Életünk filmje – improvizatív zenében

Publikálás dátuma
2018.10.31. 10:45

Fotó: Aknay Csaba
Soundtrack (azaz Filmzene/Kísérőzene) címmel jelent meg a Horváth „Tojás” Gábor Trió harmadik nagylemeze. A bőgős Horváth Balázzsal és a dobos Gálfi Attilával élőben is bemutatják „életünk filmjét”.
A negyvenéves zongorista-zeneszerző, Horváth „Tojás” Gábor úgy érzi, a Soundtrack című lemezzel „sikerült egy olyan – folyamatos interakción alapuló – improvizatív zenét elkészíteni, amely őszinteségében igazán engem tükröz. Gálfi Attilával már gyerekkorunk óta együtt zenélünk különböző zenekarokban, kívülről fújjuk egymás reakcióit. Ez egyfajta biztonságot ad a triónak, ugyanakkor még most is meg tudjuk lepni egymást. Horváth Balázs pedig stabil, de izgalmas bőgőjátékával egyben tartja a zenekari hangzást. Azért is őket választottam társaimnak, mert mindig számíthatok kreatív és inspiráló együttműködésükre.” A Tojás néven ismert, sokoldalú muzsikus szerint az új album tematikája „egy napunk története, amely különböző élethelyzetekre reflektál a reggeli ébredéstől az esti hazatérésig. A dalok személyes történeteken alapulnak, de ezek olyan univerzális témák, amelyek mindannyiunkkal megtörténhettek már. Ezért szerintem a hallgatóság is könnyen bele tudja magát helyezni, érezni a zenénkbe.” A zenekarvezető elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben vizuális kíséret – vetítés, esetleg klip – társuljon a muzsikához. A triónak ez már a harmadik teljes albuma. A bemutatkozó Steps Away Japánban is megjelent, ahol kiváló fogadtatásban részesült, itthon pedig felkerült a Mahasz Top 20-as eladási listájára, ami ebben a műfajban ritkaság. A második lemez, a Live at Muflon viszont szinte véletlenül jött össze, mert egy klubkoncertjükön megjelent egy lelkes hangmérnök és szuper minőségben rögzítette az estet – úgy, hogy a zenészek nem is tudták előre, hogy ott lesz. Ehhez képest a Soundtrack nyilván sokkal tudatosabb tervezés eredménye. „Egy lemez mindig egy adott korszak lenyomata. Visszatekintve más formációim albumaira, sokszor éreztem már, hogy néhány dolgot máshogy csinálnék, de ez a triólemezeinkre nem érvényes. Egy hangot sem változtatnék rajtuk” – mondja Gábor. „Nem szeretek panaszkodni: a zenébe és a menedzsmentbe-promócióba belefektetett munka, idő és pénz előbb-utóbb megtérül” – mondja a műfaj és a muzsikusok helyzetéről Horváth Tojás Gábor. „A lényeg hogy eljuttassuk az emberekhez a zenénket, láthatók és elérhetők legyünk a nagyközönség számára, mert onnantól már úgyis ők döntenek. A profi menedzsment persze egy kényelemesebb helyzet, de úgy látom, csak akkor karolják fel a zenekarokat, ha mi magunk már mindent megtettünk azért, hogy a produkciónk a lehető legjobb legyen. Itt nemcsak magára a zenére gondolok, hanem a koncepcióra, az előadásmódra, a kommunikációra, a színpadi megjelenésre is. Szerintem a hazai jazz-szcéna méretéből adódóan akár menedzsment nélkül, egyedül is meghódítható.”    

Névjegy

Horváth „Tojás” Gábor a Zeneakadémia jazztanszakán szerezte diplomáját. Megalapította a Transform Quintet nevű fúziós jazz-zenekart, amely már két évtizede sikeresen működik. Tehetségét világhírű amerikai kollégája, Joey Calderazzo is felfedezte, akivel közös lemezt készített. Zeneszerzői sokoldalúságát bizonyítja, hogy egyszerre dolgozik pop-produkcióknak és ír zenét egész estés játékfilmhez. Saját trióját kiemelten fontosnak tartja, de emellett számos élvonalbeli hazai muzsikussal játszik rendszeresen együtt.

