Özvegy Fényes Mártonné fogalom volt a régi Városligetben: birodalma a XX. század elején a létező legizgalmasabb látnivalókat kínálta a nagyérdeműnek. Hagyományos attrakciója volt a hírességeket viaszfigura formájában megidéző Plasztikon – néhai Fényes Márton jól menő üzlete –, meg a csak 16 éven felülieknek ajánlott, olykor pusztán viszolyogtató, máskor egyenesen horrorisztikus Bonctani Múzeum. És 1909-től mindezek mellé beköltözött Fényesné saját vállalkozása, a távoli tájakat és embereket karnyújtásnyira hozó Fortuna mozgó.
Pontosabban csak az egyik Fortuna jelent meg ekkor a Városligetben, hiszen Fényesné e néven egész láncot üzemeltetett. A hat gyermeket és temérdek unokát eltartó Rákóczi úti, Tisza Kálmán téri és Mészáros utcai mozgótól a Vurstli főutcáján lévő csak annyiban különbözött, hogy a legmodernebb ízlés szerint, pompás szecessziós stílben készült el. Belül viszont mind egyforma volt: a zsúfolt széksorok előtt ugráló képek peregtek némán a vásznon, s miközben a nagyérdemű a feliratokat silabizálta, egy zongorista a film hangulatához illő futamokkal keretezte a látványt.
Két mozit és egy vőt aztán elvitt a háború, egy fiú hadirokkant lett, egy pedig – nem mellesleg: a későbbi ligeti cirkuszos – a kommün alatt Szegedre szökött, és a Horthy védelmét ellátó géppuskaosztag parancsnoka lett. 1921 tavaszán, amikor édesanyja országos hírnévre tett szert, éppenséggel a budai Várban szolgált.
Mindez azonban mit sem nyomott a latban: az állam elvette Fényes Mártonné ligetbeli Fortunáját, és átadta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének; a Rákóczi úti mozgót pedig a Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége kapta meg. Még 1920 októberében elkészült ugyanis a kormányrendelet, amely úgymond „mozirevíziót” hirdetett: minden meglévő engedélyt felülvizsgált a belügyminiszter, és újat attól kezdve csak legalább tíz éve magyar állampolgár, feddhetetlen és hazafias érzelműnek ismert polgárok kaphattak, és előnyt élveztek a hadirokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák, valamint ezek szervezetei, továbbá a szolgálaton kívüli közalkalmazottak.
Novemberre négyezer kérelem érkezett be a minisztériumhoz, és egekig ért az izgalom és a felháborodás. Tiltakoztak az engedélyüket féltők, protestáltak és bojkottal fenyegetőztek a filmgyárak, az asztalt verték a háztulajdonosok, akik jól fialó bérletüket féltették az új mozisok gyakorlatlanságától. A következő tavaszra pedig, amikor minden vetítőhelyhez került új engedélyes, kitört az elementáris botrány.
Mert a hadirokkantak szervezetei vagy a Leánykereskedelem Elleni Egylet még hagyján, és az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) vagy a Magyar Országos Véderő Egyletnek (MOVE) mozival való kistafírozását is lenyelte volna a közvélemény, de a lapok végtelen cikkekben sorolták a furcsábbnál furcsább eseteket. Hogy három mozit kapott például Tasnády Szüts András, a MÁV elnökhelyettese, egyben államtitkár, de Papp-Váry Elemér alezredes – a Magyar Hiszekegy pályázatnyertes szerzőjének hites ura – és báró Eötvös Loránd leányai is egyet-egyet. Hogy hadirokkantaktól vették el az egyetlen bevételüket jelentő filmszínházukat, miközben tucatszám nyerte el az engedélyeket a gyanús hátterű Angol-Magyar Filmtársaság, amelynek vezetője, bizonyos Stead ezredes (más források szerint: Steed őrnagy, de tulajdonképpen mindegy is, szóval egy brit) még 1918-ban megalázta nemzeti érzéseiben Missa Lajos hajóskapitányt.
A felzúdulás tetőpontján, 1921 júniusában történt, hogy Bródy Ernő képviselő a parlament elé vitte özvegy Fényesné és szaktársnője, az ugyancsak városligeti The Royal Vio tulajdonosa, özvegy Fisch Ferencné ügyét. (Az utóbbi pompás filmszínházat a Társadalmi Egyesületek Szövetsége kapta.) Szenvedélyes beszédben tárta a képviselőház elé a két asszonyt ért igazságtalanságot, háborús veszteségeiket, kitartó munkájukat, s az őket fenyegető napi kenyérgondokat. S mivel ilyen irányú kérdést rögvest kapott a vitában, a két asszony keresztlevelét is a tisztelt ház rendelkezésére bocsátotta.
Mindennek eredményeként annyi történt, hogy Fényesné hadözvegy leányának Tomcsányi Kálmán miniszteri tanácsos – a mozirevízió szellemi atyja – felajánlott egy Mester utcai mozgót. De alku nem köttetett, vélhetően két okból sem: egyrészt a mozit már a Gömbös Gyula vezette MOVE is azért adta vissza, mert lehetetlen volt nyereséggel üzemeltetni, másrészt mert Fényesék is azt remélték, hamarosan visszaáll az eredeti rend.
Az már az első évben világossá vált ugyanis, hogy a mozik működtetése így lehetetlen. Hiába igyekezett az állam anyagilag segíteni az új tulajdonosokat, és törölte el az adók, illetékek egy részét, ezzel csak a költségvetés bevétele csökkent, a mozik továbbra is veszteségesek maradtak. Különösen, hogy a káosz következtében szinte leállt a magyar filmgyártás, és azok a szakemberek, akik nem vágtak neki Amerikának vagy Németországnak, a bérbe adott stúdiókban forgó külföldi filmeknél segédkeztek. A bajt még tetézte, hogy mindeközben a kormány igencsak erőltette az úgynevezett kötelező filmek vetítését: az eredeti koncepció szerint ezek hazafias híradók lettek volna – a nyitó darab például az első vitéz avatásról szólt –, de hamar kiderült, hogy inkább csak laposak és unalmasak, a közönség pedig sikítva menekül előlük.
Az új mozisok tehát, miközben buzgón szabotálták a kötelező filmeket és a jótékonysági előadásokat, sorban elszánták magukat az egyetlen logikus lépésre: visszavették csendestársnak az eredeti tulajdonosokat. Amiért persze eleinte büntették őket, történt néhány látványos engedélybevonás is, de végül az állam engedett. 1923. január 19-én a belügyminiszter engedélyezte, hogy az új mozis társuljon a régivel. Aminek köszönhetően előbb özvegy Fényesné tért vissza a Fortunába, majd pár évre rá özvegy Fischné is a Royal Vióba. (Décsi Gyula pedig még arra sem volt rest, hogy régi mozgóját, a Teréz körúti Mozgókép-Otthont az új honfoglalást követően Décsi Mozivá keresztelje át.)
Aztán úgy egy évtizeden át viszonylag jól mentek a dolgok. Egészen 1939-ig, amikor a második zsidótörvény kapcsán a belügyminiszter újabb mozirevíziót hirdetett.
