Előfizetés

Bécsi gyors

Nagyanyáink még Bécsbe jártak cipőt csináltatni - mondogatta bő harminc éve egy jóbarátom, amikor átkukucskáltunk a vasfüggöny szűk résein, és én bőszen bólogattam, még ha tudtam is, hogy az én nagyanyám speciel nem. Mert hát megtehette volna. Most meg arra gondolok: jóbarátom ezentúl legfeljebb cipőért jár majd haza Bécsből, ahová a CEU-val költözik.  
Pár év múlva, amikor a CEU-n majd történészi, szociológiai, diplomáciai, pszichiátriai és gender PhD-dolgozatok sora születik arról, hogyan is került az egyetem Budapestről Bécsbe, a diákok a választott tudomány szempontjai szerint fogják végigkövetni ezt a folyamatot. Utalnak a magyar kormány látványpolitizálására, a hatalommegtartás szolgálatába állított gátlástalan ellenségképzésre, az aljasul kijátszott Soros-kártyára, és valószínűleg a pechre is, amely egy gyakorlatlan és a sokféle elvárásnak eleget tenni próbáló amerikai nagykövet személyében bóklászott be ebbe a történetbe.
Egy fejezetet azonban szívesen elolvasnék már most ezekből a dolgozatokból: hogy vajon mivel magyarázzák a jövő értelmiségijei ennek a tébolyult hadjáratnak a kezdetét. Hogyan rekonstruálják majd az ötlet megszületését? Mert odáig rendben van, hogy amikor már benne vagyunk a csőben, egyik lépés adja a másikat, egyik frech kormányzati kioktatásra jön a másik cinikus beszólás, megszegett ígéret követi a személyre szabott jogalkotást. De hogy volt a legeleje? Kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy menjünk neki az ország legjobb egyetemének, tegyük tönkre, piszkáljuk addig, amíg elmenekül? És mire gondolt közben az illető? Hogy a magyaroknak ez úgyis mindegy? Már eléggé belenyomtuk az arcukat a sárba, már meggyűlöltettük velük a tudást, a szabadságvágyat és az önálló gondolkodást, megeszik ezt is, vállat se rándítanak? 
Megint igaza lesz az illetőnek. És Bécs tényleg csak két és fél óra vonaton. Most még.

