Egy szív nélküli kormányzás

Ha az emberi sorsok, döntések bonyolultságáról és kiszámíthatatlanságáról, esetleg a rendszerváltás következményeiről vagy az újkapitalizmus „társadalmi költségeiről” akarunk valami olyasmit megtudni, amit évtizedeken át el kívánt takarni előlünk a politikai osztály, akkor beszélgessünk egy hajléktalan honfitársunkkal. Már amennyiben lesz még benne annyi bizalom, hogy szóba áll velünk, hogy nem azt gondolja a „jól öltözöttről”, hogy az a regulázás szándékával közeledik felé. Ez a privilégium azonban a munkájukat megalázóan kevés bérért végző szociális munkásokon kívül egyre kevesebbeknek jár, és ezért minden felelősséget a politikai döntéshozók és mi viselünk. 
Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani munkatársa az Abcúgon hétfőn megjelent interjújában a következőképpen fogalmaz: „Van egy furcsaság, két éve készítettünk egy reprezentatív adatfelvételt a lakosság körében, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek döntő többsége inkább segítené a hajléktalanokat, mint büntetné. Miközben a többség azt is gondolja, hogy a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, hogy eltűnjenek az utcáról.” 
Ez kétségkívül ellentmondás, amelynek feloldásában most az Orbán-kormány segédkezik. És van is bennem egy félelem, hogy a hétfőn életbe lépett, az utcai hajléktalanságot betiltó jogszabállyal egy idő után a magyar társadalom jelentős része azonosulni fog: „persze, ez így nem megoldás, de az sem volt az, ami eddig az utcán volt”. Ha ez a(z ismert) közvélekedés egyre erősebbnek bizonyul, úgy a kormány elérte célját: a választók egy része honorálja a kezdeményezést, közvetve pedig csökken egy újabb társadalmi csoport problémáival való azonosulás mértéke, sértve ezzel a társadalom szolidaritási hálóját. 
A hajléktalanságra vonatkozó dehumanizáló diskurzus kialakulása és érvényesülése nem magyarországi sajátosság, és az államról való gondolkodásban évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett általános paradigmaváltás eredménye is. A jóléti állam társadalompolitikájának felfüggesztésével a társadalmi egyenlőtlenség és a kirekesztés problémáit is egy egészen eltérő szempontrendszer mentén ítéljük meg: míg korábban a büntetőpolitikát szociálpolitikai megfontolások határozták meg, addig napjaink magyarországi gyakorlatában – már ami a hajléktalanságra vonatkozik – a büntetőpolitika a szociálpolitika keretei között értelmezendő. 
Az új „szociálpolitika” büntetőcentrikus előretörése a következő racionalizálható alapra épült: „Az egyenlőtlenség növekedése egyébként mindenkiben növeli a félelmet, mert a »láthatóvá« vált szegénység felkelti a »veszélyes osztály« képzetét, amellyel szemben állami, hatósági védelemre számítanak. Másrészt a növekvő egyenlőtlenség egy egyre individualizálódóbb társadalomban új típusú integrációra ösztönöz. A politikusok mindebből tőkét kovácsolnak. A társadalmi konszenzust az egyre szélesedő állami kontrollban és a szigorúbb büntetésekben vélik megtalálni” (Gönczöl Katalin). 
A szociális állam korábbi szerepéhez képest jelentéktelenné válásával, a gazdasági állam fokozatos háttérbe szorulásával tehát a büntető állam került előtérbe. Ennek következtében a „biztonság” tartalma is alapvetően változik meg: immáron nem egzisztenciális (szociális, jövedelembeli, oktatási, egészségügyi, stb.), hanem kizárólag fizikai értelemben került meghatározásra, mely egyben a közérdekű cselekvés prioritásává is vált. Míg a neokonzervatív fordulat előtt a börtön a társadalom védelmi mechanizmusinak részét képezte, addig az új „szociálpolitika" a „társadalom perifériájára kiterjesztett kontrollrendszer szerves részének” tekintette (Gönczöl Katalin).
Az 1970-es években mindinkább a neoliberális konszenzus létrejöttének irányába mutató folyamatok a tartós „államtalanítás” állapota következtében csak felerősödtek. A bérmunkaviszony bizonytalanná válása, a munkaszervezeti modellek átalakulása, a deregulált kapitalizmus és a modernitás szerkezetváltása még inkább felerősítették a szorongás tendenciáit. Az új individualizációs hullám egyszerre esély az egyén kiteljesedésére, másrészt szorongást kelt. A fenti korszakváltás és a késő modernitás teremtette bizonytalanságok – mint a gazdasági, szociális és kulturális elbizonytalanodás – összekeverednek a bűnözéstől való félelemmel, s így az állami büntetőpolitika erősítése napjaink egyik válasza is, afféle szorongásmenedzsment.
Az Orbán-kormány is ilyen módon „kezeli” az állampolgárok elvesztett mindennapi biztonságérzetét, illetve a szociálpolitikai védőháló hiányát. Ahogyan Gurály fogalmazott: „Az embereknek alapvetően a sikertelenség jut eszükbe egy hajléktalan láttán: valami nem sikerült az életében, ő is jobbat, mást akart. Tudják, ha valaki kifekszik az utcára, akkor ő már mindent feladott. Automatikusan magukra vetítik ezt a helyzetet, ez okozza igazából a stresszt bennük.”
Az Orbán-kormány ebben az értelemben ismeri az emberi lelket, de nem a lelkek megmentése, hanem szembeállítása a „szociálpolitikájának” ismérve. És innentől minden világos.
2018.10.17 09:00
Frissítve: 2018.10.17 09:18

