A kutyafuttató: a hamis hírekről

Publikálás dátuma
2018.11.04. 11:00
A HAMIS HÍR ÚJNAK TŰNIK - Ezért terjed egy kutatás szerint 70 százalékkal jobban a valódi híreknél
Fotó: Shutterstock
Korábban a tartalmak többségükben olyan forrásokon, vagy csatornákon (lapokon, kiadványokon, adókon) keresztül érkeztek, amelyeket kiválasztottunk, amelyekhez bizalmunk volt, amelyeket kedveltünk. Valamekkora hányada e hálózatoknak és formáknak megmaradt anyagtovábbítónak, de az érkező tartalmak nagyobb része már közvetítő-független. Olyan csomagokban kapjuk őket, amelyeket a tartalomgyártótól és tőlünk egyaránt független akaratok és érdekek állítanak össze, s meghatározásuknál esetleg tartalomszabályozási és politikai akaratok lesznek a legfontosabbak. Ha bíztunk kedves tartalomgyártóinkban, közleményeiket elhittük. Ha nem, többnyire el sem jutottak hozzánk.

Mi volt a 1933-as Reichstag-tűz?

Az új tartalomfüggetlenséggel e szerkezet leépült, elvben egyre kevésbé ismerjük az új tartalmak forrásait, s minden egyes esetben újra meg kellene vizsgálnunk, ha nem is eredetüket, de hitelességüket feltétlenül. Új kritériumok alapján kell eldöntenünk, méltóak-e a bizalomra, vagy nem. A minőségi problémák nem elsősorban a tartalomtovábbításból, az offline-ról online-ra váltásból következnek, hanem - a hírekhez való közvetlen hozzáférés helyett - azokból az automatikus hírkiválasztási és hírcsomagolási algoritmusokból, amelyeket ma nem tudunk ellenőrizni. A közösségi média hírforgalmában természetesen fognak keveredni hamis és kevésbé hamis tartalmak. Ráadásul ismételt mérésekből tudjuk, hogy a hamis közlemények általában a valós anyagoknál gyorsabban terjednek.
A progresszív sajtóban is használt új divatkifejezéseket, az “igazság utáni” (post-truth) korszakot és a “hamis híreket” (fake news) ezeken a pontokon nyugodtan elfeledhetjük. A politikai ellenfeleknek címzett vádakon kívül semmire sem alkalmasak. S nem világos, ezekbe végül is mi fér bele.
A nyelvet kezelhetjük kertészként (megértéssel és fokozatos javító szándékkal). És erdészként, erőszakosabban, egyes elemeket pragmatikusan kizárva. S persze ott vannak a gyakorlati kérdések. E fogalmakat csak az online médiára használjuk, vagy a hagyományosra is? Hiszen sokan csak az előbbire használják. Lehetnek-e a történetek részlegesen helyesek, vagy kisebb részben hamisak, és akkor is “hamisak”? Csak az a “hamis hír”, amit tudatosan raktak össze ilyennek, vagy egyszerűen tévedtek, esetleg részlegesen, nem-tudásból fogalmaztak így? Mi történik az olyan hagyományos médiatechnikákkal, mint a fotók utólagos szerkesztése, szereplők politikai kicenzúrázása a képekről. Vagyis a visszamenőleges hamisítványokkal? Az "igazság utáni” korszaknak van-e kezdete? A fogalmat a média 2016-tól, Trump elnökségétől használja. De hát akkor mi volt a Watergate, vagy Blair és az amerikaiak hazugsága az iraki csodafegyverekről Szaddam megdöntése előtt? Mennyire kellett a politikának tényeket hamisítani, hogy az a kortársaknak “igazság utáninak” tűnhessen? Mi volt a 1933-as Reichstag-tűz, vagy a magyar politikában az 1941-es kassai bombázás?
Egy nagy amerikai kutatásban az MIT-n a 2006-2017 között a Twitteren keringett 126 ezer hamisnak és valószínűnek tűnő sztori mozgását vizsgálták. A hamisak 70 százalékkal jobban terjedtek. Az emberek nem a hamis, hanem az új információt igyekeztek retwittelni, azonban a hamisak inkább újnak tűntek. A közösségi médián (Facebookon, Twitteren, fotómegosztó alkalmazásokon) keresztül nagy információs csomagok kaszkádokként, lépcsős vízesésként terjednek, s ezen információs csomagokban több hamis hír is benne lesz, vagy marad. Ismerünk néhány nagy álhír-vizsgálatot. A 2010-es haiti földrengés sztoriját, a Higgs-bozon felfedezését, vagy a 2013-as bostoni maraton merényletének részleteit ilyenként is vizsgálták. Ebben a kutatásban (Amerikában) a legtöbb emberhez a politikai, a tudományos hírek és a városi legendák jutottak el, leggyorsabban pedig a politika és a városi legendák mozogtak: ezek voltak a leginkább életképesek. Itt az abszolút újdonság a legértékesebb döntéselméletileg, és ez ér legtöbbet szociálisan.

