Észtretérés

Marco Rossi szövetségi kapitány sem tudott csodát tenni a magyar labdarúgó-válogatott élén, de vele szemben még él a türelem.

Már a finnek elleni gyászos vereség után arra számítottam: Csányi MLSZ-elnök íziben meneszti Marco Rossi szövetségi kapitányt. Athén után pedig egyenesen biztos voltam benne, hogy a csereberés elöljáró felhúzza a szemöldökét. De még Tallinn után sincs útilapu az itáliai mester talpán, noha Pintér Attilát az első, tétmeccsen elszenvedett kudarc nyomán úgy rúgták ki, hogy csak úgy repült a szakvezetői pozícióból, míg Georges Leekenst még ma is átkozzák, jóllehet Rossinak hasonló hatása van a menthetetlennek tetsző magyar futballra, mint a fanfárokkal fogadott, majd egyhamar balgának minősített belgának. Észtországban épp az „egyhónapos" olasz edző említette: „Sokszor megkérdezem magamtól, én vagyok-e a legmegfelelőbb személy erre a posztra.”

Pedig ő konfetti és szerpentin kíséretében érkezett a válogatotthoz, igaz, nem tudni, miért. Hogy a Honvéddal bajnoki címet nyert, az nemzetközi tekintetben nem jelent semmit, hiszen tudjuk, a hazai élcsapatoknak nevezett együttesek milyen mérleget produkálnak évről-évre az európai kupák júliusi-augusztusi előszezonjában. S az is látható, mit ér Baráth vagy Eppel bevetése akár csak az észtek ellen... Valójában Rossi csupán annyival volt jobb helyzetben elődeinél, hogy beállíthatta a Bundesliga-törzsgárdista Willi Orbant. A lipcsei védőt aztán egy hét alatt sikerült kicsinálni... Athénban úgy szerelt, hogy az ellenfélnek adta a labdát, majd a beívelés után a földbe gyökerezve nézte, amint a felugró görög Mitroglu a hálóba fejeli a mérkőzés egyetlen gólját. Aztán Tallinban olyan védelem centrumában játszott, amely hármat kapott az észtektől.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, mert a balti ország válogatottja – a FIFA-világranglista 98. helyezettje India mögött és Líbia előtt – az előző nyolc találkozóján összesen szerzett három gólt, miközben hat meccsen egyetlen egyszer sem köszönt be vetélytársának. Ennek figyelembe vételével az észtországi 3-3 talán még az athéni 0-1-nél is nagyobb blamázs (sőt még az andorrai, luxemburgi, kazahsztáni katasztrófa-sorozatba illő tamperei 0-1-gyel is konkurál), pedig Novák Miklós, a feltétlenül kormánypárti Magyar Idők szakírója is ekképpen számolt be arról, hogy a néptelen Karaiszkakisz stadionban milyen körülmények között kapott ki a válogatott: „Minden idők valószínűleg leghangulattalanabb athéni mérkőzésén minden idők egyik leghaloványabb görög csapatával szemben.” Aztán azt is írta: „Olyan miliőt árasztott az aréna, mint a Népstadion másfél évtizede, a magyar futball legreménytelenebb korszakában.” Majd kollégája, Szilágyi László Tallinnban megállapította: „Még a C is magas nekünk.” (A C a kontinens jó részén meglehetősen csekély presztízsű Nemzetek Ligája harmadosztálya – a szerk.) Ebből viszont az következik, hogy épp olyan kilátástalan a magyar labdarúgás, akár másfél évtizeddel ezelőtt.

További dilemma: vajon a két újságírónak nem kell-e ugyanúgy a lapáttól tartania a vakmerő kritika után, mint a hamar meghasonult Rossinak?

A nélkül, hogy az olasz trénert a világszerte elismert Jenei Imréhez hasonlítanám, eszembe jut egy történet a kilencvenes évek elejéről. Jenei akkor érkezett magyar kapitánynak Nagyváradról, és azt kérdezte Lakat T. Károlytól, valamint jómagamtól: mire számítunk tőle? Mondtuk: hiába, hogy a szomszédból jött, nem tudja, mire vállalkozott. Határozottan replikázott: „Olyan csapat még nem volt, amelyen Jenei Imre ne hagyta volna ott a keze nyomát.” Majd néhány hónappal később, a svédektől elszenvedett mindössze 2-1-es stockholmi vereség után a szálloda halljában mellénk ült, és letörten említette (akkor már tegeződtünk): „Igazatok volt. Tényleg mintha itt sem lennék.”

A magyar futball jelene és jövője továbbra sem a kapitánytól függ. Az idáig ajnározott Rossi feloldozásának a legcsekélyebb szándéka nélkül kijelenthető: jöhetne ide Pep Guardiola is, megbukna mindjárt. (Az ő szerződtetése persze lehetetlenség, mivel a katalán nagymester nyilvánvalóan nem vállalná a képtelen feladatot.) Most az itáliai ügyeletesről derült ki, hogy csodák nincsenek, a puncstorta nem állítható elő sütőpor, liszt, cukor vagy rumaroma nélkül.

Minálunk nemhogy az összetevők hiányoznak, de még cukrászt sem találni...

Csak máz van dögivel.