A hétköznapi New York krónikása - Interjú Suzanne Vegával

Publikálás dátuma
2018.10.18 12:30
Azt kutatja, hogyan tanulnak, dolgoznak, játszanak, szeretnek az emberek a városában
Fotó: AFP/ ANOEK DE GROOT
Suzanne Vega novemberben rövid európai turnéra indul, amelynek során Budapesten is színpadra lép. A Népszava még imádott városában, New York-ban érte utol minden idők egyik legsikeresebb énekes-dalszerzőjét.
Harmincegy év telt el a pályája kiemelkedő sikerét hozó Solitude Standing című lemez megjelenése óta. A közönség – és nemcsak az egykori poprajongók, hanem az újabb generáció is – elvárja, hogy a Tom’s Diner és a Luka című dal minden egyes koncertjén megszólaljon. Hogyan lehet ezt unalom, kiégés nélkül több százszor teljesíteni? Az ezredfordulón elhatároztam, hogy soha többé nem éneklem ezeket, de aztán meggondoltam magam, mert nem akarok direkt kiszúrni a Solitude Standing rajongóival – sokat köszönhetek nekik. Arról azért szó sincs, hogy minden koncerten megszólalnának az említett dalok. Az elmúlt tizenöt évben tematikus – legalább annyira színházi és irodalmi, mint zenei – projektjeim voltak, amelyekbe egyszerűen nem férnek bele, s ezt a közönség elfogadja. A mostani európai turnén Budapest lesz az egyetlen állomás, ahol a szó hagyományos értelmében vett koncertet adok – igaz, ezt is teljesen akusztikus, kamarazenei környezetben, csupán gitár és nagybőgő kíséretével. Hollandiában, Belgiumban és Németországban workshopokat tartok vagy helyi művészeti csoportokkal dolgozom együtt – ott aligha lesz Tom’s Diner és Luka. Többször elmondta, mennyire vonzónak találja a közép-európai régió kulturális hagyományait. Budapest is több önnek, mint egy koncerthelyszín a sok közül? Talán ki kell ábrándítanom, de a régióból Prága a legkedvesebb városom – részben azért, mert Václav Havellel (nem mint politikussal, hanem mint íróval) személyes barátság alakult ki közöttünk, és meghívására többször koncerteztem ott. Az Osztrák-Magyar Monarchia polgári étosza is egyszeri és megismételhetetlen jelenség; ebben az értelemben Ausztriához és Magyarországhoz is kötődöm. De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet: Franz Kafka a kedvenc íróm, pedig ő aztán nagy előszeretettel rántotta le a leplet a látszólagos polgári miliő hazugságairól. Legutóbbi lemezén már nagyon eltávolodott a popkultúrától: a Carson McCullers regényíróról szóló monodrámájának dalait gyűjtötte csokorba, és a Lover Beloved című lemezről nekem leginkább Brecht és Weill jutott eszembe.  Brecht és Weill? Pedig szerintem tipikusan amerikai lett – nem tudtam, nem is akartam megtagadni azokat a kulturális hatásokat, amelyek kislány korom óta értek. A tragikus sorsú írónő számomra személyes példakép: mindössze ötven évet élt, gyerekkora óta szörnyű betegségek kísérték, s mégis folyamatosan alkotott, maradandó értékű életművet hozott létre. Nem kell ahhoz irodalomtörténésznek lenni, hogy belássuk: a Magányos vadász a szív a 20. századi amerikai irodalom egyik kulcsregénye. Már befutott énekesnő voltam, s mindig elmondtam, hogy nem szabad elfelejtenünk McCullerst, de süket fülekre találtam. Végül fiatalabb kollégám, Duncan Sheik állt mellém: ő javasolta, hogy hozzunk létre egy színházi előadást az írónő emlékére. 2011 óta kisebb megszakításokkal játszom ezt a darabot – persze nem sportcsarnokban, hanem kis színháztermekben, mert a problémákkal szembenéző, „nehéz” darabot kevesebben szeretik, mint egy három és fél perces slágert. Közismert a társművészetekben való jártassága. Versei, novellái, esszéi kötetekben jelennek meg, elismert szakértője a film noir stílusnak. Megvalósíthatónak tartja napjainkban az összművészet 19. századi eszméjét? Egyáltalán nem, mert a kultúrában olyan túlkínálat van és olyan mértékű a specializálódás, hogy még a legműveltebb emberhez is csak apró szilánkok jutnak el a művészetből. Nem azért írok és nem azért foglalkozom a film noirral, hogy összművészetet hozzak létre. Nekem már nincs szükségem arra, hogy évente gyártsam a lemezeket – új dalt csak akkor írok, ha egy téma nagyon megérint, felkavar. Felszabadult tehát egy csomó energiám és időm, amit szeretnék értelmesen eltölteni. Ha az irodalmi és filmes tevékenységből valami kölcsönhatásba kerül a zenémmel, az csak bónusz – tudatosan nem törekszem erre. Jövő tavasszal több mint tíz koncertet ad a Cafe Carlyle nevű manhattani kulthelyen, ahol évtizedeken át hétfőnként Woody Allen klarinétozott. Mennyire tartja magát tipikus New York-i művésznek? Természetesen az vagyok; életem legfontosabb színtere ez, amit imádok és ezer szállal kötődöm hozzá. De amíg Woody Allent a két világháború közötti swingkorszak pezsgése, Leonard Cohent – ihlető példaképemet – pedig a külsőséges csillogást ellenpontozó sötét udvarok, lakásbelsők ragadták meg, én a hétköznapi New York krónikása szeretnék lenni. Kevéssé érdekelnek a felhőkarcolók, de az underground sem vonz: azt kutatom, hogyan tanulnak, dolgoznak, játszanak, szeretnek az emberek az én városomban.