A szavak uralma

Látjuk, hogy a “hamisságok” az “igazságnál” könnyebben mozognak. A gépek a hamist és az igazat egyformán terítik, de az emberek maguk, ha rájuk bízták, a később hamisnak tűnőkhöz jobban vonzódnak. Terrortámadásról, vagy természeti katasztrófáról szóló híreknél a “hamis” részletek jobban hihetők, közelebb állnak az emberi hír-szerkezethez. Jobban kiemelnek olyan hírelemeket, amelyek fontosnak tűnnek az emberi észleléshez. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a hamisakban több emberi intenció van elrejtve, mint az “objektív” igazságban és ezért könnyebben “ragadnak”. Mindez a hordozótól is függ, egyébként az újság és a rádió ma is hitelesebb az online-nál.
A vitában előbukkan egy újabb átfogó, a hírmédiától független elmélet is. Eszerint a laza hírek elterjedéséhez nem kis mértékben hozzájárult egy átfogó posztmodern kulturális stílus is, amit a filozófusok egy része ma szociális konstruktivizmusnak nevez. Legismertebb képviselői (Derrida, Judith Butler, Spivak, stb.) értelmezésében itt egyfajta második felvilágosodásról lenne szó, amely nem egyszerűen a régi világ, az állam, vagy az egyház, hanem az ellen lázad, ahogy a hatalom különböző formái a kultúrában, politikában, tudományban az általunk megélt világot alkotják, ahogy arról beszélnek. Tehát a szavak uralmának nehezebben megfogadhatóbb formáit leplezik le. De hát ha minden viszonylag egyforma valóságként is felfogható, s nincsenek kiemelten védendő világértelmezések (a tudományé például), akkor minden ugyanúgy igaz. S ha minden ugyanígy igaz, akkor ugyanúgy hamis is lehet.
A progresszív oldalon senki nem akar a populistáknál kikötni, de e vádak/állítások szerint bizonyos értelemben mégis őket építik. 2004-ben egy jeles francia, Bruno Latour már jelezte ezt az ellentmondást a klímaváltozás körül. Eszerint miközben nyelvileg, fogalmilag tanítjuk megkérdőjelezni a tudományos kijelentések tévedhetetlenségét (ez része a konstruktivizmusnak), felháborodunk akkor, amikor valaki kételkedik a klímaváltozásban. A kemény tényekben való hit nélkül azonban a gazdaság és politika nem vehető rá arra, hogy tegyen valamit. Ugyanakkor új tudományos elméleteink pedig arra tanítanak, hogyan lehet, sőt kell ilyen helyzetekben (is) kételkednünk.
Egyébként e felfogások szerint az eseményeket, vagyis a történeteket mindig újra kellene mesélni. És minden ilyen történet más lehet. Más meséli el azokat, s más pillanatokban. Változott maga az elbeszélő is. A szándékos gonoszságokat leszámítva e történetek egyenrangúak. De akkor miért lennének egymáshoz képest eleve hamisak?

