Az EU-költségvetés és a jogállam

Publikálás dátuma
2018.11.03 18:00
MARABU RAJZA
„Az uniós költségvetés védelméről” szóló javaslat kimondja, hogy 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek.
Tudjuk, hogy a költségvetés maga a tömény politika. Az Európai Unió 2021-2027 közötti pénzügyi kerete (Multiannual Financial Framework – MFF) az előkészítés során is heves vitákat váltott ki. A főösszegek mellett úgyszólván minden eleme alkalmas arra, hogy a Fidesz már most megpróbálja manipulálni a közvéleményt. A három – talán legfontosabb – politikai kérdés a következő: 1. Mikor szülessen meg a döntés a következő hétéves pénzügyi keretről? 2. A források megszerzését össze kell-e kapcsolni a jogállamiság követelményével? 3. Milyen legyen az új ellenőrző apparátus, amely képes megakadályozni egyes tagállamok korrupt politikusait abban, hogy az uniós pénzeket a magánvagyonuk gyarapítására használják fel?
Könnyen belátható, hogy az európai populista jobboldal miért próbálja az MFF elfogadását az EP-választásokat követő időszakra halasztani. Az ok viszonylag egyszerű: abban bíznak, hogy a szélsőjobboldali pártok a parlamenti voksoláskor a jelenlegieknél több képviselői helyet szereznek, s ez számukra kedvezőbb alkupozíciót biztosít majd a tárgyalások során. A legkényesebb politikai kérdés azonban mégis az, vajon összeköthető-e az uniós költségvetés a jogállami követelményekkel? Ez például Magyarország esetében azt jelentené, hogy a kormány a Bizottság eseti döntése alapján kevesebb pénzhez jutna annál, mint ami az elfogadott költségvetésben szerepel. A Bizottság ugyanis egy új uniós rendelet-tervezet szerint felhatalmazást kapna arra, hogy – ráolvasás helyett – immár büntessen. Pénzügyi szankciókat állapítson meg azokkal a tagállami kormányokkal szemben, amelyek semmibe veszik a jogállami értékeket.

Változások a költségvetési jogban

A tankönyvek szerint a költségvetés lényegében csak pénzügyi terv. A kiadási előirányzatok – ha a jogalkotó elfogadta a törvényt – elkölthetők, de a bevételi előirányzatok köztudottan soha nem biztosak. Az adóbevételek vagy befolynak, vagy nem. Ezért minden jogrendszer ismeri az adott költségvetési időszakra vonatkozó módosítások lehetőségét. A kiadási előirányzatokat lehet csökkenteni, felfüggeszteni (zárolni) vagy akár törölni is, ha a bevételek elmaradása ezt indokolja. Évek óta nehezen érthető, hogy az Európai Unió miért nem él ezzel a jogi lehetőséggel. A bevétel mindig annyi, amennyi (egyébként indokolatlanul kevés, miután csak az összes nemzeti jövedelem 1 százalékát teszi ki). Ám a nagyon sok pénzbe kerülő menekültügyet például hatékonyabban lehetne kezelni, s egy ilyen cél bármilyen módosítást védhetővé tenne. Komolytalan dolog, hogy egyes tagállamok – így a magyar kormány is – szerzett jogokról beszélhetnek, annak ellenére, hogy a menekültválság terheiből nem hajlandóak részt vállalni. Természetesen mindenki ismeri az okokat: a migránsozó Fidesz mostanáig élvezte az Európai Néppárt elvtelen politikai támogatását. Jogi szempontból nézve már élhettek volna a komolyabb költségvetési módosítások eszközével a válság enyhítése érdekében.
Az Európai Bizottság rendelet-tervezete azonban mintha kedvező fordulatot jelezne. „Az uniós költségvetés védelméről” szóló Javaslat ugyanis azt mondja ki, hogy 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek. A rendelet meghatározza azt is, mi tekinthető „általánossá vált hiányosságoknak” (generalised deficiencies), s ezek megállapítása esetén mi a teendő.
Az új szabályozás feljogosítaná a Bizottságot arra, hogy pénzügyi szankciókat léptessen életbe: felfüggeszthetné vagy csökkenthetné az uniós kötelezettségvállalásokat és kifizetéseket. Akár a már felvett pénzek visszafizetésére is kötelezhetne egyes jogsértő tagállamokat. A tervezet készítői arra is találtak megoldást, hogy a jogállami hiányosságok miatt elmarasztalt tagállamok ne élhessenek vissza a vétójoggal. A Bizottság határozatának a megerősítéséhez ugyanis nincs szükség egyhangú döntésre. A Tanács az elmarasztaló bizottsági határozattal egyetérthet, vagy a döntést – minősített többséggel – elutasíthatja. Az uniós jogban ezt nevezik fordított minősített többségi eljárásnak.

