Az EU-költségvetés és a jogállam

Publikálás dátuma
2018.11.03 18:00
MARABU RAJZA
Fotó: /
„Az uniós költségvetés védelméről” szóló javaslat kimondja, hogy 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek.
Tudjuk, hogy a költségvetés maga a tömény politika. Az Európai Unió 2021-2027 közötti pénzügyi kerete (Multiannual Financial Framework – MFF) az előkészítés során is heves vitákat váltott ki. A főösszegek mellett úgyszólván minden eleme alkalmas arra, hogy a Fidesz már most megpróbálja manipulálni a közvéleményt. A három – talán legfontosabb – politikai kérdés a következő: 1. Mikor szülessen meg a döntés a következő hétéves pénzügyi keretről? 2. A források megszerzését össze kell-e kapcsolni a jogállamiság követelményével? 3. Milyen legyen az új ellenőrző apparátus, amely képes megakadályozni egyes tagállamok korrupt politikusait abban, hogy az uniós pénzeket a magánvagyonuk gyarapítására használják fel?
Könnyen belátható, hogy az európai populista jobboldal miért próbálja az MFF elfogadását az EP-választásokat követő időszakra halasztani. Az ok viszonylag egyszerű: abban bíznak, hogy a szélsőjobboldali pártok a parlamenti voksoláskor a jelenlegieknél több képviselői helyet szereznek, s ez számukra kedvezőbb alkupozíciót biztosít majd a tárgyalások során. A legkényesebb politikai kérdés azonban mégis az, vajon összeköthető-e az uniós költségvetés a jogállami követelményekkel? Ez például Magyarország esetében azt jelentené, hogy a kormány a Bizottság eseti döntése alapján kevesebb pénzhez jutna annál, mint ami az elfogadott költségvetésben szerepel. A Bizottság ugyanis egy új uniós rendelet-tervezet szerint felhatalmazást kapna arra, hogy – ráolvasás helyett – immár büntessen. Pénzügyi szankciókat állapítson meg azokkal a tagállami kormányokkal szemben, amelyek semmibe veszik a jogállami értékeket.

Változások a költségvetési jogban

A tankönyvek szerint a költségvetés lényegében csak pénzügyi terv. A kiadási előirányzatok – ha a jogalkotó elfogadta a törvényt – elkölthetők, de a bevételi előirányzatok köztudottan soha nem biztosak. Az adóbevételek vagy befolynak, vagy nem. Ezért minden jogrendszer ismeri az adott költségvetési időszakra vonatkozó módosítások lehetőségét. A kiadási előirányzatokat lehet csökkenteni, felfüggeszteni (zárolni) vagy akár törölni is, ha a bevételek elmaradása ezt indokolja. Évek óta nehezen érthető, hogy az Európai Unió miért nem él ezzel a jogi lehetőséggel. A bevétel mindig annyi, amennyi (egyébként indokolatlanul kevés, miután csak az összes nemzeti jövedelem 1 százalékát teszi ki). Ám a nagyon sok pénzbe kerülő menekültügyet például hatékonyabban lehetne kezelni, s egy ilyen cél bármilyen módosítást védhetővé tenne. Komolytalan dolog, hogy egyes tagállamok – így a magyar kormány is – szerzett jogokról beszélhetnek, annak ellenére, hogy a menekültválság terheiből nem hajlandóak részt vállalni. Természetesen mindenki ismeri az okokat: a migránsozó Fidesz mostanáig élvezte az Európai Néppárt elvtelen politikai támogatását. Jogi szempontból nézve már élhettek volna a komolyabb költségvetési módosítások eszközével a válság enyhítése érdekében.
Az Európai Bizottság rendelet-tervezete azonban mintha kedvező fordulatot jelezne. „Az uniós költségvetés védelméről” szóló Javaslat ugyanis azt mondja ki, hogy 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek. A rendelet meghatározza azt is, mi tekinthető „általánossá vált hiányosságoknak” (generalised deficiencies), s ezek megállapítása esetén mi a teendő.
Az új szabályozás feljogosítaná a Bizottságot arra, hogy pénzügyi szankciókat léptessen életbe: felfüggeszthetné vagy csökkenthetné az uniós kötelezettségvállalásokat és kifizetéseket. Akár a már felvett pénzek visszafizetésére is kötelezhetne egyes jogsértő tagállamokat. A tervezet készítői arra is találtak megoldást, hogy a jogállami hiányosságok miatt elmarasztalt tagállamok ne élhessenek vissza a vétójoggal. A Bizottság határozatának a megerősítéséhez ugyanis nincs szükség egyhangú döntésre. A Tanács az elmarasztaló bizottsági határozattal egyetérthet, vagy a döntést – minősített többséggel – elutasíthatja. Az uniós jogban ezt nevezik fordított minősített többségi eljárásnak.