Töretlen fejlődés

Bumfordian bájos fejlődési vonulatát tapasztalhatjuk a NER kormánya számára szokatlanná és – vélhetőleg – idegesítővé, sőt nyugtalanítóvá váló sorozatos tüntetések narrációjának. Míg az átkosban az ilyesmi még nagyjából úgy hangzott, hogy „hosszú hajú huligánok” voltak a minden lében kanalak, a NER jelenlegi csúcsminisztere legutóbb ekképp fogalmazott: „szűk kisebbség agresszív fellépése” és „Soros kitartottak” műve az egész.
De szerencsére a narráció evolúciója itt még nem rekedt meg. Kitűnő jellemzést adott a tüntetőkről a jelenlegi Paks-miniszter is, mondván: „Ami az elmúlt napok tüntetés- és felfordulás sorozatát illeti, azt mondhatom, hogy én nem munkásokat látok a Parlament előtt, vagy az utcákon, hanem fiatalokat, akik szerintem egy napot se dolgoztak eddig”. Amit egy ilyen jeles szakférfiú nyilván már a képernyőkről leolvasva is biztonságosan megállapítani képes.
A függetlennek mondott Volner János mindezt az állatvilágban is pozicionálta: „piócaként kapaszkodtak rá a munkavállalók teljesen jogos érdekvédelmi harcára: az egyesült ballib csürhe a Kossuth téren rombolt”; aztán lett ebből még magyar- és keresztényellenes patkánylázadás is. Egyszóval a magyar nyelv minden szépsége és ereje megcsillan ezekben a fennkölt nyilatkozatokban.
Ezen a ponton azonban már beszállt a narráció evolúciójába a Demokrata c. papíripari termék mozgalmas mozgalmi múltú főszerkesztője is, aki a tüntetőket illetően ezt találta kinyilatkoztatni: „elnézést, de azt kell mondjam, ettől a csürhétől ...” Ami most ily módon kiszakasztatott magasztos szövegének környezetéből, de a felelősen gondolkodó NER hírolvasók bízvást megfejtik az értelmét így is (már ha tudnak különbséget tenni konda és csürhe között).
A fejlődés itt sem állott meg. A Párt 5. tagkönyvese mindezt meg is koronázta emígy: „Azt hiszem, kezd elég lenni ezekből. Az őrjöngő, felakasztással fenyegető, törő-zúzó szar lumpenprolikból, meg az ennek örvendező médiagecikből, Soros-csicskákból, mama kedvenceiből, fröccsöntött forradalmárokból. Készüljetek!”
No, ez már világos beszéd, ezzel kellett volna kezdeni, és nem össze-vissza finomkodni a magyar nyelv ékességeivel. Itt az idő, nincs mese, tessenek készülni!
Szerencsére azonban a másik oldalon is mutatkoznak jelei a fejlődésnek. Ezen jelek némelyike már megjelent, mások még váratnak magukra. Például olyanok, hogy akik eddig kértek engedélyt felvonulásra, egyszer csak majd nem kérnek. Hanem felvonulnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nem kérnek engedélyt félpályás útlezárásra sem, hanem lezárnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nemcsak félpályás, hanem egész pályás lesz a lezárás. Azután majd egyszer csak egy egész műszak (pl. éjszakás) nem megy be a munkahelyére, és nem veszi fel a munkát. Amivel egy folyamatos üzemben működő gyár termelése azonnal leáll. Aztán egyszer csak pajkos autóvezetők körbe-körbe kergetőzgetnek a körforgalmakban, amivel pillanatok alatt megállítják a forgalmat. És még csak nem is szabálytalanok!
A fejlődés – mint látható – megállíthatatlan, a jövő meg beláthatatlan.
De azt már nem evolúciónak fogják hívni, hanem revolúciónak.
2019.01.21 09:32
Frissítve: 2019.01.21 09:35

