Áldás vagy átok a bérplafon?

A gazdasági igazságosság programként nem tűnt el, velünk él, ha mostanában Pesten sokat nem beszélünk is róla. Ahogy a legtöbb országban, nálunk is léteznek minimálbérek, és folynak viták a (garantált) minimum jövedelmekről. De vajon vannak-e, lehetnek-e viták a plafonokról, a maximált fizetésekről egyetlen országban, például nálunk?

Sokan azt hiszik, az ilyesmi értelmetlen, mert a gazdaság autonómiáját korlátozza. De sok országban, ahol egyébként szabadok a gazdaságok, mégis felülről korlátozzák az állami vagy a közszféra fizetéseit. Korábban ezzel a magyar szocialisták próbálkoztak, de nem hatottak meg senkit. Aztán az ötletet módosítva átvették az új kormányoldalon, de ez is keveseknek tűnt fel. Vajon meg lehetne-e csinálni valami hasonlót amolyan kísérletképpen a magánszektorban?

Azt tudjuk, hogy Európában a bérkülönbségek már nemcsak egyszerűen nagyok, hanem gyorsan nőnek is tovább. Ha a 90-es évek elején átlagosan a különbség a munkás és a vezető fizetése között az atlanti világban 60-70-szeres volt, ma már 130-150-szeres. Hogyan lehet ezt kezelni?

Elképzelhető-e, hogy a fizetések valamilyen minimumok és maximumok között helyezkedjenek el teljesítményektől függően (mégpedig úgy, hogy közben nemcsak a minimumokat, hanem a maximumokat is mozgatjuk)? Európában régóta létezik a hit, és most éppen Amerikában is terjed, hogy a kormányoknak itt valamit tenniük kellene a szabályozásban, a kiegyenlítődés érdekében. Nálunk azonban az ellenzék már évek óta reflexszerűen annyira államibeavatkozás-ellenes, hogy nem könnyű a progresszív oldalon e tekintetben valami effélét elfogadtatni, miközben más országokban általában támogatják az ilyesmit.

Egészében az amerikai elvi modellekben is elfogadhatóak a különbségek, ha azokat az innováció, a készségek, a tudás teremtik meg, de nem, ha azokat verseny nem generálja. Nálunk viszont a korrupción a hétköznapokban - a formális politikai vádak ellenére - senki sem lepődik meg. Ez abból is következik, hogy a jól látható, a tudásból, innovációból adódó különbségek amúgy minimálisak. És ismerjük el, nincsenek igazi, monetarizálható műszaki és tudományos innovációk olyan tömegben, hogy valamilyen ellenmintát jelenítsenek meg; onnan pénzt nemigen lehet szerezni.

Persze a felső határokon beépíthetők olyan biztonsági lépések a foglalkoztatásba, amelyek garanciát jelenthetnének, ha a fontosnak minősülő posztokon változnak a lojalitások. Új tulajdonosok, új irányvonal, vagy az idősödők fenyegetettsége esetében, ha a bérplafonokhoz valami biztonság is hozzárendelhető lenne, az elvben az érintetteknek is tetszene.

A bérplafon vitákban az ötlet ellenfelei az agyelszívásra, elmenekülésre is szoktak hivatkozni. De hát mennyire tarthatjuk ezt itt valóban veszélyesnek? Ki vándorol el, és milyen gyorsan, mennyi időre? Inkább a magas adókkal sújtott csúcskeresők, vagy a csúcsjövedelmeket kínáló vállalatok menekülnek el? Nálunk valószínűleg kisebb csoportokat érinthet csak a dolog, és ők hadd menjenek, ha valóban kimagasló topjövedelmeik lesznek. Csúcszongoristából vagy csúcsteniszezőből nincs olyan sok. De ha mégis lesznek, a többiek a példájuk nyomán jobban átlátják, mekkora a saját játékterük. És majd kiderül, hogy a státusz, a felelősség fontosabb, mint a fizetés.

Végül tisztul a kép, a vándorlást hol jutalmazzák, hol nem. Esetleg a nemzetközi nagyvállalatok vezetőit nem kifejezetten hozzák valahonnan, hanem a belső kínálatból emelik ki. Alul pedig hozhatnak peremvezetőknek fiatalokat. Itthon gyakran valójában a belső hozzáértést, a lojalitást jutalmazzák: a nomád szakember imidzsek korában a lojalitás, a hűség számít, ebből a készségből van kevesebb, ezt kell jobban elismerni. És ha már itt tartunk, a siker nálunk mennyire individuális, és mennyire kollektív? A véletlenszerű példák szerint a bejáratott társadalmi erőtér lényegesebb, a lojalitás a helyi nagyvállalathoz fontosabb, mint az egyéni sztárság.

