Horthy trafikja, a mozi

Publikálás dátuma
2018.10.28. 14:57

Fotó: FSZEK - Budapest Gyűjtemény
A kormányrendelet úgymond „mozirevíziót” hirdetett: minden meglévő engedélyt felülvizsgált a belügyminiszter, újat pedig csak feddhetetlen és hazafias érzelműnek ismert polgárok kaphattak.
Özvegy Fényes Mártonné fogalom volt a régi Városligetben: birodalma a XX. század elején a létező legizgalmasabb látnivalókat kínálta a nagyérdeműnek. Hagyományos attrakciója volt a hírességeket viaszfigura formájában megidéző Plasztikon – néhai Fényes Márton jól menő üzlete –, meg a csak 16 éven felülieknek ajánlott, olykor pusztán viszolyogtató, máskor egyenesen horrorisztikus Bonctani Múzeum. És 1909-től mindezek mellé beköltözött Fényesné saját vállalkozása, a távoli tájakat és embereket karnyújtásnyira hozó Fortuna mozgó.
Pontosabban csak az egyik Fortuna jelent meg ekkor a Városligetben, hiszen Fényesné e néven egész láncot üzemeltetett. A hat gyermeket és temérdek unokát eltartó Rákóczi úti, Tisza Kálmán téri és Mészáros utcai mozgótól a Vurstli főutcáján lévő csak annyiban különbözött, hogy a legmodernebb ízlés szerint, pompás szecessziós stílben készült el. Belül viszont mind egyforma volt: a zsúfolt széksorok előtt ugráló képek peregtek némán a vásznon, s miközben a nagyérdemű a feliratokat silabizálta, egy zongorista a film hangulatához illő futamokkal keretezte a látványt.
Két mozit és egy vőt aztán elvitt a háború, egy fiú hadirokkant lett, egy pedig – nem mellesleg: a későbbi ligeti cirkuszos – a kommün alatt Szegedre szökött, és a Horthy védelmét ellátó géppuskaosztag parancsnoka lett. 1921 tavaszán, amikor édesanyja országos hírnévre tett szert, éppenséggel a budai Várban szolgált.
Mindez azonban mit sem nyomott a latban: az állam elvette Fényes Mártonné ligetbeli Fortunáját, és átadta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének; a Rákóczi úti mozgót pedig a Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége kapta meg. Még 1920 októberében elkészült ugyanis a kormányrendelet, amely úgymond „mozirevíziót” hirdetett: minden meglévő engedélyt felülvizsgált a belügyminiszter, és újat attól kezdve csak legalább tíz éve magyar állampolgár, feddhetetlen és hazafias érzelműnek ismert polgárok kaphattak, és előnyt élveztek a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák, valamint ezek szervezetei, továbbá a szolgálaton kívüli közalkalmazottak.
Novemberre négyezer kérelem érkezett be a minisztériumhoz, és egekig ért az izgalom és a felháborodás. Tiltakoztak az engedélyüket féltők, protestáltak és bojkottal fenyegetőztek a filmgyárak, az asztalt verték a háztulajdonosok, akik jól fialó bérletüket féltették az új mozisok gyakorlatlanságától. A következő tavaszra pedig, amikor minden vetítőhelyhez került új engedélyes, kitört az elementáris botrány.
Mert a hadirokkantak szervezetei vagy a Leánykereskedelem Elleni Egylet még hagyján, és az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) vagy a Magyar Országos Véderő Egyletnek (MOVE) mozival való kistafírozását is lenyelte volna a közvélemény, de a lapok végtelen cikkekben sorolták a furcsábbnál furcsább eseteket. Hogy három mozit kapott például Tasnády Szüts András, a MÁV elnökhelyettese, egyben államtitkár, de Papp-Váry Elemér alezredes – a Magyar Hiszekegy pályázatnyertes szerzőjének hites ura – és báró Eötvös Loránd leányai is egyet-egyet. Hogy hadirokkantaktól vették el az egyetlen bevételüket jelentő filmszínházukat, miközben tucatszám nyerte el az engedélyeket a gyanús hátterű Angol-Magyar Filmtársaság, amelynek vezetője, bizonyos Stead ezredes (más források szerint: Steed őrnagy, de tulajdonképpen mindegy is, szóval egy brit) még 1918-ban megalázta nemzeti érzéseiben Missa Lajos hajóskapitányt.
A felzúdulás tetőpontján, 1921 júniusában történt, hogy Bródy Ernő képviselő a parlament elé vitte özvegy Fényesné és szaktársnője, az ugyancsak városligeti The Royal Vio tulajdonosa, özvegy Fisch Ferencné ügyét. (Az utóbbi pompás filmszínházat a Társadalmi Egyesületek Szövetsége kapta.) Szenvedélyes beszédben tárta a képviselőház elé a két asszonyt ért igazságtalanságot, háborús veszteségeiket, kitartó munkájukat, s az őket fenyegető napi kenyérgondokat. S mivel ilyen irányú kérdést rögvest kapott a vitában, a két asszony keresztlevelét is a tisztelt ház rendelkezésére bocsátotta.
Mindennek eredményeként annyi történt, hogy Fényesné hadözvegy leányának Tomcsányi Kálmán miniszteri tanácsos – a mozirevízió szellemi atyja – felajánlott egy Mester utcai mozgót. De alku nem köttetett, vélhetően két okból sem: egyrészt a mozit már a Gömbös Gyula vezette MOVE is azért adta vissza, mert lehetetlen volt nyereséggel üzemeltetni, másrészt mert Fényesék is azt remélték, hamarosan visszaáll az eredeti rend.
Az már az első évben világossá vált ugyanis, hogy a mozik működtetése így lehetetlen. Hiába igyekezett az állam anyagilag segíteni az új tulajdonosokat, és törölte el az adók, illetékek egy részét, ezzel csak a költségvetés bevétele csökkent, a mozik továbbra is veszteségesek maradtak. Különösen, hogy a káosz következtében szinte leállt a magyar filmgyártás, és azok a szakemberek, akik nem vágtak neki Amerikának vagy Németországnak, a bérbe adott stúdiókban forgó külföldi filmeknél segédkeztek. A bajt még tetézte, hogy mindeközben a kormány igencsak erőltette az úgynevezett kötelező filmek vetítését: az eredeti koncepció szerint ezek hazafias híradók lettek volna – a nyitó darab például az első vitéz avatásról szólt –, de hamar kiderült, hogy inkább csak laposak és unalmasak, a közönség pedig sikítva menekül előlük.
Az új mozisok tehát, miközben buzgón szabotálták a kötelező filmeket és a jótékonysági előadásokat, sorban elszánták magukat az egyetlen logikus lépésre: visszavették csendestársnak az eredeti tulajdonosokat. Amiért persze eleinte büntették őket, történt néhány látványos engedélybevonás is, de végül az állam engedett. 1923. január 19-én a belügyminiszter engedélyezte, hogy az új mozis társuljon a régivel. Aminek köszönhetően előbb özvegy Fényesné tért vissza a Fortunába, majd pár évre rá özvegy Fischné is a Royal Vióba. (Décsi Gyula pedig még arra sem volt rest, hogy régi mozgóját, a Teréz körúti Mozgókép-Otthont az új honfoglalást követően Décsi Mozivá keresztelje át.)
Aztán úgy egy évtizeden át viszonylag jól mentek a dolgok. Egészen 1939-ig, amikor a második zsidótörvény kapcsán a belügyminiszter újabb mozirevíziót hirdetett.
Szerző
Frissítve: 2018.10.28. 15:27

