Fantáziával érdemes másolni a valóságot - Exkluzív interjú Jakob Cedergrennel

Publikálás dátuma
2018.10.26. 07:30

Fotó: LISELOTTE SABROE / AFP
A bűnös egy rendőrségi segélyhívó központban dolgozó rendőrre, Asgerre és az épp zajló emberrablási ügyre fókuszál, miközben sosem hagyjuk ott a telefonközpontot. A dráma meghódította már a világ filmfesztiváljait, mielőtt megérkezett volna a hazai mozikba. Az Asgert alakító Jakob Cedergren Karlovy Vary-ban adott exkluzív interjút a Népszavának.
A bűnös egy thriller, de az embereket érzelmileg is megmozgatja. Hát, remélem! Amúgy, ez a karakterek miatt van. Ibennek és Asgernek is megvannak a maga emberi hibái és sérülései. Gustav Möllerrel, a rendezővel közösen gondoltuk ki, hogy legyen elképesztően erős a drámai faktor a filmben. Kicsit olyan ez, mint Hitchcocknál, csak ott mindig a bajba kerülő ártatlan hősért izgulhattunk, itt mindennapi gyarlóságokkal és lelkiismereti problémákkal terhelt karakterek küzdenek az életükért. Bocsánat, hogy ilyen civil a kérdés, de hogyan lehet eljátszani a bűnösséget? Első körben azt kell, hogy mondjam: sehogy. Nem tudod eljátszani azt a lelkiismeret furdalást, mely mögött nem a saját bűnösséged áll. Ilyen helyzetben egy színész csak a fantáziájára támaszkodhat. Lehet készülni erre, beszélni olyan emberekkel, akik tudnak segíteni – ez a színészi munka legizgalmasabb része. Az a fajta nyomás, mely a filmben Asgerre hárul, igen extrém, ezért olyanokkal beszéltem, akik kifejezetten stresszes munkakörben végzik a munkájukat. Például mentőorvosokkal, katonákkal, háborúból tudósító újságírókkal, akik szembesültek már életükben élet-halál szituációkkal. Erre azért van szükség, mert minden egyes ember másképp reagál, és csak akkor tudja hogyan, ha már egyszer megélte. A bűnősben Asger ráadásul nem csak a stressz hatása alatt áll, hanem ehhez fájdalmas szégyenérzet párosul. Egyszóval, a jó alakítás lényege: extrémerős fantázia és az élet másolása. Ha jól tudom, Gustav Möller egy YouTube videó alapján kezdte el kidolgozni a sztorit és a forgatókönyvet. Ez gondolom, egy hosszú folyamat volt. Igen, Gustav több mint egy évet dolgozott a cselekményen és a forgatókönyvön. Amikor én csatlakoztam, a könyv még nem volt kész, de történet már lényegében megvolt, a mellékszereplők figurái is. Asger azonban még csak vázlatokban létezett, mivel Gustav tudta, hogy ez a film színészfüggő, azaz az aktor, jelen esetben az én képességeimhez kell igazodnia. Ezért, amikor eldöntötte, hogy én leszek Asger, fél év közös munka vette a kezdetét. Végig jelen volt a kutatásaim és a felkészülésem során, kíváncsi volt a metodikára. Ez már csak azért is hasznos volt, mert tudtuk: nagyon kevés idő alatt kell leforgatni a bűnöst. Mennyi idő alatt vették fel a filmet? Nyolc nap alatt. Az egész sztorit kronológiai sorrendben rögzítettük. A vonal másik végén valóban a színészek