Egy szív nélküli kormányzás

Ha az emberi sorsok, döntések bonyolultságáról és kiszámíthatatlanságáról, esetleg a rendszerváltás következményeiről vagy az újkapitalizmus „társadalmi költségeiről” akarunk valami olyasmit megtudni, amit évtizedeken át el kívánt takarni előlünk a politikai osztály, akkor beszélgessünk egy hajléktalan honfitársunkkal. Már amennyiben lesz még benne annyi bizalom, hogy szóba áll velünk, hogy nem azt gondolja a „jól öltözöttről”, hogy az a regulázás szándékával közeledik felé. Ez a privilégium azonban a munkájukat megalázóan kevés bérért végző szociális munkásokon kívül egyre kevesebbeknek jár, és ezért minden felelősséget a politikai döntéshozók és mi viselünk. 
Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani munkatársa az Abcúgon hétfőn megjelent interjújában a következőképpen fogalmaz: „Van egy furcsaság, két éve készítettünk egy reprezentatív adatfelvételt a lakosság körében, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek döntő többsége inkább segítené a hajléktalanokat, mint büntetné. Miközben a többség azt is gondolja, hogy a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, hogy eltűnjenek az utcáról.” 
Ez kétségkívül ellentmondás, amelynek feloldásában most az Orbán-kormány segédkezik. És van is bennem egy félelem, hogy a hétfőn életbe lépett, az utcai hajléktalanságot betiltó jogszabállyal egy idő után a magyar társadalom jelentős része azonosulni fog: „persze, ez így nem megoldás, de az sem volt az, ami eddig az utcán volt”. Ha ez a(z ismert) közvélekedés egyre erősebbnek bizonyul, úgy a kormány elérte célját: a választók egy része honorálja a kezdeményezést, közvetve pedig csökken egy újabb társadalmi csoport problémáival való azonosulás mértéke, sértve ezzel a társadalom szolidaritási hálóját. 
A hajléktalanságra vonatkozó dehumanizáló diskurzus kialakulása és érvényesülése nem magyarországi sajátosság, és az államról való gondolkodásban évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett általános paradigmaváltás eredménye is. A jóléti állam társadalompolitikájának felfüggesztésével a társadalmi egyenlőtlenség és a kirekesztés problémáit is egy egészen eltérő szempontrendszer mentén ítéljük meg: míg korábban a büntetőpolitikát szociálpolitikai megfontolások határozták meg, addig napjaink magyarországi gyakorlatában – már ami a hajléktalanságra vonatkozik – a büntetőpolitika a szociálpolitika keretei között értelmezendő. 
Az új „szociálpolitika” büntetőcentrikus előretörése a következő racionalizálható alapra épült: „Az egyenlőtlenség növekedése egyébként mindenkiben növeli a félelmet, mert a »láthatóvá« vált szegénység felkelti a »veszélyes osztály« képzetét, amellyel szemben állami, hatósági védelemre számítanak. Másrészt a növekvő egyenlőtlenség egy egyre individualizálódóbb társadalomban új típusú integrációra ösztönöz. A politikusok mindebből tőkét kovácsolnak. A társadalmi konszenzust az egyre szélesedő állami kontrollban és a szigorúbb büntetésekben vélik megtalálni” (Gönczöl Katalin). 
A szociális állam korábbi szerepéhez képest jelentéktelenné válásával, a gazdasági állam fokozatos háttérbe szorulásával tehát a büntető állam került előtérbe. Ennek következtében a „biztonság” tartalma is alapvetően változik meg: immáron nem egzisztenciális (szociális, jövedelembeli, oktatási, egészségügyi, stb.), hanem kizárólag fizikai értelemben került meghatározásra, mely egyben a közérdekű cselekvés prioritásává is vált. Míg a neokonzervatív fordulat előtt a börtön a társadalom védelmi mechanizmusinak részét képezte, addig az új „szociálpolitika" a „társadalom perifériájára kiterjesztett kontrollrendszer szerves részének” tekintette (Gönczöl Katalin).