Névjegy

Suzanne Vega 1959-ben született Kaliforniában. Hároméves volt, amikor édesanyjával és nevelőapjával, Edgardo Vega Yunqué Puerto Rico-i íróval New York-ba költöztek. Meghatározó élmény volt számára a spanyol Harlem multikulturális környezetében töltött gyermekkor. Az énekes-dalszerző hagyományból Bob Dylan, Leonard Cohen, Woody Guthrie és Joan Baez volt rá a legnagyobb hatással. Első lemezszerződését 1985-ben kapta, majd két évvel később, a Solitude Standing című albumnak köszönhetően világsztár lett. Tíz év intenzív koncertezés és turnézás után csendesebb, szemlélődő életmódra váltott.

Frissítve: 2018.10.18 12:30

Nyíregyházára tart az „elnyomottak színháza”

Publikálás dátuma
2019.03.23 11:30
A fórumszínház a nézőket is bevonja az előadásba. Középen Adrian Jackson, a társulat vezetője
Fotó: NÉMETH DÁNIEL
A brit Cardboard Citizens társulat egy nyitottabb társadalomról és empatikusabb emberekről álmodott jövőt.
Képes a művészet hidakat építeni a társadalom különböző csoportjai között? Választ adhat a színház a mindennapok problémáira? – E kérdéseket veti fel a fórumszínház egyik úttörőjeként ismert Cardboard Citizens. Az Egyesült Királyságban 1990-ben alakult társulat a perifériára szorult emberek, közösségek történetein keresztül a színház erejével kívánja előmozdítani a társadalmi változást. Többek közt a hajléktalanokat szeretnék segíteni, hangot adva nekik, hogy elmondhassák a saját történeteiket.
 