Egy szerkesztő emlékére

Publikálás dátuma
2018.10.28. 11:18

Korompai Erik, az egykori Volán Hírlaposok számára máig a Főnök. Jó szimattal megérezte a tehetséget és a tehetségtelenséget. Aki nem ütötte meg a mércét, az ment, de aki maradt, azért tartotta a hátát.
Szabotázs! Bihari úr, szabotázs! - mennydörögte a Főnök őszinte felháborodással. Azon a napon, a 70-es évek végén, néhány fotó hevert előtte az íróasztalon. A Volán Hírlap Ráday utca 8. szám alatti szerkesztőségben megfagyott a levegő. Szinte éreztem a hátamra szegeződő részvéttel teli pillantásokat. Mintha azt gondolták volna a kollégák, szegény fiú, ezt se igen látjuk már a szerkesztőségben.
Az eset egy tatabányai tudósítás miatt történt. Vágni lehetett volna a ködöt, talán egy-két méter volt a látótávolság. A szocialista brigád fontos értekezletéről kellett – volna - képes tudósítást készítenem. Az igazi próbatétel az volt, hogy le kellett fotóznom az udvaron sorakozó autóbuszokat. Csakhogy a sűrű köd miatt legföljebb a busz-puzzle egy darabkája jelent meg a tüköraknás gép keresőjében. Mit volt mit tennem, kattogtattam a fotóapparátot, hátha csoda történik. Nem történt. Üres kézzel mégsem mehettem vissza, ezért a szürke ötven árnyalatát terítettem a Főnök elé.
A Főnök élete a lap volt. Korompai Erik, az egykori Volán Hírlaposok számára máig a Főnök. Akkor még a Hírlapkiadó Vállalat Blaha Lujza téri épületében, az első emeleti szedőteremben ólombetűkkel szedték ki a cikkeket, s a fotókról klisék készültek. A betűk, a sorok fordítva kerültek a keretbe, s a nyomdászok úgy olvasták a fordítva kirakott sorokat, mint más a kinyomtatott mondatokat. Erre kevés szerkesztő volt képes, a Főnök közéjük tartozott. A legtöbben előre nyomtatott, úgynevezett tükrökön tervezték meg az oldalakat tördelés előtt. A Főnök hátradőlt a forgószékében, kezét a tarkóján összefonta, szemeit a mennyezetre szegezve fejben betördelte az oldalakat.
Ahogy a Főnök büszkén emlegette, az ország legnagyobb példányszámú üzemi lapjának lettem munkatársa. Olyan elődök nyomdokain járhattam, mint a három Zoltán; egyikük, K. Zoli, egy irodalmi hetilap megvesztegethetetlen főszerkesztője, a másik, G. Zoltán a ’45 utáni első bulvárlapba írta szatirikus novelláit, a harmadik, A. Zoli ismert rádiós, majd tévés személyiség lett. De a Ráday utcai szerkesztőségben kopogott N. Anna költőnek és a ’70-es évek egyik sikerregény szerzőjének, S. Andrásnak az írógépe is. Itt dolgozott S. H. Lala a későbbi neves sportriporter is.
A Főnök jó szimattal megérezte a tehetséget és a tehetségtelenséget. Aki nem ütötte meg a mércét, az ment, de aki maradt, azért tartotta a hátát. A legkisebb hiba láttán is sztentori hangon vonta felelősségre az elkövetőt, de ha bármely vállalat igazgatója hívta telefonon, hogy X vagy Y ezt meg azt csinált, közölte a meghökkent helyi nagy emberrel, hogy az ő munkatársa ártatlan. Azután persze ha indokolt volt, jól letolta az illetőt.
Előfordult, hogy szükség is volt erre a védelemre. Az egyik Zoli például S.-be, az észak-magyarországi megyeszékhelyre utazott szocialista brigádvezetők értekezletére, amelyen a nagy Szovjetuniótól vásárolt, iszonyatos étvágyú, benzines ZiL teherautó dízelesítési programjának végrehajtásáról tanácskoztak. Hogy miért vásárolt az állami cég benzines teherautókat, ha később dízelmotort szereltek bele üzemanyag- és költségtakarékosság okán, a mai napig nem tudom.
A gond csak az volt, hogy Zoli nem kerülhette el helyi emberünk, V. Karcsi kerítésszaggató házi pálinkáját. Egyszer nekem is szembesülnöm kellett a pokoli itallal, évekig tartózkodtam is az égetett szesz e formájától. Zoli sem tehetett mást, felhörpintette, s némi vörösborral enyhítette a hatást. Az értekezletet időnként bóbiskolva, jegyzetelgetve letudta, majd a fővárosba induló buszra ült. Csakhogy a rázós utazás felbolygatta a pálinkát s a vörösbort, s Zoli kénytelen volt a szütyőjében helyet találni a két italnak. Másnapra azonban a lapok összeragadtak, s a szerző kissé hiányos emlékezetéből írta meg tudósítását. A cikk megjelenése után felháborodott telefon jött a helyi vállalat egyik prominensétől, hogy az írásban egy olyan kolléga felszólalásáról is szó esik, aki ott sem volt. A Főnök persze közölte vele, hogy ha az ő munkatársa írt a felszólalásáról, akkor az illető ott volt és punktum.
Előfordult, hogy a Főnök büntetőexpedícióra küldte hírlapíróját. Lala például egyszer rosszkor volt rossz helyen, s ezt a Főnök megtorolta. Lala gyanútlanul lépett be a szerkesztőségbe. A Főnök behívta az „irodájába” - a helyiség többi részétől leválasztott kuckóba - és megállt a falra akasztott Magyarország térkép előtt. Gondterhelten mormolta maga elé, hol nem voltunk még az idén. Lalának ekkor már rossz sejtelmei voltak, s nem tévedett. A Főnök szeme egyszer csak felcsillant, s ujjával az ország észak-keleti csücskére bökött, és ennyit mondott: Tuzsér! Magam is éveken át rettegtem ettől a szótól, de én megúsztam. Tuzsér volt a mi Szibériánk, ahová fél napig tartott – nyíregyházi átszállással – az út.
Lala kínkeservvel elutazott a határ menti településre, találkozott interjúalanyával, egy gépkocsivezetővel. A beszélgetés végén megkérdezte, mikor indul vissza a vonat Nyíregyházára, mire a sofőr: szívesen visszaviszi, hiszen ő nyíregyházi és csak az interjú kedvéért jött Tuzsérra.
F. Tomival papírgalacsin dekázó versenyeket rendeztünk, másokkal a Badacsony teraszán, vagy a Városkapuban tartottunk munka utáni sörözést. A Főnök néha meghívta a csapatot kedvenc horgásztavához, ahol a zsákmányból halászlét főzött. F. Tomival a Főnök haláláig minden decemberben összejöttünk egy pókerpartira, felesége, Gizi asszony csodás kacsasülttel várta a kompániát.
A Főnök 12 éve tette át székhelyét az égi redakcióba, s számomra vele távozott a hagyományos szerkesztőségi élet is.
Szerző