Infó:

Horváth Tojás Gábor Trió: Soundtrack – lemezbemutató November 1. (csütörtök), 20:00, Budapest Jazz Club 

Szerző
Témák
Jazz

Leonardo egyetlen fennmaradt szobra Budapesten van - vagy nincs

Publikálás dátuma
2018.10.31. 09:54

Fotó: Tóth Gergő
Ez a kérdés mintegy száz éve foglalkoztatja a művészettörténészeket. A budapesti Lovas áll az újranyitott Szépművészeti Múzeum új kamaratárlatának középpontjában.
Ha reneszánsz emberekről esik szó, elsősorban Leonardo da Vincit kell említeni, aki elsőrangú festő, szobrász, zeneszerző, költő, író, matematikus, építész, hadmérnök, tudós, anatómus és feltaláló is volt. Jövőre, május 2-án lesz halálának 500. évfordulója, amelyről a világ számos múzeuma fog megemlékezni kiállítással. Főként, hogy Leonardo művei tömegeket vonzanak. (A Leonardónak tulajdonított Salvator Mundi című képet – a világ legdrágább festményét – az Abu-Dzabi Louvre 450 millió dollárért vásárolta meg múlt év őszén, egy-egy Leonardo-rajz 10-15 millió euróért kel el az árveréseken.)

A szerda délben újra megnyíló Szépművészeti Múzeum az egyik ilyen első kamaratárlatot mutatja be január 6-ig Leonardo da Vinci és a budapesti Lovas címmel, középpontba állítva egy régi kérdést: lehet-e a mű Leonardo alkotása? Ha igen, akkor ez az alkotás a világ egyetlen fennmaradt Leonardo-szobra. A tárlathoz a párizsi Louvre, a cambridge-i Fitzwilliam Museum, a milánói Museo Poldi Pezzoli múzeum, valamint őfelsége, II. Erzsébet szíves engedélyével a windsori Royal Collection is több Leonardo-művet adott kölcsönbe.
A Royal Collection birtokolja egyébként a legtöbb, mintegy 550 grafikát Leonardo de Vincitől. A gyűjtemény több kései Leonardo-lovasábrázolást is kölcsönadott a Szépművészeti Múzeum mintegy húsz Leonardo-alkotást bemutató kiállításán. – Ezek világíthatják meg legjobban, a Budapesti lovas kinek az alkotása – fogalmazott talányosan a kiállítás kedd délutáni megnyitóján Martin Clayton, a windsori Royal Collection grafikai osztályának vezetője. Leonardo szerzősége nem bizonyítható, ám feltehető, az öntvény Leonardo Trivulzio-emlékművéhez szánt, maga által készített modellje alapján készült. Martin Clayton 1996-ban azzal az elmélettel állt elő, hogy a kisplasztika I. Ferenc francia király lovas szobrának tervéhez készült. Bő ötven évvel korábban Kenneth Clark művészettörténész úgy nyilatkozott: egy Leonardo saját kezű agyag- vagy viaszmodell alapján önthette ki egyik tanítványa, követője – a modell pedig Leonardo elveszett falképéhez, Az anghiari csatához készült. És ez csak két elmélet, amely még nem említi a Leonardónál egy generációval fiatalabb szobrász, Giovanni Francesco Rustici nevét. Annyi bizonyos: a bronz összetétele, az öntési technika alapján az itáliai reneszánsz idején készült az alkotás, és lehet Leonardóval egykorú. A kérdés továbbra is nyitott, amelyet a Kárpáti Zoltán művészettörténész által rendezett kiállítás sem kíván kategorikusan megválaszolni. Mindenesetre a műhöz készült feliraton az áll: Leonardónak tulajdonítva.
Frissítve: 2018.10.31. 12:49

