Elméleti testnevelés

A Testnevelési Főiskolán a Testnevelés-elmélet szaktárgy keretében az elméleti megalapozás mellett számos gyakorlati ismeretre is okítottak bennünket. Soha nem felejtem el, még arra is felhívták a figyelmünket, hogy a tornaterem bejárata előtt megfelelő sorrendben legyenek elhelyezve a vizes és a száraz lábtörlők. 
Nos, újsütetű testnevelőként megérkeztem első munkahelyemre, egy – ma már város – nagyközségbe, és azonnal szembesülhettem a magyar valósággal. Az általános iskola több - nem csak közeli - épületből állt. Tornaterem gyanánt az egykori falusi iskola két összenyitott tanterme szolgált alacsony belmagassággal és utcára nyíló szűk ablakocskákkal. Szabadtéri létesítményünk is volt: a buszmegállóval egységesített, fekete salakos, háló nélküli kapukkal ellátott, bekerítetlen, mérhetetlenül poros kézilabda pálya. Sehol a közelben víz és WC, öltözés-vetkőzés a pálya szélén. Az első órámon a vonalban felsorakozott ötödikesek között ott ácsorgott néhány civil is, 15-16 éves cigány fiúk, felszerelés és igazolás nélkül. 
Pedagógus kollégáim, miután kimosolyogták magukat a naiv, idealista pályakezdőn, nagyon sokat segítettek abban, hogy beilleszkedjek és hasznos munkát végezhessek. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy gyakran sikerült jó órákat, foglalkozásokat tartanom, a gyerekek döntő többsége szeretett ezeken részt venni, és az is biztos, hogy jó néhányukban sikerült a testmozgás iránti igényt elültetnem. Mi más feladata lehet egy testnevelő tanárnak? Az egyik órán, szekrényugrás közben ráadásul kiszúrtam egy hatodikos fiút. Nagyon ügyes, rendkívül ruganyos volt. Micsoda tornászt lehetett volna faragni belőle, ha nem Téten születik! - gondoltam. Ehelyett - pályát tévesztve - alkotmánybíró lett. 
Mindezt persze csak azért vetettem papírra, hogy megalapozzam a mai helyzettel való összevetést. Ehhez természetesen nem végeztem reprezentatív felmérést, mindössze szélesebb családi, baráti köröm érintettjei között tudakolózom meglehetős rendszerességgel. Most ennek egy kis szeletéről adok számot. 
Az említettek kivétel nélkül fővárosi gimnáziumok 16-17 éves diákjai, akik szeretnének tovább tanulni. Egyöntetűen átlagosan a 8-15 órás napszakot jelölik meg, amikor a kötelező elfoglaltságok zajlanak. De adjuk hozzá ehhez a közlekedés 1,5-2 óráját, és látjuk, hogy majdnem négy óra van, és jó néhányuk még nem is evett rendesen. (Az úgynevezett tízórai vagy a büféből fogyasztott étel-ital nemcsak drága, hanem többnyire egészségtelen pótcselekvés is, a menzasor kivárása pedig időt rabló luxus.) Ezután jönnek a húzós díjú különórák, amelyek nélkül nehéz bejutni a vágyott egyetem vágyott karára. Az ismét elkerülhetetlen közlekedést is hozzáadva, már kora este van, és még nem készültek másnapra, ami testvérek között is legalább két órát igényel. Ez sem úszható meg, mert hiábavalóvá válnának a drága különfoglalkozások, ha gyenge lesz a bizonyítvány. 
Meglepő, hogy ha korábban jártak is edzésre, különféle – kivétel nélkül több ezres havi tagdíjfizetés ellenében igénybe vehető - testedző foglalkozásokra, ebben a korban már csak kevesen sportolnak rendszeresen? Megindulnak a fizikai passzivitás, az elhízás és az ebből fakadó következmények útján. Megismétlem: koraeste, 6-7 óra között érnek végre haza, még nem tanultak másnapra, nem találkoztak barátokkal, barátnőkkel, nem bíbelődtek esetleges hobbijukkal, nem olvastak, halvány gőzük sincs, mi történt aznap a nagyvilágban. 
Miként jön ide a testnevelés? Időnyerési praktikaként. A nagy garral meghirdetett minden napos, majd heti ötórássá szelídült testnevelési foglalkozásokból akár kettő is megúszható, ha papírt visznek arról, hogy sportegyesületben vagy egyéb módon testedzenek. Arról most ne beszéljünk, hogy egy ilyen igazolás mennyire fedi a valóságot, mekkora időszakra ad mentességet, kik, miként, milyen rendszerességgel ellenőrzik hitelességét. Nagy ötletnek tartják felvetésemet, hogy ilyen alapon lenne még más lehetőség is. Talán az énekóra is kiiktatható lenne, ha szereznének aláírást egy templomi kórus karnagyától. A rajz nemkülönben kiváltható, csak találni kell egy művelődési házat, ahol rajzszakkör működik. (Azzal a tétova javaslattal már én sem értettem egyet, hogy a történelem óra is hasonló sorsra juttatható, hiszen történelmi időszakban élünk. Ha nem is mindenütt, de Magyarországon mindenképpen...)
De vissza a testneveléshez! Miféle mozgást takar az iskolai penzum? Az egyik gimnáziumban például kedden nyolctól kilencig, majd délután kettőtől négyig lenyomnak három testnevelési órát ugyanannak az osztálynak. Csak így tudják megoldani ugyanis a heti ötöt. Mármint azoknak, akik olyan balfácánok, hogy nincs papírjuk. Egy patinás belvárosi intézményben az egyik testnevelési órára nem kell átöltözni, mert mozgásmentesen zajlik le. A foglalkozást a testkultúráról szóló kiselőadásokkal, videók megtekintésével, beszélgetéssel tudják le. 
Miért? Mert az egyetlen korszerűtlen tornatermük és szűk iskolaudvaruk nem elég ahhoz, hogy minden osztály számára valóságos testnevelési órát tartsanak. Előbb-utóbb persze megszólal majd egy illetékes, hogy nemcsak a mindennapos, illetve a heti öt testnevelési órát vezették be, hanem egyéb eredményekkel is büszkélkedhetünk. Például már nem pusztán a Testnevelési Főiskolán van testnevelés-elmélet, hanem a gimnáziumokban sincs akadálya az elméleti testnevelésnek. 
Befejezésül még egy ötlet. Lehetővé kellene tenni, hogy NB I-es bajnoki mérkőzések látogatása is egyenértékű legyen a testnevelési órával. Sok legyet lehetne ütni egyetlen csapásra… 
Szerző
Tibor Tamás

