Volt egyszer egy Monarchia

Ha magyar állampolgár lenne, bizony retteghetne a brüsszeli Bozar múzeum és művészeti központ igazgatója. Akármilyen híres és színvonalas is a Bozar kulturális központja, ő is elkövette azt, ami a fideszes kultúrcenzorok szemében súlyos, főbenjáró bűnnek számít, s amiért Prőhle Gergelyt kirúgták a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. A Közép-Európa 1914 utáni művészetét bemutató brüsszeli tárlaton kiemelt helyre tették Bíró Mihály híres plakátját, amely a Tanácsköztársaság idején a nevezetes május elseji ünnepet köszöntötte. (S amely plakát eredetileg a Népszava részére készült, hogy aztán felnagyítva és vörös színben 1919. május elsején óriás transzparenseken jelenjen meg az utcákon.) 
A többnyelvű ismertető szöveg is tárgyilagosan szól arról a forradalmi hullámról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után végigsöpört az utódállamokon, s amelynek a Tanácsköztársaság fontos része volt. Szerencsére e tény kimondása és az akkori híres plakát kiállítása Belgiumban nem jár semmilyen büntetéssel. Így a Bozar vezetése megmarad, és programjaival továbbra is évente 300 ezer körüli látogatónak kínál értékes élményt.
A közép-európai kiállítás természetesen nem politikai okokból érdemel figyelmet egy olyan szabad országban, ahol a művészetet nem cenzúrázzák fideszes cenzorok és sajtó-hiénák. A tárlat címét angolul adták meg, Beyond Klimt, azaz Klimten túl. Az alcím pedig az, hogy Új horizontok Közép-Európában. Lényegében azt mutatja be nyolcvan kiváló művész alkotásain keresztül, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása hogyan hatott az utódállamok és a belőle származó alkotók további munkásságára. Magyar szemmel talán túlzás a címbeli Gustav Klimt nevével fémjelezni a Monarchia széthullása előtti „boldog békeidőket”, de mivel Klimt éppen 1918-ban hunyt el, halála valóban egyben esett egy történelmi fordulóponttal.
Ahogy közelednek az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, Horthy Miklós hatalomra jutása és hasonló események százéves évfordulói, az úgynevezett emlékezetpolitika nyilván kiemelt szerepet kap a magyar közéletben is. Ez a kiállítás azonban nem az aktuálpolitika, hanem a mélyebb művészi igazság szempontjából közelíti meg a száz éve történteket. A kettős Monarchia művészeti élete rendkívül gazdag volt, és a korabeli modern irányzatok nagyon hasonlítottak egymáshoz Bécsben, Budapesten, Prágában, Krakkóban és a többi nagyvárosban. 
A bukás és a széthullás után ezek a kölcsönhatások nem szakadtak meg azonnal, a Horthy-rendszer elől menekülő magyar baloldali művészek például először Bécsben találtak új otthonra. A húszas évek avantgárd kísérletei, folyóiratai és alkotásai is egy közös közép-európai identitást tükröztek. Ezt a közös identitást csak lassan szüntette meg a történelem a fasizmus hatalomra jutásával, a második világháborúval és a Vasfüggönnyel. A tárlatot végignézve ismét rácsodálkozhatunk arra, hogy milyen gazdag a Monarchia művészeti öröksége. S mennyire a közös örökségünk nekünk, magyaroknak az osztrákokkal, csehekkel, lengyelekkel és a többi egykori társ-nemzettel együtt. A magyar progresszió mai híveit talán arra is ráébresztené, hogy mennyivel több és értékesebb volt a kettős Monarchia szellemi élete annál, mint ahogy arra egyfajta szektás balosságból ma gondolni szokás.
Magyarként különösen büszkék lehetünk erre a korra, és természetesen erre a brüsszeli kiállításra is. Nagyon gazdag a magyar anyag, amelynek egy része egyébként a Nemzeti Galériából került ki a Bozarba. A közel két tucat magyar alkotó életútja önmagában is azt mutatja, hogy milyen nagy veszteség volt számunkra a Monarchia felbomlása és a Horthy-féle kelet-európai féldiktatúra országlása. 
Ha már a Tanácsköztársaság május elsejei plakátjával kezdtük, Bíró Mihály a kommün bukása után Nyugatra menekült, és csak 1947-ben tért haza Magyarországra. A nemzetközi művészeti életben legismertebb (és az aukciókon legdrágábban jegyzett) magyar képzőművész, Moholy-Nagy László is a fehérterror elől menekült el, és Chicagóban halt meg 1946-ban. Uitz Béla a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba emigrált, túlélt egy koncepciós pert, és 1970-ben költözött haza Magyarországra. A Bozar-kiállítás egyik legizgalmasabb képét jegyző Tihanyi Lajos is a fehérterror elől menekült Nyugatra, és Párizsból még az 1937-re tervezett budapesti kiállítását is lemondta. 
A fasizmus hatalomra jutása után aztán sok más közép-európai művész is erre a sorsra jutott. Oskar Kokoschka például előbb Prágába, majd Nagy-Britanniába emigrált, ahol műveivel a náciellenes harcot is segítette. 
A Brüsszelbe utazó magyaroknak érdemes felkeresniük ezt a kiállítást, hiszen művészeti értékein túl olyasfajta nemzeti büszkeséggel tölthet el minket, amelyet országunk mai megítélésével kapcsolatban nemigen érezhetünk a szabad világban.
Szerző
Hegyi Gyula