A magyar kormány várható ellenérvei

Az európai demokratikus pártok számára nem lehet kérdés, hogy a jogállami értékeket védeni kell. Ugyanakkor politikai realitás, hogy a választók többsége meglehetősen keveset tud az Európai Unióról. Ennek látványos, de egyúttal igen tanulságos bizonyítéka a Brexit-népszavazás eredménye. Az Európa-ellenes demagógia mostanában kiválóan működik, és nem lehet kétséges, hogy a költségvetési vitában is beindul majd. Arra azonban a demokratikus ellenzéknek készülnie kell, hogy jogi ellenérvek is felmerülnek.
Az első mindjárt a jogalap kérdése. Vajon van-e egyáltalán hatásköre a Bizottságnak költségvetési kérdésben dönteni, amikor az Unió éves büdzséjét az Európai Parlament és a Tanács határozza meg? Az uniós jogászok találékonyságát dicséri, hogy a tervezet az Európai Unió működéséről szóló szerződés 322. cikkére épül. Ez a költségvetés „végrehajtására” vonatkozik, s a Bizottság végrehajtási kérdésekben hozott döntéseihez nem szükséges valamennyi tagállam egyetértése.
Ellenérv lehet a szubszidiaritás elve is, amit minden uniós jogalkotás esetében kötelező figyelembe venni. Ennek lényege, hogy uniós beavatkozás csak akkor lehetséges, ha az adott kérdés a tagállamok szintjén nem szabályozható megfelelő módon. A valóságban azonban a szubszidiaritás elve objektíve nem sérülhet, miután az „uniós költségvetés végrehajtásáról” szóló pénzügyi szabályokat a tagállamok szintjén technikailag sem lehetne megalkotni. Nincs szükség jogi végzettségre annak belátásához, hogy például az elszámolások végzéséről és ellenőrzéséről nem alkotható 27 féle jogszabály.
Fontos vitapont lehet a tervezetben szereplő „általánossá vált hiányosságok” azonosítása is. Az uniós jogalkotók szerint ez a helyzet olyan tagállamok esetében áll fenn, amelyek például nem garantálják a bíróságok függetlenségét. Ez ugyanis a minimális biztosítéka annak, hogy a közigazgatási szervek jogellenes és önkényes döntéseivel szemben fel lehessen lépni. A tervezet külön is kiemeli, hogy a közbeszerzési eljárások során keletkezett jogi aktusok bírósági felülvizsgálatát a tagállamoknak feltétlenül biztosítaniuk kell. A közbeszerzési csalások ugyanis az Unió pénzügyi érdekeit közvetlenül érintik.
Külön kérdés, hogy milyen információkra támaszkodhatna a Bizottság az „általánossá vált hiányosságok” megállapítása során. Nyilván minden érintett kormány azt fogja hangoztatni, hogy a Bizottság értékelése egyoldalú és az adott kormánnyal szemben politikailag elfogult ellenzékiek véleményére támaszkodik. A javaslat ezzel szemben részletesen felsorolja azokat az információs forrásokat, amelyekre a Bizottság elmarasztaló véleménye épülhet. Ilyenek: az Európai Unió Bíróságának ítéletei; a Számvevőszék jelentései; olyan neves szervezetek következtetései és ajánlásai, mint például az Európa Tanács szervei, a Legfelsőbb Bíróságok Elnökeinek Hálózata vagy az Igazságszolgáltatási Tanácsok Európai Hálózata és hasonlók.