A földes út végén

Ülnek a kerti hintában, lábuk előtt a kutya, mértani pontossággal kiszámítva azt a távolságot, ahol himbálózó lábfejük már az orra felett suhan el. Madarak fújnak zavarba ejtően tavaszi dallamokat október végén, újra virágzik az almafa, a fügebokron töpörödött zöld másodtermés. Vesszőkből fonott magas ágyásokba hull puhán a diófa barna levele, a lombtakaró alól zöldes lilán bújik elő egy időt tévesztett mángold sarj.
Fura ősz ez, tomboló áprilisi széllel, ami fadarabokat sorjáz a földes út két oldalára, birset kerget a dombról lefelé, s feltépi a kövekkel gondosan lerögzített fekete fóliát a szalmabálák tetejéről. 
Hétvégi vendégek laknak errefelé, a hétköznapok a városba sodorják vissza az itt pihenőket. Péntek délután érkezik a többség, van, aki százhúsz kilométerről, s már alkonyi sötétben pásztázza fényszórójával a kapuhoz vezető szűk kis utat. Kenyeret, kolbászt és savanyú uborkát a városszéli kisboltban vesznek, azt vacsorázzák, mert mire begyújtanak az egyszemélyes kis zománckályhába, kiszellőztetik az ágyneműk bent rekedt szagát, s engedik a kutyát is szaladgálni még, este lesz. 
Az új lakók éberen töltik az első néhány éjjeli órát, van úgy, hogy több napon át. Szokatlan a csend, teli van mégis zajjal. A szőlődombok feletti erdőből a tölgymakk földre eső halk koppanása dobszóként hat, a szélben beszélnek a fák, különös, korrogó hangot adva, mintha egymással is keresnék a szót. Négy kilométerre van a város, de a templomi harangszó kongva úszik el a sötétlő felhők alatt egészen idáig, nem ütközik bele toronyházakba, nem kergetik arrébb pufogó buszok, dudáló autók.
Reggel aztán a zártkertek népe tettre készen ébred, másfél napba zsúfolva be heti, kétheti teendőt. Felzúgnak a fűnyírók, benzinesek, mert áram még nincs a hétvégiben, nem is lesz talán sosem, vagy ha mégis, aggregátor csiholja majd. Nagymamától örökölt állványos lavórba öntenek vizet, amit a gázon melegítenek: a palack lassan kiürül, lehet, be kell szaladni vele a közeli benzinkútra, de inkább imádkozni, hogy kitartson mégis másnap reggelig, mert a lefőzött kávé itt is fontos. 
Fűnyírás után gazolnak kicsit, sok látszatja nincs, fontosabb az érzet, mint az eredmény. Az ebéd egyszerű, paprikás krumpli vagy lecsó, ehhez biztosan van edény, koszolni se kell vele sokat, s itt kint, ahol közel a természet, még egy paprikás krumplinak is mennyei íze lesz. A maradékot befalja a kutya, amelyik hétköznapokon a panelben csak ropogtatós tápot eszik, de itt ő is más lénnyé változik, a pofája is más, mintha suttyomban folyton vigyorogna.
A vasárnap úgy köszönt be, olyan szomorúan, mintha temetésre kéne elindulni. Sebtiben összeütnek egy polcot a kamrának használt előszobában, összekapkodják az elhullott diót, s biztos, ami biztos, összeszedik még a szomszéd előtti termést is. Az autóba összetört szívvel ülnek be, orrukban a meggyújtott diófalevelek fanyar füstjével, s a hazáig tartó tartó kétellyel, hogy az őszi szél vajon nem lobbantotta-e újra lángra a hamu alatt túlélő parázsszemeket.

