„Lehetsz új szomszéd te is, lehetek bármikor én is”

Publikálás dátuma
2018.10.17. 14:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Bevándorlók hétköznapi tárgyai mindannyiunk hétköznapjainak részévé lettek
„Ki hitte volna, hogy ilyen idők köszöntenek ránk? Ki gondolta volna, ráadásul itt a nagy Vásárcsarnokban, amely fennállásának 120 éve óta különleges tanúja a Közép-Európa számos nációjához tartozók eladóként vagy vevőként való rendszeres visszatérésének, vagy akár a városban való letelepedésének, valamint a Nyugat-Európai, vagy a világ egyéb tájáról való utasok idelátogatásának, ki gondolt volna olyan ostobaságot, hogy a külföldről érkezőt, bárki legyen is, rögtön a gyanakvás, a megvetés, a kirekesztés illesse, ne pedig az udvariasan nyitott vendégszeretetet előzékeny gesztusa?” – Závada Pál író e szavakkal nyitotta meg a Mesélő tárgyak című kiállítást a Vámház körúti Vásárcsarnokban. Az Új szomszédaink – Sokszínű Ferencváros című projekt keretében készült fotóinstalláció tizenöt képet prezentál, a kerület új lakóinak, „új szomszédainak” egy-egy személyes tárgyáról. A tizenöt tárgy tizenöt történetet is hordoz, amelyeket megismerve a néző saját emlékeit is felidézheti. A Nyugat-Afrikából származó táska, az egyiptomi focimez, vagy a szíriai kávéfőző mellett épp úgy állhatna akár nagyanyánk csipketerítője vagy étkészlete. A tárgyválogatás a kulturális sokszínűségre, a közösségek erejére, s az egymás iránti nyitottságra is felhívja a nézők figyelmét, ahogy azt tette Nick Thorpe a BBC tudósítója is megnyitó beszédében, kiemelve a másik iránti tisztelet és az ily módon összefonódó sorsok jelentőségét. S hogy miért is érdemes egy folyton változó városi lakókörnyezetben a szomszéd – a kezdetben talán idegen – felé fordulni, megismerni a történetét, s párbeszédet kialakítani? Závada Pál e kérdésre is megadta a választ: bármelyikőnk bármikor válhat az új szomszédaink egyikévé. Lehetsz új szomszéd te is, lehetek bármikor én is.  

Info

Mesélő tárgyak, (Új szomszédaink – Sokszínű Ferencváros című projekt) Vámház körúti Vásárcsarnok, Nyitva: november 10-ig.

Közösségérzés

A Ferencvárosi Közösségi Alapítvány ​június elején indította el “ÚJ SZOMSZÉDAINK – SOKSZÍNŰ FERENCVÁROS” című projektjét. Céljuk, hogy lehetőleg személyes hangú interjúkon keresztül is jobban megismerjék a IX. kerületben élő külföldieket és tapasztalataikat, hogy feltérképezzék azokat a helyszíneket, szervezeteket és programokat, amelyekhez már kötődnek, illetve amelyek kötődnek hozzájuk.   