Európai Ügyészséget!

Az igazi populista támadások azonban az uniós támogatásoktól megfosztott „nép”, vagyis a kedvezményezettek védelme ürügyén várhatók. Ezért hangsúlyozni kell: az új jogszabály kifejezetten deklarálja, hogy a szankciók nem sújthatják a kedvezményezetteket. A források megvonását azokkal szemben kell alkalmazni, akik személyesen felelősek az azonosított hiányosságokért. A rendelet-tervezet indokolása szerint például az Erasmus-hallgatók, a kutatók vagy a társadalmi szervezetek nem tekinthetők felelősnek a jogsértésekért.
A felelősség kérdése újra és újra felmerül az uniós költségvetési pénzek jogsértő felhasználásával kapcsolatban. Ezért született döntés 2017-ben az Európai Ügyészség felállításáról, amely az Unió egész területén nyomozhat költségvetési bűnügyekben. Eddig 21 tagállam csatlakozott, de jogos elvárás az Unió részéről, hogy valamennyi tagállam vegyen részt az új intézmény munkájában, ami várhatóan 2020-tól indul. Ismert, a magyar kormány ahhoz a kisebbséghez tartozik, amely mindezt mereven elutasítja. Olyannyira, hogy az Országgyűlés uniós szakbizottsága eddig még napirendjére sem volt hajlandó tűzni a kérdést. Holott az igazságszolgáltatás függetlensége azt is feltételezné, hogy ne a kormányon múljon, nyomoznak-e azokban az ügyekben, amelyekben egyszerűen ellopják az uniós pénzeket. Magyarország azért is elrettentő példa az európai jogállamok számára, mert a „nemzeti együttműködés” nyolc éve alatt szinte magától értetődővé vált, hogy az ügyészség – az Alaptörvénnyel is ellentétesen – a kormány egyik hivatalaként működik.
Ha az Európai Unió nem lép fel minden lehetséges módon (például a költségvetési szankciók eszközével) a jogállam felszámolása ellen, akkor Magyarország esetében a jövő generációk sorsa is hosszú időre megpecsételődik. A költségvetési szankciókkal kapcsolatos bizottsági kezdeményezést ezért valamennyi demokratikus ellenzéki pártnak támogatnia kell.
(A cikk az MSZP Közgazdasági Tagozata 2018. október 8-án rendezett szakmai konferenciáján elhangzott előadás alapján készült.)
Frissítve: 2018.11.03 18:00

