Előfizetés

Húsz év HÉV

Idestova húsz éve már, hogy Orbán Viktor megelégelte a mindenbe belekotnyeleskedő budapesti önkormányzatok véleményterrorját, és úgy döntött, a pályázatnyertes Bán Ferenc helyett majd épít neki Nemzeti Színházat Siklós Mária. Szépít, díszeset, állami telken, a Közvágóhíddal átellenben. Bán színháza pedig maradjon csak Gödör.  
A folytatást ismerjük, a Nemzeti átadása óta eltelt tizennyolc évben pedig elfogyott az összes egykori expótelek. A sorban utolsót - ahol már soha nem lesz a Demján Sándor által megálmodott konferenciaközpont - épp most építik be egy újabb irodaházzal. E hosszú idő alatt csak egy dolog nem változott a a Soroksári út mentén: a HÉV, amely ott zötyög-csattog két bánatos drótháló kerítés között a milliárdokból megépült luxus iroda- és lakóházak, meg a négyzetméterárat megduplázó Duna között. 
Arra persze már csak a hozzám hasonló mániákusok emlékeznek, miként is alakult ez így. Hogy a Nemzeti átadása után Demján Sándornak elege lett, és jelezte, érvényes rendezési terv ide vagy oda, a HÉV eltüntetése nincs benne az államnak nyújtott, igen kedvezményes építési csomagban. Hogy az állam ekkor vállat vont, és közölte, akkor majd a főváros megoldja. S hogy a főváros természetesen nem oldotta meg. 
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy a Tarlós újraválasztására irányuló kampány egyik kulcseleme az a fejlesztési csomag, amelyben - a kormánylap szíves közlése szerint - 62 már folyó vagy épp megkezdésre váró "gigaberuházás" szerepel. Csupa-csupa az államnak fontos, a klienseknek évtizedekre elég építeni valót biztosító dologról van itt szó, nem utolsó sorban olyasmikről, amik most még másnak látszanak, de majd jó szolgálatot tesznek például egy olimpia idején. 
És ahogy önöket ismerem, már kitalálták: a Duna-parti HÉV eltüntetése a jelek szerint pont nincs rajta azon a listán.

Bojkottáljunk együtt!

Nagy utat tettünk meg azóta, hogy a magyar sajtó jobbik fele igyekezett bojkottálni, karanténba zárni a Jobbikot. Ma elfogadott, legitim szereplője a nyilvánosságnak, legalábbis annak, amelyet az imént a sajtó jobbik felének neveztem. Hogy aztán ki adott fel többet az elveiből, a szélsőséges megnyilatkozásokra, nyílt színi zsidózásra, EU-zászló égetésre érzékeny média, vagy a közép felé araszoló párt, azt ki-ki döntse el maga. 
Mindenesetre ma ott tartunk, hogy épp a Jobbik jelentett be bojkottot az úgynevezett köztelevízió ellen, amivel viszont a legcsekélyebb mértékben sem bünteti a kormány szolgálatában álló intézményt. Sőt megkockáztatom: ott, a Kunigunda utcában kifejezetten örülnek az elhatározásnak, őket a legcsekélyebb mértékben sem érdekli vagy befolyásolja, hogy egy parlamenti pártról van szó. Ettől még a jobbikosok megfelelő percszámban fognak szerepelni a képernyőn, no persze nem úgy, hogy meg is szólalnak - a politikai élet mindenkori negatív státusza lesz az övék. 
Ráadásul ennek a tévé-féleségnek a munkatársai jól tudják - de ha nem tudnák, vezénylő tábornokaik felvilágosítanák őket -, hogy a párt szélsőjobbos megítélése okán nem lesz senki, aki megvédené a képviselőit, netán kiállna mellettük. (Szó, ami szó, furcsa lesz majd újra és újra látni, hogy a tévészékház előtti tüntetésen, október 23-án, ott lengedeztek az Árpád-sávos zászlók is. Ajándék ez a műsorkészítőknek.) 
De itt és most nem a Jobbikról, vagy annak – egyébként indokolt – lépéséről akartam szólni. Sokkal inkább arról, hogy vajon van-e értelme egyáltalán egy ilyen bojkottnak. Tudom, valamit kell tenni, mégsem hagyható, hogy közpénzből közel százmilliárdot szórjon el egy intézmény olyan munkára, amely semmiben sem felel meg az alapfeladatának, és akkor még egy szót sem szóltunk a demokratikus követelményekről. Tehát kellene valamit tenni, hogy ez ne így legyen. 
Bojkottálni? Odaállni a Jobbik mellé? És ha a többi párt is odaáll, akkor mi van? Hozna egy ilyen akció bármilyen változást? És: a közös bojkott jelentene-e a szolidaritást, vagy bárminemű közösséget a radikálisokkal? Nehezen megválaszolható kérdések ezek, ám lehet, hogy nem innen kellene közelíteni. Sokkal inkább onnan, hogy mi okoz nagyobb kárt a demokráciában: egy szélsőséges párt létezése, vagy milliárdok elszórása egy ország becsapására, manipulációjára? És ha a válaszunk az, hogy ez utóbbi – mert hiszem, hogy így van -, akkor már megszűnik az a dilemma is, hogy lehet-e – ebben – közös utat választani a Jobbikkal. 
Meglehet: egy ilyen kezdeményezésnek, az általános bojkottnak sem lenne semmilyen hatása az Orbán-kormányra, hiszen éppen azt akarja elérni, hogy abból a dobozból csak ő, ők szólhassanak, ám mégiscsak ki kéne próbálni. Hátha a nemzetközi szégyen oly erős lenne, hogy az végre nyilvánvalóvá tenné: Magyarországon nincs egyenlőség, nem tiszta a szólásszabadság, a közpénzt a kormány és pártjai önmagukra, önmaguk propagandájára fordítják. Vagyis ellopják az adófizetőktől.
Igaz, ma ebben az országban, bizonyos körök számára, törvényes a lopás.
Bojkottálni? Odaállni a Jobbik mellé? Hozna ez bármilyen változást?

