Egy szív nélküli kormányzás

Ha az emberi sorsok, döntések bonyolultságáról és kiszámíthatatlanságáról, esetleg a rendszerváltás következményeiről vagy az újkapitalizmus „társadalmi költségeiről” akarunk valami olyasmit megtudni, amit évtizedeken át el kívánt takarni előlünk a politikai osztály, akkor beszélgessünk egy hajléktalan honfitársunkkal. Már amennyiben lesz még benne annyi bizalom, hogy szóba áll velünk, hogy nem azt gondolja a „jól öltözöttről”, hogy az a regulázás szándékával közeledik felé. Ez a privilégium azonban a munkájukat megalázóan kevés bérért végző szociális munkásokon kívül egyre kevesebbeknek jár, és ezért minden felelősséget a politikai döntéshozók és mi viselünk. 
Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani munkatársa az Abcúgon hétfőn megjelent interjújában a következőképpen fogalmaz: „Van egy furcsaság, két éve készítettünk egy reprezentatív adatfelvételt a lakosság körében, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek döntő többsége inkább segítené a hajléktalanokat, mint büntetné. Miközben a többség azt is gondolja, hogy a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, hogy eltűnjenek az utcáról.” 
Ez kétségkívül ellentmondás, amelynek feloldásában most az Orbán-kormány segédkezik. És van is bennem egy félelem, hogy a hétfőn életbe lépett, az utcai hajléktalanságot betiltó jogszabállyal egy idő után a magyar társadalom jelentős része azonosulni fog: „persze, ez így nem megoldás, de az sem volt az, ami eddig az utcán volt”. Ha ez a(z ismert) közvélekedés egyre erősebbnek bizonyul, úgy a kormány elérte célját: a választók egy része honorálja a kezdeményezést, közvetve pedig csökken egy újabb társadalmi csoport problémáival való azonosulás mértéke, sértve ezzel a társadalom szolidaritási hálóját. 
A hajléktalanságra vonatkozó dehumanizáló diskurzus kialakulása és érvényesülése nem magyarországi sajátosság, és az államról való gondolkodásban évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett általános paradigmaváltás eredménye is. A jóléti állam társadalompolitikájának felfüggesztésével a társadalmi egyenlőtlenség és a kirekesztés problémáit is egy egészen eltérő szempontrendszer mentén ítéljük meg: míg korábban a büntetőpolitikát szociálpolitikai megfontolások határozták meg, addig napjaink magyarországi gyakorlatában – már ami a hajléktalanságra vonatkozik – a büntetőpolitika a szociálpolitika keretei között értelmezendő. 
Az új „szociálpolitika” büntetőcentrikus előretörése a következő racionalizálható alapra épült: „Az egyenlőtlenség növekedése egyébként mindenkiben növeli a félelmet, mert a »láthatóvá« vált szegénység felkelti a »veszélyes osztály« képzetét, amellyel szemben állami, hatósági védelemre számítanak. Másrészt a növekvő egyenlőtlenség egy egyre individualizálódóbb társadalomban új típusú integrációra ösztönöz. A politikusok mindebből tőkét kovácsolnak. A társadalmi konszenzust az egyre szélesedő állami kontrollban és a szigorúbb büntetésekben vélik megtalálni” (Gönczöl Katalin). 
A szociális állam korábbi szerepéhez képest jelentéktelenné válásával, a gazdasági állam fokozatos háttérbe szorulásával tehát a büntető állam került előtérbe. Ennek következtében a „biztonság” tartalma is alapvetően változik meg: immáron nem egzisztenciális (szociális, jövedelembeli, oktatási, egészségügyi, stb.), hanem kizárólag fizikai értelemben került meghatározásra, mely egyben a közérdekű cselekvés prioritásává is vált. Míg a neokonzervatív fordulat előtt a börtön a társadalom védelmi mechanizmusinak részét képezte, addig az új „szociálpolitika" a „társadalom perifériájára kiterjesztett kontrollrendszer szerves részének” tekintette (Gönczöl Katalin).
Az 1970-es években mindinkább a neoliberális konszenzus létrejöttének irányába mutató folyamatok a tartós „államtalanítás” állapota következtében csak felerősödtek. A bérmunkaviszony bizonytalanná válása, a munkaszervezeti modellek átalakulása, a deregulált kapitalizmus és a modernitás szerkezetváltása még inkább felerősítették a szorongás tendenciáit. Az új individualizációs hullám egyszerre esély az egyén kiteljesedésére, másrészt szorongást kelt. A fenti korszakváltás és a késő modernitás teremtette bizonytalanságok – mint a gazdasági, szociális és kulturális elbizonytalanodás – összekeverednek a bűnözéstől való félelemmel, s így az állami büntetőpolitika erősítése napjaink egyik válasza is, afféle szorongásmenedzsment.
Az Orbán-kormány is ilyen módon „kezeli” az állampolgárok elvesztett mindennapi biztonságérzetét, illetve a szociálpolitikai védőháló hiányát. Ahogyan Gurály fogalmazott: „Az embereknek alapvetően a sikertelenség jut eszükbe egy hajléktalan láttán: valami nem sikerült az életében, ő is jobbat, mást akart. Tudják, ha valaki kifekszik az utcára, akkor ő már mindent feladott. Automatikusan magukra vetítik ezt a helyzetet, ez okozza igazából a stresszt bennük.”
Az Orbán-kormány ebben az értelemben ismeri az emberi lelket, de nem a lelkek megmentése, hanem szembeállítása a „szociálpolitikájának” ismérve. És innentől minden világos.
2018.10.17 09:00
Frissítve: 2018.10.17 09:18

