Bach egy kicsit más

Publikálás dátuma
2018.10.29. 14:14

Fotó: ZENEAKADÉMIA
A Concerto Köln hangversenyén a barokk concertók világából adott sokszínű válogatást, bemutatva hogyan gyűrűztek az olasz hatások egészen Bach művészetéig. Az olasz zene a XVII.-XVIII. század fordulóján olyasmi volt, mint az angolszász popzene a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Tarolt: eltüntette, átformálta még saját, korábban kialakított formáit is. Kialakította és megszilárdította a concertók, szólóversenyművek műfaját, abszolút főszereplővé tette a hegedűs szólistát. Európa, sőt mondhatni a világ zeneszerzői semmiképp sem vonhatták ki magukat hatása alól, a franciákat leszámítva mindenki igyekezett olyan olasz lenni amennyire csak tudott. Vivaldi az úttörők egyike volt, a velencei „vörös pap" – ahogy kortársai emlegették - alkotásai kortársaira nagy hatással voltak. Miután teljesen elfeledték, újrafelfedezéséhez épp az vezetett, hogy a kutatók ki akarták deríteni, ki volt az a zeneszerző, akinek jó pár művét a fiatal, tudásszomjas Bach csembalóra átírta. A Concerto Köln különösnek tűnő műsor összeállítását az magyarázhatja tehát, hogy az alig ismert olasz, angol zeneszerzők és Bach is egyazon mintát követtek. Dall'Abaco concertója szinte megkülönböztethetetlen egy hasonló Vivaldi műtől, az angol Avison pedig fordítva dolgozott, mint Bach, ő Scarlatti csembalószonátákat írt át zenekari művekké. Marcello pedig, lévén maga is velencei, mit is írhatott volna mást, mint tősgyökeres olasz zenét. Bach azonban természetesen több volt, mint tökéletes másolatkészítő, az olasz szerzők szertelensége, esetlensége nála nem létezik, a zenei alakzatok sokkal szigorúbb formákba rendeződnek. Ez a kétféleség ki is bukott a koncerten, két teljesen eltérő világ jelent meg. Az elsőben a főszereplő maga a zenekar volt, szépen puhán szóltak a hangszerek, hallatszott összeszokott társaság beszéli itt anyanyelvi szinten – régi hangszereken játszva – biztos stílusismerettel az olasz concertók nyelvét. Szólistának a Bach versenyművekhez a hatvanas évei második felében járó Giuliano Carmignolát hozták, aki pályája kezdetén, a hetvenes években még modern hegedűvel kezdte a barokk zenét játszani. Azután váltott, már az egyik legkiválóbb régi hangszeres szólistává vált, olaszos temperamentummal, sok rögtönzésszerű elemmel játssza például az olyan műveket, mint a Négy évszak, amelyből egy tételt most csak ráadásként idézett fel, felvillantva előadóművészetének ezt a leginkább csodálatot keltő oldalát. A hangversenyen csak harmadik számként hangzott fel először Bach mű, a két művész figyelmet fordítva Bach művének olaszos vonásaira, érzékeny formálással jelenítette meg a dallamokat, és bár már itt feltűnt Carminola hegedűhangjának visszafogottsága, illeszkedett a kettős verseny a korábbi számokhoz. Nehezebben elfogadhatóak voltak a szólóversenyművek, kiderült Bach már nem oldható meg egy-két külsődleges eszközzel, rövidre vett hangokkal, a szokásosnál élénkebb tempóvételekkel, némi extravaganciával. Szép volt, szép a játék, de a zeneszerző univerzumának érzékeltetéséhez több kellett volna. Itt már a zenekar sem remekelt annyira, Carmignola sem volt végig makulátlan, de leginkább hegedűhangjának szerénysége volt meglepő, a szólista jószerivel alig emelkedett ki a zenekarból úgy tűnt ez nem olyan hangszer, amely egy ilyen komoly versenyművek játszásához készült.    Infó: Dall'Abaco d-moll concerto Avison D-dúr concerto Bach d-moll hegedű-kettősverseny Marcello D-dúr sinfonia Bach a-moll hegedűverseny Bach E-dúr hegedűverseny Giuliano Carmignola hegedű Mayumi Hirasaki hegedű, művészeti vezető Concerto Köln Zeneakadémia, október 27.      
Szerző