Az iskolának ennél több kéne

Elkészült a Magyar Nemzeti Bank, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, valamint az Innovációs és Technológiai Minisztérium korábbi javaslatait is figyelembe vevő munkaanyag, amely alapján a Pénzügyminisztérium konkrét intézkedésekre tesz javaslatot Magyarország versenyképességének javítására. A három elképzelés közül az MNB 180 pontja a legátfogóbb, legismertebb, legelismertebb. A kérdés - aminek megválaszolásából következtetni tudunk a PM javaslatainak helyességére - az, hogy tartalmazza-e ez a tervezet a fejlődéshez igazán szükséges reformlépéseket. 
Magyarország problémái elmaradottságából erednek, abból, hogy nem áll rendelkezésünkre annyi forrás, amennyiből kielégíthetők lennének az állampolgárok elvárásai. Hiába szervezzük át, optimalizáljuk például az egészségügy működését, számottevő javulást csak a finanszírozására fordított összegek jelentős növelésétől várhatunk. Ugyanígy az infrastruktúra terén is akkor léphetnénk igazán előre, ha több pénzt tudnánk áldozni rá. Külső segítségre egyre kevésbé számíthatunk, fejlődnünk kell, méghozzá minél gyorsabb ütemben, hogy növekedjenek az állam jóléti kiadásokra fordítható bevételei. A csomag minősítéséhez elegendő tehát azokat a javaslatokat megvizsgálni, amelyek ezzel kapcsolatosak. 
A társadalom által elvárt ütemű fenntartható fejlődés - ez kiolvasható az anyagból is - kizárólag az innováció, a vállalkozások erősítésével érhető el, aminek legfőbb feltétele a megfelelően képzett emberi erőforrás. Az MNB elképzelései szerint átalakítandó oktatás - akárcsak a mostani - produktív, innovatív vállalkozói réteg létrehozására teljességgel alkalmatlan, mert továbbra sem biztosítaná a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztését. A tetejében sok tekintetben még rontana is a fennálló állapotokon. 
Nem is olyan rég a diákok azért vonultak az utcákra, hogy túlterheltség megszüntetését, a feleslegesen elsajátítandó ismeretek elhagyását követeljék. A tervezet számos pontja mindkettővel szembemegy, például az újabb kötelező természettudományos érettségi vizsgatárgy, vagy az alapvető jogi, gazdasági, társadalmi és pszichológiai ismeretek elsajátítását szolgáló új kötelező tantárgy bevezetésének ötletével. Ezeken a pontokon érvekkel, tényekkel alá nem támasztott elvárásoknak próbál megfelelni. A nyelvi, informatikai képzés általános - mindenkire vonatkozó - erősítése is csak a terhek növekedését eredményezné, haszon nélkül.
Mindezt a versenyképesség növelésének feltételeiként említik, de nem magyarázzák meg, hogyan is befolyásolják azt. Nem is tudnák! Azt szajkózzák, amit az Unió és az OECD mond. (A 180 lépés oktatási része egyszerűen az EU irányelveinek átvétele, adaptálása.) A pontok összeállítói nemcsak hogy nem ismerik fel a magyar közoktatás alapproblémáját - azt, hogy a diákok nem azt kapják az iskolákban, amire nekik, az országnak szüksége van -, de ezekhez is rossz gyógymódot is választanak, miközben  másodrendű és álproblémákat próbálnak orvosolni. 
Ilyen például a digitális felhasználói szintű képességek általános elsajátításának kérdése. A programozás integrálása a matematika tantárgy anyagába éppenséggel nem a felhasználói szintű képességek erősítését szolgálná, hiszen nem tartozik azok közé. Arról nem is szólva, hogy ez utóbbi tudást majd' mindenki ma már az iskolától függetlenül is megszerzi. 
A PISA-vizsgálatok eredményei nyilvánvalóan értékelendő mutatók, de korántsem adnak pontos képet az oktatás állapotáról. A legfontosabb célok közé kitűzni ezek javulását - ahelyett, hogy a gondolkozás, a problémamegoldó képesség fejlesztésére tennénk a hangsúlyt - abszolút félreértése a helyzetnek. (Ez ugyanis lényegi változtatások nélkül, a teszteken rosszul szereplő egyharmad teljesítményének a kétharmadéhoz közelítésével elérhető.) 
A 0. évfolyam igény szerinti bevezetésének terve is abszolút hibás elképzelés. Nem az alsó tagozat a magyar oktatás Achilles-sarka (a PIRLS-teszteken mindig is jól szerepeltünk). Az igazi bajok a felső tagozatban és a középiskolai képzésben vannak. Az a szerkezetváltás, amelyik nem érinti a felső tagozatos, középiskolai szakaszt, eleve elvetendő rossz megoldás.
Mi tehát a teendő? Alapvető javulást az oktatásban csakis a szerkezetváltással egybekötött tartalomváltás hozhat! A 10+3 (6+4+3, illetve szakképzésben 6+4+szakmánként kellő számú év) szerkezetre való átállás, és a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztésének középpontba állítása. A terv csak így tudna megfelelni a XXI. századi követelményeinek, csak így jeleníthetők meg benne új, szükséges tartalmak. Így oldható meg a tanulók, a pedagógusok terheinek csökkentése - az ugyanis a jelenlegi keretek közt nem léphető meg a diákok legalább egy részének érdeksérelme nélkül -, így valósítható meg a személyre szabott oktatás, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A 180 pont összeállítói egy szót sem ejtenek az utóbbiról - javasolt lépéseik pedig egyenesen ellentmondanak annak -, pedig az a korszerű oktatás legfontosabb kritériuma.
Az MNB javaslatai nem alkalmasak a magyar oktatás korszerűsítésére, az ország fejlődésének megalapozására. Mivel a munkaanyag elkészítéséhez felhasznált másik két forrás sem ad megfelelő választ erre, egyértelműen kijelenthetjük: a PM nemzeti versenyképességi stratégiája bármi lehet, csak mesterterv nem.