Megkésett reagálás

Donald Trumpról eddigi tevékenysége alapján általában nem feltételezem a távlati gondolkodásra való képességet. Valószínűleg most is tanácsadói győzték meg az Egyesült Államok jelenlegi elnökét a rövid és közepes hatótávolságú rakétákat tilalmazó, 1987-es szerződés felmondásának szükségességéről. Kétségtelen, hogy a szóban forgó megállapodás gyökeresen más politikai klímában köttetett meg, mint ami napjainkra jellemző. A Ronald Reagan nevével fémjelzett Stratégiai Védelmi Kezdeményezés olyan nagymérvű fegyverkezési versenybe hajszolta bele Moszkvát, hogy a gazdasági teljesítőképességének határára érkezett eurázsiai nagyhatalom politikai vezetése konstruktív párbeszédre kényszerült tengerentúli partnereivel. A reálpolitikusként viselkedő Mihail Gorbacsovra hárult a hálátlan feladat, hogy a hazája kapitulációjával felérő fegyverzetkorlátozási megállapodást aláírja egy végletesen meggyengült, utópisztikus kísérletben fogant rezsim nevében. A kétpólusú világ megszűnése óta eltelt harminc év bebizonyította, hogy a posztszovjet térség kontinuitása a pártállami időkkel politikai értelemben töretlen, az orosz államóriás demokratizálódásába vetett hit illúzió volt. A revansista, agresszív külpolitikát folytató Putyin és a szóban forgó katonai önkorlátozásból kimaradó Kína vezetése egyaránt az autoriter állam és a piacgazdaság keresztezésével kísérleteznek. Ma még nem tisztázott, ez a modell hosszú távon vajon működőképes-e, avagy a gazdasági liberalizáció szükségszerűen elindít majd bizonyos folyamatokat a nyilvánosságban is. Zárójelben jegyzem meg: ez a sajátos hibriditás jellemző azokra a kelet-európai államokra is, melyeknek autokrata vezetői egyre inkább függő viszonyba kerülnek Moszkvától. Az orosz elnök kétségbeesett ragaszkodása az INF-szerződés érvényben maradásához mindenesetre annak a jele, hogy ő maga sincs meggyőződve hazája gazdaságának teherbíró képességéről egy újabb fegyverkezési verseny esetére. Az észak-atlanti szövetség, mely éppoly megkésetten reagált a mind leplezetlenebb orosz fenyegetésre, akár Brüsszel az orbáni ámokfutásra, most azonban a cselekvés mezejére lépett. Az elrettentő erőt demonstráló válaszlépések közé tartozik a NATO minapi defenzív hadgyakorlata Észak-Európában, valamint a sorsdöntő kongresszusi választások közeledtével mindinkább reagani babérokra törő amerikai államfő törekvése a „csillagháborús terv” bravúrjának megismétlésére. Donald Trump elnökségéről elmondható, hogy mindenekelőtt az elődei által megkötött szerződések felmondásával jellemezhető. A párizsi klímaegyezményből való kilépéssel Washington közelebb sodorta az emberi civilizációt a katasztrófához, kihátrálása az iráni atomalkuból pedig a közel-keleti térség lángba borulásával fenyeget. A moszkvai rezsim térdre kényszerítését célzó fegyverkezési verseny burkolt meghirdetése Trump részéről ellenben előremutató döntés. A közismert reagani terminussal élve: Putyin Oroszországot ismét „gonosz birodalommá” tette, mely nem csupán Európa keleti felének demokráciáit, hanem a világbékét is fenyegeti.
Szerző
Beck Tamás

Memento mori?

