Kanyarok az európai alagútban –Kérdések a jelenről és a poszt-Orbán korszakról

Itt vagyunk a se nem demokrácia, se nem diktatúra valamilyen elegyében, s vajon mi a teendője a gondolkodó értelmiséginek? Erre mindaddig keresni fogjuk a választ, amíg az Orbán-rendszer fennáll.

Tekintélyes fórumok és elemzők vetették föl az elmúlt hetekben, hogy az Európai Unióval belátható időn belül az történhet, ami a Monarchiával: szétesik, összeomlik, és „nem nagyon fognak sírni utána”, ahogyan a londoni The Economist Pieter Judson amerikai történészt idézte. Egy meg nem nevezett osztrák értelmiségi véleményét is közli a hetilap, aki szerint „történelmünk azt mutatja, milyen gyorsan tudnak rosszra fordulni a dolgok”, és arra emlékeztet, hogy a Habsburg Birodalomnak egykor nagyobb költségvetése és több hatalma volt, mint a mai Európai Uniónak, saját hadsereget működtetett és eszközei közül nem hiányzott az adókivetési jog. A hanyatlás vagy bukás réme ott kísért a lelkekben, ahogyan ezekben az okoskodásokban is, hiszen mi mással lehetne magyarázni, hogy a „politikai Brüsszel” most kezdi fölfedezni a Monarchia-világ eltűnésének tragikus sorsú és zseniális tanúját, Stefan Zweiget. Szóval a Monarchia tegnapja az unió holnapja?

Korai temetni az EU-t

Minden lehetséges, mégsem hiszem azonban, hogy az európai integráció sajátos és a történelemben eleddig egyedülálló alakulatára ugyanolyan sors várna, mint amilyen a hajdanvolt birodalomra. Dőreség lenne a gondokat tagadni, hiszen szinte lehetetlen fölsorolni őket. Itt van mindjárt a Brexit-dominó, amely pillanatnyilag egyedüli, de vajon lesznek-e újabb dominók? Az unióval éles vitában állók szava mintha másokénál hangosabb lenne: Olaszországban koalíciós partnerként kerültek kormányra, Lengyelországban és hazánkban csak ők kormányoznak; a szkepszis, szoros összefüggésben a harcos bevándorlás ellenességgel, egyre nagyobb visszhangot kelt jószerivel mindegyik uniós országban, legalább is a hangerőt tekintve. A fölsorolhatatlanul sok belső vita mellett - és bizonyos értelemben fölött – új dilemmák forrásaként ott látjuk Kínát, Putyin Oroszországát, Trump óta Amerikát és a diktatórikus hatalom kiépítésében új szakaszba lépő Erdogan elnök Törökországát. „A geopolitikai centrifuga hatására úgy sodródnak el egymástól a tagországok, mint a táncosok egy bálon” – fejtegeti az idézett londoni hetilap. A külső és belső ellendrukkerek rohamát állni tudja-e a maga módján törékeny és kétségkívül nagyon bonyolult konstrukció?

