A földes út végén

Ülnek a kerti hintában, lábuk előtt a kutya, mértani pontossággal kiszámítva azt a távolságot, ahol himbálózó lábfejük már az orra felett suhan el. Madarak fújnak zavarba ejtően tavaszi dallamokat október végén, újra virágzik az almafa, a fügebokron töpörödött zöld másodtermés. Vesszőkből fonott magas ágyásokba hull puhán a diófa barna levele, a lombtakaró alól zöldes lilán bújik elő egy időt tévesztett mángold sarj.

Fura ősz ez, tomboló áprilisi széllel, ami fadarabokat sorjáz a földes út két oldalára, birset kerget a dombról lefelé, s feltépi a kövekkel gondosan lerögzített fekete fóliát a szalmabálák tetejéről.

Hétvégi vendégek laknak errefelé, a hétköznapok a városba sodorják vissza az itt pihenőket. Péntek délután érkezik a többség, van, aki százhúsz kilométerről, s már alkonyi sötétben pásztázza fényszórójával a kapuhoz vezető szűk kis utat. Kenyeret, kolbászt és savanyú uborkát a városszéli kisboltban vesznek, azt vacsorázzák, mert mire begyújtanak az egyszemélyes kis zománckályhába, kiszellőztetik az ágyneműk bent rekedt szagát, s engedik a kutyát is szaladgálni még, este lesz.

Az új lakók éberen töltik az első néhány éjjeli órát, van úgy, hogy több napon át. Szokatlan a csend, teli van mégis zajjal. A szőlődombok feletti erdőből a tölgymakk földre eső halk koppanása dobszóként hat, a szélben beszélnek a fák, különös, korrogó hangot adva, mintha egymással is keresnék a szót. Négy kilométerre van a város, de a templomi harangszó kongva úszik el a sötétlő felhők alatt egészen idáig, nem ütközik bele toronyházakba, nem kergetik arrébb pufogó buszok, dudáló autók.

Reggel aztán a zártkertek népe tettre készen ébred, másfél napba zsúfolva be heti, kétheti teendőt. Felzúgnak a fűnyírók, benzinesek, mert áram még nincs a hétvégiben, nem is lesz talán sosem, vagy ha mégis, aggregátor csiholja majd. Nagymamától örökölt állványos lavórba öntenek vizet, amit a gázon melegítenek: a palack lassan kiürül, lehet, be kell szaladni vele a közeli benzinkútra, de inkább imádkozni, hogy kitartson mégis másnap reggelig, mert a lefőzött kávé itt is fontos.

Fűnyírás után gazolnak kicsit, sok látszatja nincs, fontosabb az érzet, mint az eredmény. Az ebéd egyszerű, paprikás krumpli vagy lecsó, ehhez biztosan van edény, koszolni se kell vele sokat, s itt kint, ahol közel a természet, még egy paprikás krumplinak is mennyei íze lesz. A maradékot befalja a kutya, amelyik hétköznapokon a panelben csak ropogtatós tápot eszik, de itt ő is más lénnyé változik, a pofája is más, mintha suttyomban folyton vigyorogna.

A vasárnap úgy köszönt be, olyan szomorúan, mintha temetésre kéne elindulni. Sebtiben összeütnek egy polcot a kamrának használt előszobában, összekapkodják az elhullott diót, s biztos, ami biztos, összeszedik még a szomszéd előtti termést is. Az autóba összetört szívvel ülnek be, orrukban a meggyújtott diófalevelek fanyar füstjével, s a hazáig tartó tartó kétellyel, hogy az őszi szél vajon nem lobbantotta-e újra lángra a hamu alatt túlélő parázsszemeket.