Kanyarok az európai alagútban –Kérdések a jelenről és a poszt-Orbán korszakról

Publikálás dátuma
2018.10.28. 09:45

Fotó: FREDERICK FLORIN / AFP
Itt vagyunk a se nem demokrácia, se nem diktatúra valamilyen elegyében, s vajon mi a teendője a gondolkodó értelmiséginek? Erre mindaddig keresni fogjuk a választ, amíg az Orbán-rendszer fennáll.
Tekintélyes fórumok és elemzők vetették föl az elmúlt hetekben, hogy az Európai Unióval belátható időn belül az történhet, ami a Monarchiával: szétesik, összeomlik, és „nem nagyon fognak sírni utána”, ahogyan a londoni The Economist Pieter Judson amerikai történészt idézte. Egy meg nem nevezett osztrák értelmiségi véleményét is közli a hetilap, aki szerint „történelmünk azt mutatja, milyen gyorsan tudnak rosszra fordulni a dolgok”, és arra emlékeztet, hogy a Habsburg Birodalomnak egykor nagyobb költségvetése és több hatalma volt, mint a mai Európai Uniónak, saját hadsereget működtetett és eszközei közül nem hiányzott az adókivetési jog. A hanyatlás vagy bukás réme ott kísért a lelkekben, ahogyan ezekben az okoskodásokban is, hiszen mi mással lehetne magyarázni, hogy a „politikai Brüsszel” most kezdi fölfedezni a Monarchia-világ eltűnésének tragikus sorsú és zseniális tanúját, Stefan Zweiget. Szóval a Monarchia tegnapja az unió holnapja?