Nevetségessé tett tudomány

Egyébként a klasszikus tudományban vagy harminc éve ellen-mozgalom bontakozott ki az abszolút megismerhetőség legtöbb formáját viszonylagossá tevő, sőt leépítő irányzattal, nyelvvel szemben. A nyugati világban ez egyelőre nem lépett túl az igazság viszonylagosságát is elfogadó tudományos elitek nevetségessé tevésén. Az utolsó hangos, a gender tudományokat lejárató botrány egyébként néhány történt e műfajban. Bármennyire is furcsa mai magyar perspektívából, az angolszász társadalomtudományi elitben ma nem megengedett a gender kutatások tudományos voltának kifigurázása. Aki a genderre kezet emel, az a feminista ideológiákat is elutasítja. Aki ezt teszi, a hatalom egyik aktuális alapideológiáját kezdi ki az egyetemeken…
Ezért nagyon nagyot szólt, amikor három kutató, két férfi és egy nő – rendes akadémiai címekkel - rövid időn belül tudományos folyóiratok szerkesztőbizottságainak húsz hamisítvány-cikket, kitalált tudományos felismerést nyújtott be a gender kutatás nyelvén, fogalomrendszerében, s ezekből hetet el is fogadtak. A legnagyobbat egy kifejezetten dicsért, a portlandi kutyafuttatók kutya-megerőszakolási szokásairól szóló tanulmány durrant. A stílusában egyébként egyáltalán nem tehetségtelen szövegből az következett volna, hogy a kutyák és az emberek felfogása a szexuális erőszakról nagyon hasonlítana egymásra. De szakértői szinten, jelen ismereteink szerint ez úgy hülyeség, ahogy van. Majd a szerző, “Ms. Helen Wilson” (álnév) közölte, hogy a csapat a hamis tanulmánnyal egyszerűen az abúzus hisztériát akarta nevetségessé tenni.
Persze az általános röhögés nem a gender (legtöbben nem is tudják, mi az), hanem az amerikai akadémia, mint életmód, életstílus, tekintély körül bontakozott ki. S vannak máris konzervatív ellenreakciók, itthon is. Az MTA tudományfilozófusai néhány hete a Duna-parti székházban szerveztek felolvasóülést, ahol elhangzott előadás a “konstruktivizmus nyomorúságáról” is. S néhány nappal ezt megelőzően az egyik legtiszteletreméltóbb filozófus nyilatkozott az Echo TV-nek arról, hogy nem kell védeni az olyan felesleges dolgokat, mint a gender kutatások, ehelyett a maradék pozíciókat és tudományvédelmi lehetőségeket az “igazi” tudomány helyzetének biztosítására kellene fordítani.
Ebben a helyzetben természetesen nehéz védeni a vitákban a semlegeset, hiszen ezzel bizonyos fokig a sztori-nélküliséget is védeni kellene. És e sztori-nélküliség a közelmúltra is érvényes lesz, ezért a közéleti hősök nyilvánosság előtti újraprofilírozása könnyebbé, szinte automatikussá válik. A politikusok tegnapi kijelentései ebben a helyzetben elfelejthetők. Igazán inkább az ellenfelek, mint a barátok emlékeznek. Illetve maguktól ők sem, de saját médiájuk a másik oldal zavaró mondatait inkább megőrizteti velük. Ebből egy sajátos félig emlékezés, vagy részleges emlékezetkiesés következik. Amit sértőnek hiszünk, vagy sokszor csak el akarnak hitetni velünk, az megmarad. Bár ez sok tekintetben természetellenesnek tűnik, a hivatalos történetből az ellenfélre jobban emlékezünk, mint saját eseményeinkre. S ez még a részletekre is igaz. Magunkra természetesen jobbára csak a mikrotörténelemből emlékszünk. De mert a makrovilágból inkább az ellenfelet őrzi meg saját médiánk, a megéltnek hitt mikro- és makro-világ között szükségszerűen nő a különbség. S egyre nehezebb eldönteni, hogy e világokban mi volt “hamis”, s mi nem.
S ez tartósan így is marad. A puha és viszonylagos igazságokkal meg kell tanulnunk együtt élni. De közben a legrégibb hagyományos iránytűket sem kellene kidobni. Hiszen azért sok szempontból azok is hasznosak maradnak.
Szerző