És egy alapkérdés. Miért nincsenek ma olyan különleges nagyvállalati vezetők, mint a siker zálogaként szolgálók a késői államszocialista időkben Győrben, a gyógyszergyárakban, Bábolnán? Kik most a legendás, a sorból kilógó, elismert főnökök? Akik most eszembe jutottak, inkább már visszavonulófélben vannak: Bojár, Straub Elek, a gyógyszergyári vezérek. Az 1980-90-es évek hősei. Miért nincsenek új vezetőink? Vannak, de nem mutogatják magukat? Túl sok állami kapcsolat kell a sikerhez, vagy ha a karrier nemzetközi nagyvállalati, akkor a vállalat nem is szeretné, ha egy középvezetője otthon csillogna?

A ma egyetlen nemzetközileg is forgalmazott magyar vállalat alapítója, Richter Gedeon, a nagy vegyész 1944-45 fordulóján elmenekülhetett volna. De inkább vállalta a pusztulást. Nem hagyta a vállalatát: a csillagos házból is irányítani akarta. Ma kevés komoly nagyüzemünk van. A járműgyártást, a gyógyszeripart és az agrárprofilt - s talán a gyógyászati ipart - leszámítva kevés az olyan nagyvállalat, ahol egy egész pályán át a szektorban lehetne maradni. Itt kifizetődőbb afféle menedzser törzsekben, a közös védekezés és a támadások részeként mozogni országokon, régiókon belül. Ebből kilepni lehet, de nagy nemzetközi karriert befutni nem.

De lehet, hogy itt feleslegesen politizálunk. A magyarországi jövedelemviszonyokról az alsó középosztálynak már nincs elképzelése. A magáéhoz képest 8-10-szeres jövedelmek itthoni vagy külföldi - drága egyetem a gyereknek, luxusingatlan távoli tájakon - felhasználhatóságáról már fogalma sincs. Legfeljebb egy drága műtétet tud szükség esetén a családban elképzelni. S akinek nincs képe a napi gazdagságról, az nehezen reagálna pozitívan a jövedelmek bármilyen korlátozására is.

Ráadásul az ilyen jövedelempolitikákhoz kell egyfajta tartósabb bizalom az állam iránt. De nálunk az alsóbb középosztályban és annál is lejjebb eddig is probléma volt, hogy nehezen tudták történetileg leválasztani az államképet a kormányzatétól. Az ellenzéki sajtó stratégiailag bontja a kormányképet, de ezzel, bár nem feltétlenül akarja, bontja az állam iránti bizalmat is. A jövedelemszabályzás adókkal, kiegészítő juttatásokkal, a bevételek megcsapolásával még meghatározó módon ettől függ.

A felülről befolyásolt összegek ellenőrzését illetően a legtöbb tapasztalatunk a rögzített lakbérekről van. Természetesen sokan hiszik, hogy ez a politikai filozófia káros, mert a lakásállomány csökkenéséhez vezet. De ahol hosszú ideje létezik - például Németországban -, ezt a középosztálybeli tömegek (például a pályakezdő értelmiségiek) is támogatják. Nálunk viszont ez nem így megoldható kérdés, mert a lakásállomány kilenctizede saját tulajdonban van. Már el is felejtettünk "tanácsi" lakbérben gondolkodni.

A lakbérszabályozásból Európában viszont igen sokféle akad; a lakáselosztás racionalizálása, lakbérellenőrzés, szociális lakásgazdálkodás. Skandináviában, a hollandoknál és a briteknél meghatározó az állami szabályozás, máshol a “régi Európában” a lakásszektorban szerényebbek az állami beruházások. A hatékonyságot kétféleképpen mérik: a bérletek biztonságával, vagy a bérletek szabályozásának mikéntjével.

Ezekkel a szabályozási filozófiákkal a “felső” jövedelmek esetében is élhetnénk, és van, ahol a jövedelmek dinamikáját mérhetnénk, más esetekben pedig a min-max tér mozgását, vagy valamilyen középértékeit figyelhetnénk.

A részletekről a vita akár most elkezdődhet, de egészében nem hagyhatjuk ki a gazdasági siker és az igazságtalanság közötti kapcsolatok különböző változatainak megfontolását. Tudjuk, hogy az igazságosabb gazdaság nagyobb jólétet generál, és hogy a prosperitás több pénzt, több időt eredményez magukra, a családra és a közre. De az igazi kérdés az egyes tényezők összedrótozása, a jólét és az igazságosság összekapcsolása, a termelés és a fogyasztás összébb húzása lenne. És a magyar politikai osztálynak erre vonatkozóan, sajnos, az egyik oldalon sincsenek ötletei.