Korai temetni az EU-t

Minden lehetséges, mégsem hiszem azonban, hogy az európai integráció sajátos és a történelemben eleddig egyedülálló alakulatára ugyanolyan sors várna, mint amilyen a hajdanvolt birodalomra. Dőreség lenne a gondokat tagadni, hiszen szinte lehetetlen fölsorolni őket. Itt van mindjárt a Brexit-dominó, amely pillanatnyilag egyedüli, de vajon lesznek-e újabb dominók? Az unióval éles vitában állók szava mintha másokénál hangosabb lenne: Olaszországban koalíciós partnerként kerültek kormányra, Lengyelországban és hazánkban csak ők kormányoznak; a szkepszis, szoros összefüggésben a harcos bevándorlás ellenességgel, egyre nagyobb visszhangot kelt jószerivel mindegyik uniós országban, legalább is a hangerőt tekintve. A fölsorolhatatlanul sok belső vita mellett - és bizonyos értelemben fölött – új dilemmák forrásaként ott látjuk Kínát, Putyin Oroszországát, Trump óta Amerikát és a diktatórikus hatalom kiépítésében új szakaszba lépő Erdogan elnök Törökországát. „A geopolitikai centrifuga hatására úgy sodródnak el egymástól a tagországok, mint a táncosok egy bálon” – fejtegeti az idézett londoni hetilap. A külső és belső ellendrukkerek rohamát állni tudja-e a maga módján törékeny és kétségkívül nagyon bonyolult konstrukció?
Úgy gondolom, elhamarkodott lenne temetni az uniót. A nyugat hanyatlását az elmúlt évszázadban – éppen száz esztendeje jelent meg Spengler híres víziója a nyugat alkonyáról – sokszor megjósolták már, de a liberális demokráciák rendre túlélték a diktatúrákat, a tiszavirág életű, önkényesen és felülről vezérelt integrációs kísérleteket. Azt gondolom, tévednek, akik az unió fölbomlására számítanak, legalább három okból. A mai világpolitika döntően különbözik a XX. század eleji helyzettől, nincs olyan mértékű nagyhatalmi szembenállás, mint amilyen akkor volt: ki mondja meg, hogy meddig él – élt volna – a Monarchia, ha nincs világháború? Most nincs, és bármekkorák is az ellentétek a hidegháború rendjét elveszítő mai globális „rendetlenségben”, megalapozottan bízhatunk abban, hogy nem is lesz. A második ok az unió belső helyzetét illeti: az európai integrációba szinte kódolva van a „válság”, mivel a nemzeti és a nemzetek feletti, a tagországi és a szupranacionális elem kezdettől fogva két elméleti és gyakorlati pillére az uniónak. Ahogyan az alapító Robert Schuman fogalmazott, nem a dicső nemzeti múlt elhagyásáról, hanem éppen arról van szó, hogy a nemzetek életerejét megsokszorozhatja a nemzetek feletti közösség szolgálata. Ez a kettősség nem tegnaptól, hanem az 1958-as kezdettől, sőt már azelőtt is folyamatosan okozott válságokat, robbantott ki botrányokat, kényszerített időleges visszalépésekre az integráció mélyítésében, az unió mégis a világkereskedelem nagyhatalmává emelkedett, s már nem is világpolitikai „törpe”, mint a maastrichti szerződés előtt. A harmadik ok: az unió gazdasági életereje eddig rendre túlélte a különféle bomlasztási kísérleteket, a nacionalizmus szélsőséges platformjáról, valamint a népszerűség hajszolás és a leegyszerűsített sémák felől indított demagóg támadásokat – és ez egészen addig így lesz, amíg az integráció hívei megőrzik a többségüket a tagországokban.

Nem csak pártügy