Szerző

Leszólt modern klasszikusok

Publikálás dátuma
2018.10.17. 12:32

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A közízlés számára nehezen érthető művek vezetik a műkincspiac eladási sikerlistáját. Martos Gábor, a műkereskedelem elméleti szakértője arra keresi a választ új könyvében, mi állhat ennek hátterében.
Martos Gábor újságíró és képzőművészeti szakíró „Ilyet én is tudok” címmel írt új műkereskedelmi témájú kötetet, melynek bemutatóját az Art Market Budapest kortárs művészeti vásáron tartották. A fővárosi Millenárison Emőd Péter szakújságíró kérdéseire felelve a szerző László Zsófia művészettörténésszel közösen értekezett arról, miért bosszantó és miért felelőtlenség azt mondani egy képzőművészeti műalkotás előtt állva, hogy olyat, mint a kiállított mű, bizony maga is tudna. „Messze vezető téma az, hogy mit jelent a műalkotás megértése, mindenesetre elgondolkodtató, hogy azt nem szoktuk hallani, hogy egy más művészeti ágban készült alkotásra valaki azt mondja: ezt nem értem. Egy kortárs zeneművészeti munkára, például egy Ligeti-zeneműre vagy egy Kurtág-alkotásra a hangversenyteremből távozva nem illik azt mondani, hogy ilyet én is tudok. Pedig az amerikai zeneszerző, John Cage 4’33 című művét, amelyben a szimfonikus zenekar 4 perc 33 másodpercen keresztül ül a színpadon, anélkül, hogy bármit is tenne, úgy leverem, mint a szar” – kezdte nevetve Martos. A műkereskedelem elméleti kérdéseivel foglalkozó szakember – megszólalását a humor medrében tartva – azt is mondta, a Pitagorasz-tételt lehet érteni (bár maga soha nem volt matekzseni), elvileg a részelő tárgyeset szabályát is, sőt ezeket el is lehet mondani és magyarázni, adott esetben az egyén használni is képes ezt a jellegű tudását. „De mégis mi a túrót értsek azon, hogy a festett vásznon, egy sötét tájháttér előtt ül egy kicsit gülüszemű, dundi nő? Mit kell ezen érteni?” – tette fel a kérdést Martos. A válasz kézenfekvő lett volna, így Martos nem azt adta: Daniel Arasse húszoldalas képzőművészeti tanulmánya a Mona Lisa itáliai tájáról, a motívumismétlésről, da Vinci térképész múltjáról pusztán háttértudás. „Nem kell érteni” – ezzel már László Zsófia egészítette ki a beszélgetést. A művészettörténész felidézte azt, hogy a Joan Miró festményeiből nyílt, korábbi pesti tárlaton egy általa vezetett csoportnak, akik szerint a katalán mester gyermekrajz-jellegű munkákat készített, dühében a kezébe adott egy köteg papírt és színes tollcsomagot, mondván próbáljanak hasonlót alkotni. Az ilyen jellegű előítéletekért a közoktatás, valamint a vizuális nevelés hiánya a felelős, a beszélgetés résztvevői erről megállapodtak.  Műértés kapcsán a probléma ott gyökerezik, hogy nem arra kérdez rá a botcsinálta befogadó, hogy érzi-e magában az érzelmi viszony megteremtődését. „Az nem ér, hogy rávágom, hogy nem értem, vagy azt mondom, ilyet én magam is tudnék. Kizárólag akkor szabadna azt mondania a látogatónak, hogy nem érti, ha áll a festmény előtt tizenöt percet, gondolkozik rajta, és megpróbálja megérteni” – szögezte le Martos. A hatvanöt éves szerző huzamosabb ideje „ilyet én is tudok” címmel