Márton László: Csontok

Publikálás dátuma
2019.02.23 18:40
A fővárosban garázdálkodó nyilasok előszeretettel lőtték áldozataikat a folyóba
Fotó: LRPS CPAGB/ Philip Bird
Ti száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre fogtok kelni. Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. (Ezékiel 37:1-5.)
Napjainkban, amikor a hatalom a tőle még független szellemi élet felszámolását tűzte napirendre, a közvéleménynek kisebb baja is nagyobb annál, minthogy egy, a Duna fenekét szonárral tapogató hajóval foglalkozzék. Nem nagy ügy, de jelentéktelenségében is híven jellemzi a helyzetet. 
A Margit híd felújításakor 2011-ben a meder tisztításán dolgozó búvárok emberi csontmaradványokat találtak. Ezek némelyikén a szakemberek lövésnyomokat találtak, amiből arra következtettek, hogy 1944-ben legyilkolt zsidó áldozatok maradványai, de a már az ostrom előtt, 1944. november 4-én felrobbant hídon elpusztultakkal is keveredhettek. A vallási előírások szerint zsidó temetőben helyezték, most már remélhetőleg örök nyugalomra a csontokat 2016-ban - a szertartáson katolikus pap is részt vett.
Ha Ezékiel látomása valaha beteljesedik, az életre keltek elmondják: kik voltak, mi történt velük. De addig a csontok némák maradnak. Ezzel akár be is fejeződhetett volna a háború rémségeiről és az ember aljasságáról szóló történet. De nem. Jelentkezett próféta-jelölt - mindig akad - , aki úgy véli, szóra bírhatja a csontokat, vagy ha nem, beszélhet és cselekedhet helyettük. Minél többször, minél látványosabban. Bár nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy magam is a Duna fenekére kerüljek, szakértésre nem vállalkozhatom, a csontok szószólója nem lehetek. A józan ész és az elemi tisztesség azonban az emberiség oszthatatlan tulajdona, ezekből nekem is jut annyi, hogy véleményt mondhassak.
A magyar-izraeli vállalkozás terve az, hogy végigpásztázzák a Duna medrét, összegyűjtsék az esetleg előkerült csontokat, majd Izraelben eltemessék. Ingyenes, ha úgy tetszik jótékony kezdeményezés, csendes megelégedéssel illene szemlélni – ha lemondanánk a kételkedés, az ok és okozat keresésének ugyancsak egyetemes jogáról.
Kezdjük a józan ész nevében a történelmi tényekkel. Magyarország 1944 őszén hadműveleti területté vált, a szovjet és velük szövetséges román-bolgár csapatok november-decemberben elérték a Duna vonalát. Ettől kezdve, március végéig Bécs irányába haladva csatáztak a Duna mindkét oldalán. A részletek iránt kevésbé érdeklődők is hallhattak a körülzárt fővárosban garázdálkodó nyilasok rémtetteiről, akik előszeretettel lőtték a Dunába áldozataikat: zsidókat, zsidó-mentőket és ellenállással gyanúsított embereket. Budapesten, a Pozsonyi úti "nemzetközi gettónak" nevezett házakból a Margit híd előtti rakpartra terelték a kivégzendőket, de a pesti oldalon több helyen, például ahol most a cipők emlékműve áll, még lejjebb, a Fővám téren, valamint a budai oldalon is történtek gyilkosságok. 1945 kora tavaszán a folyam nyugat-magyarországi szakaszán az osztrák határ felé vezető út mentén is kerültek a vízbe holttestek: zsidók, valamint magyar, német és az őket üldöző szovjet katonák egyaránt.