Márpedig ma így van minden tagállamban, hazánkban is. A felmérések azt mutatják, hogy az Orbán-kormány folyamatos támadásai ellenére a magyar lakosság többsége ma is pártolja az integrációt. A kormányzati retorika agyonismételt frázisai között gyakorlatilag eltűnik a nemzetek fölöttiség gondolata. Amikor a különféle rendű és rangú hivatalnokok és elemzők e nélkül képzelik el az uniót, s csak a nacionalistává torzuló nemzeti elemet hangsúlyozzák, akkor fából próbálnak vaskarikát csinálni. Mint ahogyan az Orbán-kabinet eddigi legsúlyosabb nemzetközi vereségét hozó Sargentini-jelentés nagy többségű elfogadása is abból fakad, a folyamatosan jobbra tolódó Fideszben alábecsülték annak fontosságát, hogy az integrációban nemcsak pénzről, kvótákról, százalékokról van szó, hanem keresztény és európai értékekről, szabadságról és demokráciáról, Európa „lelkéről”, jogállamiságról, a hatalmi ágak gondosan őrzött egyensúlyáról és még sok minden másról. A masszív kormányzati tömegpropaganda alapvetően torzította el a holland képviselő jelentését, mert annak tartalmi súlypontjai nem a bevándorlási vitát, hanem a jogállami kritériumok folyamatos megnyirbálását teszik szóvá.
A Fidesz-irodákban nem mondhatják, hogy mindez váratlanul jött: se szeri, se száma azoknak a politikai és média megszólalásoknak, amelyek évek hosszú során át helytelenítették a jogállami normáknak a külföldiek számára sokszor nehezen nyomon követhető, kifinomult módszerekkel történő visszametszését. És hosszú ideig nem történt semmi. Vajon a Fidesz képviselői között egy sem akadt, aki ne tudta volna, hogy a volt hazájában is jelentős karitatív tevékenységet végző, az egykori pártállami diktatúrák, a közép-európai kommunista rendszerek lebontásában történelmi érdemeket szerző Soros György folyamatos és igaztalan vádakon alapuló diabolizálása nem fér össze az európai értékekkel? Nem tudok válaszolni a kérdésre, de arra sem, hogy belső Fidesz-körökben mindenki szó nélkül hagyta a fékek és egyensúlyok megbontását, a haverok mértéktelen meggazdagítását, a verseny megnyomorítását, a bíróságok, a civil szervezetek vagy éppen a tudósok szabadságának kifinomult korlátozását vagy az erre tett kísérleteket? A sort folytathatjuk, de fölösleges: az Orbán vezette kormányok azt érték el, hogy Magyarország megítélése a fejlett világban a mélypontra zuhant – ezt fejezi ki a jelentés –, ilyen rossz utoljára valószínűleg az 56’-os forradalom utáni kádári megtorlások idején volt.
Vajon vállrándítással tér napirendre efölött minden kormánypárti döntéshozó? Nem tudom, és azt sem tudom, hogy ez fordulópont-e, hogy ez már a vég kezdete-e az Orbán-világ számára. A zsurnalizmus ilyesfajta, kissé elnyűtt szóhasználatra csábítana, de jobb ezzel csínján bánni. Csupán abban vagyok biztos, hogy a Fidesz kenyértörése az Európai Néppárttal – nem csak pártügy. Országunk politikai vezérkarának és már igencsak megtépázott presztízsének rosszat tesz a tartós lavírozás a szélsőjobbos pártcsaládok felé. A bevándorlási viták nyomán kétségkívül bővült táboruk, Trumpra vitán felül hivatkozhatnak, de nagyobb a hangjuk, mint a tényleges erejük: ahogyan több választási eredmény – legutóbb a svédeké is – megerősítette, minden hangoskodásuk, demagóg uszításuk ellenére a 20 százalék körüli sávból sehol nem tudtak kilépni. A lakosság többsége mindenütt a centrum, a jobb- vagy balközép felé húz, ám ennek a centrumnak a szélsőjobb nem szalonképes, s mintha a többség kezdene észbe kapni és mozgósítani a menedéket keresők befogadása mellett; imponáló volt például a közelmúltban lezajlott nagy berlini tüntetés. Magyarország eleddig csak külső nagyhatalmi nyomás alatt sodródott a bal- vagy jobboldali szélsőség, a kommunista vagy fasiszta véglet felé. Az lenne a Fidesz-vezérkar célja, hogy most önszántunkból lépjünk át a szélsőjobb politikai csoportjába?