Kuba, a haza és a haladás

Hatvan éve, 1959 januárjában vonultak be a Fidel Castro vezette forradalmárok Havannába. Alighanem ez volt az első olyan forradalom, amely a televízió jóvoltából vált világeseménnyé. A tudósítóknak nem kellett a tömeg „leírhatatlan lelkesedéséről” beszélni, a tévékamerák olyan össznépi örömünnepet mutattak, amelynek hitelességét nem lehetett kétségbe vonni. 
Az elkergetett diktátor, Fulgencio Batista korrupt rendszerét a legtöbb kubai utálta, és már az amerikaiak sem bánták a bukását. Úgy gondolták, hogy a földbirtokosi családból származó, ügyvédnek tanult Castro majd mond néhány forradalmi hangulatú beszédet, aztán az elődeihez hasonlóan megbékél azzal a ténnyel, hogy Kubában minden az Egyesült Államok tulajdonában van. Kaszinók, szállodák, gyárak, olajfinomítók, telefontársaságok – arányosan megosztva a maffia és a komoly nagyvállalatok között. 
Az első hónapokban Fidel még latinos angolsággal elismételgette, hogy ő egyáltalán nem kommunista, és Washingtonba is ellátogatott. Aztán mégis szembefordult az Egyesült Államokkal, és szovjet segítséggel megteremtette az amerikai kontinens első szocialista államát. 
Az első három évtizedben Kuba a Szovjetunió szövetségese és gazdasági értelemben kitartottja lett. A CIA kudarcba fulladt kísérletei a sziget megszállására és Fidel meggyilkolására jó ürügyet teremtettek a belső elnyomáshoz. Castro ugyanakkor nem a vasfüggönyben, hanem a kivándorló hajókban hitt: akiknek nem tetszett a rendszere, azokat átpakolta Floridába. Még ellenfelei sem tagadhatják, hogy megszüntette az írástudatlanságot, latin-amerikai viszonylatban jó egészségügyet és oktatást teremtett a népe számára. A születéskor várható élettartam elérte, egyes években valamivel meg is haladta az USA átlagát. Ez sok, amúgy nem kommunista amerikait is az ingyenes állami egészségügy hívévé tett. Kuba egy időben saját forradalma katonai exportjával is megpróbálkozott, de ezek a kísérletei elbuktak. Nagyobb sikert ért el az orvosai exportjával. Venezuelában például az orvost addig sohasem látott szegénynegyedekben a kubai doktorok megjelenése készítette elő a talajt Chavez választási győzelméhez.
A Szovjetunió összeomlása és az európai szocializmus kudarca után sokan megjósolták Fidel Castro és a kubai rendszer bukását. Az elmúlt három évtized azonban bebizonyította, hogy a kubai modell az oroszoktól érkező anyagi támogatás nélkül is fenntartható. Gazdasági nehézségek és a szabadságjogok korlátozása árán, de hát Latin-Amerikában a kubainál súlyosabb gondokra és kegyetlenebb elnyomásra is megannyi példát láthatunk. A stabil kormányzással és az óvatos reformokkal sikerült megvédeni a rendszert, amely amúgy kényszerűségből, az energiahordozók hiánya miatt élen jár a környezetileg fenntartható fejlődésben.
Európában sokan megfeledkeznek arról, hogy a világ népességének közel egynegyede ma is kommunista pártok által vezetett, szocialistának nevezett rendszerekben él. Kínát, Vietnamot és más ázsiai országokat persze nehéz összehasonlítani Kubával. De annyiban megegyezik a történelmük, hogy a nyugati hatalmak mindegyikben kegyetlen elnyomóként és gátlástalan kizsákmányolóként léptek fel. A nemzeti függetlenségért vívott harcot mindenütt a kommunisták és szövetségeseik vezették, akik a mai napig erősen nemzeti retorikát használnak. Elsősorban ez ad nekik tartós legitimitást. Míg Közép-Európában a kommunizmus egy a térségünknél elmaradottabb külső hatalom – a Szovjetunió – kiszolgálását jelentette, addig ezekben az országokban modernizációt hozott a központosított fejlesztési politika. A szocialista elvek dogmatikus érvényesítése sok kárt is okozott, de az egészségügy, az oktatás és az elemi létfeltételek jobbak lettek.
A szocializmus és a kapitalizmus ideológiailag ellentétes fogalmak, de gazdaságilag megannyi árnyalat van köztük. A kínai és vietnami vezetők láthatóan ügyesen variálják ezeket. Az új, a magántulajdont legitimáló alkotmány februárra várható elfogadásával a kubai vezetők is erre készülnek. A piacgazdasági reformoktól függetlenül ugyanakkor kevés kubai szeretné visszaállítani az amerikai hegemóniát, hiszen a szigetország egész eddigi történelme a spanyolok és a jenkik elleni szabadságharcról szól. 
A hatvan esztendővel ezelőtti forradalom romantikája elenyészett, és a szocializmus mai hívei sem a kollektív cukornád-aratásban látják a baloldali gondolkodás lényegét. De így is történelmi tény marad, hogy egy kicsiny, elmaradott és korrupt függőségben tartott ország pár tucatnyi fiatal forradalmár vezetésével szakítani tudott a világ leghatalmasabb államának a kényszerű gyámságával. Fidel Castróról sok rosszat is el lehet mondani. De a kelet-európai progresszióval szemben számára a „haza vagy haladás” dilemmája értelmezhetetlen volt, számára a kettő végzetesen egyet jelentett.
2019.01.21 09:31
Frissítve: 2019.01.21 09:34