voltak, akik ott voltak velünk a forgatáson, csak egy folyosóval arrébb, egy másik szobában ültek. Nem is találkoztam velük. Erőltetett menet volt, nem? Nem kifejezetten, mert egyszerűen nem volt szükség több időre. Még hamarabb is végeztünk a tervezettnél. A forgatás szuperintenzív volt, napi tíz óra kemény munka. De ezt a filmet, csak így lehetett megcsinálni. Mondjuk, kezdem sejteni mi van a varázslat mögött. Most itt egy szimpatikus ember ül velem szemben, Asgerként a filmben teljesen más. Inkább ijesztő, mint kedves. Akkor ezt bóknak veszem! Tudna mesélni az átalakulás módszeréről? Megpróbálok. Első körben mindig a forgatókönyvből indulok ki: igyekszem megérteni, milyen motivációi vannak az eljátszandó figurának, milyen ember ő a tettei alapján. Ezután jön a külső megjelenés, Gustav számára nagyon fontos volt például a hajam, speciálisan kérte ezt a frizurát. Nekem sokkal fontosabb volt, hogyan járjak Asgerként. Efféle apróságokon nagyon sok minden múlhat – aztán idővel összeáll az egész. Nagyon fontos a felkészülés, amiről korábban beszéltem, hiszen a testbeszéddel, arcmimikával kell kifejeznem a belső érzelmeket. Amikről nem beszélünk, mert nem tudatosak. A tested pontosan tudja, mi a feladata. Nekem az első forgatási nap általában mindig katasztrofális. Ekkor még színész vagyok. Aztán másnapra erről elfeledkezem és jöhet az érdemi munka. Amikor a rendezők mondják, hogy „megvan”. Nem tudom mi történik, a folyamat önállóan zajlik valahol legbelül. Sok minden eszembe jutott A bűnöst nézve. Például a 24 című sorozat tempója. A 24 abszolút referencia, igen. De sokkal konkrétabb utalás van a Taxisofőrre. Gustav nagy Scorsese rajongó. Illetve Sidney Lumetet is imádja, a Kánikulai délután az egyik nagy mániája. Ennek a filmnek a bezártsága és hosszú snittjei visszaköszönnek A bűnösben. Ön, illetve Gustav Möller is svéd. Ehhez képest megcsinálták a legjobb dán filmet. Ez jó kis tréfa! Igaz: Gustav Svédország északi részén született, én délebben. Én hat éves korom óta élek Dániában, Gustav húszévesen jött Koppenhágába az egyetemre, rendező szakra. Gondoltam arra, hogy kiszúrnak minket, vártam is rá, de végül senkit sem érdekelt, hogy svédek vagyunk, ami jó, mert engem egyáltalán nem érdekelnek a kishatárok. Európai vagyok. Gustav Möller azt mondta, hogy a Submarinóban látta és ezért esett önre a választása. Abban is, és A bűnösben is konfliktusos embert alakít. Nem bánja, hogy inkább zűrös alakokat kell eljátszania? Nem, amíg a zűr érdekes. De értem a kérdést: csak akkor tudnak beskatulyázni, ha engeded. Én úgy látom, hogy a Submarinóban és A bűnösben teljesen más, és másképpen problémás figurákat alakítok. Van egy szokás a dán színházakban: ha egy előadást levesznek a műsorról, a jelmezedet ledobod a Földre és jól megtaposod. Ez egy szimbolikus szakítás. Ezt a ceremóniát megjátszom a forgatások végén is.