A csoport februárban művészeknek, szociális szakembereknek, közönségszervezőknek, helyi közösségi vezetőknek és a társadalom peremén élőkkel foglalkozó drámaoktatóknak tartott workshopot Budapesten. Az általuk alkalmazott fórumszínház módszereit továbbadó képzésen többek közt a XXI. századi Roma Nők Egyesülete is részt vett, s az ott tanultakat hasznosítva a Parforum Részvételi Kutatóműhellyel, valamint a Káva Kulturális Műhellyel közösen mutatják be legújabb darabjukat március 24-én Nyíregyházán. Az előadásban 18 és 25 év közötti amatőr színészek jelenítik meg saját tapasztalataikat a pénz, az adósság és az adósságcsapda témájában, a színházi játékot a problémák megoldására irányuló közös gondolkodássá alakítva. A fórumszínház kitágítja a hagyományos színházi kereteket, az előadók a nézőket is bevonja, megadva a lehetőséget, hogy megváltoztassák az épp színre állított történeteket – mondta el lapunknak Adrian Jackson. – Emellett a társulat a hajléktalanságot megtapasztalt emberek nézőpontját megismerve olyan információk birtokába kerül, amit később partnerszervezeteikkel és a politikai döntéshozókkal megvitathatnak. Ezzel segíthetik a valódi, rendszerszintű fejlődést – részletezte a Cardboard Citizens társalapítója, vezetője.
 
A Cardboard Citizens már több mint huszonöt országban dolgozott, ám hazánkban most jártak először. Az Artemisszió Alapítvány megkeresésére a British Council People 2 People programjának keretében tartottak többnapos workshopot. – Nagyszerű volt együtt dolgozni a helyi szervezetekkel és sokat tanultunk abból, ahogyan a művészetet a társadalom jobbá tételére használják – beszélt tapasztalatairól Adrian Jackson. – Lenyűgözött minket a résztvevők elkötelezettsége, mind a workshopon való részvételüket, mind azt a törekvésüket tekintve, hogy a színházzal változást érhessenek el Magyarországon. A romák integrálása komoly helyi kérdés, és gyönyörű volt látni, ahogy ennek a közösségnek néhány tagja is részt vett a képzésen. Az előadás során számos nagyszerű ötlet felvetődött és rendkívül hasznos párbeszéd indult el. Reméljük, lesznek további közös együttműködéseink – tette hozzá a projekt vezetője. A fórumszínház jelentőségét Adrian Jackson többek közt abban is látja, hogy az előadók kapcsolatot alakíthatnak ki a jelenlévőkkel: beavathatják történeteikbe a közönséget, valamint gyakorlatot szerezhetnek az önkifejezés terén. A nézőknek pedig jó alkalmat kínálnak arra, hogy átéljék a megjelenített élethelyzeteket, és kialakuljon bennük az empátia – hangsúlyozta.
 
– A színház, különösen az Augusto Boal által megalkotott „elnyomottak színháza” betekintést kínál mások életébe és segíthet bennünket abban, hogy kialakítsuk az álláspontunkat a nemzeti és helyi döntéshozók politikájáról, az időnk és erőforrásaink kihasználásáról, valamint azokhoz az emberekhez való közeledésünkről, akikkel nap mint nap találkozunk – hangsúlyozta Adrian Jackson. – A társadalmunk jobban működik, ha nyitottabb, empatikusabb és együttműködőbb. Mindannyiunk hasznára válik, ha meghallgatjuk a szomszédainkat, ha megértjük az életüket és a küzdelmeiket.

A fórumszínház

Augusto Boal brazil származású művész, neveléselméleti és színházelméleti szakember, színházi rendező és író volt, az „elnyomottak színháza” elméletének, esztétikai, színházi nyelvének a kidolgozója. Neve sokak számára a fórumszínházról vált ismertté, azonban ez csak egy abból a hét technikából, amit az „elnyomottak színháza” magában foglal. A fórumszínház legelterjedtebb formájában az alkotók egy adott közösség tagjaival dolgozva hoznak létre a közösség problémájára reflektáló előadást, majd azt a helyi közösség előtt egyszer mutatják be.

