Ismeretlen ismerős

Józsinak megadta a sors, hogy ne ismerje meg a rendőri intézkedés, a bírósági elkülönítés, a képernyő közvetítéssel végigvitt tárgyalás, a végtelen cinizmussal megítélt házi őrizet és az elzárás megaláztatásait.

A város peremén élt, a vasúti töltés bokrai alatt tákolta össze a lakhelyét. A környék lakói nem örültek megjelenésének, feszengve siettek el mellette, aggódtak, hogy szaga messziről érződik majd, a gyerekek pedig attól féltek, hogy csatlakozni fog a kiabálós nénihez, aki már reggel tudott úgy ordítani és gesztikulálni félrészegen, hogy még a felnőttek is igyekeztek nagy ívben elkerülni. De Józsi csak koraestére tintázott be annyira, hogy kalyibája szélén ülve rákurjantson minden arrajáróra. Nem ijedtünk meg tőle.

Telt-múlt az idő, és Józsi a környék részévé vált. Ha valaki nagyobb háztartási gépet vásárolt, a kartont odatette a töltésoldalba, tapintatos távolságra a tákolmánytól, de azért úgy, hogy tudja, neki hozták. Hideg napokon forró bablevest kapott, felvágottból, csokoládéból is jutott neki. Került meleg kabát, bélelt pulóver, nem lyukas cipő, újabb matrac és még több takaró is.

Józsi arcvonásait sűrű szakáll takarta, keze egy valaha volt jobb életről árulkodott, meséjét nem ismerhettük, mert nem beszélgetett. Használattal hálálta meg mindazt, amit kapott, némán biccentve köszönte meg az ebédet, és a járda szélére tett, kiürült ételhordóval jelezte, ha elfogyott. Hozzánk tartozó ismeretlen ismerős volt.

Józsi egy héttel a modern világ egyik legerkölcstelenebb kormányhatározatának hatályba lépése után már nem bujkál a hatóság elől, nem kér forró levest, száraz matracot és meleg takarót. Itt hagyta a hajlékosokat, a vasúti töltés oldalát, a város peremét. Itt hagyta ezt az egész elviselhetetlen világot. Mi pedig csak reméljük, hogy valahol valamikor ő is megbocsát.