A magyar kormány várható ellenérvei

Az európai demokratikus pártok számára nem lehet kérdés, hogy a jogállami értékeket védeni kell. Ugyanakkor politikai realitás, hogy a választók többsége meglehetősen keveset tud az Európai Unióról. Ennek látványos, de egyúttal igen tanulságos bizonyítéka a Brexit-népszavazás eredménye. Az Európa-ellenes demagógia mostanában kiválóan működik, és nem lehet kétséges, hogy a költségvetési vitában is beindul majd. Arra azonban a demokratikus ellenzéknek készülnie kell, hogy jogi ellenérvek is felmerülnek.
Az első mindjárt a jogalap kérdése. Vajon van-e egyáltalán hatásköre a Bizottságnak költségvetési kérdésben dönteni, amikor az Unió éves büdzséjét az Európai Parlament és a Tanács határozza meg? Az uniós jogászok találékonyságát dicséri, hogy a tervezet az Európai Unió működéséről szóló szerződés 322. cikkére épül. Ez a költségvetés „végrehajtására” vonatkozik, s a Bizottság végrehajtási kérdésekben hozott döntéseihez nem szükséges valamennyi tagállam egyetértése.
Ellenérv lehet a szubszidiaritás elve is, amit minden uniós jogalkotás esetében kötelező figyelembe venni. Ennek lényege, hogy uniós beavatkozás csak akkor lehetséges, ha az adott kérdés a tagállamok szintjén nem szabályozható megfelelő módon. A valóságban azonban a szubszidiaritás elve objektíve nem sérülhet, miután az „uniós költségvetés végrehajtásáról” szóló pénzügyi szabályokat a tagállamok szintjén technikailag sem lehetne megalkotni. Nincs szükség jogi végzettségre annak belátásához, hogy például az elszámolások végzéséről és ellenőrzéséről nem alkotható 27 féle jogszabály.
Fontos vitapont lehet a tervezetben szereplő „általánossá vált hiányosságok” azonosítása is. Az uniós jogalkotók szerint ez a helyzet olyan tagállamok esetében áll fenn, amelyek például nem garantálják a bíróságok függetlenségét. Ez ugyanis a minimális biztosítéka annak, hogy a közigazgatási szervek jogellenes és önkényes döntéseivel szemben fel lehessen lépni. A tervezet külön is kiemeli, hogy a közbeszerzési eljárások során keletkezett jogi aktusok bírósági felülvizsgálatát a tagállamoknak feltétlenül biztosítaniuk kell. A közbeszerzési csalások ugyanis az Unió pénzügyi érdekeit közvetlenül érintik.
Külön kérdés, hogy milyen információkra támaszkodhatna a Bizottság az „általánossá vált hiányosságok” megállapítása során. Nyilván minden érintett kormány azt fogja hangoztatni, hogy a Bizottság értékelése egyoldalú és az adott kormánnyal szemben politikailag elfogult ellenzékiek véleményére támaszkodik. A javaslat ezzel szemben részletesen felsorolja azokat az információs forrásokat, amelyekre a Bizottság elmarasztaló véleménye épülhet. Ilyenek: az Európai Unió Bíróságának ítéletei; a Számvevőszék jelentései; olyan neves szervezetek következtetései és ajánlásai, mint például az Európa Tanács szervei, a Legfelsőbb Bíróságok Elnökeinek Hálózata vagy az Igazságszolgáltatási Tanácsok Európai Hálózata és hasonlók.

Európai Ügyészséget!

Az igazi populista támadások azonban az uniós támogatásoktól megfosztott „nép”, vagyis a kedvezményezettek védelme ürügyén várhatók. Ezért hangsúlyozni kell: az új jogszabály kifejezetten deklarálja, hogy a szankciók nem sújthatják a kedvezményezetteket. A források megvonását azokkal szemben kell alkalmazni, akik személyesen felelősek az azonosított hiányosságokért. A rendelet-tervezet indokolása szerint például az Erasmus-hallgatók, a kutatók vagy a társadalmi szervezetek nem tekinthetők felelősnek a jogsértésekért.
A felelősség kérdése újra és újra felmerül az uniós költségvetési pénzek jogsértő felhasználásával kapcsolatban. Ezért született döntés 2017-ben az Európai Ügyészség felállításáról, amely az Unió egész területén nyomozhat költségvetési bűnügyekben. Eddig 21 tagállam csatlakozott, de jogos elvárás az Unió részéről, hogy valamennyi tagállam vegyen részt az új intézmény munkájában, ami várhatóan 2020-tól indul. Ismert, a magyar kormány ahhoz a kisebbséghez tartozik, amely mindezt mereven elutasítja. Olyannyira, hogy az Országgyűlés uniós szakbizottsága eddig még napirendjére sem volt hajlandó tűzni a kérdést. Holott az igazságszolgáltatás függetlensége azt is feltételezné, hogy ne a kormányon múljon, nyomoznak-e azokban az ügyekben, amelyekben egyszerűen ellopják az uniós pénzeket. Magyarország azért is elrettentő példa az európai jogállamok számára, mert a „nemzeti együttműködés” nyolc éve alatt szinte magától értetődővé vált, hogy az ügyészség – az Alaptörvénnyel is ellentétesen – a kormány egyik hivatalaként működik.
Ha az Európai Unió nem lép fel minden lehetséges módon (például a költségvetési szankciók eszközével) a jogállam felszámolása ellen, akkor Magyarország esetében a jövő generációk sorsa is hosszú időre megpecsételődik. A költségvetési szankciókkal kapcsolatos bizottsági kezdeményezést ezért valamennyi demokratikus ellenzéki pártnak támogatnia kell.
(A cikk az MSZP Közgazdasági Tagozata 2018. október 8-án rendezett szakmai konferenciáján elhangzott előadás alapján készült.)
2018.11.03 18:00
Frissítve: 2018.11.03 18:00

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00