Névjegy

Jakob Cedergren az egyik legkedveltebb dán színész 1973. január 10-én született a svédországi Lund városában. Színészi diplomáját a Dán Színművészeti Egyetemen szerezte meg. Első nemzetközi szinten is átütő alakítását Dagur Kári Sötét ló (2005) című művében nyújtotta, amely a Cannes-i Fesztiválon debütált. Thomas Vinterberg Submarino (2010) című drámájában is kimagasló alakítást nyújtott. Pályafutása során több mint negyven filmben illetve tévésorozatban szerepelt.

Egyszerűen mindent

Az elsőfilmes Gustav Möller filmje – túlzások nélkül – briliáns thriller, megrázó dráma a bűnről és a bűnhődésről, lenyűgöző bravúrparádé. Az idei év bombameglepetése. A történet egyetlen helyszínen játszódik, egy irodában, ahová befutnak Dániában 112-es segélyszámot tárcsázó hívások. A főhős, Asger (Jakob Cedergren) egy utcai munka alól felmentett rendőr, kellő cinizmussal és kissé faragatlan őszinteséggel (mondhatni, igazi dán) felvértezve. Rezzenéstelen arccal teszi helyre például a kelet-európai prostituált által kirabolt férfi segélykérését. Szemmel láthatóan unja, ami körülveszi, egészen addig, míg nem telefonál Iben, a kétgyermekes anya, akit az ex-férje elrabolt és úton vannak, ki tudja hova. Ettől a ponttól kezdve Asger mindent elkövet, hogy megoldja a helyzetet, és meg is tudjuk miféle zsaru ő: az eredményesség érdekében könnyen átlépi a szabályokat. Möller és Emil Nygaard Albertsen forgatókönyve tűpontos dramaturgiai szempontból, a film egy percre sem ül le. Sőt, még arra is volt érkezésük, hogy Asger lelkiismeretét lebontsák és a rendőr csak úgy legyen képes megoldani a helyzetet, ha ő maga is szembenéz a tettei következményeivel. A múltbeliekkel és a jelenbéliekkel egyaránt. A kikezdhetetlenül precíz forgatókönyv mellett nem lehet elmenni szó nélkül Jakob Cedergren alakítása mellett: az egész filmben szinte csak az ő arcát látjuk (a többi szereplő csak a telefonvonalon keresztül, hangban van jelen), játéka bravúros és vérpezsdítő: erre a teljesítményre nyugodtan el lehet sütni a zseniális jelzőt. Ez a pasas mindenre képes. Ha egyszer valaha filmet rendeznék, azt csakis vele együtt tenném meg. A bűnös Forgalmazza a Vertigo Média

