zene;koncert;

2018-10-18 12:30:00

A hétköznapi New York krónikása - Interjú Suzanne Vegával

Suzanne Vega novemberben rövid európai turnéra indul, amelynek során Budapesten is színpadra lép. A Népszava még imádott városában, New York-ban érte utol minden idők egyik legsikeresebb énekes-dalszerzőjét.

Harmincegy év telt el a pályája kiemelkedő sikerét hozó Solitude Standing című lemez megjelenése óta. A közönség – és nemcsak az egykori poprajongók, hanem az újabb generáció is – elvárja, hogy a Tom’s Diner és a Luka című dal minden egyes koncertjén megszólaljon. Hogyan lehet ezt unalom, kiégés nélkül több százszor teljesíteni?

Az ezredfordulón elhatároztam, hogy soha többé nem éneklem ezeket, de aztán meggondoltam magam, mert nem akarok direkt kiszúrni a Solitude Standing rajongóival – sokat köszönhetek nekik. Arról azért szó sincs, hogy minden koncerten megszólalnának az említett dalok. Az elmúlt tizenöt évben tematikus – legalább annyira színházi és irodalmi, mint zenei – projektjeim voltak, amelyekbe egyszerűen nem férnek bele, s ezt a közönség elfogadja. A mostani európai turnén Budapest lesz az egyetlen állomás, ahol a szó hagyományos értelmében vett koncertet adok – igaz, ezt is teljesen akusztikus, kamarazenei környezetben, csupán gitár és nagybőgő kíséretével. Hollandiában, Belgiumban és Németországban workshopokat tartok vagy helyi művészeti csoportokkal dolgozom együtt – ott aligha lesz Tom’s Diner és Luka.

Többször elmondta, mennyire vonzónak találja a közép-európai régió kulturális hagyományait. Budapest is több önnek, mint egy koncerthelyszín a sok közül?

Talán ki kell ábrándítanom, de a régióból Prága a legkedvesebb városom – részben azért, mert Václav Havellel (nem mint politikussal, hanem mint íróval) személyes barátság alakult ki közöttünk, és meghívására többször koncerteztem ott. Az Osztrák-Magyar Monarchia polgári étosza is egyszeri és megismételhetetlen jelenség; ebben az értelemben Ausztriához és Magyarországhoz is kötődöm. De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet: Franz Kafka a kedvenc íróm, pedig ő aztán nagy előszeretettel rántotta le a leplet a látszólagos polgári miliő hazugságairól.

Legutóbbi lemezén már nagyon eltávolodott a popkultúrától: a Carson McCullers regényíróról szóló monodrámájának dalait gyűjtötte csokorba, és a Lover Beloved című lemezről nekem leginkább Brecht és Weill jutott eszembe. 

Brecht és Weill? Pedig szerintem tipikusan amerikai lett – nem tudtam, nem is akartam megtagadni azokat a kulturális hatásokat, amelyek kislány korom óta értek. A tragikus sorsú írónő számomra személyes példakép: mindössze ötven évet élt, gyerekkora óta szörnyű betegségek kísérték, s mégis folyamatosan alkotott, maradandó értékű életművet hozott létre. Nem kell ahhoz irodalomtörténésznek lenni, hogy belássuk: a Magányos vadász a szív a 20. századi amerikai irodalom egyik kulcsregénye. Már befutott énekesnő voltam, s mindig elmondtam, hogy nem szabad elfelejtenünk McCullerst, de süket fülekre találtam. Végül fiatalabb kollégám, Duncan Sheik állt mellém: ő javasolta, hogy hozzunk létre egy színházi előadást az írónő emlékére. 2011 óta kisebb megszakításokkal játszom ezt a darabot – persze nem sportcsarnokban, hanem kis színháztermekben, mert a problémákkal szembenéző, „nehéz” darabot kevesebben szeretik, mint egy három és fél perces slágert.

Közismert a társművészetekben való jártassága. Versei, novellái, esszéi kötetekben jelennek meg, elismert szakértője a film noir stílusnak. Megvalósíthatónak tartja napjainkban az összművészet 19. századi eszméjét?

Egyáltalán nem, mert a kultúrában olyan túlkínálat van és olyan mértékű a specializálódás, hogy még a legműveltebb emberhez is csak apró szilánkok jutnak el a művészetből. Nem azért írok és nem azért foglalkozom a film noirral, hogy összművészetet hozzak létre. Nekem már nincs szükségem arra, hogy évente gyártsam a lemezeket – új dalt csak akkor írok, ha egy téma nagyon megérint, felkavar. Felszabadult tehát egy csomó energiám és időm, amit szeretnék értelmesen eltölteni. Ha az irodalmi és filmes tevékenységből valami kölcsönhatásba kerül a zenémmel, az csak bónusz – tudatosan nem törekszem erre.

Jövő tavasszal több mint tíz koncertet ad a Cafe Carlyle nevű manhattani kulthelyen, ahol évtizedeken át hétfőnként Woody Allen klarinétozott. Mennyire tartja magát tipikus New York-i művésznek?

Természetesen az vagyok; életem legfontosabb színtere ez, amit imádok és ezer szállal kötődöm hozzá. De amíg Woody Allent a két világháború közötti swingkorszak pezsgése, Leonard Cohent – ihlető példaképemet – pedig a külsőséges csillogást ellenpontozó sötét udvarok, lakásbelsők ragadták meg, én a hétköznapi New York krónikása szeretnék lenni. Kevéssé érdekelnek a felhőkarcolók, de az underground sem vonz: azt kutatom, hogyan tanulnak, dolgoznak, játszanak, szeretnek az emberek az én városomban.