Jellemrajz bulvár fotókból

Sigmund Freud, a lélekbúvárok ősatyja és fejedelme, aki úgy évszázada, még igazi nagy emberek cselekedeteit és szándékait böngészte tudományos megszállottsággal, nem hitte volna, hogy késői utódai csak fognak egy bulvárlapot, kikeresik belőle a legsemmitmondóbb torz fotót, és annak alapján politikusi portrét rajzolnak, megvesztegethetetlen fölénnyel. Az új műfaj a gyorsfotókból kifejtett „elemzés”, művelői szerint tévedhetetlen.
A Le Figaro Magazine válogatott egyvelegben adta közre ezeket a jellemrajzokat, kivált a napjaink politikus szupersztárjaira vonatkozókat. Ebben a sorrendben: Trump, Putyin, Merkel és Macron. Az amerikait úgy jellemezték, hogy arcvonásai a fizikai fölényt igyekeznek tükrözni, erőteljesen és kérkedőn akarnak csodálatot kelteni. Csak az önismeret hiányzik belőlük. Nála kuszább személyiség a korlátlan hatalomban vakon bízó Putyin, őt méltatója orosz „Szupermenschnek” kiáltja ki, taktikai gurunak, a mindenható cárok követőjének. Nem tartozik számvetéssel semmilyen helyi, nemzetközi tekintélynek.  
A következő célpont Európa egyik legbefolyásosabb nagyasszonya, Angela Merkel. Alkata nyomán a „Mutti”, azaz anyácska - habár ma már inkább Grossmutter -, a hosszú időn át elmozdíthatatlan kancellár asszony. Olivier Toscer újságíró szerint a hölgy már igen régóta teljes filmet érdemelt volna, még akkor is, ha mind valószínűbbnek tűnik, hogy a Frau kancellárnak ez a búcsúzó mandátuma.
Szerepelt a névsorban a francia Macron is, akit legutóbb Kövér László a háttérhatalmak 3D-nyomtatóval elkészített gyártmányának, koporsó őrnek tisztelt. Ami igazán érdekes, hiszen Orbán Viktorhoz hasonlatosan az ő imádatának tárgya is a foci. 
Persze nem lehet kétségünk afelől, hogy ez a seregszemle a szerzők tréfás kedvében született, az volt a céljuk, hogy szórakozzunk rajta. És tényleg, amolyan üdítő szemfényvesztés lett a végeredmény.