Hieronymus Bosch képzeletére lenne szükség leírni, milyen sorsra jutottak a maradványok maradványai a zajló, áradó Dunában. A Margit híd alól előkerült csontokról lövésnyomok alapján feltételezték, hogy a nyilasok áldozatai, tehát nagy valószínűséggel zsidók. Lehet, hogy a Duna teljes magyarországi szakaszát átfésülve találnak még csontokat. Hét hónap is elég, hogy a valaha embert hordozó csontvázakból szilánkok maradjanak. Hetven év múltán Ézsaiás próféta látnoki ereje is kevésnek bizonyulna, hogy szóra bírja ezeket.
A gyilkosok általában gondoskodnak arról, hogy áldozataiknak minél kevesebb, ha lehet, semmi nyoma ne maradjon. Auschwitzban a gázkamrába tereltek tetemeit elhamvasztották és poraikat a folyóba dobták, a pesti rakparton sokszor nem csak cipőiket, de ruhájukat is elvették. A cél ezúttal nem rablás volt, hanem az áldozatok megfosztása mindentől, ami azonosításukat lehetővé tenné.
Freud óta tudjuk, hogy a gyász apró részletekre terjedő kötelmei nem az eltávozottaknak - az életben maradtaknak szólnak. A szigorú szabályok megannyi támpontul szolgálnak az életben maradásra, az elviselhetetlen elviselésére. Ezért nevezi a szakirodalom gyászmunkának. A hátrahagyott tárgyak, fényképek, akár egyetlen gomb elég arra, hogy jelezzék, egész emberi lényhez tartoztak. A bűn nyomainak eltüntetése éppen ezt, a meggyilkolt emberi mivoltát teszi kétségessé. Aki volt, nem volt, semmi nem történt.
A közös emlékezet, az évfordulók, a szobrok, az Élet menete, a jeruzsálemi, berlini, varsói múzeumok a tagadás tagadását jelzik. Erre szolgálhatott volna a Sorsok Háza, ha nyomorúságos koncepciója, a körülötte tüsténkedő figurák viselkedése eleve nem gátolna meg bármilyen azonosulást. A csontok körüli hercehurca ennek az elszomorító történetnek a végjátéka. Az esetleg megtalált csontok Izraelbe szállítása, eltemetése közönséges blaszfémia. A zsidó hitvilág szerint a a messiás Jeruzsálembe érkezik, a halottak először ott támadnak fel. Az eszement ötletgazdák szép kis dzsemborit képzelhettek el: a sárga csillagot viselő feltámadottak első pillantásukat SS-egyenruhát viselőkre vetik, apácák szovjet katonákra támaszkodnak, vízbe fojtott gyerekek kergetőznek a megnyílt sírok között...
Mi legyen a csontokkal? Maradjanak a Duna fenekén! Amit az enyészet összemosott, emberi akarat képtelen szétválasztani. Kinek van igaza? Kinek van joga dönteni? A csontoktól nem várhatunk választ. A túlélők, a gyerekek és az unokák, a második-harmadik nemzedék kötelessége, hogy megszólaljon, nemet mondjon erre az újabb istentelen színjátékra.
Frissítve: 2019.02.23 18:40

