenségei ezek. Az összeesküvés-elméletek egykorúak a civilizációnkkal. Amióta van politikai hatalom, vannak események, amelyeket képtelenek vagyunk átlátni, azóta vannak összeesküvés-elméletek is. Azt szoktam mondani, hogy amikor az egyik őskori vadásznak nagyobb zsákmány, csillogóbb kő és netán szebb nő jutott, mint a másiknak, azóta léteznek összeesküvés-elméletek is, melyekkel az elszenvedő fél próbálta megmagyarázni mindezt. Sok példa van erre a történelemben is. Ilyen konteók (konspirációs teória) kerengtek például akörül, hogy kik okozták a középkori pestisjárványokat? A zsidók mérgezték meg a kutakat? Mi történt Zrínyi Miklóssal? A Habsburgok küldték-e a vadkant? A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Úgy mondanám, hogy a konteók a világ történéseinek „népi” magyarázatai. Jobb azonban, ha nem népinek, hanem „nem-hivatalosnak” nevezem, hiszen a hivatalos politikával, vagy a hivatalos akadémiai tudománnyal szemben, vagy mellett határozta és határozza meg önmagát. Ez a nem-hivatalos kultúra mindig is létezett és különböző csatornákon terjedve állt elő a saját világmagyarázataival, amelyek elutasíthatták, de akár meg is erősíthették a hivatalos szféra nézeteit. Ennek a nem-hivatalos, vagy népi tudásnak a részét képezték a hiedelmek, a babonák, a mágia – a minket körülvevő világ ősi, archaikus magyarázatai –, amelyek meglepő módon gyakran kapcsolódnak a konteók világához. Hiszen az összeesküvés-elméletek is olyan jelenségeket akarnak magyarázni, amiket nem értünk, nem látunk át, mégis hatással vannak a kultúránkra. A konteók a háttérben ezért olyan érdekeket, csoportokat tételeznek, amelyeket mi nem észlelünk, s amelyek valamely rejtett cél érdekében működnek. Az összeesküvés-elméleteknek azonban több szintje van. Nem lehet ugyanúgy kezelni azt a konteót, ami szerint egy futballcsapat azért kapott ki, mert a tagjai előzetesen tippmixeltek, azokkal, amelyek szerint a földi kultúrát a bolygónkat évezredek óta látogató földönkívüli gyíkemberek irányítják, vagy azzal, amely szerint valakik konspiratív módon összeesküdtek, hogy beindítsanak egy globális migrációs folyamatot.
Zrínyi Miklós halála
Vannak tehát eseményszerű konteók, amelyek egy dolgot magyaráznának meg, vannak a rendszerszerűek, amelyek szerint a „valakik titokban” döntöttek a világválság, egy politikai rendszerváltás vagy épp a nemzetközi migráció beindításáról. De találkozunk elképesztő méretű hálót feltételező szuper-konspirációkkal is. Ilyen például a mai „alternatív magyarságtudomány” jelensége, amelynek egy komplex összeesküvési hálója létezik, benne a magyarság „igaz történelmét” eltitkolni akaró Habsburgokkal, a volt kommunistákkal, a szabadkőművesekkel, a katolikus egyházzal, a mai ellenséges érdekkörökkel, vagy akár az akadémiával.
– Ez már szinte vallás?  – Attól függően, mennyire mélyek ezek az elméletek, úgy válhatnak hitté. Úgy működnek, mintha vallások lennének. Betöltheti például az UFÓ-hit a vallás szerepét is. De amikor megjelenik egy etnopogány kör, amelyik a transzcendens világkép mellett azt is hirdeti, hogy Szűz Mária és Jézus eredetileg magyar volt, akkor valójában már új vallási mozgalomról beszélhetünk.   
