„Amibe itt bepillanthatnak, az egy kollektív, titkos családi fotóalbum. Szinte mindenkinek van a közelebbi vagy távolabbi családjában olyan ember, aki önként lépett ki az élők sorából. Még annak is, aki nem tud róla. Amit itt végignézhetnek, az egy gyorsított történelemkurzus középhaladóknak. Vizsgakérdés: hogyan lehetett kibírni Magyarországon a hatvanas és nyolcvanas évek közötti időszakot? Mondjon szélsőséges példákat családi múltjából az alkalmazkodásra és a lázadásra! A megtekinthető fotók a totális alkalmazkodás és a totális lázadás különféle formáit mutatják be” – többek között e szavakkal nyitotta meg Tóth Krisztina író az OSA Archívum Öngyilkosság – Magyarország 1956-1986 című kiállítását.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlegének fotóarchívumából válogatott fotók nem csak a harminc év során elkövetett öngyilkosságokat dokumentálják, hanem azt a társadalmi, szociális, akár politikai rendszert és hátteret is, amely e cselekedetek előidézője is lehetett. A képek rávilágítanak, a szegénység és az elhagyatottság komoly egyéni és társadalmi problémaként lépett fel a XX. század második felének Magyarországán. A nem szokványos tárlat képei abból az időszakból származnak, amikor hazánkban volt a világon a legmagasabb az öngyilkosságok következtében elhunytak aránya: százezer lakos közül évente megközelítőleg ötven. Éves átlagban csaknem ötezer magyar – mondhatni egy falu teljes lakossága – vetett véget az életének. A nyolcvanas évek közepe és 2006 között ez a számarány folyamatosan csökkent, azonban még ma is az egyik legmagasabb Európában.
Nem kizárólag a felvételeken, a szakirodalmi – filozófiai, geográfiai, történelmi, szociológiai – írásokon keresztül is megismerkedhet a néző e cselekedetek összetett mivoltával, s a legalapvetőbb fogalmaktól és statisztikai adatoktól juthat el a háttérben meghúzódó okokig. Az írások többek között azzal is foglalkoznak, milyen kapcsolat lehet az öngyilkosság és a napfény, a vallás, a választások, az olimpia, az internet vagy a lottó között. Felvázolják a Dzsumbuj, valamint a városi közeg miliőjét, s azt az életmódot, munka- és lakókörnyezetet, amely az élet önkezű eldobásának motivációja is lehetett.
A fotókat – amelyek gyakran csupán egy-egy apró nyomot, motívumot ábrázolnak –, Szilágyi Lenke érzékeny válogatásában tekinthetjük meg. A fotográfus lapunknak elmondta, több ezer bűnügyi képet nézett át, amelyekből a személyiségi jogok figyelembevételével – felismerhető részletek nélkül –, az apró részletekre figyelve válogatott öngyilkosságot követő felvételeket. Fontos szempont volt számára, hogy ne a horrort és a szörnyűségeket mutassák meg a képek, hanem utaljanak az ott történt eseményekre: búcsúlevelek, kinyitott gázcsapok, lógó kötél, nyitott ablakok egyaránt láthatók. Szilágyi Lenke kiemelte, nem csupán szegénységet tükröznek a felvételek, vannak jómódú lakások is, de a nyomasztó légkör miatt, ez kevésbé szembetűnő. Helyenként sok könyvet találni, s bizonyos képeken látszik az is, orvos, vagy festőművész volt az illető, az egésznek azonban olyan nyomott hangulata van, amitől egyformán kopárnak és sivárnak tűnik – hangsúlyozta.
Hozzátette, őt is megérintették ezek a fotók, bár nem művészi felvételekről, sokkal inkább elmosódott, vakuval készült képekről van szó, mégis belengi őket valami különös atmoszféra. „Ezek nekem csendéletek” – olvashatjuk egy egykori rendőrnyomozó nyilatkozatában is a helyszíni fotók kapcsán. A nyitott ablakokban meglibbenő függöny, elgurult gyógyszerek, szétdobált cipők, gyöngybetűkkel írt búcsúlevelek némileg valóban megkomponálva láthatók a képeken, holott, tudjuk, céljuk távol állt ettől.
A témához és a képanyaghoz hasonlóan a kiállítás installációja is szokatlan. A fotók nem a falakon lógnak, hanem kartontalapzatokon fekvő barna dossziékban rejtőznek irattöredékek, adatok, szövegrészletek mellett. A barna posztamensek katonás rendben álló sorai egy temetőre emlékeztetnek.