Orbán, a sajtó és a megszólíthatatlanság

Publikálás dátuma
2018.11.04. 08:00
VIDÉKI NAPILAPOK - A magántulajdon kizárja a kormányzati befolyást?
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Nem nehéz úgy beúszni a magyar médiacápák látványmedencéjébe, hogy az ország második legnézettebb tévéjének teljes vételárát egy állami bank finanszírozza...
A Sargentini-jelentésről szóló strasbourgi vitában azt mondta Orbán Viktor miniszterelnök: „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk." A mondat válasz volt (akart lenni) a jelentés ötödik pontjára, amely a magyarországi sajtószabadság ügyét tárgyalta. A jelentés kritizálta egyebek mellett a médiatulajdon koncentrálódását és az öncenzúra jelenlétét, s egyben visszautalt a Velencei Bizottság véleményére, amely javasolta a közszolgálati médiaszolgáltatók irányításának decentralizálását, s hogy ne a nemzeti hírügynökség legyen a kizárólagos hírszolgáltatójuk. A gondok ennél számosabbak. Mégse legyünk telhetetlenek. Az uniós parlament lényegi pontokra tapintott rá, amikor a felsoroltakat vizsgálta.

*

Általánosságban elmondható: a hazug mondatok természetéhez tartozik, hogy jelentéstartalmuktól függetlenül kimondhatóak, és az igazságra, de legalábbis annak látszatára tartanak igényt. Néhány hónappal korábban – hogy a hamis kijelentések természetrajzát még jobban értsük – a magyar miniszterelnök az éppen totális kormánybefolyása alá került vidéki napilapok kapcsán kapott kérdésre hetykén úgy reagált Brüsszelben, hogy azok magántulajdonban vannak, így sem állami, sem kormányzati érintettség, pláne fennhatóság nincs. Nem értette, nem akarta érteni, miért kérdeznek tőle ilyet. A hazugság másik velejárója itt érhető tetten. Aki kilép az igazmondás erkölcsi alapállásából, gyakran úgy tesz: nem érti, vagy szándékosan félreérti a neki szóló kérdéseket. Időleges kommunikációs győzelmeket ilyen módon lehet aratni, de morálisan előbb-utóbb hitelét veszti az ember. Legyen az politikus vagy üzletember.
Orbán természetesen pontosan tudta, mire vonatkozott a kérdés, és úgy döntött, nem bontja ki a valóság minden szeletét. Az elhallgatás pedig hazugság. Ebben az esetben biztosan. Azt ugyanis nem tette hozzá, hogy a magántulajdon Mészáros Lőrincet és Andy Vajnát jelenti, akiket független üzletembereknek látni még a legelvakultabb fideszes számára is embert próbáló feladat volna, és így sem sikerülne. (A felcsúti gázszerelő a legújabb kori magyar Münchhausen báró, akinek esete még a teljesen abszurd magyar valóságban is megmagyarázhatatlan. Kivéve azt az opciót, hogy stróman.) Mészáros és Vajna üzletei az állammal való állandó kapcsolatuk, az onnan érkező megrendelések és kifizetések nélkül értelmezhetetlenek. Legyünk őszinték. Nem nehéz úgy beúszni a magyar médiacápák látványmedencéjébe, hogy az ország második legnézettebb tévéjének teljes vételárát egy állami tulajdonban lévő bank finanszírozza a vevőnek. Bizonytalan vagyok: ilyen körülmények között lehet-e Vajnát valóban vevőnek, vásárlónak nevezni. És nem nehéz úgy médiacápának lenni, hogy adóforintokból finanszírozott kormányhirdetésekkel öntik el tévéjét, s oda irányítanak egy rakat magánhirdetőt.