Kilátás

Téglákon álló kanapé, asztal hifitoronnyal és tévével: ennyi fért Kovács József és párja, Ágnes két és fél négyzetméteres, deszkákból, raklapokból és farostlemezekből eszkábált bódéjába. A férfi áprilisban három hét alatt építette otthonukat a Határ út melletti kiserdőben, ahová a későbbiekben kis faházat álmodott veteményessel, virágágyással, kúttal. Egy új életet. Otthont. 
Amikor arról kérdeztük, nem fél-e, hogy elzavarják, hiszen a terület a Pilisi Parkerdő Zrt.-é, a korábban Németországban programozóként dolgozó József állította, az állami cégnél tudnak róla, hogy ott élnek. Még fizet is a területért: tizenkétezer forintot mondott, amit havonta egy mérnök vett át tőle.
A hosszú hétvégén kiderült, kidobott pénzt volt az utolsó forintig, hiszen az erdészet dolgozói nyolc kunyhót romboltak le a kiserdőben. Minden előzetes bejelentés nélkül: a várost mindennapi betevőjükért járó otthontalanok arra érkeztek – bocsánat az oximoronért – haza, hogy ezúttal valóban fedél nélkül maradtak. Úgy kéttucatnyi hajléktalan, akik nemcsak a sátorlap-furnér-deszka tetőt veszítették el a fejük fölül, de többségük a holmiját – akadtak, akik még a gyógyszereiket – is. Melyek talán értéktelen vackok voltak – nem véletlen végezték valamelyik lomtalanításnál az utcán -, a kiserdőben élőknek viszont az utolsó kapcsolatot jelentették a való világhoz. Az övék volt, a vagyonuk, a tulajdonuk - utóbbi kifejezést akkor tudja igazán megbecsülni valaki, ha éppen semmije sincsen. Mint a kiserdőből az embertelen törvényt vakbuzgón alkalmazó-betartó állami cég által kiűzötteknek.
Pedig nekik volt, ha kevéske is, és éppen ezzel tudták megkülönböztetni magukat a klasszikus utcán élőktől, az életüket egy reklámszatyorba pakoló, kapualjakban, aluljárókban, pinceablakokban éjszakázóktól. Ahonnét ők valahogyan kikecmeregtek, volt erejük, igényük megtenni az első lépést, még ha az csak a kiserdő széléig volt is elegendő. De onnan, a bokrok közül legalább valamennyire látszott az utca túloldala. A kertek, a házak, a virágágyások. 
A veteményes.
Volt erejük, igényük megtenni az első lépést, még ha az csak a kiserdő széléig volt is elegendő