A pálya széléről a centrumba

Publikálás dátuma
2018.10.25. 14:00

Fotó: Népszava
Mándy Iván novelláin és levelezésén nem fog az idő, szereplői körében otthonosan érezzük magunkat. Az író kicselezte a múlékonyságot.
Meglepő, mennyire nem fogott rajtuk az idő: telnek-múlnak az évtizedek, Mándy novellái azonban ugyanazt a hasonlíthatatlan élményt nyújtják, mint hajdanán. Világuk színei nem fakulnak, jellegzetes figurái nem váltak anakronisztikussá, körükben ma is otthonosan érezzük magunkat, a varázs nem csökken. Az író tudta, hogyan kell kicselezni a múlékonyságot. E kortalanság részben talán abból fakad, hogy a novellák miliője többnyire roppant távol esik a történelmi, a tágabb közösségi mozgásoktól, konfliktusoktól, az író rendre oda vezet bennünket, ahol mintha megállna az idő. E művek cselekményének, feszültségeiknek és tragédiáiknak alig van társadalmi dimenziója, az ábrázolt események – tág időhatárokon belül – bármikor megtörténhettek. (Jelzésszerűen olykor mégis beszüremkedik a nagyvilág: az Egyszerű tag szadista főbérlőjéről megtudjuk, hogy korábban nyilas volt. Egyszerű tag.) – Szereplőinek főként csak privát élete van, ebben a szférában mozognak, kapcsolataik itt szövődnek. Meghatározatlanságuk egyszersmind az elavulás biztos ellenszere. Ráadásul az időtlen periféria esendő hősei többnyire alaptípusokat képviselnek, elemi emberi vágyakkal, szorongásokkal. A félkegyelmű cigánylány tartozni szeretne valakihez. Az esetlen kamasz hódítással próbálkozna. A férfi anyja halálát igyekszik feldolgozni. Örök élethelyzetek. Mándy írásaiban a tárgyi környezet, a pesti táj részletes, roppant plasztikus ábrázolása gyakran minden átmenet nélkül víziókba vált át. Mozognak az idősíkok, cselekményszálak. Olykor nehéz eldönteni: egyáltalán ki beszél itt? Mintha folyvást az ébrenlét és az álom, a valóság és a szürrealitás határmezsgyéjén járnánk. Itt van otthon igazán a Mándy-novella narrátora. Stílusa annyira egyéni, hogy általa a mű könnyedén túlélte a változásokat. Az időtlenség tehát mintegy adottsága a Mándy-műnek. Az írói tehetségnek, művészi alkatának lényegi következménye. De nem kevésbé fontos itt a minden írásban ott rejlő mély humánum, a természetes emberi melegség sem. Végső soron a létezés szeretete az, ami nem enged a feledésnek. – Idős korában elcsúszott, sérülést szenvedett, mert meg akart érinteni egy fát… „Szeretve tisztelt Főcsatár!”. Mándy Iván válogatott levelezése Hiánypótló kötet, ekként igazi irodalmi esemény. S vérbeli csemege Mándy olvasótáborának. Miként a szerkesztő, Darvasi Ferenc jelzi, még lappanghatnak hozzá, illetve általa írott levelek, és a kutatómunkája nyomán azt is tudjuk, hol vannak – zárolt hagyatékok miatt – evidens hiányok. Egy későbbi, teljesebb kiadás tehát nyilván árnyalja az összképet, néhány következtetés azonban már most is kézenfekvőnek tűnhet.
Feleségével, Dr. Simon Judittal
Mándy – nem egy Kazinczy Ferenc, akinek levelezése sok-sok gigantikus méretű kötetben jelent meg. Nem, mert – az utószó is utal rá – nem igazán szeretett levelet írni, ha kommunikálni akart, akkor inkább telefonálgatott vagy a kávéházi, majd presszóbeli asztalnál beszélgetett. Tehette, mivel társaságának legnagyobb része állandóan a közelben volt. Mándy – miként ez a leveleiben számtalanszor előkerül – nem volt világutazó típus, nyűgnek érezte, ha megszokott környezetét, Budapestet – pontosabban: Pestet! – el kellett hagynia, így ritkán kényszerült levélírásra. Egész életszakaszokból egyetlen levél sem maradt fenn, egyelőre legalábbis ezek a periódusok tökéletes „fehér foltoknak” tűnnek. Mindenekelőtt az író fokozatosan növekvő hazai és nemzetközi elismertsége kezdi jelentősen gyarapítani a levelezést. Egyre több külföldi kiadó, professzionális és önjelölt műfordító jelentkezik, folyamatosan tágul a kör, legtöbbjük a szakmai kérdéseken túl személyesen is megismerné a Mestert. Jönnek tehát a német, angol, francia stb. levelek, s Mándy lelkiismeretesen válaszol rájuk – konzultál, invitál. A levélváltások híven dokumentálják, miként telítődik egy kezdetben pusztán szakmai kapcsolat személyes tartalmakkal. És magától értetődően ki kell itt emelnünk a feleségéhez írt leveleket, bennük ugyanis – kedvesen önirónikus fordulatokkal – az író alkatának, szokásainak számos jellegzetessége felbukkan. Mindkét kötetet Darvasi Ferenc válogatta, ő írt utószót hozzájuk, a levelezés részletes filológiai apparátusával pedig nélkülözhetetlen segítséget nyújtott az olvasó eligazodásához.  Infó: Mándy Iván: Ciklon Mándy Iván: „Szeretve tisztelt főcsatár”, (válogatott levelezés) Magvető Kiadó, 2018.

Szeretve tisztelt Főcsatár! Ezúton. (A Kossuth-díjnak, hogy mándys lett.) Ölel: Esterházy Péter Szeretettel: Gitti    Esterházy Péter és felesége, Reén Gitta üdvözlőlapja Mándy Iván Kossuth-díja alkalmából (1988). 