Külvárosi belváros Újpesten

Publikálás dátuma
2018.10.30. 14:38

Fotó: SCHÖFF GERGELY
Az Újpesti Új Vásárcsarnok és Kulturális Rendezvényközpont a Szent István téren üzemszerűbb és higiénikusabb, a nosztalgia mégis inkább a romantikusan zabolátlanabb piachoz húz vissza.
Van-e rendszer? – kérdezik sokan. Van-e rendszer abban, ahogy egy Tokaj -hegyaljai, több településen elszórt faépítmény téma után pesti gigairodaház jön, aprókra óriás, tünékeny tendenciára kijózanító konkrétum, aztán most egy átalakuló főtér, ami még cseppet sem végleges? És főleg lehet-e tanulság mindebben, a konkrét helyeken túlmutató szimbolikus tartalom … szóval valami kapaszkodó vagy csak a nagy kövér véletlen? A friss építészeti témák hol némi nyomozás után jönnek szembe, hol véletlenül, de utána mindig jön valami „fókuszálás”: ha már a helyszínen állunk, az új építményre legtöbbször, mint a környezetéből többé-kevésbé kimetszett önálló esztétikai minőségre tekintünk. Pontosabban tekintek, mert nincs ez a királyi többes szám sem, és az én adott pillanatban megejtett kimetszésem torzít, amikor például túlságosan is az újra koncentrálva tekintek - és hol lelkesen, hol szemérmesen eltekintve az azt körülölelő környezettől. Például amikor utoljára a Telecom Könyves Kálmán körúti irodatömbje kapcsán kevesebb hely jutott arra a talányra, hogy miért tüntette el maga mögé ilyen brutális gyorsasággal a Fradi viszonylag még friss arénáját vagy amikor a vele szemközti Volán pályaudvaron abban lehet mérni a újdonság bájpírjának elmúltát, hogy a korábban ingyenes felszín alatti parkoló legnagyobb részét már rég bérbe adták. 
Most pedig Újpestre jöttem az új piacot és rendezvényközpontot megnézni, de egy teljesen átalakulóban lévő főteret találtam. A pillanatnyi impresszióknak engedve azt látni, ahogy az új központ hightec szögletesen óriási beton- és üvegfelületekkel a korábbi egy-kétszintes épületek fölé emelkedik. Nem egyszerű kocka vagy téglatest tömeg, az alulra helyezett piac fekvő lepényére oldalról dinamikusan kúszik fel a felső- és a rendezvényszint napsütésben csillogó üvegborítású kubusa. (Amikor ott jártam, a tetőterasz padjain a kivételesen meleg őszi napot ketten is még nekivetkőzve élvezték.) Ebből a csillogó, emeleti előcsarnokból pedig egy nagyszabású rampa – gyalogos híd – tör előre – ami úgy húsz méter után a levegőben lebegve meg is áll, mivel előtte még bontják a régi piacépületet. Csak a tervhez mellékelt mozgóképes látványanimációban érzékelni, hogy ez kifut egészen a Szent István tér közepéig, amúgy pedig a projekt egyik leglátványosabb eleme, mert a zölddel teletelepített híd alá kioszkok, árusok, kiülős helyek kerülnének. Az épület alsó részébe került piac viszont egyelőre keresi hangulatát: bármennyire is szomorúan kisstílű volt a mára már félig lebontott régi épület, sokkal inkább piac volt, mint ez a mostani az óriás betonoszlopok alatt. Mert piac-e még az, ami inkább vásárcsarnok? Utóbbi nyilvánvalóan sokkal városibb, üzemszerűbb és higiénikusabb jelenség, nosztalgiáink mégis inkább a romantikusan szabályozatlan zsivajból, alkalmi váratlanságokból és a mindenféle árusok felbukkanásából összeálló zabolátlanabb, szeszélyesebb piaci áramlásokhoz húz vissza. Persze az egykori piacok elvásárcsarnokosodása a Garay piactól Miskolcig országos jelenség, az átalakuló piaci placcok mindig sokkal ergonómabb és modern épületrészekként térnek vissza. Újpesten is a „három az egyben” bevált konstrukciója valósult meg: ha már új piac kellett, épületébe kulturális, közösségi funkciókat is beleépítettek (lásd felül a rendezvényközpontot), ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen az az előny, hogy az állandó parkolási mizéria és a parkolóhelyekért köröző autók eltűnnek a térről – ezután a mélygarázsban parkolhatnak. Menjünk akkor vissza újra az átalakulás közepén lévő térre, és igyekezzünk belelátni a jövőt. Amióta a Fidesz átvette az irányítást a kerületekben, szép lassan (központi erő és főleg pénz híján) kiürül a Főváros egységes koncepciója, ez elmúlt évtizedben viszont szinte minden kerület meg/visszaépítette a saját centrumát. Korábban is létezett vagy kreált központ nagyjából ott, ahol a templom meg a városháza áll – Újpesten ez éppen realitás volt, ráadásul attraktív duóban és már jóval korábban felújítva. Ez rossz annak, akinek elsősorban budapesti az identitása, mert mára igazán csak központi állami beruházások vannak a fővárosban, de jó annak, aki kispestinek, óbudainak vagy éppen újpestinek érzi magát. (Szociológiai felmérések szerint hiába élünk egy nagyvárosban, leggyakrabban csak a szűk, lokális „falunkban” mozgunk – és a kispestiek, óbudaiak, újpestiek nagyobb része is csak ritkán mozdul ki szűkebb környezetéből.) A régi mellé, amivel Újpest büszkélkedhetett, most megépült a modern is ( igaz, az Újpesti Áruház szocreál épülete sincs távolabb innen száz méternél,), ami a rendszerváltás utáni idők „Unokáink sem fogják látni” múltorinetált, hol óvatosan, hol kevésbé óvatosan konzervatív múltteremtéséhez képest határozottan üdítő. Egy sétányra és sok zöldterületre felfűzött sokfunkciós kerületi központi térből nem lehet baj – még ha az egymást érő fesztiválok ideiglenesen telepített mobil faházacskái lassan soha el nem tűnő szereplőivé válnak a hasonló tereknek. (Ebből keletkezik az az ismerős érzés, hogy szinte az ország sok-sok különböző főtere mégis hasonló: mintha egy nyári üdülőváros, mondjuk Balatonfüred sétányánál araszolnánk borfesztivál idején.) Az építészet mióta világ a világ, hatalmi kérdés is. A kérdés persze az: a hatalmi reprezentáción túl milyen civil tartalmak képzelhetők el egy külváros főterére? Gyerekprogram és gyűlések, megemlékezések, fesztiválok és jeles napok terepe képződik így meg… de heti hét napban mi újat kaphatnak az átlagos újpesti városlakók? A komplex közösségi belsőterek ritkulásával marad az önfeledten sétáló városlakók vizionálása, aki felkerekednek a lakótelepekről, hogy a főtér fái között sétálhassanak és a padokon ülve ropogtassák a kürtös kalácsot. Újpest most jobban járt, az új piaccal és rendezvényközponttal dúsított főtérben ennél sokkal több a potenciál. Aztán majd itt is meglátjuk, hogy lakják be az új hardvert a használói. Az új épületet beválogatták a Média Építészeti Díja 2018 öt döntőse közé is. 

