Fantáziával érdemes másolni a valóságot - Exkluzív interjú Jakob Cedergrennel

Publikálás dátuma
2018.10.26 07:30

Fotó: AFP/ LISELOTTE SABROE
A bűnös egy rendőrségi segélyhívó központban dolgozó rendőrre, Asgerre és az épp zajló emberrablási ügyre fókuszál, miközben sosem hagyjuk ott a telefonközpontot. A dráma meghódította már a világ filmfesztiváljait, mielőtt megérkezett volna a hazai mozikba. Az Asgert alakító Jakob Cedergren Karlovy Vary-ban adott exkluzív interjút a Népszavának.
A bűnös egy thriller, de az embereket érzelmileg is megmozgatja. Hát, remélem! Amúgy, ez a karakterek miatt van. Ibennek és Asgernek is megvannak a maga emberi hibái és sérülései. Gustav Möllerrel, a rendezővel közösen gondoltuk ki, hogy legyen elképesztően erős a drámai faktor a filmben. Kicsit olyan ez, mint Hitchcocknál, csak ott mindig a bajba kerülő ártatlan hősért izgulhattunk, itt mindennapi gyarlóságokkal és lelkiismereti problémákkal terhelt karakterek küzdenek az életükért. Bocsánat, hogy ilyen civil a kérdés, de hogyan lehet eljátszani a bűnösséget? Első körben azt kell, hogy mondjam: sehogy. Nem tudod eljátszani azt a lelkiismeret furdalást, mely mögött nem a saját bűnösséged áll. Ilyen helyzetben egy színész csak a fantáziájára támaszkodhat. Lehet készülni erre, beszélni olyan emberekkel, akik tudnak segíteni – ez a színészi munka legizgalmasabb része. Az a fajta nyomás, mely a filmben Asgerre hárul, igen extrém, ezért olyanokkal beszéltem, akik kifejezetten stresszes munkakörben végzik a munkájukat. Például mentőorvosokkal, katonákkal, háborúból tudósító újságírókkal, akik szembesültek már életükben élet-halál szituációkkal. Erre azért van szükség, mert minden egyes ember másképp reagál, és csak akkor tudja hogyan, ha már egyszer megélte. A bűnősben Asger ráadásul nem csak a stressz hatása alatt áll, hanem ehhez fájdalmas szégyenérzet párosul. Egyszóval, a jó alakítás lényege: extrémerős fantázia és az élet másolása. Ha jól tudom, Gustav Möller egy YouTube videó alapján kezdte el kidolgozni a sztorit és a forgatókönyvet. Ez gondolom, egy hosszú folyamat volt. Igen, Gustav több mint egy évet dolgozott a cselekményen és a forgatókönyvön. Amikor én csatlakoztam, a könyv még nem volt kész, de történet már lényegében megvolt, a mellékszereplők figurái is. Asger azonban még csak vázlatokban létezett, mivel Gustav tudta, hogy ez a film színészfüggő, azaz az aktor, jelen esetben az én képességeimhez kell igazodnia. Ezért, amikor eldöntötte, hogy én leszek Asger, fél év közös munka vette a kezdetét. Végig jelen volt a kutatásaim és a felkészülésem során, kíváncsi volt a metodikára. Ez már csak azért is hasznos volt, mert tudtuk: nagyon kevés idő alatt kell leforgatni a bűnöst. Mennyi idő alatt vették fel a filmet? Nyolc nap alatt. Az egész sztorit kronológiai sorrendben rögzítettük. A vonal másik végén valóban a színészek voltak, akik ott voltak velünk a forgatáson, csak egy folyosóval arrébb, egy másik szobában ültek. Nem is találkoztam velük. Erőltetett menet volt, nem? Nem kifejezetten, mert egyszerűen nem volt szükség több időre. Még hamarabb is végeztünk a tervezettnél. A forgatás szuperintenzív volt, napi tíz óra kemény munka. De ezt a filmet, csak így lehetett megcsinálni. Mondjuk, kezdem sejteni mi van a varázslat mögött. Most itt egy szimpatikus ember ül velem szemben, Asgerként a filmben teljesen más. Inkább ijesztő, mint kedves. Akkor ezt bóknak veszem! Tudna mesélni az átalakulás módszeréről? Megpróbálok. Első körben mindig a forgatókönyvből indulok ki: igyekszem megérteni, milyen motivációi vannak az eljátszandó figurának, milyen ember ő a tettei alapján. Ezután jön a külső megjelenés, Gustav számára nagyon fontos volt például a hajam, speciálisan kérte ezt a frizurát. Nekem sokkal fontosabb volt, hogyan járjak Asgerként. Efféle apróságokon nagyon sok minden múlhat – aztán idővel összeáll az egész. Nagyon fontos a felkészülés, amiről korábban beszéltem, hiszen a testbeszéddel, arcmimikával kell kifejeznem a belső érzelmeket. Amikről nem beszélünk, mert nem tudatosak. A tested pontosan tudja, mi a feladata. Nekem az első forgatási nap általában mindig katasztrofális. Ekkor még színész vagyok. Aztán másnapra erről elfeledkezem és jöhet az érdemi munka. Amikor a rendezők mondják, hogy „megvan”. Nem tudom mi történik, a folyamat önállóan zajlik valahol legbelül. Sok minden eszembe jutott A bűnöst nézve. Például a 24 című sorozat tempója. A 24 abszolút referencia, igen. De sokkal konkrétabb utalás van a Taxisofőrre. Gustav nagy Scorsese rajongó. Illetve Sidney Lumetet is imádja, a Kánikulai délután az egyik nagy mániája. Ennek a filmnek a bezártsága és hosszú snittjei visszaköszönnek A bűnösben. Ön, illetve Gustav Möller is svéd. Ehhez képest megcsinálták a legjobb dán filmet. Ez jó kis tréfa! Igaz: Gustav Svédország északi részén született, én délebben. Én hat éves korom óta élek Dániában, Gustav húszévesen jött Koppenhágába az egyetemre, rendező szakra. Gondoltam arra, hogy kiszúrnak minket, vártam is rá, de végül senkit sem érdekelt, hogy svédek vagyunk, ami jó, mert engem egyáltalán nem érdekelnek a kishatárok. Európai vagyok. Gustav Möller azt mondta, hogy a Submarinóban látta és ezért esett önre a választása. Abban is, és A bűnösben is konfliktusos embert alakít. Nem bánja, hogy inkább zűrös alakokat kell eljátszania? Nem, amíg a zűr érdekes. De értem a kérdést: csak akkor tudnak beskatulyázni, ha engeded. Én úgy látom, hogy a Submarinóban és A bűnösben teljesen más, és másképpen problémás figurákat alakítok. Van egy szokás a dán színházakban: ha egy előadást levesznek a műsorról, a jelmezedet ledobod a Földre és jól megtaposod. Ez egy szimbolikus szakítás. Ezt a ceremóniát megjátszom a forgatások végén is.

