Az alkat, amit az istenek adtak

Nádas Pétert olvasni és hallgatni egyaránt különleges élmény, legyen szó nagyregényről, vagy széljegyzetről csupán. Nem volt ez másképp a Margó Irodalmi Fesztiválon sem.

Valaki szövegéhez a halála után hozzászólni illetlenség, s még a művészi szabadság illedelmessége is tud illetlen lenni – vélekedett Nádas Péter az Aranyossi Magda családi fényképekkel és levelekkel kiegészített, Én régi, elsüllyedt világom címen megjelent önéletírásához fűzött széljegyzetei kapcsán. Az íróval e kötet, valamint a nemrégiben megjelent monográfia apropóján annak írójával, Bazsányi Sándorral Tóth-Czifra Júlia beszélgetett a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár keretében. Az irodalomtörténész, kritikus úgy látta: Nádas széljegyzetei, megjegyzései elsősorban az olvasót szólítják meg, s többek között világossá teszik az emancipáció és asszimiláció fogalma közötti különbséget. Az író a rá jellemző pontos, analitikus módon elmondta: míg az előbbi egy kirekesztett embercsoport egyenlőségért folytatott küzdelmét, addig utóbbi a környezettel való azonosulást, elvegyülést jelenti.

Tóth-Czifra ezt követően a Nádasnál oly hangsúlyos alkati kérdésről kérdezte a beszélgetőket, mire Bazsányi hangsúlyozta: a monográfia azért szerencsés műfaj, mert írója alkatának nincs jelentősége, viszont nagyon megszeretheti tárgyát. – Az alkat az, amit az istenektől kapunk, egyszerűen szólva – pontosította Nádas Péter a fogalom magyarázatát Tóth-Czifra kérésére. Az író úgy vélte: mai nyelven az alkat az az elem, ami nem változtatható bennünk. Akkor is, ha az ember összevissza hazudozik, és a szülők, a kor, vagy a divat hatására próbál változtatni, képtelen rá. S nincs két azonos alkat, csak hasonló alkatok – tette hozzá. Az öröklés szerepe pedig szintén kérdéses, vannak azonban olyan dolgok, amik azonosnak tűnnek – mondta az író, és példaként az öccsével folytatott telefonbeszélgetéseket említette: különös ráismerésként éri, hogy hangjuk ugyanaz.

Bazsányi Sándor kiemelte, a széljegyzetek a közös családi alkatokra is rámutatnak: például a falánkságra, vagy a komorulásra való hajlamra. Tóth-Czifra Júlia a közös pontok mentén hangsúlyozta, az olvasó nem tudja nem egymásra vetítve olvasni az egy évvel korábban megjelent Világló részletek utolsó gondolatát Aranyossi Magdáéval. Míg a nagynéni úgy fejezi be a családban a polgári neveltetésnek megfelelő tiltott sírásra, zokogásra utalván: „És nem is szégyelltük magunkat.”, addig Nádas annyit ír: „Nagyon sajnálom.” Ami sokkal inkább érthető gúnyosnak, mint Aranyossi mondata. Mire Nádas megjegyezte: mondhattam volna azt is, hogy nyaljátok ki a seggemet!

Majd hozzátette: nagyon igyekszem, hogy ne keserítsek el másokat.