– Ezek szerint nálunk nem jött a felvilágosodás?  – A hiányos tudás feltétele az összeesküvés-elméletek terjedésének. A felvilágosodás azt hirdette, hogy tudással, a tudomány segítségével a világ megismerhető. Itt viszont egy mitikus világnézetről van szó, ami szerint a világ megismerhetetlen, rejtett erők, csoportok uralják az életünket, és állnak a különféle jelenségek mögött. A kortárs összeesküvés-elméletek archaikus magatartást közvetítenek. Tehát bajaink oka, hogy „valakik” mágikus, titkos módon rontást hoztak ránk, amit viszont mi hasonlóan mágikus módon képesek vagyunk leleplezni és megszüntetni. Ezt valóban nem hatotta át a felvilágosodás, ez a mágia világképét tükröző jelenség.  – Kultúrakutatóként van-e fogalma arról, mennyire hatja át ez a jelenség a magyar társadalmat?  – Ha ennek a jelenségnek a különböző szintjeit vizsgálom, kimondhatom: mindenkinek megjelenik valahogy az életében valamilyen konteó. Ha a rendszerszintű elméleteket nézem, akkor különös dolgokkal találkozom. Kulturális antropológusként a politika tartalmát nem vizsgálom, nem minősítem, de például a szimbólumvilágát, az üzeneteit igen. És elgondolkoztat, ha azt látom, hogy egy politikai kampány szinte semmi mást nem üzen, mint azt: gonosz, idegen erők összeesküdtek ellenetek, s mi majd megvédünk. Nos, ilyenkor ugyanazzal az archaikus világképpel találkozom, amelyről az imént beszéltem. A legutóbbi hazai választások eredménye persze nem jelenti azt, hogy a győztes oldal szavazói mind konteó-hívők lennének. Sok okuk lehetett még arra, hogy így döntöttek. De azt látjuk, hogy használtak a kampányban egy összeesküvés-elmélet diskurzust, s ez a mechanizmus nagy3on szép eredményeket hozott. Jól felismerték, hogy sokkal macerásabb a társadalmi-gazdasági problémák megoldásával kampányolni, mint „rácsatlakozni” egy ilyen archaikus tudati jelenségre, félelmet ébreszteni, a félelem tárgya ellen szimbolikus védelmet nyújtani és ezen keresztül kohéziót létrehozni.  – Elképzelhető az, hogy politikai technológusok kezébe kerülünk, akik erre az archaikus hajlamra rájátszva álhiteket terjesztenek?  – Nem kell valamilyen magasabb szerv ahhoz, hogy manipulálja a társadalom tagjait. A konteók azért is terjednek olyan szinten mindenütt a világban, mert ezek az elméletek új, korszerű csatornákon jutnak el mindenkihez. Szinte mindenki fenn van az interneten, ahol a maga a tudását szabadon terjesztheti. Ez lehet akadémiai tudás, de lehet „alternatív tudás” is. Ha valaki képes létrehozni a közösségi médiában egy csoportot, amely az ezoterikus magyarságtudománnyal, a földönkívüliek trükkjeivel, vagy a chemtrail-elmélettel (chemical trail=kémiai csík; a repülőgépek kondenzcsíkjai valójában vegyi anyagokból állnak, amelyekkel a lakosságot mérgezik - a szerk.) foglalkozik, ehhez akár több ezer tag is csatlakozhat. Olyan lehetősége van, amilyen a korábbi korokban elképzelhetetlen volt. S az egyszeri ember elolvassa és elfogadja, mivel ez a képernyőn keresztül jelenik meg, mintha hivatalos lenne.  – Bemondta a rádió…  – Bemondta a rádió, a tévé, fenn van az interneten. Tömegesen fordulnak az emberek az internethez, ha tudást keresnek. Például beírja valaki a keresőbe, a szót, hogy „pálos”, mert a magyar eredetű pálos rend érdekli. Az első ötven találat harmada biztosan azt közli majd, hogy ez a katolikus szerzetesrend valójában az ősi magyar táltosok rendje volt. A jelenség annyira hangsúlyossá vált, hogy pár éve egy írásomban utánamentem, hogy kik és miként eresztettek rá egy összeesküvés-elméletet a pálosokra, átértelmezve a rend létrejöttének legendáját. Ez eredetileg úgy szólt, hogy Boldog Özséb a Pilisben összegyűjtötte a remetéket, s így jött létre a rend. Igen ám, de egyes alternatív történészek szerint a Pilis kitüntetett, szakrális magyar hely, s az itt lakozó remeték voltaképpen a magyar ősvallás bujkáló táltosai voltak. Amikor később II. József rendeletével csak a „hasznos” szerzetesrendeket hagyta meg, a pálosok Lengyelország területére menekültek. Az alternatív történészek szerint az onnan visszatértek viszont már nem az eredeti, a „táltos-pálos” hagyományokat őrző pálosok