Kácsor Zsolt: Az árulók koronája

Mi is történt azon a száz évvel ezelőtti napon? Röviden álljon itt a nép követelése: követelték a sokat szenvedett magyar katonák hazahívását a frontról, követelték a háború befejezését, azzal együtt Magyarország állami függetlenségét, az állampolgárok egyesülési és gyülekezési szabadságát, általános, egyenlő és titkos választójogát.

Éppen ma száz éve annak, hogy a Magyar Nemzeti Tanács fölhívására százezres tömeg gyűlt össze az Országház előtt. Méghozzá baloldali tömeg. Ami a hülyék nyelvén szitokszónak számít, akkor azonban nem számított annak. Ráadásul az Országház előtt összegyűlt emberek nem kommunisták voltak (ami ugyancsak szitokszó lett a hülyék nyelvén), hanem inkább szociáldemokraták, ha már mindenképpen be kellene őket sorolni valahová. Mégpedig be kell, mert a hülyék csak a kategóriákból értenek, de azok közül is csak azokból, amelyeket saját magukra és az úgynevezett ellenségeikre használnak (nemzeti érzelmű, tiszta szívű, igazi magyar fideszes vs. hazaáruló, Soros-bérenc, liberális homlesz-simogató buzi).

Hogy a mai pártpolitikai gyűlölködésben szocializálódott hülyék is értsék, hogy mi is történt azon a száz évvel ezelőtti napon, 1918. október 27-én, röviden álljon itt a nép követelése a rendszer uraival szemben: követelték a sokat szenvedett magyar katonák hazahívását a frontról, követelték a háború befejezését, azzal együtt Magyarország állami függetlenségét, az állampolgárok egyesülési és gyülekezési szabadságát, általános, egyenlő és titkos választójogát, a Wekerle-kormány lemondását, egy új kormány alatt szociálpolitikai intézkedéseket a szegénysorban tengődő milliók megsegítésére, és a nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának feladása nélkül.

Na tessék, ilyen egy igazi, baloldali tőről metszett politikai program. Azaz, mit is beszélek, ilyesmit követeltek száz éve a hazaáruló, Soros-bérenc, liberális homlesz-simogató buzik.

Az Országház előtti programot a polgári radikális Jászi Oszkár és a szociáldemokrata Kunfi Zsigmond állította össze, de miután ők a nemzet testéből ki vannak tagadva a magát polgárinak, kereszténynek és nemzetinek hazudott Orbán-kurzus által, ezért róluk mostanság kevés szó esik. A Magyar Nemzeti Tanács 1918. október 24-i megalakulását sem szokás manapság ünnepelni, pedig lehetne belőle tanulni. A Magyar Nemzeti Tanácsot ugyanis a Függetlenségi és 48-as párt, az Országos Polgári Radikális Párt, valamint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt alapította meg, s mivel később csatlakozott a testülethez a Kisgazdapárt is, azt kell mondani, hogy a Magyar Nemzeti Tanács, majd az abból kinőtt Károlyi-kormány mögött ott állt maga a nép. Nem a magyar polgárság (mert hiszen szegény Jászi Oszkáron, Kunfi Zsigmondon és szűk baráti körükön kívül polgár nemigen akadt ebben az országban sosem), hanem munkások, kisiparosok, kiskereskedők, házi és uradalmi cselédek, parasztok, zsellérek, városi munkanélküliek és megrokkant frontharcosok, azaz maga a proletár osztály követelte egy olyan független, demokratikus Magyarország megteremtését, ahol mindenkinek egyenlő joga van. Dicsőség a proletároknak.

A forradalom, a népakarat, a tömegtüntetések, a sztrájkok hatására IV. Károly császár és király október 31-én Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, így a hatalom a Magyar Nemzeti Tanács kezébe került. Kinevezése után Károlyi a népakaratnak megfelelően egy független, demokratikus köztársaság megalakítását tűzte ki célul, ahol az arisztokraták nagybirtokait szétosztják a szegények között, a nemzetiségek pedig önigazgatási jogokkal rendelkező, államalkotó tényezők lesznek. Ezek szép elképzelések voltak, de nem lett belőlük semmi. Az uradalmak feldarabolását éppen a szociáldemokraták gátolták meg arra hivatkozva, hogy ezeket nem szétosztani kell, hanem egyben tartani szövetkezetek kezelésében. Ami a nemzetiségeket illeti: ők meg már régen saját államokat akartak maguknak. Nahát, micsoda egy vircsaft ez, így dohogtak a Szent Korona Országainak hívei, hát hiszen hová lesz a világ, ha minden kis senkiházi népecske saját országot akar magának Európában? Hát, kedves urak, megláttuk: jött egy Horthy, aki elárulta a saját királyát, majd országlása nemzeti tragédiába fulladt – s kevésen múlt, hogy nem került a fejére a Szent Korona.

Aztán megláttuk azt is, hogy keserves kínlódások árán megalakult az Európai Unió, amely Európa történetének egyik legszebb, legfényesebb, legdicsőségesebb fejezete. És tán az is marad még pár évtizedig, ha a következő néhány évben Orbán Viktor az oroszok támogatásával szét nem veri belülről, éppen ő, aki egykor Nyugat-párti liberális volt. De időben átöltözött jobboldali, polgári politikusnak, majd a bukása után tsz-elnöknek maszkírozta magát, és az oroszok meg a törökök ellen uszított. Most éppen a független, keresztény, nemzeti szabadsághős álruháját viseli, de diktátorokkal barátkozik, hogy hátba szúrhassa Európát.

Volt már ilyen szabadsághősnek hitt főemberünk, Bocskai, aki mindenkit elárult, hogy a saját vagyonát és hatalmát gyarapítsa. Sorozatos árulásait nem bocsátották meg neki, és korai halála után azt rebesgették, hogy megmérgezték – nem segített rajta a török szultántól jutalomképpen kapott magyar királyi korona sem. Én azonban hosszú életet kívánok Orbán Viktornak – hadd érje meg egészségben, hogy az árulók koronája megrozsdásodik a fején.