Öngyilkos csendéletek

A XX. század második felében kiugróan magas volt az öngyilkosságok száma Magyarországon. Rendőrségi felvételeken és tudományos írásokon keresztül ezt dolgozza fel az OSA Archívum kiállítása.

„Amibe itt bepillanthatnak, az egy kollektív, titkos családi fotóalbum. Szinte mindenkinek van a közelebbi vagy távolabbi családjában olyan ember, aki önként lépett ki az élők sorából. Még annak is, aki nem tud róla. Amit itt végignézhetnek, az egy gyorsított történelemkurzus középhaladóknak. Vizsgakérdés: hogyan lehetett kibírni Magyarországon a hatvanas és nyolcvanas évek közötti időszakot? Mondjon szélsőséges példákat családi múltjából az alkalmazkodásra és a lázadásra! A megtekinthető fotók a totális alkalmazkodás és a totális lázadás különféle formáit mutatják be” – többek között e szavakkal nyitotta meg Tóth Krisztina író az OSA Archívum Öngyilkosság – Magyarország 1956-1986 című kiállítását.

A Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Helyszínelő Részlegének fotóarchívumából válogatott fotók nem csak a harminc év során elkövetett öngyilkosságokat dokumentálják, hanem azt a társadalmi, szociális, akár politikai rendszert és hátteret is, amely e cselekedetek előidézője is lehetett. A képek rávilágítanak, a szegénység és az elhagyatottság komoly egyéni és társadalmi problémaként lépett fel a XX. század második felének Magyarországán. A nem szokványos tárlat képei abból az időszakból származnak, amikor hazánkban volt a világon a legmagasabb az öngyilkosságok következtében elhunytak aránya: százezer lakos közül évente megközelítőleg ötven. Éves átlagban csaknem ötezer magyar – mondhatni egy falu teljes lakossága – vetett véget az életének. A nyolcvanas évek közepe és 2006 között ez a számarány folyamatosan csökkent, azonban még ma is az egyik legmagasabb Európában.

Nem kizárólag a felvételeken, a szakirodalmi – filozófiai, geográfiai, történelmi, szociológiai – írásokon keresztül is megismerkedhet a néző e cselekedetek összetett mivoltával, s a legalapvetőbb fogalmaktól és statisztikai adatoktól juthat el a háttérben meghúzódó okokig. Az írások többek között azzal is foglalkoznak, milyen kapcsolat lehet az öngyilkosság és a napfény, a vallás, a választások, az olimpia, az internet vagy a lottó között. Felvázolják a Dzsumbuj, valamint a városi közeg miliőjét, s azt az életmódot, munka- és lakókörnyezetet, amely az élet önkezű eldobásának motivációja is lehetett.

A fotókat – amelyek gyakran csupán egy-egy apró nyomot, motívumot ábrázolnak –, Szilágyi Lenke érzékeny válogatásában tekinthetjük meg. A fotográfus lapunknak elmondta, több ezer bűnügyi képet nézett át, amelyekből a személyiségi jogok figyelembevételével – felismerhető részletek nélkül –, az apró részletekre figyelve válogatott öngyilkosságot követő felvételeket. Fontos szempont volt számára, hogy ne a horrort és a szörnyűségeket mutassák meg a képek, hanem utaljanak az ott történt eseményekre: búcsúlevelek, kinyitott gázcsapok, lógó kötél, nyitott ablakok egyaránt láthatók. Szilágyi Lenke kiemelte, nem csupán szegénységet tükröznek a felvételek, vannak jómódú lakások is, de a nyomasztó légkör miatt, ez kevésbé szembetűnő. Helyenként sok könyvet találni, s bizonyos képeken látszik az is, orvos, vagy festőművész volt az illető, az egésznek azonban olyan nyomott hangulata van, amitől egyformán kopárnak és sivárnak tűnik – hangsúlyozta.

Hozzátette, őt is megérintették ezek a fotók, bár nem művészi felvételekről, sokkal inkább elmosódott, vakuval készült képekről van szó, mégis belengi őket valami különös atmoszféra. „Ezek nekem csendéletek” – olvashatjuk egy egykori rendőrnyomozó nyilatkozatában is a helyszíni fotók kapcsán. A nyitott ablakokban meglibbenő függöny, elgurult gyógyszerek, szétdobált cipők, gyöngybetűkkel írt búcsúlevelek némileg valóban megkomponálva láthatók a képeken, holott, tudjuk, céljuk távol állt ettől.

A témához és a képanyaghoz hasonlóan a kiállítás installációja is szokatlan. A fotók nem a falakon lógnak, hanem kartontalapzatokon fekvő barna dossziékban rejtőznek irattöredékek, adatok, szövegrészletek mellett. A barna posztamensek katonás rendben álló sorai egy temetőre emlékeztetnek.