voltak, akik ismerték a magyarság „igaz történelmét”, hanem a pápa és a lengyel király által 1784-ben alapított lengyel pálos rend. Jól látható tehát hogyan csatlakozik össze a magyarság különös elrendeléséről szóló elméletek sokasága. Olyan rendszert építenek ki, amibe képesek bármit becsatornázni. Amikor például annak idején Heribert Illig előállt a kitalált középkor elméletével, a magyar alternatív történészek egy része egyből lecsapott rá, ebben is a maguk igazolását vélték megtalálni. Érdekes megnézni azt is, hogyan működnek az ilyen elméletek hívei. Nem beszűkült emberek elméletgyártásáról van szó, hanem sokszor nagy tudású, de tökéletesen rossz módszertannal dolgozó szerzőkről. Általában apró adatokat, félreeső részleteket ragadnak ki a szövegkörnyezetből és egy átfogó elméletet építenek rájuk. Jó példa erre Badiny Jós Ferenc, a pártus Jézus elmélet népszerűsítője, aki például hatalmas forrásbázisra épített, és úgy tűnt, mintha tudományos munkát írt volna. Amint írásai és nézetei népszerűvé váltak, az azokra fogékony követőket már nem lehetett meggyőzni arról, hogy történettudományi szempontból módszertana nem megfelelő. Akkor már senkit nem érdekelt, milyen szövegkörnyezetből ragadta ki azt a bizonyos állítást, ott vajon tényleg azt jelentette-e vagy teljesen mást, és az sem érdekes már, hogyan cáfolja meg mindazt egy „hivatalos” történész vagy teológus. Ez egy leegyszerűsített világkép, ahol csak jók és csak rosszak vannak. Ha valaki beállt a hívők táborába, akkor a másik oldalon csak a gonoszak, az összeesküvők állhatnak, akik soha nem mondhatnak igazat, mert bizonyára valamilyen mögöttes érdek miatt cselekszenek. – Bulvárosodik a társadalmak gondolkozása. Mitől kattantunk rá ennyire a titkokra, rejtett ügyekre?   – Ez mindig így volt. Az emberek mindig keresték a titkos okokat gyakran még a nyilvánvaló ügyek mögött is. A bulvárosodás fő okát pedig az internet terjedésében látom. Az interneten mindenki lehet tudós, szakértő, aki megoldja a rejtélyeket és teszi mindezt „természetesen” önös érdek nélkül, a közösség felvilágosításáért. Ezek a leegyszerűsített, bipoláris világképet láttató üzenetek pedig erős kohéziót képesek létrehozni. De a profi média is ezekre az ügyekre hajt, ezzel árasztja el sok esetben saját műsorait, híreit. Az emberekben mindig volt igény a rettegésre, szeretünk valamitől félni. Nem csak a horrorfilmek, thrillerek bizonyítják ezt, de mintha lenne mindennapi igény is a félelemre. Minden héten félnünk kell az aktuális apokalipszistől, de félelmetes az is, hogy képtelenek vagyunk átlátni a világban zajló folyamatokat, a politikát, a háborúk okait. A konteó gyártója pedig megadja ezekre a félelmekre a vigaszt és rámutat arra, ki a legfőbb rossz. Ha abban a helyzetben van, akár ki is plakátolhatja, hogy minden rossz a gyíkemberek, szabadkőművesek, illuminátusok, politikusok vagy a Rothschildok miatt létezik. Minden korszakban, minden rendszerben megfigyelhető ez, akár felülről, akár alulról jöjjön is az impulzus, megnevezik az antihőst. – Ez a világkép kapcsolódik az új hősök, celebek kultuszával is. Miért?   – A hősökre mindig volt kereslet. Ha nem lenne ilyen igény, nem lennének mitológiai alakjaink, szentjeink, történelmi hőseink. Nem vált volna népmesei alakká Mátyás király vagy a legendák hősévé Kossuth Lajos. Kellett a népnek az ideál, a hős, aki példát mutat, segít és bünteti a rosszakat. Ez nem múlt el, csak éppen az új koroknak új hősökre van szükségük. De az is látható, hogy a konteók, az alternatív világképek formálói is ilyen vitathatatlan személyiséggé válnak a híveik számára. Akik hisznek például ezekben az „ezoterikus magyarságtudományi” elméletekben, azoknak az a fontos, hogy Bíró Lajos, Gönczi Tamás, Szántai Lajos, Pap Gábor mit mond, s nem az, amit az „akadémiai tudomány” állít. Hatalmas példányszámban olvassák a könyveiket, lényegesen többen, mint a hasonló témával foglalkozó „akadémiai kutatókét”. Az ilyen témákat összegző folyóirat pedig sokezres példányszámban terjed. Nem a szakmának, a kutatóknak, hanem a hétköznapi embereknek szánják ezeket a szövegeket, az ő igényeik szerint születnek és válnak egyre népszerűbbekké.  – Kutatta Orbán Viktor személyi kultuszát is.  – Az én kutatásaim egy korábbi időszakra, a kétezres évekre vonatkoztak, 2009-ből voltak az utolsó adatok. Most nyilván másmilyen jelenségeket találnék, lényegesen összetettebbet és kontrasztosabbat. Abban az időszakaszban nagyrészt spontán, alulról jövő, szervesen kifejlődött hőskultusz volt Orbán körül, ami megjelent a társadalom szinte minden rétegénél. Volt akkor egyfajta messiásvárás, amelybe jól illeszkedett a politikai életben már két évtizede aktív, karizmatikus személyisége. Sok folklorisztikus elemet is tartalmazott ez a kultusz, mint a legkisebb fiú motívumát, aki szembement a regnáló hatalommal, aki megmaradt hétköznapi embernek, például hurkát töltött, focimeccsre járt. De az Orbán-mítoszt erősítette az is, hogy egy történelmi, szinte mitologikus pillanatban bukkant fel 1989-ben, mégpedig a „jók” oldalán és kimondta az akkor kimondhatatlan vágyat, a szovjet katonák kivonulásának követelését. Ez előny volt, hiszen a rendszerváltó időben a társadalomnak nagyobb igénye van olyan személyekre, akik irányt mutatnak az átalakulás útvesztőjében. Nem véletlen, hogy elsősorban akkor emelkednek ki a hősök, amikor jelentős társadalmi-politikai változások zajlanak.  – Az ellentábor gyűlölete is folklorizálódott. Orbán abban negatív mesehős lett, akihez minden rosszat kapcsoltak, és akiről gyalázkodó csasztuskákat szereztek. Ahogy az Orbán-hívek Gyurcsányról. – Ezek a kampányok és ellen-kampányok néha a törzsi vetélkedés jellegét öltik. A 2006-os és 2010-es kampány volt ebből a szempontból a leghevesebb. Akkor a két ellentábor úgy csapott össze, mintha két „törzsi kultúra” harcolt volna egymással, vagy egy vallásháborúban lettünk volna. Nem voltak átmenetek, csak jók és rosszak, hősök és antihősök mindkét oldal szemszögéből. Mellesleg ez sem a kortárs politika sajátossága: hősök és antihősök gyakran párban járnak. Tervezem, hogy visszatérek a témához, közel tíz évvel Orbán győzelme után. Kíváncsi vagyok, hogyan változott ez a kultusz. Lehet, hogy nehezebb lesz a kutatást elvégezni, talán nehezebben szólalnak majd meg az emberek. Az Orbán-mitológia is lehet, hogy más jelleget öltött, más narratívákkal, más antihőssel, vagy antihősökkel, akik ellen meg kell vívnia a mitikus harcot. – Van fogalma arról, kik az összeesküvés-elméletek hívei Magyarországon? Eljut közéjük?  – Általában nagyon kedves emberek, hihetetlenül segítőkészek, megnyílnak, egészen addig, amíg kiderül, hogy én nem hiszek az ő elméleteikben. Akkor lezárnak és onnantól kezdve magam is „zsidóbérenc-kommunista-szabadkőműves-antimagyar” összeesküvő leszek, vagy enyhébb esetben az ilyen körök által megtévesztett személy. Sokan közülük egyébként az értelmiséghez tartoznak, doktori címet viselnek, csak amiben megnyilvánulnak az nem biztos, hogy a saját szakterületük, például egy biológus, vagy egy orvos mond elméletet a magyar őstörténetről.  – Nem válik-e kiszolgáltatottá a társadalom, amelyet ellepnek a hasonló jelenségek? – Mindenképpen. Mert leegyszerűsített üzenetek árasztják el. És ezek nem mindig pozitív irányba hatnak. Ha például a legmagasabb szinten állnak elő azzal, hogy mi nem a halszagú rokonságot tartjuk, hanem a türkökhöz tartozunk, akkor nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb követelménnyé válik a rendcsinálás is ennek jegyében. Ezt persze a hétköznapi emberek nem feltétlenül érzik, csak a szűk értelmiséget izgatja. Globális jelenség a szélsőjobbra húzás, a populista tendenciák és a hasonló világmagyarázatok felbukkanása.

Névjegy

Povedák István (1976) kulturális antropológus, valláskutató. Tanított több külföldi egyetemen, jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoportjának a munkatársa. A Nemzetközi Etnológiai Társaság (SIEF) Vallásetnológiai Szakosztályának vezetője, a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság alelnöke, a Modern Mitológiakutató Műhely alapítója. Kötetei a kortárs hős és sztárkultuszról, az újpogányságról, a magyar újmitológiákról, valamint az alternatív világképekről és összeesküvés-elméletekről szólnak.