Papp Sándor Zsigmond: Az alkimista aranya

Publikálás dátuma
2019.02.23 17:10

Fotó: Shutterestock
Mi amolyan olaszos család voltunk mindig is. Olyan értelemben, hogy ami a szívünkön, az már ki is perdült a szánkra, ráadásul mindezt kellő hangerővel megtámogatva. Decibellel mérve nálunk egy kedélyes beszélgetés ott kezdődött, ahol a halk szavú embereknél az elszámolási vita, és amikor valóban kiborult a bili, akkor a kívülálló már joggal sejthette, hogy tán az emberölés is szóba kerül majd, ha nagyon úgy jön ki a lépés. Megengedem, hogy társasházban nem ilyen az ideális szomszéd szombat délutánonként, bár arra az apám mindig is ügyelt, hogy nagy viháncolásokat és veszekedéseket ne időzítsünk pihenőidőre, már amennyire a civakodásokat irányítani lehet. Szóval egyszerre ordítottunk és egyszerre voltunk tapintatosak a szomszédok felé, a pengeváltásokat időnként a „Miért üvöltesz? Nem vagyok süket!” jellegű közbekiáltások fűszerezték, természetesen szintén emelt hangerővel.
Ezek után nem is tudom, hogy miért lepődtem meg, amikor pingpongozás közben a szomszéd srác, Nelu román-magyar keveréknyelven nekem szegezte az empatikus kérdést, hogy tényleg válnak a szüleim? Nem, nem váltak. Igazából, amennyire én tudom, soha nem került szóba köztük a válás, egyetemi szerelem volt és ki is tartott apám halálig, majdhogynem ötven éven át. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ezek csak szavak, amiket egymás fejéhez vágunk, verbális füstbombák és fénygránátok, és nem szabad komolyan venni, ahogy a vért sem a mozivásznon, de csak odáig jutottam, hogy erről szó sincs, még ma is simán megcsókolják egymást. Ezen Nelu még jobban meglepődött, mint a lehetséges szakításon. Halvérű család volt, mintha nem is románok, hanem finnek lettek volna a zord északról.
Sosem beszéltünk erről, de igazából az járhatta nálunk a veszekedésről, hogy jobb kiereszteni a gőzt, mint bent tartani. Ha nem így tennénk, a túlnyomást egész biztos megsínylené a szervezetünk, az elfojtott düh beépülne a csontokba, szervekbe, ott fejtené ki gyilkos hatását. Apám is csak halványan mosolygott, amikor valamilyen összejövetelen egy fiatal házaspár azzal dicsekedett, hogy náluk nincs hangos szó, évek óta nem veszekedtek. Talán ha ivott volna még két fröccsöt, akkor megkérdezi, hogy: „Szereted is azt a nőt, Feri, vagy csak némán tűrsz?”
Aztán amikor már én is odáig jutottam, hogy néhány kacskaringó után, a házasságra adtam a voksom, az eljegyzési buli után félrevont, és a kompromisszumok fontosságáról kezdett beszélni. Ünnepélyes hangon, nagyokat pislogva közben. Azok nélkül nem lehet előre jutni, azok nélkül nincs tartós boldogság. Nem értettem. Kicsit olyan volt az egész, mintha Nagy Sándor győzködött volna arról, hogy a birodalmakat nem a háborúk szülték, hanem az okos békekötések.
Eszembe kellett volna jusson a tanács, amikor pár hónappal később a társasház mögötti veteményeskertben úgy összekaptam a menyasszonyommal a szöveg mibenlétén, hogy öröm volt nézni. Azon folyt az elkeseredett vita, hogy vajon az értelmetlen betűk halmazát szövegnek lehet-e tekinteni, vagy sem. Két filozófushallgató feszült egymásnak a paprika- és paradicsompalánták között egyre vörösödő fejjel, miközben Derrida és a dadaizmus emlegetése lassan átcsúszott finom és árnyalt anyázásba. Hogyan is lehetne ebből házasság, ha már az alapokkal nem értünk egyet?
Azt hiszem, végül én győztem, de nem érvekkel, hanem hangerővel. T. visszahúzódóbb, halk szavú lány volt, már attól összerezzent, hogy elbődültem magam. A mi olasz családunkban viszont íratlan szabály volt, hogy nem tartunk haragot a csetepaté után, nem visszük át másnapra, ha lehet, még azon melegében összeölelkezünk. Az én menyasszonyom viszont szinte magába szívta a sérelmeket, eltette, ahogy régen a savanyúságot, dunsztba szalicillal. Tán a világ nyolcadik csodája lett volna, ha együtt maradunk.
Igazából olyan népmesei fordulatnak tűnt, amit apám javasolt és mintaként mutatott. A hoztam is, meg nem is mintájára kellett volna tiszta szívvel veszekednem és közben kompromisszumot kötnöm, hogy megtaláljam azt, amit ők megtaláltak: ötven évnyi kitartást, elkötelezettséget, jót és rosszat. Azóta is úgy nézek az ötven évükre, ahogy az alkimista keresi az aranycsinálás egyszer már kézben tartott receptjét. Azzal a furcsa, s tán bölcsnek tűnő érzettel, hogy a boldogtalansághoz számos izgalmasnak tűnő út vezet, míg a boldogsághoz rendszerint csak egy. (Ez némiképp Tolsztojra is rímel.)
Az olaszosság azóta sem kopott le rólam, csak némiképp szelídült, a menyasszonyok és a házasságok száma viszont nőtt, ami talán egyszerre jelez némi konok reményt és színtiszta ostobaságot. És azt is sejtem, hogy apám némiképp fejcsóválva néz rám fentről, mint aki már megmutatta néhányszor, hogy miként kell biciklizni, én mégis folyton, újra és újra leszédülök a nyeregből. Tudom, hogy nem büszke az eséseimre, szigorúan nézne a lehorzsolt végtagjaimra (ezen jól össze is vesznénk, hogy ki vagy mi tehetett erről, a bicikli volt eleve rossz vagy az út egyenetlen), de az talán elégedettséggel tölti el, hogy nem adom fel. Arról nem beszélve, hogy kis hangerővel a kudarcok összegét is el tudnám adni boldogság gyanánt.
Frissítve: 2019.02.23 17:10