Témák
Mándy Iván

Hamisan szól a kaposvári Énekes madár

Publikálás dátuma
2018.10.25. 13:00

Fotó: Radó Ferenc
Tamási Áron igaz népi színműve hol túlmozgatta, hol meg sem érintett a rendezői fantáziát a Csiky Gergely Színházban.
Első blikkre nem túl bonyolult téma a jó és a rossz, a fiatal és az öreg, a kicsinyesség-irigység és a tisztaság, az általános emberi értékek és a gyarlóság küzdelme, színre vinni viszont éppen ezért nem egyszerű. Legalábbis oly módon, hogy a néző feltétlenül érezze, az általánosságokon, a magától értődő történéseken kívül kapott valami pluszt is. Irányvonalat, támpontot, erkölcsi vagy szellemi megerősítést, bármit a szájbarágó mantrázás mellett. Erre tett kísérletet Béres László is, aki Tamási Áron klasszikusát, az Énekes madarat vitte színre a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Illetve a színházépület felújítása miatt az Agórában, melynek színpada igencsak behatárolt lehetőségeket biztosít a színjátszók számára – persze a gondolatiságot ez elvileg nem befolyásolhatja. Utóbbi értelemszerűen a rendező felelőssége, ahogyan az is, ha ötleteiből, elgondolásaiból nem sok mindent sikerül közvetíteni a nézőtérre. Ahonnét nézve kevés bosszantóbb létezik, mint az érzés a lovak közé dobott gyeplőkről vagy a túlgondolt semmitmondásról. Tamási műve ugyanis nem bonyolult történet: a hagyományos konfliktusos dráma ötvözete mesevilággal, mindez egy időtlen, zárt világba helyezve, ahol a konfliktusokat a kis közösség belső viszonyai generálják. Azt is lehet tudni, hogy valahol Erdélyben járunk, faluhelyen, ahol vénlánynak lenni szégyen, s ez az állapot szép lassan felzabálja a Gondos nővérek lelkét, a csámcsogáshoz pedig remekül asszisztál a két, beszédes nevű örökvőlegény, Máté és Lukács. Ők négyen az öregek, akiknek végső célja elemészteni az ifjú, s így még életigenlő szerelmespárt, Magdót és Mókát. Nem is ezért szokás Tamási darabját műsorra tűzni, sokkal inkább, mert az író teljesen más szintre helyezte a népi színművek műfaját, levakarva róluk a ragacsos, műromantikus mázat, a hamis-édes szemléletet. 
Mindebből azonban kevés látszott a kaposvári előadás során, melynek talán legnagyobb problémája, hogy nem találja az arányokat. Az érzelmek – legyenek azok bármilyenek – rendre harsánysággal és üvöltéssel párosulnak, a bölcs góbé humor olcsó gegekké silányul, a színészi játék folyamatosan túlzó, már-már ripacskodó, a beszéd – hol régieskedő, hol mai – katyvasz. Mintha azt akarná sugallni valaki: Erdélyországban kevés kivételtől tekintve mindenki idióta… Ilyen alapokkal nehéz jól produkálni a színpadon, szegény játszók minden mozdulatán látszik, nem ilyen lovat akartak. Akad persze, akit teljesen maga alá temet a rendezői éca, mások a szűk korlátok között is próbálkoznak. Utóbbiak közé tartozik Lukács és Máté, azaz Fándly Csaba és Mohácsi Norbert, akik erőteljes lábtempókkal próbálnának szabadulni a mocsárból. A kiutat a koreográfia jelenti: Orza Calin varjas csoportja remekül kihasználja a teret és a fényeket, táncaik az előadás fogyasztható pillanatai. A többiek számára azonban marad az egyéni érvényesülés keserves világa, ám Mikecz Estilla (Margó), Német Mónika (Eszter) és Krausz Gergő (Móka) nem tudja átlépni a rendezői kordonokat, s Szvetnyik Katának (Regina) is csak időnként sikerül – de éppen utóbbi bizonyítja, lazább gyeplőkkel, közös gondolkodással akár tartalmas produkció is születhetett volna.

Infó:

Tamási Áron: Énekes madár rendező: Béres László Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Szerző