képsorozatot posztol a közösségi médiában olyan, elsősorban absztrakt, nonfiguratív alkotásokról, amelyek elképzelhetetlen pénzért kelnek el a világ nagy aukciósházaiban. Ezt, mint ahogyan a kötet első nyilvános debütálásakor elhangzott, rendkívül élvezi, leginkább azért, mert ezzel nemcsak felhívja az ismerősei figyelmét arra, hogy melyek a legdrágább képzőművészeti munkák, hanem bosszanthatja is őket. „Nézze meg, és csináljon egy ilyet, már ha tud, szoktam gondolni. És baromira élvezem azt, hogy megüti őket a guta” – árulta el nevetve. Hozzátette, hiába övezi általános értetlenség a modern alkotásokat, a nemzetközi műtárgy-kereskedelemben mégis rendre második világháború utáni művek kelnek el a leginkább csillagászati összegekért, és ez sarkallta a Typotex gondozásában megjelent könyv létrehozására. A világ tíz legdrágábban elkelt képzőművészeti alkotása között de Kooning, Pollock, Rothko, Picasso, Lichtenstein világháború után készült munkáit is megtaláljuk, bár a valaha kifizetett legdrágább összegért éppen da Vinci Krisztus-portréja, a Salvator Mundi kelt el. (A középkori mesterművet az abu-dzabi kulturális és idegenforgalmi minisztérium vásárolta meg 450 millió dollárért, tehát 120 milliárd forintért. A munka a tavaly nyílt Louvre Abu Dhabi múzeumban tekinthető meg.)  
A kötet megértéskísérletek mellett sorra veszi a sokmilliós műveket, amelyek kalapács alá kerültek az elmúlt időszakban, ennél fogva a világ legdrágább alkotásairól, de azoknak a megalkotóiról is képet kap az olvasó. A szerző korábbi munkája, a Műkereskedelem – Egy cápa ára hasonló módon, szintén a műtárgypiac és a műkereskedelem egyedi vonásait, működését járja körül, ennél fogva a két munka ikerkönyv, de mégsem egymás folytatása. A szerző 2011-ben az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájában PhD fokozott szerzett a szakterületéből (Magyarországon elsőként), a most megjelent kötet tulajdonképpen második doktori disszertációnak készült. Lapunk kérdésére elárulta, a két könyv megszületése rendkívül hosszú folyamat volt: „2000-től, amikortól – még a Népszava kulturális rovatvezetőjeként – elkezdtem intenzíven foglalkozni a műkereskedelem elméleti kérdéseivel, minden lépés ennek az irányába mutatott. Mondhatnám, minden efelé vezetett.”  Martos számít arra, hogy értő fülekre talál a munkája, és titkon azt reméli, talán megváltozik az a rossz magyar szokás, amely könnyedén és felelőtlenül leértékeli a kortárs nagy műveket. Erre minden esélye adott, ugyanis a Műkereskedelem – Egy cápa ára című munkáját összesen 1600 példányban nyomták, ebből 1400 körüli példányszám talált gazdára. „Azt gondolom, ez siker, hiszen ez az eladási szám ebben a témakörben nagynak számít. Sok olyan olvasta, akiket érdekel a téma. Jól esik, hogy több műgyűjtőtől, ilyesmi iránt érdeklődőtől kaptam jó visszajelzéseket, és azt is tudom, hogy bizonyos műkereskedők a kötet végén lévő függelék adatai-táblázatai miatt szinte kézikönyvként használják” – erősítette meg a Népszavának. Éppen emiatt került a mostani könyvbe az előző munka megjelenése óta eltelt öt év adataival kiegészített újabb függelék.