Úgy gondolom, elhamarkodott lenne temetni az uniót. A nyugat hanyatlását az elmúlt évszázadban – éppen száz esztendeje jelent meg Spengler híres víziója a nyugat alkonyáról – sokszor megjósolták már, de a liberális demokráciák rendre túlélték a diktatúrákat, a tiszavirág életű, önkényesen és felülről vezérelt integrációs kísérleteket. Azt gondolom, tévednek, akik az unió fölbomlására számítanak, legalább három okból. A mai világpolitika döntően különbözik a XX. század eleji helyzettől, nincs olyan mértékű nagyhatalmi szembenállás, mint amilyen akkor volt: ki mondja meg, hogy meddig él – élt volna – a Monarchia, ha nincs világháború? Most nincs, és bármekkorák is az ellentétek a hidegháború rendjét elveszítő mai globális „rendetlenségben”, megalapozottan bízhatunk abban, hogy nem is lesz. A második ok az unió belső helyzetét illeti: az európai integrációba szinte kódolva van a „válság”, mivel a nemzeti és a nemzetek feletti, a tagországi és a szupranacionális elem kezdettől fogva két elméleti és gyakorlati pillére az uniónak. Ahogyan az alapító Robert Schuman fogalmazott, nem a dicső nemzeti múlt elhagyásáról, hanem éppen arról van szó, hogy a nemzetek életerejét megsokszorozhatja a nemzetek feletti közösség szolgálata. Ez a kettősség nem tegnaptól, hanem az 1958-as kezdettől, sőt már azelőtt is folyamatosan okozott válságokat, robbantott ki botrányokat, kényszerített időleges visszalépésekre az integráció mélyítésében, az unió mégis a világkereskedelem nagyhatalmává emelkedett, s már nem is világpolitikai „törpe”, mint a maastrichti szerződés előtt. A harmadik ok: az unió gazdasági életereje eddig rendre túlélte a különféle bomlasztási kísérleteket, a nacionalizmus szélsőséges platformjáról, valamint a népszerűség hajszolás és a leegyszerűsített sémák felől indított demagóg támadásokat – és ez egészen addig így lesz, amíg az integráció hívei megőrzik a többségüket a tagországokban.

Nem csak pártügy

Márpedig ma így van minden tagállamban, hazánkban is. A felmérések azt mutatják, hogy az Orbán-kormány folyamatos támadásai ellenére a magyar lakosság többsége ma is pártolja az integrációt. A kormányzati retorika agyonismételt frázisai között gyakorlatilag eltűnik a nemzetek fölöttiség gondolata. Amikor a különféle rendű és rangú hivatalnokok és elemzők e nélkül képzelik el az uniót, s csak a nacionalistává torzuló nemzeti elemet hangsúlyozzák, akkor fából próbálnak vaskarikát csinálni. Mint ahogyan az Orbán-kabinet eddigi legsúlyosabb nemzetközi vereségét hozó Sargentini-jelentés nagy többségű elfogadása is abból fakad, a folyamatosan jobbra tolódó Fideszben alábecsülték annak fontosságát, hogy az integrációban nemcsak pénzről, kvótákról, százalékokról van szó, hanem keresztény és európai értékekről, szabadságról és demokráciáról, Európa „lelkéről”, jogállamiságról, a hatalmi ágak gondosan őrzött egyensúlyáról és még sok minden másról. A masszív kormányzati tömegpropaganda alapvetően torzította el a holland képviselő jelentését, mert annak tartalmi súlypontjai nem a bevándorlási vitát, hanem a jogállami kritériumok folyamatos megnyirbálását teszik szóvá.

A Fidesz-irodákban nem mondhatják, hogy mindez váratlanul jött: se szeri, se száma azoknak a politikai és média megszólalásoknak, amelyek évek hosszú során át helytelenítették a jogállami normáknak a külföldiek számára sokszor nehezen nyomon követhető, kifinomult módszerekkel történő visszametszését. És hosszú ideig nem történt semmi. Vajon a Fidesz képviselői között egy sem akadt, aki ne tudta volna, hogy a volt hazájában is jelentős karitatív tevékenységet végző, az egykori pártállami diktatúrák, a közép-európai kommunista rendszerek lebontásában történelmi érdemeket szerző Soros György folyamatos és igaztalan vádakon alapuló diabolizálása nem fér össze az európai értékekkel? Nem tudok válaszolni a kérdésre, de arra sem, hogy belső Fidesz-körökben mindenki szó nélkül hagyta a fékek és egyensúlyok megbontását, a haverok mértéktelen meggazdagítását, a verseny megnyomorítását, a bíróságok, a civil szervezetek vagy éppen a tudósok szabadságának kifinomult korlátozását vagy az erre tett kísérleteket? A sort folytathatjuk, de fölösleges: az Orbán vezette kormányok azt érték el, hogy Magyarország megítélése a fejlett világban a mélypontra zuhant – ezt fejezi ki a jelentés –, ilyen rossz utoljára valószínűleg az 56’-os forradalom utáni kádári megtorlások idején volt.