Frissítve: 2019.03.24 13:08

Mikor szembejön velünk a legnagyobb ellenségünk - Jordan Peele újradefiniálta a horror műfaját

Publikálás dátuma
2019.03.23 10:30
Lupita Nyong’o játssza a foszerepet. A fi lmet a UIP-Duna Film forgalmazza
A magyar mozikban a Mi: a Tűnj el! rendezője, Jordan Peele előállt egy tökéletesre csiszolt, művészi horrorfilmmel.
Jordan Peele. Ezt a nevet már a 2017-es Tűnj el! című filmjénél érdemes volt megjegyezni, mert ez sokoldalú író-rendező kvázi laza könnyedséggel újradefiniálta a horror műfaját. Pedig nem csinált többet annál, hogy írt egy zseniális hátteret a karakterek mögé, méghozzá úgy, hogy belekódolta a rasszizmus kérdését is a cselekménybe. A műfajjal járó kliséket pedig így bőven elég volt a végkifejletben alkalmazni. Egyszóval, Peele már akkor tudta, mi a horror valódi lényege: nem a hang és vizuális effektekkel való sokkolás, hanem egy olyan élethelyzet megmutatás, mely a legbelső félelmeinket hívja elő.

A Mi ennek a koncepciónak a folytatása, mondhatni tökéletesre csiszolt alkotása. A nagybetűs művészhorror. Sajnos nem nekem jutott az eszembe a hasonlat, de alkalmazom: a Mi után egyértelmű, hogy Peele az amerikai Jean-Luc Godard, mert ugyanazzal szemiotikai módszerrel építi be a popkulturális utalásokat és referenciákat a filmbe, mint a svájci nagymester. Hogy csak egy példát mondjak: a műben szereplő nyulak által fémjelszett szimbolikát vagy Jeremiás könyve egyik fejezetének repetitív megidézését.

De hogyan is mesél rólunk a Mi? A történet középpontjában Adelaide Wilson (Lupita Nyong'o remek a szerepben) áll, a kétgyermekes családanya, aki nagyon nincs attól feldobva, hogy a családjával Santa Cruzba mennek nyaralni, mert ott történt valami vele gyerekkorában. A nyugtalansága rettegésbe megy át, amikor az este a nyaralójuk előtt megjelenik egy négytagú család. Akik pontosan úgy néznek ki, mint ők, csak éppenséggel piros egyenruha van rajtuk, jobb kezükön kesztyű, melyben gigantikus olló ékeskedik fenyegetően. Visszatérve a korábban említett popkulturális utalásokra, külön okfejtés érdemelne a Michael Jackson Thriller című, John Landis rendezte videóklipje, mely önmagában is a Peele által feszegetett kettősségre utal (hősszerelmesből farkasember lesz a klipben), de a nemrég megjelent Neverland elhagyása című dokumentumfilm is bizonyította, Jackson civilként is kettős életet élt.

Na, ezzel, aztán totális hatást ért el Peele a mozivásznon. A kettősség nem csak ebben mutatkozik be a filmben, hanem szimbólumként végigvonul a művön, a modern Amerika betűszavaként. (A film eredeti címe: US. ) Például, amikor megismerjük Adelaide családjának barátait, egy jómódú fehér famíliát – a rendező ezzel is a társadalmi egyenlőtlenségre akarta felhívni a figyelmet. A cselekményről többet nem árulok el, mert azzal súlyosan károsítanám a potenciális moziélményt, csupán talán annyit, hogy a hasonmások megjelenés a legalapvetőbb félelemeinkre hat: mi van akkor, ha a legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk? Miközben, ahogy telnek a percek az egyszerű home invasion moziból, szilárd lépésekkel vezet minket Peele az apokaliptikus hangvétel és mondanivaló felé. A Mi nagyon okos film.

Infó:
Mi
Rendezte Jordan Peele
Forgalmazza a UIP-Duna Film
Frissítve: 2019.03.23 10:30