Kácsor Zsolt: A cukor védőbeszéde

„Ez a valaki, aki mindezt elmesélte, azt magyarázta, hogy a meg nem nevezett főhivatal előtt a színvallás után úgy egybeolvadtak a kollégájával, mint a kávé és a cukor.”

Társaságban a minap megkérdezte tőlem valaki, hogy tömören, de tényleg tömören, mit gondolok az Orbán-rendszerről, mire ki kellett javítanom: ez nem rendszer, hanem korszak, amúgy meg azt gondolom róla, hogy éppen olyan, mint a nyolcvanas évek iskolai menzáján a grízes tészta.

Ételnek étel, tésztának tészta, ízesnek ízes, de érezni rajta, hogy ebédre nem az igazi. Ráadásul azon a bizonyos menzán nem is a grízes tészta volt a legrosszabb, hanem az, hogy nem volt mi közül választani. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a tömegek, ha jól emlékszem, szerették.

Szóval tömören ezt gondolom az Orbán-korszakról, és feltételezem, pontosabban remélem, hogy az Orbán-korszak sem gondol többet rólam. Már csak azért, mert abban a társaságban, ahol mindez szóba került, megjegyezte valaki, hogy a munkahelyén (egy budapesti főhivatalban, amelynek a nevét nyilván nem fogja elárulni) az egyik szokásos délutáni cigarettaszünetben, az utcán álldogálva odafordult hozzá az egyik kollégája, és váratlanul azt mondta neki: tele van a tököm ezzel az egész rohadt rendszerrel. És ez a valaki, aki mindezt elmesélte, hozzátette, hogy őt nem a kijelentés tartalma lepte meg (elvégre neki magának is tele van a töke ezzel az egész rohadt rendszerrel), hanem ez az előreláthatatlan színvallás maga. Hogy miért most? Miért így? S egyáltalán: mire föl ez a nyíltság közöttük? Mire föl ez a váratlan szövetség? Merthogy ez a valaki, aki mindezt elmesélte, azt magyarázta, hogy a meg nem nevezett főhivatal előtt a színvallás után úgy egybeolvadtak a kollégájával, mint a kávé és a cukor. De éppen akkor, az egybeolvadás után, amikor megindult volna közöttük a beszélgetés, váratlanul ő maga volt az, aki kezdte rosszul érezni magát. Hiszen nem akar ő a részese lenni ennek az egésznek, sem a kívülállásnak, sem a belül levésnek. Elvégzi a munkáját a munkahelyén, mint mindenki más, teszi a dolgát a főhivatalban, mint mindenki más, igyekszik őrizni a látszatot az arcán, mint mindenki más, de egyebekben hagyják őt békén.

Úgy éreztem magam az épület előtt állva, a cigarettaszünetben, tette hozzá ez a valaki, aki nekem mindezt elmesélte, mintha a cukor védőbeszédét mondanám a kávé közelében. Hiszen nem akarok én feloldódni semmiben, hagyjanak engem békén ezek. Majd elmesélte azt is, hogy a Művészetek Palotájában a múlt héten egy hangversenyen meglátta az egyik volt főminisztert, Orbán barátját, aki állítólag otthagyta a politikai életet, legalábbis egyelőre otthagyta, mert hát ki tudja, hogy mire kéri még a Nép Atyja, szóval meglátta ezt az embert, és eszébe jutott róla az a bizonyos kollégája, aki színt vallott előtte az utcán, éppen előtte, aki nem is akar részt venni ebben az egészben, és arra gondolt, hogy ha ez a kollégája most itt volna a Művészetek Palotájában, akkor talán mosolyogva parolázna a volt főminiszterrel, és a mosolya alapján meg nem mondaná senki, hogy neki úgymond tele van a töke ezzel az egész rohadt rendszerrel, amit ez a bizonyos volt főminiszter oly készségesen igyekezett fölépíteni.

Itt tartottam e tárca megírásában, leírtam az előbbi bekezdés utolsó szavát, kitettem a pontot, majd újraolvastam a szöveget, és megakadt a szemem az egyik zárójeles megjegyzésen: egy budapesti főhivatalban, amelynek a nevét nyilván nem fogja elárulni. Hát ez azért furcsa, gondoltam, merthogy vajon miért is mondta azt a szót, hogy nyilván? Ráadásul egy magánbeszélgetésben? Az csak természetes, hogy nem fogja megnevezni a kollégáját, aki úgymond színt vallott neki, hiszen nem akarja őt kellemetlen helyzetbe hozni, de miért szúrta oda, hogy nyilván? Mi oly nyilvánvaló ezen? Különben is, honnét tudja, hogy a társaság más tagjaitól nem fogom megtudni, hogy ő hol dolgozik?

Tudja rólam, hogy ide-oda tárcákat írok.

Talán attól fél, hogy megírom. Igen, ez lehet a baj.

Erre jutottam, mert másra nem akartam jutni.

Nem akartam elképzelni, hogy állok egy budapesti főhivatal előtt a kissé szeles utcán, az aznapi második doboz cigimet szívom idegességemben, és jobb híján a fizetésemre gondolok, mert ha nem gondolnék a fizetésemre, akkor hánynék visszamenni az ajtón, mármint attól a gondolattól, hogy nekem vissza kell mennem dolgozni az irodámba, rögtön odahánynék a portás elé, de azonnal elnézést kérnék tőle, s azt mondanám, hogy bocsánat, nem tőled hányok, hanem magamtól, még egyszer bocsánat, s igyekeznék még többet gondolni a fizetésemre, hogy jó legyen bemenni a munkahelyemre reggel, vagy legalábbis ne legyen túl rossz, s azon is nagyon igyekeznék, hogy kevesebbet találkozzam az úgynevezett barátaimmal, akiknek szintén tele van a tökük ezzel az egész rohadt rendszerrel, ők azonban nem dolgoznak semmilyen főhivatalban, nem húznak jó fizetést azoktól, akiktől amúgy hánynak, s amikor összefutnék a volt főminiszterrel a Művészetek Palotájában, elfordítanám a fejemet, mert ha nem fordítanám el, akkor talán kiülne az arcomra, hogy hányok tőlük, pontosabban nem tőlük, hanem magamtól, mondom, magamtól, hiszen nincsenek ők és nincsenek mi – csak a védőbeszéd van.