Infó:

Újpesti Új Vásárcsarnok és Kulturális Rendezvényközpont Tervezői: Bun Zoltán PhD, Bikki István (Firka Építész Stúdió)  

A Média Építészeti Díja

A további négy döntős: Győr-Gönyű Országos Közforgalmú Kikötő (építészek, alkotók: Hatvani Ádám, Korompay Attila, Dékány Tibor); Budaörsi duplex villa (építész, alkotó: Horváth Dénes); Kőzúgó HÍD.ON (építészek, alkotók: Bíró Árpád, Kovács Károly Lehel, Nagy Mercédesz Erika, Szilágyi Norbert, Szökő Kristóf István); Graphisoft Park fogadóépület (építészek, alkotók: Sugár Péter DLA, Ilyés-Fekete Zsuzsa, Kun Tamás). A díj médiazsűrijének tagjai: Sümegi Noémi, (Magyar Konyha), Bagi László (Forbes), Vincze Miklós (24.hu), Földes András (index.hu), Rajcsányi Gellért (Mandiner), Ficsor Benedek (Magyar Hang), Csatlós Hanna (HVG). Szakmai bírálók: Beleznay Éva urbanista, építész; Dúll Andrea, környezetpszichológus; Somogyi Krisztina, vizuális környezet kutató, építészkritikus. A 14. Média Építészeti Díja nyilvános zsűrizését és díjátadóját november 8-án tartják.