Vajon vállrándítással tér napirendre efölött minden kormánypárti döntéshozó? Nem tudom, és azt sem tudom, hogy ez fordulópont-e, hogy ez már a vég kezdete-e az Orbán-világ számára. A zsurnalizmus ilyesfajta, kissé elnyűtt szóhasználatra csábítana, de jobb ezzel csínján bánni. Csupán abban vagyok biztos, hogy a Fidesz kenyértörése az Európai Néppárttal – nem csak pártügy. Országunk politikai vezérkarának és már igencsak megtépázott presztízsének rosszat tesz a tartós lavírozás a szélsőjobbos pártcsaládok felé. A bevándorlási viták nyomán kétségkívül bővült táboruk, Trumpra vitán felül hivatkozhatnak, de nagyobb a hangjuk, mint a tényleges erejük: ahogyan több választási eredmény – legutóbb a svédeké is – megerősítette, minden hangoskodásuk, demagóg uszításuk ellenére a 20 százalék körüli sávból sehol nem tudtak kilépni. A lakosság többsége mindenütt a centrum, a jobb- vagy balközép felé húz, ám ennek a centrumnak a szélsőjobb nem szalonképes, s mintha a többség kezdene észbe kapni és mozgósítani a menedéket keresők befogadása mellett; imponáló volt például a közelmúltban lezajlott nagy berlini tüntetés. Magyarország eleddig csak külső nagyhatalmi nyomás alatt sodródott a bal- vagy jobboldali szélsőség, a kommunista vagy fasiszta véglet felé. Az lenne a Fidesz-vezérkar célja, hogy most önszántunkból lépjünk át a szélsőjobb politikai csoportjába?

Mi tehet az értelmiségi?

Nem tudom és nem is akarom ezt elhinni; ha mégis, akkor kivezetnék az országot a történelmi mércével mérve is tömérdek pénzt hozó, bár sokszor nem jól felhasznált vagy éppen ellopott támogatásokat adó integrációból. A belpolitikai célokra használt retorika ez esetben a külvilág közvetítésével súlyos konfliktusba kerülne nemzeti érdekeinkkel – David Cameron brit miniszterelnök is belpolitikai hasznot remélt a brexithez vezető népszavazás kiírásával – , ami alighanem az Orbán-korszak végéhez vezetne, de mi jön utána? Képesek leszünk-e az ellen-kultúrharcokról lemondani, a jogállamiságot korrektül visszabillenteni, a jó rövid távú makrogazdasági eredményeket megőrizni, s úgy visszahozni a történelmi sutba vágott köztársasági gondolatot, hogy közben nem kiabáljuk a korona-eszmére, hogy az a végletesen nacionalista szélsőségbe vezet?

Fogalmam sincs arról, hogy mindez a távoli vagy közelebbi jövőre tartozik-e. Addig azonban itt vagyunk a se nem demokrácia, se nem diktatúra valamilyen politológiai elegyében, s vajon mi a teendője a gondolkodó értelmiséginek? Harcosan küzdeni, naponta visszavágni? Tüntetéseket szervezni? Naponta tiltakozásokat gyártani? Lemerülni, eltűnni? Elmenni? Csöndben és szívósan, becsületesen dolgozni? Olykor szelíden, de bátran ellentmondani? Kérdések, amelyekre mindaddig keresni fogjuk a választ, amíg az Orbán-rendszer fennáll. A jelent, de a jövőt illetően is legföljebb a tekintélyes XX. századi francia filozófus, Paul Ricoeur eszmefuttatását tudom fölidézni, aki már jó pár évtizeddel ezelőtt megállapította, hogy a modern ember többféle tradíció letéteményese, önmagunkban ezért vagyunk meghasonlottak, s talán soha nem is fogunk újból egységes kultúrában élni – ha ugyan valaha létezett ilyen.

Ha ezt nem felednénk, többre jutnánk, bármilyen hosszú is az alagút.