Az 1970-es években mindinkább a neoliberális konszenzus létrejöttének irányába mutató folyamatok a tartós „államtalanítás” állapota következtében csak felerősödtek. A bérmunkaviszony bizonytalanná válása, a munkaszervezeti modellek átalakulása, a deregulált kapitalizmus és a modernitás szerkezetváltása még inkább felerősítették a szorongás tendenciáit. Az új individualizációs hullám egyszerre esély az egyén kiteljesedésére, másrészt szorongást kelt. A fenti korszakváltás és a késő modernitás teremtette bizonytalanságok – mint a gazdasági, szociális és kulturális elbizonytalanodás – összekeverednek a bűnözéstől való félelemmel, s így az állami büntetőpolitika erősítése napjaink egyik válasza is, afféle szorongásmenedzsment.
Az Orbán-kormány is ilyen módon „kezeli” az állampolgárok elvesztett mindennapi biztonságérzetét, illetve a szociálpolitikai védőháló hiányát. Ahogyan Gurály fogalmazott: „Az embereknek alapvetően a sikertelenség jut eszükbe egy hajléktalan láttán: valami nem sikerült az életében, ő is jobbat, mást akart. Tudják, ha valaki kifekszik az utcára, akkor ő már mindent feladott. Automatikusan magukra vetítik ezt a helyzetet, ez okozza igazából a stresszt bennük.”
Az Orbán-kormány ebben az értelemben ismeri az emberi lelket, de nem a lelkek megmentése, hanem szembeállítása a „szociálpolitikájának” ismérve. És innentől minden világos.
2018.10.17 09:00
Frissítve: 2018.10.17 09:18

A szabadkai szép szavak hete

Azt állította Orbán Viktor (Szabadkán, a közös magyar-szerb kormányülés után), hogy ő mindig szeret világosan fogalmazni, és hogy „Szerbia a szerbeké.” 
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak a szerbeké, hanem az ott élő magyaroké is. Hogy lehet, hogy éppen Orbán feledkezik meg erről? Vagy nem feledkezett meg, csak szerb politikusok előtt beszélt? Világosan fogalmazva. 
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyancsak Szabadkán), hogy „ha nem lenne Közép-Európa, akkor nem lenne növekedés az Európai Unióban.”
Ezzel szemben a (már sokszor elismételt) tény az, hogy ez abszolút nem igaz. Kétségtelen, hogy Közép-Európa gazdasága gyorsabban fejlődik, de 2018-ban az Európai Unió GDP-je 2 százalékkal nőtt, ezen belül pedig a 19 tagú euró-övezeté – amelybe nem tartozik bele Lengyelország, Csehország, Magyarország és Románia – 1,9 százalékkal. Ki érti ezt? Orbán biztos nem. 
Azt állította Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég munkatársa (az M1 kormánytévében), hogy Magyarország geopolitikai súlyához mérten sokkal jobban teljesített az Európai Parlamentben, és olyan csatákat tudott megnyerni, amikről sokan álmodni sem mernek.
Ezzel szemben a tény az, hogy geopolitikai súlyunkhoz mérten ugyan valóban állandó szereplők voltunk, csak éppen a csatákat a kormány nem nyerte meg, hanem látványosan elvesztette. Az Európai Parlament például kétharmados többséggel ítélte el a jogállam lebontását Magyarországon, és javasolta a szankciókat tartalmazó hetes cikkely alkalmazását. Erről tényleg sokan nem mertek álmodni sem, aztán mégis sikerült. 