Zavarba ejtő a színésznő zaklatása

Publikálás dátuma
2018.10.29. 13:33

Fotó: Molnár Ádám
A színházról és a kiszolgáltatottságról szól Osztrovszkij A művésznő és rajongói című darabja a Radnóti Színházban és mélyen elgondolkodtató, hogy mennyire aktuális.
A Radnóti Színház új bemutatójának plakátján egy színésznő meghajol a színpadon és eközben a fedetlen hátába egy kéz bedug egy 2018-as feliratú bankkártyát. Aki azt hinné, hogy egy kortárs darab bemutatóját reklámozzák így, nagyon is téved. A művésznő és rajongóit, vagy ahogy nálunk korábban játszották, a Tehetségek és tisztelőket Osztrovszkij 1881-ben írta saját tapasztalatai alapján. Úgy látszik, hogy tényleg nincs új a nap alatt, bizonyos dolgok mindig ismétlődnek, vagy nem változnak. Jó, mondjuk Osztrovszkij korában a bankkártya még biztosan nem létezett. A mű alapközege egy színház, ahol egy fiatal színésznő bontogatja a szárnyait. Ezt a folyamatot azonban több férfi is ugrásra készen figyeli, a pénzesebbje fel is ajánlja magát szponzorként, persze azért meg is kéri a jussát. Valló Péter rendezése nem beszél mellé, bizonyos momentumokat pedig felerősít. Zavarba ejtőek például azok a jelenetek, amelyekben a férfiak zaklatják a színésznőt. A kiszolgáltatottságot, a tehetetlenséget vágják a képünkbe nyersen, és egyértelműen. És a közeg reakcióját, amikor még a színésznő édesanyja is úgy reagál az elutasítással végződő inzultusra, hogy lehettél volna ügyesebb, lányom. Mármint nem kellett volna azért összeveszni a lehetséges támogatóval. Rendkívül mai és érzékletes Morcsányi Géza új fordítása és nagyon erős a társulat. Lovas Rozi a címszerepben fokozatosan nyílik ki, képes a folyamatot megmutatni, hogy a tartásos, jóra és igazra vágyó fiatal nő, hogyan jut el odáig, hogy a jövője és a boldogulása érdekében hozzon végül egy az érzelmeivel ellentétes döntést. A színésznő édesanyját vendégként játszó Börcsök Enikő egészen rendkívüli. Úgy képes magánszámot csinálni egy-egy jelenetéből, hogy közben végig az előadást szolgálja. Minden mondata árnyalt, bölcs és magával ragadó. Egyszerre sugall rálátást és szenvedélyt. Martinovics Dorina a vetélytárs színésznő szerepében számító és mégis emberi. Kelemen József és Pál András bátran hozzák a helyzetüket kihasználó helyi befolyásos gazdag tisztségviselő és vállalkozó figuráját. Gátlástalanok, úgy hiszik és nagyjából így is van, hogy pénzért mindent megtehetnek, amit csak akarnak. Vehetnek színésznőt, művészetet és mindent. A gazdag cukorgyárost, Velikátovot alakító Rusznák András sem különbözik tőlük, csakhogy az eszközei mások és ezzel végül győz is. A színésznő szerelmét, az állástalan bölcsészt megformáló Porogi Ádám most is nagyszerű. A kedves és igaz örök vesztest látjuk, de közben végig neki drukkol az ember, bár sejtjük előre a mérkőzés végkimenetelét. Bálint András és Schneider Zoltán egy-egy karakter szerepben kiváló. Fel is nevet a közönség, amikor a kényszerből ügyelővé lett korábbi színházigazgatót játszó Bálint András azt mondja: ez a színház korábban az övé volt. Az előadás végén elhangzik ugyanaz a dal, amely az elején. Alexandra Nyegina egy koldussá lett színésznőről énekel, a végén már szép ruhában gazdagon. A dal végén sírva fakad és kirohan a színpadról. Érzi, hogy a magánéleti döntésével a művészi hitelét is eladta.    

Infó:

Osztrovszkij A művésznő és rajongói Radnóti Színház Rendezte: Valló Péter  

Szerző

Röhrig Géza pazar komikus is tud lenni

Publikálás dátuma
2018.10.29. 12:00

Figyelemreméltó, vicces, ugyanakkor elgondolkoztató Röhrig Géza főszereplésével készült To dust című film, amelynek magyarországi premierje a hétvégén zajló Limmud fesztiválon volt.
A Saul fia átütő sikere kapcsán sosem volt kérdés, hogy tekintélyes szerepet játszott-e benne Röhrig Géza. Mind az alakítás, mind a filmhez kapcsolódó beszélgetésekben, pódiumesteken. Az viszont egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy mit kezd Röhrig a helyzettel, ha szeretne egyáltalán színészi karrier lehetőségével bármit is kezdeni. Ismerve Hollywoodot és íratlan szabályait, simán előfordulhatott volna, hogy viszontlátjuk őt egy nagyköltségvetésű látványmoziban fura kosztümben, de ő nem ezt a verziót választotta. A kockázatosabb megoldást preferálta, elvállata egy indy, azaz független produkció, Shawn Snyder rendezte To Dust főszerepét. Jól tette: a mű jól sikerült és a New York-i Tribeca fesztiválon, ahol a világpremiert tartották, elnyerte a közönségdíjat. Hasonlóan, mint a Saul fia esetében, a siker nagyban Röhrig Gézán is múlt.  A To Dust (hivatalos magyar címe még nincs), noha magán hordozza az amerikai független filmek szinte minden kézjegyét, egyedire sikerült. Ennek egyik oka, hogy Snyder egyszerre akart szórakoztatni és mélyre menni. A mű hőse Shmuel, a haszid kántor (Röhrig Géza), aki fiatalon elveszti a feleségét. A mélyen vallásos férfi nem tudja feldolgozni párja halálát, pontosabban nem tudja elviselni, hogy a földbe eltemetve szenved – mivel az ortodox zsidó vallás szerint, amíg a test le nem bomlik teljesen (porrá nem válik újra), addig a lélek egy része nem tud távozni. Shmuelt nem hagyja nyugodni, hogy imádott hitvese lelke egy koporsóban gyötrődik, így szeretné megtudni, hogy mennyi ideig tart, míg lebomlik a teste. Nem rest ennek kapcsán bűnt – milyen bűnt, bűnök brutális sorozatát – elkövetni, így megkeres egy professzort, Albertet (Matthew Broderick), hogy tisztába tegye a tudását a bomlással és rothadással kapcsolatosan. Miközben pontosan tudjuk, hogy Albert nem tudós, hanem csak egy lüke iskolai tanár, de az összes hibája ellenére komolyan veszi a feladatot, Shmuel spirituális útját igyekszik megoldani. A felállás komoly, de ezután a rendező nagyon sokat lazít, és a buddy movie, azaz a két ember baráttá válását bemutató műfaj felé tereli a látottakat. És, ahogy a műfaj megköveteli, rengeteg humoros szituáció bontakozik ki. Köztük egy sertés rituális megölése, eltemetése, majd többszöri kiásása, de itt is a részletekben rejlik a lényeg – legyen elég annyi, hogy elképesztően humoros tud lenni a film. És amikor megtudják, hogy létezik egy farm, ahol tudósok emberi testek lebomlása kapcsán kísérleteznek..., de inkább nem folytatom. Ami pedig minket különösen izgat, az maga Röhrig Géza, aki minden körülmények között szuper: tud drámai lenni (ezt eddig is tudtuk), de pazar komikusi kvalitásai is vannak. Mindent tud: ha kell robban, máskor pedig spirituálisan messze jár és szinte csak pislákol. Ám karakterének talán legnagyobb erénye, hogy képes túllépni a vallási dogmákon, ezt pedig Röhrig abszolút hitelesen mutatja meg.  Shawn Snyder szerencsére nem elégedett meg a vígjátéki vonalvezetéssel, a film lezárásában visszatér a spirituális vonalhoz és képes egyedi módon, érvényes érzelmi és értelmi intelligenciával hozni a lezárást, amely után mi, nézők is nyugodtan elgondolkodhatunk a létezésről, és azon, hogy vajon mi lesz velünk evilági utazásunk végeztével.

Saul gyermekei

Röhrig Géza alakításának a Saul fiában egyik szimbolikus jelenete, amikor a kezében hordozza azt gyermeket, akit a fiának gondol. A gyermek jelképezi a százezer magyar fiatalkorút, akik meghaltak a második világháború során Auschwitzban. A Limmud fesztiválon tartott Saul gyermekei című előadás a Vági Zoltán történész, a film alkotói, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárral közösen indított programról szólt. Azt kívánják kutatni, hogy ki volt az a százezer magyar zsidó gyerek, akiket a haláltáborba hurcolt további négyszázezer magyar zsidóval együtt meggyilkoltak. Ahogy Vági fogalmazott: a holokauszt egyik hatalmas fehér foltja, hogy a gyerekekről azt sem tudjuk, hogy hívták őket. Elmesélte azt is, hogy amikor két évvel ezelőtt bejelentették a Saul gyermekei programot, akkor egy nyolcvanöt éves asszony fordult hozzájuk, hogy keressék meg a férjét, akit 1944-ben hurcoltak el. A választ nagyjából egy hete sikerült megtalálni, egészen véletlenül, mivel a férfi nevét teljesen másképpen írták le, mint amikor a haláltáborban regisztrálták.  

Frissítve: 2018.10.29. 12:40