Mi tehet az értelmiségi?

Nem tudom és nem is akarom ezt elhinni; ha mégis, akkor kivezetnék az országot a történelmi mércével mérve is tömérdek pénzt hozó, bár sokszor nem jól felhasznált vagy éppen ellopott támogatásokat adó integrációból. A belpolitikai célokra használt retorika ez esetben a külvilág közvetítésével súlyos konfliktusba kerülne nemzeti érdekeinkkel – David Cameron brit miniszterelnök is belpolitikai hasznot remélt a brexithez vezető népszavazás kiírásával – , ami alighanem az Orbán-korszak végéhez vezetne, de mi jön utána? Képesek leszünk-e az ellen-kultúrharcokról lemondani, a jogállamiságot korrektül visszabillenteni, a jó rövid távú makrogazdasági eredményeket megőrizni, s úgy visszahozni a történelmi sutba vágott köztársasági gondolatot, hogy közben nem kiabáljuk a korona-eszmére, hogy az a végletesen nacionalista szélsőségbe vezet?
Fogalmam sincs arról, hogy mindez a távoli vagy közelebbi jövőre tartozik-e. Addig azonban itt vagyunk a se nem demokrácia, se nem diktatúra valamilyen politológiai elegyében, s vajon mi a teendője a gondolkodó értelmiséginek? Harcosan küzdeni, naponta visszavágni? Tüntetéseket szervezni? Naponta tiltakozásokat gyártani? Lemerülni, eltűnni? Elmenni? Csöndben és szívósan, becsületesen dolgozni? Olykor szelíden, de bátran ellentmondani? Kérdések, amelyekre mindaddig keresni fogjuk a választ, amíg az Orbán-rendszer fennáll. A jelent, de a jövőt illetően is legföljebb a tekintélyes XX. századi francia filozófus, Paul Ricoeur eszmefuttatását tudom fölidézni, aki már jó pár évtizeddel ezelőtt megállapította, hogy a modern ember többféle tradíció letéteményese, önmagunkban ezért vagyunk meghasonlottak, s talán soha nem is fogunk újból egységes kultúrában élni – ha ugyan valaha létezett ilyen.
Ha ezt nem felednénk, többre jutnánk, bármilyen hosszú is az alagút.
Szerző