A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben - vélekedett Abraham Lincoln, az Egyesült Államok 16. elnöke. Ennek bizonyításához azonban az első republikánusnak, akit Amerika államfőjének megválasztottak - rajta kívül álló okokból - nem sok ideje maradt, mert mint az közismert, hivatali ideje alatt, 56 éves korában meggyilkolták. Intelme azonban örök érvénnyel bír.
Új jelenségnek számít, hogy a Mindenszentek-Halottak napja ünnepkör időszakában Magyarországon egyre több szolgáltató emlékezteti a halandókat az elkerülhetetlen elmúlásra. Csúcsszezonja van ilyentájt a valódi és a művirág-, a mécses- és a gyertyakereskedőknek, akikhez új keletű társként a tökbeszállítók is csatlakoztak. A kegyeleti szolgáltatást nyújtók is felbátorodva ajánlkoznak,  összehasonlító árlistájukból kiderül, hogy furcsa egy piac ez, ugyanis díjaik korántsem az adott térség polgárainak anyagi teherbíróképességét tükrözik: a borsodi végtisztesség átlagos költségei felülmúlják még a budapestit is. 
Aligha véletlen, hogy éppen ebben az időszakban jelent meg az egyik pénzintézet felmérése a magyarok kiábrándító egészségügyi kilátásairól. A 30 és 59 év közötti polgárok 31 százaléka arra számíthat, hogy nem éri meg a nyugdíjas életkort. A pesszimizmus főleg a falvakban élő, 30-as korosztály esetében indokolt. Ugyanakkor a nagy átlagot tekintve a jövőtől való félelmet az elmúlt évtizedek tapasztalatai aligha igazolják, hiszen az elmúlt hat és fél évtizedben megkétszereződött a 65 éven felüli magyarok aránya - igaz, hogy fogyó összlélekszám mellett. 
Az azonban kétségtelenül Abraham Lincolnt látszik igazolni, hogy az egészségesen töltött idő eközben alig két esztendővel növekedett: alig haladja meg a 60 esztendőt, amikor még fél évtizednyi távolságban van az öregségi nyugdíjkorhatár. A fiatal, falusi férfiak - természetesen nem csak ők - nehezen dönthetik el, mitől is tartsanak jobban: az idős kortól, vagy a gyakran már 40-es 50-es éveikben jelentkező betegségektől. Egyre terjed az a nézet, hogy aki képes félretenni pénzt, esetleg sokat, annak azzal is számolnia kell, hogy ezt szinte teljes mértékben felszívják majd a betegségei, gyógykezelésének költségei.
A tudatos emberek tovább élnek, hiszen megnő a teljesítőképességük, s mindez párosul a rendszeretettel és a felelősségérzettel. Az időnek, amellyel mi, magyarok mindig rosszul álltunk,  érdemes megismerni a működésmódját, és kiépítenünk a hozzá kapcsolódó legideálisabb szemléletet. Mindezek nem velünk született tulajdonságok, megtanulhatóak. „Aki ellenőrzi a múltat, ellenőrzi a jövőt. Aki ellenőrzi a jelent, ellenőrzi a múltat” – írja George Orwell 1984 című regényében. A falusi fiatal felnőttek  feltehetően azt tapasztalják, hogy ez az "ellenőri szerepkör" a mai Magyarországon nem az ő kezükben van, hanem a mindent befolyásolni kívánó hatalom eszköze. 
De a helyzet számukra sem reménytelen. Érdemes úgy élniük, hogy mégiscsak megérjék: a majdani postás náluk is csenget, az öregségi nyugdíjukkal.
Szerző
Bonta Miklós