A populisták azt hiszik, mindig igazuk van. Magabiztosságuk abból fakad, hogy a közvéleménykutatások azt támasztják alá: sikeres a bevándorlók elleni uszítás, a gyűlöletbeszéd, az ellenségkép kreálása, a kormányzati propaganda szemérmetlen dicsőítése. Amíg nincs kontroll felettük, azt csinálnak, amit akarnak.
Ugyanakkor a populista pártok között is vannak különbségek. Míg ugyanis az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) kormányon a mérsékeltebbik arcát mutatja, a Fidesz számára nincs megállás. Az olasz kabinet a magyar kormánypárt irányvonalát követi. Matteo Salvini belügyminiszter, a Liga elnöke sokat tanult Orbán Viktortól, a bevándorlók és Brüsszel ellen hangolja a közvéleményt, ami sikeres stratégiának bizonyul: ő ugyanis a római kormány legnépszerűbb politikusa 50 százalékkal, a szélsőjobboldali Liga pedig a legkedveltebb párt. Ha most választanának, 30-32 százalék voksolna rá.
Nemcsak itthon, Olaszországban is sikeres a kormányzati agymosás, bár a római kabinet csak álmodhat olyan médiatúlsúlyról, mint amilyen itthon uralkodik. Sokatmondó azonban, hogy már az olaszok kétharmada lépne ki az EU-ból. Az olasz kormánynak azonban jobban meg van kötve a keze, mint a magyarnak, lévén az euróövezet tagja, így az Európai Bizottság felülbírálhatja költségvetését.
A 2019-es olasz büdzsé célja egyértelmű: Salviniék nyílt hadüzenetet küldtek Brüsszelnek azzal, hogy a megengedettnél mintegy 60 milliárd euróval költenének többet jövőre úgy, hogy Itália az euróövezet második legeladósodottabb állama. Az EU visszadobta a büdzsét, ám Salviniék a tőlük megszokott harciassággal harsogják: nem hajlandóak engedni. Ez pedig azt jelenti, hogy Brüsszelnek kemény pénzügyi szankciókat kell hoznia Róma ellen.
A kérdés: meg meri-e tenni? Nemigen lehet más választása, még akkor sem, ha ezzel tovább erősíti az olaszok euroszkepticizmusát. Ha ugyanis az EU-ban mindenki azt csinál, amit akar, nem tartja magát az előírásokhoz, akkor a széthullás elkerülhetetlenné válik. Most menteni kell, ami még menthető.