Árnyékpártok árnyékában

Harminc éve volt tegnap, hogy megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége. A nagy rendszerváltó pártok egyike volt, heves antikommunizmusát még a Kádár-rendszerből hozta, tagjai szamizdatokon, repülő egyetemeken, rendőri megfigyelések közepette szocializálódtak, bukását előre vetítette a liberális érték-doktrinerség és a napi politikai mocsár kibékíthetetlen ellentéte.  
Az SZDSZ bukásának ősokát máig annak tulajdonítják, hogy 1994-ben kormánykoalícióra lépett a politikai karanténból szabaduló szocialistákkal. Pedig a „posztkommunisták” és az „áruló liberálisok” közötti szövetség nem volt természetellenes. A baloldali – ha tetszik munkásmozgalmi - értékek, célok nem értelmezhetőek a klasszikus liberalizmus értékei nélkül, és viszont. Mérhetetlen rövidlátás, hogy a liberalizmus szidalmazásában a mai Fidesznek társutasa némely baloldali politikus.
Az SZDSZ bukásának okai között elgondolkodhatunk John Lukacs amerikai-magyar történész meghökkentő állításán a politikai baloldal és a politikai liberalizmus végleges kihunyásáról: hogy céltalanná válnak, mert mindkettő céljait magáévá tette a liberális demokrácia jóléti állama, amely a fékek és ellensúlyok rendszerében a közösség által kellően ellenőrizhető, de kívánatos hatalommal is bír. Ez az állapot optimálisnak tűnhetett fel az 1990-es évek elején, amikor a történelem végeként a liberális demokráciák világgyőzelmét ünnepelték történészek. Az álmokat mára szertefoszlatta az újraébredő nacionalizmus. 
Eltűnt az SZDSZ és szinte nyomtalan a magyar politikai liberalizmus. Két rendszerváltó párt maradt, a Fidesz és az MSZP. Utóbbi erősen billegő talpon maradását sokan annak tudják be, hogy ők képviselik egyedül a társadalom veszteseit. A dolog inkább fordítva áll: azért maradhattak talpon, mert a társadalom nagy részében él még a vágy egy igazságosabb közösségi berendezkedésre. 
Ami pedig a jobboldalt illeti: a Magyar Demokrata Fórum antikommunista középutas konzervatív pártnak indult, de a Kádár-rendszer után a Csurka-szárnnyal túlságosan szélsőségesnek látszott. Taszító volt. Az MDF bukását ezzel együtt inkább az okozhatta, hogy nem tudta vállalt ideológiai hagyománya elrojtosodott fonalát felvenni. Ugyanez vonatkozik a kisgazdákra is, akiknek pártját végül az 1990-es önmagára sem hasonlító Fidesz verte szét, miközben bekebelezte a politikai kereszténydemokráciát is. 
A Fidesz lenyelte a konzervativizmust és a jobboldalt, ma pedig a politikai divatnak megfelelően nacionalista tekintélyuralmat hirdetve sikeresen áll a lábán, bár ideológiai gyökereit erőlködve keresi. Viszont három évtizeddel a rendszerváltozás után a választókorú népesség harmada politikai árva, politikai képviselet nélkül maradt, mert vagy el sem megy szavazni, vagy nem talál magának pártot, amelyre érdekképviseletét rábízná. A politikai elit Fidesz-ellenes fele frusztrált, mert nem találja a hatalom ellenszerét, a nemzet pedig a történelemben páratlan mértékben elszakadt a pártoktól, a parlamentarizmusnak álcázott romhalmaztól.
2018.11.14 09:00
Frissítve: 2018.11.14 09:37

Védtelen környezetvédelem

A közigazgatás modernizációja érdekében a környezetügyért felelős államtitkárság nagyjából 70 szakemberének 44 százalékát építik le. Ezt sokan a hazai környezet-,  illetve természetvédelem lefejezésének nevezik. Szerintem csak egy tíz éve tartó kivéreztetés újabb állomása. 
Korábban a természeti környezet védelmének felszámolása mellett az épített környezet védelmét is gyakorlatilag lenullázta az Orbán rezsim. Ki emlékszik már arra, hogy valaha létezett egy Országos Műemlékvédelmi Hivatal, sőt a legelső Fidesz-kormány által létrehozott óriási vízfej, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is? A műemlékvédelem és a régészet hatósági feladatai már 2011-ben a kormányhivatalokhoz kerültek, a szakmai munkát végző maradék intézményt pedig 2012-ben megszüntették. Helyette létrehoztak egy Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központot, amely 2017-ig élt. Feladatait aztán a Miniszterelnökség vette át. Ma már aligha beszélhetünk Magyarországon rendszerszintű műemlékvédelemről.
A környezet és természetvédelem is nagyjából ezeket a stációkat járta végig. Az első Orbán-kormány alatt még minisztériuma volt a környezet- és természetvédelemnek. A 2010-es Fidesz győzelem után már csak államtitkárságként működött az agrártárcánál Illés Zoltán vezetésével. Ez az újabb kétharmadot követően főosztállyá lefokozva nem sok vizet zavart. Végül a környezet- és természetvédelem is a kormányhivataloknál landolt.
A szándék egyértelmű. A műemlékvédelmi és természetvédelmi szakemberek okvetetlenkedése valamelyest hátráltatta, zavarta az Orbán família és oligarchái akadálytalan tollasodását, illetve egyes multik terjeszkedését. Ma már viszont gond nélkül adhat át az állam Natura 2000-es védett területet akár egy autógyár bővítésének is, és nincs, aki megakadályozhatná a budai Várban a múlthamisító építkezések egész sorát.
És mintha senkinek sem hiányoznának a Magyarországról lassan eltűnő fecskék, vagy épp az útépítés miatt betemetett Árpád-kori falu, templom romjai.
2018.11.14 09:00
Frissítve: 2018.11.14 09:38