Azt állította Gulyás Gergely miniszter (szokásos sajtótájékoztatóján), hogy az a 300 milliárd forint, amit Magyarország a határvédelemre költött, magyar költségvetési forrásból ment, ebből semmit nem térített meg az Európai Unió.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Bizottság idén februárban 20 millió eurót ítélt meg Magyarországnak a határvédelem támogatására, de már korábban, 2015-ben is felajánlottak 6 millió eurónyi külön összeget, ám ennek akkor csupán az egyharmadát vette igénybe a magyar kormány. Ami meg az állítólagos 300 milliárdot illeti, jellemző, hogy már két évvel ezelőtt, 2017-ben 270 milliárdról beszélt Orbán Viktor, miközben 2015-ben, a menekülthullám csúcsán a válság kezelése 85 milliárdba került, és ebből a határzár építése 12,6 milliárd forint volt. Hogy ebből hogyan lett 300 milliárd, azt legföljebb az ügyes könyvelők tudnák megmondani. Ha mernék.  
Azt állította Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója (aki ezúttal is az M1 kormánycsatornán adott belbiztonsági tanácsokat), hogy valamennyi migrációs csatornán emelkedett az Európába érkezők száma.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem emelkedett, hanem tovább csökkent. Tavaly az év első három hónapjában mintegy 19 ezer menekült vagy migráns jött Európába a tengeren át vagy szárazföldön, idén április közepéig pedig csak 17 és félezer. Az én belbiztonsági tanácsom mindössze annyi: próbáljunk a tényekhez ragaszkodni.
2019.04.20 09:04
Frissítve: 2019.04.20 09:05

Nyuszi, talán beteg vagy?

Valami baj lehet idén a nyúllal. Nem igazán jól alakul a húsvét. Van ilyen, hiszen még a gyerekdal is azon aggódik: „Nyuszi, talán beteg vagy?” Természetesen nem a Nagyhét elején lángra lobbanó Notre Dame félelmetes látványán ízetlenkedem. Az szívszorító dráma volt, ám a tűzoltók küzdelme, a Párizs népét összekovácsoló aggodalom, a segítségre mozduló világ, a francia Muzulmán Szövetségtől a Mazsihiszig, Szegedtől Fehérvárig felajánlott adományok emelkedetté és hősiessé tették. De itthon sikerült a tragédiát komédiává silányítani. Nálunk a nyuszi nem áll a helyzet magaslatán, csak ül a fűben és szundikál, nem gondoskodik az ünnep méltóságáról.
Az alaphangot a miniszterelnökhelyettes adta meg. Kerek-perec kinyilatkozta: a hibás „az a Franciaország, amely megtagadta saját történelmét, saját kereszténységét és hitét”. Épp csak nem tette hozzá: úgy kell nekik! Na persze bűnrészes az egész nyugati kultúra, amelyet -szemben a makulátlan magyar kurzussal - „az apokaliptikus értékvesztés” mételyez. Ez, gondolom, főleg abból áll, hogy sehogy sem bírják respektálni a NER erényeit, és európai ügyészséget meg egyéb istentelen dolgokat forszíroznak. A legsátánibb tettük állam és egyház szétválasztása, amiből aztán egyenesen következik a templomok leégése. Az nem világos, hogy mindez Isten büntetése avagy Semjén gyanúja szerint a tatarozáson spóroló állam szűkkeblűsége, de mindegy is. Ha már a migránsokat sehogy sem sikerült belekeverni, akkor legalább üssük Macront és az átkos liberalizmust. „Ebben a francia szekularista, egyházellenes politika vastagon benne van.” Ha egy picivel több energiát szán rá, simán eljuthatott volna odáig, hogy maga Macron gyújtotta fel a katedrálist. Ha már Soros nem járt arra. Bár lehet, hogy ő fizette a gyújtóst.