Névjegy

Jakob Cedergren az egyik legkedveltebb dán színész 1973. január 10-én született a svédországi Lund városában. Színészi diplomáját a Dán Színművészeti Egyetemen szerezte meg. Első nemzetközi szinten is átütő alakítását Dagur Kári Sötét ló (2005) című művében nyújtotta, amely a Cannes-i Fesztiválon debütált. Thomas Vinterberg Submarino (2010) című drámájában is kimagasló alakítást nyújtott. Pályafutása során több mint negyven filmben illetve tévésorozatban szerepelt.

Egyszerűen mindent

Az elsőfilmes Gustav Möller filmje – túlzások nélkül – briliáns thriller, megrázó dráma a bűnről és a bűnhődésről, lenyűgöző bravúrparádé. Az idei év bombameglepetése. A történet egyetlen helyszínen játszódik, egy irodában, ahová befutnak Dániában 112-es segélyszámot tárcsázó hívások. A főhős, Asger (Jakob Cedergren) egy utcai munka alól felmentett rendőr, kellő cinizmussal és kissé faragatlan őszinteséggel (mondhatni, igazi dán) felvértezve. Rezzenéstelen arccal teszi helyre például a kelet-európai prostituált által kirabolt férfi segélykérését. Szemmel láthatóan unja, ami körülveszi, egészen addig, míg nem telefonál Iben, a kétgyermekes anya, akit az ex-férje elrabolt és úton vannak, ki tudja hova. Ettől a ponttól kezdve Asger mindent elkövet, hogy megoldja a helyzetet, és meg is tudjuk miféle zsaru ő: az eredményesség érdekében könnyen átlépi a szabályokat. Möller és Emil Nygaard Albertsen forgatókönyve tűpontos dramaturgiai szempontból, a film egy percre sem ül le. Sőt, még arra is volt érkezésük, hogy Asger lelkiismeretét lebontsák és a rendőr csak úgy legyen képes megoldani a helyzetet, ha ő maga is szembenéz a tettei következményeivel. A múltbeliekkel és a jelenbéliekkel egyaránt. A kikezdhetetlenül precíz forgatókönyv mellett nem lehet elmenni szó nélkül Jakob Cedergren alakítása mellett: az egész filmben szinte csak az ő arcát látjuk (a többi szereplő csak a telefonvonalon keresztül, hangban van jelen), játéka bravúros és vérpezsdítő: erre a teljesítményre nyugodtan el lehet sütni a zseniális jelzőt. Ez a pasas mindenre képes. Ha egyszer valaha filmet rendeznék, azt csakis vele együtt tenném meg. A bűnös Forgalmazza a Vertigo Média
2018.10.26 07:30
Frissítve: 2018.10.26 07:30

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00