Véget ért egy korszak

Idén már csak egy fontosabb választás van hátra a világban: jövő kedden az amerikai félidős voksolás. A világpolitika szempontjából kellemetlen év zárul le ezzel. Olaszországban populista kormány alakult, Matteo Salvini, a szélsőjobboldali Liga elnöke azóta minden fellépését uszításra, tombolásra használja fel. Brazíliában most vasárnap a szélsőjobboldali Jair Bolsonarót választották meg államfőnek, aki hajmeresztő kijelentésekkel hangolta a közvéleményt a társadalom kirekesztettjei ellen. Donald Trump amerikai elnök is folytathatta ámokfutását. 
A mi szempontunkból azonban a német kormány sorsa a legfontosabb, s bizony e tekintetben minden korábbinál nagyobb a bizonytalanság. Angela Merkel tegnap bejelentette, nem jelölteti magát ismét a CDU elnökének a kereszténydemokraták decemberben esedékes tisztújító kongresszusán. A kancellár bizonyította: nem olyan politikus, aki váltig ragaszkodik a hatalomhoz, hanem képes félreállni akkor, amikor úgy látja, ez szolgálja legjobban országa és pártja érdekeit. A két héttel ezelőtti bajorországi és a vasárnapi hesseni választás után belátta, már nem tud új lendületet adni a kormánynak. Ilyen önkritikára valóban csak a legnagyobbak képesek - nem sok példát találunk hasonlóra.
Egy korszak biztosan véget ér az európai politikában. Bár ez még nem jelenti a kancellári tisztségből való távozását, az biztos, hogy 2021-ben - ha valóban csak akkor rendezik a következő német választást – nem ő lesz a kereszténydemokraták listavezetője. 
A húzás két célt szolgál. Egyrészt nagyon rossz üzenete lenne annak, hogy ha Merkelt történelmien alacsony arányban választanák újra a párt elnökének. Ez még jobban elmélyítené az uniópártok válságát, ami a nagykoalíció szinte biztos bukását vetítené előre. Másrészt a voksolásig hátralévő időszak elegendő lehet arra, hogy felépítse utóda imázsát. Az ugyanis valószínűsíthető, hogy olyan személyt választanak meg pártelnöknek, aki Merkel irányvonalát követi. 
Merkel egy ízben úgy nyilatkozott, sosem lett jó vége annak, ha egy politikus előre döntött saját utódlásáról, de azért valami beleszólása biztosan lesz abba, hogy ki jelöltesse magát a tisztségre. Annál is inkább, mivel nehéz lenne elképzelni egy olyan CDU-t, melynek élén egy Merkel kormányzati politikáját kevéssé támogató politikus áll. A legesélyesebbnek Annegret Kramp-Karrenbauer, a CDU főtitkára tűnik a tisztségre, bár nem biztos, hogy ő maga ambicionálja a nagy ugrást. A liberális gazdasági szárny pedig a liberális Friedrich Merzet támogatná.
Merkel visszalépése ráadásul még nehezebb helyzetbe hozza az amúgy is ezer sebből vérző nagykoalíciós partnert, a szociáldemokratákat: ha Merkel lemondott, nekik nem kell-e távozniuk? Az azonban még nagyobb kérdés, hogy mi lesz, ha a pártban a nagykoalíció felmondását szorgalmazók kerülnek többségbe.
Felettébb szerencsétlen, hogy a populisták tombolása közepette vált ilyen kiszámíthatatlanná a német politikai jövő. Az azonban senkinek sem állhat érdekében, hogy Berlint a bizonytalanság uralja.