E logika erejét némiképp apasztja, hogy ugyanaznap az iszlám szent helyén, a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetben is tűz volt (ott sem először). Az iszlám pedig kevésbé hajlamos egyház és állam szétválasztásának rút bűnébe esni, nem világos tehát, Isten miért büntette őket is. És Macront sem látta senki aznap arra járni, kezében hanyagul lóbálva egy nagy doboz háztartási gyufát. Azt már nem is említem, hogy rá két napra a Baross utcában is kigyulladt egy ház tetőszerkezete, pedig a mi kormányunk úgy védi a kereszténységet, hogy még.
Persze nem kell, hogy mindennek értelme legyen. Ha már húsvét meg nyúl, emlékezzünk csak a „Hová mész te kis nyulacska…” kezdetű dalban az „ingyom-bingyom táliber”-re, aminek megfejthetetlensége egész gyerekkoromat befelhősítette. Ez a szegény Semjén meg azt hitte, felnőttként is így kell beszélni, ez a norma. Senki se lepődjön meg, ha egyszer a Parlamentben rákezd az „apacuka fundaluka”-ra.
Nála dúsabb fantáziájú újságírók továbbfejlesztették az elméletét, és bravúrosan megoldották, ami neki még nem sikerült: belekombinálták a migránsokat és migránssimogatókat. Az egyik lap egy hasonló szellemű amerikai forrást tovább színezve az egyik fotón egy sisakos tűzoltó árnyékát turbános arabnak vélte látni. Egy másik teljes pompájában kibontakoztatta a smucig szekuláris állam semjéni teóriáját: a pénzt „biztos, hogy a liberálisok sokallották…Kell a pénz másra, pl. mások integrálására.” Az sem véletlen, hogy a Notre Dame már a francia forradalom alatt is majdnem megsemmisült, „akkor, amikor mindaz elkezdődött, ami Európa mai pusztulásához, rombolásához, leépüléséhez, identitásvesztéséhez, rémséges elpuhulásához, elöregasszonyosodásához vezetett.” Ezt az (elpuhult és leépült) elöregasszonyosodást csak azért nem kérem ki magamnak az érettebb hölgyek nevében, mert nem érek rá. Sürgősen meg kell keresnem a Bourbonokat: azonnal jöjjenek vissza! Ha nincs forradalom, még mindig ők uralkodnának, és akkor sem tűzvész, sem Macron. Milyen szép húsvétunk volna! 
Így viszont a liberalizmus még a legújabb locsolóversekben is szóba kerül. Új műfaj született: a húsvéti politikai rigmusoké, tele van velük a net. Van, ami a helyes irányba orientál: „Nem vagyok én liberális,/ Ezért vagyok ideális./ Szabad-e locsolni?”Nem hallgathatom el azonban, hogy vannak egészen rosszindulatúak is: „Zöld erdőben jártam,/ Tiborcz Istvánt láttam./ A sötétben nem látok,/ Gyere, gyújtsál világot!” Ugyanerre a rigmusra egy jobbikos drukker: „Svéd erdőben jártam,/Semjén Zsoltot láttam,/Lelőtte a nyuszikát./ A Jobbiknak puszikát!” Jellemző a közmorál hanyatlására, hogy még az ártatlan egészségügyi panaszokra is („Kék erdőben jártam,/ Zöld ibolyát láttam./ Holnap megyek a szemészetre!”) olyan negatív kommentek érkeznek, mint „hüvelygombára rövidebb a várólista!” meg „orvos legközelebb Bécsben!”.
A kormányfő persze nem tölti ilyen léhaságokkal az időt. Szabadkán megtartotta az első hivatalos kampánygyűlést. Azzal lepett meg mindenkit, hogy „már kevesebben mennek külföldre munkát vállalni, mint amennyien visszajönnek”. Aha. És még tutáliber máliber. Amíg távol volt, mások elintézték, hogy a Hvg címlapjait eztán ne lehessen kiplakátolni. Az ő nyuluk ilyenkor sem szundikál. „Nyuszi hopp,/ Nyuszi hopp,/ Máris egyet elkapott.”
2019.04.20 09:03
Frissítve: 2019.04.20 09:06