Új munka

Martos Gábor elkezdte az adatgyűjtést egy harmadik kötethez, amely szintén műkereskedelemmel foglalkozik. Ahogyan a „Ilyet én is tudok” az absztrakt művekre, úgy ez is a művészet egyik kiemelt szeletét fókuszálna. Ha a munka a tervek szerint 2023-ban megjelenik, akkor megvalósulna az „ötéves” trilógia elképzelése, hiszen a két korábbi munka megjelenése között öt év telt el.

Építészeti horrorfilm az összedrótozott Iparművészeti

Publikálás dátuma
2018.10.17. 12:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Az Iparművészeti Múzeum készülő rekonstrukciójának köszönhetően kiderült pár dolog a korabeli kivitelezésről és a korábbi felújításokról is: süllyedő falak és a lebegő homlokzat.
Rosszabb állapotban van az Iparművészeti Múzeum épülete, mint ahogy ezt eddig sejteni lehetett – derült ki kedden, amikor az épületszerkezeti vizsgálatok eredményeiről tájékoztatott az intézmény főigazgatója. Az épületbejárást megelőzően Cselovszki Zoltán egy bő húszperces filmet is bemutatott a sajtó képviselőinek, a látottakról mint építész vonta le a következtetést: ez horror, és meglehet, az akciófilmek sztárja, Arnold Schwarzenegger az épület megmentésére érkezett Budapestre. Igaz, ide egy szuperhős kevés, de az is igaz, a film végkifejlete sem volt hasonlítható a Pokoli toronyhoz vagy a Gyilkos felvonóhoz: nemcsak az Iparművészeti homlokzati kerámiaelemei, de a leszakadó párkányrészek sem csaptak agyon senkit. Pedig volt rá esély. Mint a főigazgató beszámolójából kiderült: tavaly október közepén jelezték az épületvizsgálatot végző szakemberek, hogy a homlokzat életveszélyes. Bár az épület a II. világháborúban, 1956-ban, illetve egy földrengésnek köszönhetően is megsérült, ennek fő oka már az épület 1896-os átadásakor is fennállt. Az Iparművészeti eredetileg a Postatakarékpénztár épületéhez lett volna hasonló, ám egyik tervezője, Lechner Ödön plusz pénzt tudott szerezni az épülőfélben lévő múzeumhoz. Akkor már majdnem elkészült a homlokzati falazat, amely az eredeti tervek szerint nem volt alkalmas épületkerámia fogadására. Erre mégis gyorsan rászerelték a kerámiaelemeket, amelyeket hol fémkampókkal, hol drótokkal erősítettek a tartófalhoz, amelynek a síkja hol beljebb, hol kijjebb van. Az épületkerámia nagyon sok helyen elvált a homlokzati faltól, függönyként lebeg a szerkezeti fal előtt.
A párkányzat is hasonlóan utólagos munka eredménye, amely ennek eredményeként külpontos lett, az időjárás hathatós közreműködésével pedig elkezdett billegni. De billegtek a tetőn az egykor kikötözött – mára eltávolított – embermagasságú díszítőelemek is. A díszített, öntött kőburkolatokon, az úgynevezett terazzókon is Lechner kortársainak sietős munkájának nyomát, repedéseket lehet látni. Ez nemcsak abból a szempontból jó hír, hogy a terazzorestaurátorok tudnak ezzel mit kezdeni – ez a repedés legalább nem statikai okokból keletkezett. Mert az épület egyébként süllyed is, sőt a hármas metró építése során az egész épületen áthaladó nagyobb törés alakult ki. Mi az, ami egyáltalán renden van az épületben? – kérdeztük a főigazgatót. − A belső szerkezetek általános állapota jó, és bár vannak viszonylag jelentősebb szerkezeti elmozdulások, nem mozdultak el szegecsek, tartanak a tartófalak – sorolta Cselovszki Zoltán. – Az pedig külön szerencse, hogy az épület acélvázas. 
Ám tartószerkezeti beavatkozások így is szükségesek lesznek. Több helyen új vasbeton keretek, vasbeton falak szükségesek a merevítéshez. Meg kell erősíteni és a talajvíz ellen injektálni (cementbelövelléssel megerősíteni) kell az alapokat – bár a pincét a 2000-es évek elején szigetelték, eszerint még mindig beázik. Több területen új alapozásra, megtámasztásra van szükség. A terheléseket új acélgerendázattal kell átvinni a főfalra, a kupola alátámasztását, vasbeton szerkezetét is meg kell erősíteni. Számos részen cserélni kell a korrodált födémeket, illetve meg kell erősíteni. Eddig a nagyobb kiállításokat (Cselovszki a Bigot-pavilont említette példaként) mindig statikai vizsgálat előzte meg a gyenge födém miatt, amelynek a teherbíró képességét most megdupláznák. Tény, az épületbejáráson az üreges födém látványa senkit sem perdített táncra, pedig az üvegcsarnok lehetséges jövője akár erre is késztettette volna a jelenlevőket. Iparművészeti múzeumokra jellemző, hogy akár egy palota könyvtárát, vagy kastély mennyezetét is beépítik az épületbe. Itt egy székely templom mennyezetét építették be az emeleti árkádjai alatt: ám most a restaurátorok megtalálták az eredeti, 1920 előtti szecessziós falfestést. A teljes rekonstrukciós terv szerint az üvegcsarnokot is régi szépségében állítanák helyre, nem kiállítótérnek, hanem étteremnek, boltnak, közösségi helynek. De ehhez már további plusz pénz – és kormányzati döntés – szükséges. A tavaly szeptemberben bezárt múzeum műtárgyainak eddig 60 százalékát szállították raktárba – mondta el még Cselovszki Zoltán. Nemzetközi felmérés szerint a műtárgyak 7 százaléka szokott sérülni szállítás során – jelenleg egy tárgy sem sérült a főigazgató beszámolója alapján. Remélhető, hogy a fennmaradó 40 százalék elszállítása nem rontja az eredményt.

Az Ős-Duna partján

Nemcsak a hármas metró építése miatt süllyedt meg az épület, hanem azért is, mert az Ős-Duna medrébe épült – állítják az Iparművészeti szakemberei. Annyi bizonyos, a Rákos-árok (Városárok) nagyjából a Nagykörút nyomvonalával megegyezően folyt, amelyet a XVIII. század közepétől kezdtek el feltölteni. Az Iparművészeti oldalában a Hőgyes Endre utcát emiatt hívták sokáig Rákos utcának.