*

Nyilvánvaló, hogy az Európa Parlament képviselői nem ismerik olyan mélységben a hazai sajtóviszonyokat, hogy tudják, mekkora hazugság a „Mi soha nem akarnánk elhallgattatni olyanokat…” orbáni mondat. Mert ha ez igaz lenne, akkor nem volna magyarázat a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz megszüntetésére, a Figyelő és a Hír Tv tulajdonoscseréjére, a megyei napilapok összehangolt tulajdonváltására, a Klubrádió vidéki frekvenciáinak megvonására. Nem sorolom. Azért sem, mert a Sargentini-jelentés kapcsán a honi sajtó független része ezzel részletesen foglalkozott.
Tekintsünk most más nézőpontból a hazai sajtó állapotára. Az értelmiséget szokás azzal vádolni (nem alaptalanul), hogy olyan elvont fogalmakat használ, amelyek a köznapi ember számára nem érthetőek, jelentőségük nem felismerhető, személyes életére semmilyen befolyást nem gyakorolnak. Mert önmagában mi a „sajtószabadság”? Hiába rendelkezik a márciusi ifjak tizenkét pontja miatt mély történelmi beágyazottsággal („Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”) a fogalom, ettől önmagában semmilyen társadalmi-politikai mozgósító erővel nem rendelkezik. Tömegek nem fognak 2018-ban az utcára vonulni a sajtószabadság hiánya miatt. Vagy már évek óta ott volna a helyük.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a polgári szabadságjogok – istenem, ez is milyen papíros ízű, akadémiai fogalomnak tűnik elsőre – ismerete alacsony fokú Magyarországon. A polgári öntudat helyett a közöny, a passzivitás, a beletörődés és a lemondás grafitszürkesége rajzolja meg a reményvesztettség árnyalatokat alig ismerő országos egyhangúságát. Mindez ráépül az elmúlt évszázadok magyar viselkedésmintáira, amelyek közül a legerősebb az alattvalói tudat. Az emberek agyában és szemléletmódjában olyan mélyen gyökerezik ez (főként vidéken, ahol a kiszolgáltatottság erősebb), mintha még mindig a jobbágyfelszabadítás előtt élnénk. Tisztelet a kivételeknek, nem keveseknek.

*

De vissza a sajtószabadsághoz! Nem elvontan. Milyen ország az, ahol a miniszterelnök úgy tölthet ki két egymást követő ciklust (s kezdhet újat), hogy egyetlen interjút sem ad(ott) az ellenzéki, vagy annak mondott médiumok egyikének sem? Hiába kért és kér(ne) tőle időpontot az RTL Klub, a Népszabadság, a G-nap utáni Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs, a 168 óra, a HVG, az Index, a 24.hu vagy a Népszava. Terminust soha nem kaptak. Sajtócsapata hermetikusan védi a miniszterelnököt attól, hogy a valódi sajtó valódi kérdéseket tegyen fel neki. Túlzás nélkül: ezt tekintik feladatuknak. A sajtószabadság a kérdezés és a tájékozódás szabadságát is jelenti. Ha ez nincs, akkor nincs sajtószabadság. Interjú helyett péntek reggelenként a kormányfő besétál a teljesen lebutított Kossuth Rádió reggeli műsorába, mely átalakul(t) orbáni kívánságműsorrá. Önök kérték? Én nem.
Horn Gyulát lehet szeretni és nem szeretni, de az újságírószövetség egykori Andrássy úti székházában 1994 és 1998 között havi rendszerességgel tartott sajtótájékoztatót. Bárki, bármit kérdezhetett. Ott voltam, megtapasztaltam, kellemetlenkedtem vele. Ma ez elképzelhetetlen. Orbánt eldugják a sajtó elől, Orbán elérhetetlen. Orbánt a közszolgálati médián kívül senki, semmiről nem kérdezheti. Orbán köddé vált. Van, de mégsincs. A történetírás egyes uralkodók kapcsán a legnagyobb elismerés hangján szól arról, hogy a trónon helyet foglaló személy megszólítható (vir affabilis), megközelíthető. Minthogy a dinasztikus hatalomgyakorlás nem a népképviseletről szólt, ez az erény valóban méltányolható. Legfőként, mert nem volt kötelező. De mit kezdjünk a megszólíthatatlansággal abban a korban, amely a parlamenti demokráciák világa, minden velejárójával együtt.

*

A magyar politikai élet agyhalott állapotát jelzi, hogy a kormányzó pártnak nyolc éve nincs leírt programja. Nincsenek miniszterelnök-jelölti viták. A választókerületi jelöltek nem ülnek le egymással diskurálni a voksolás előtt, mert a fideszes jelöltek központi utasításra bojkottálják a rendezvényeket, amelyek így értelmüket vesztik. A Fidesz társadalmilag és politikailag teremt olyan helyzetet, amelyben értelmét veszti a közügyeket felvállaló újságírás. Rossz belegondolni, mennyire következetesen teszik ezt. Tudatosan, előre megírt forgatókönyv szerint.
Az Orbán-kormány minden lépésével a tőle független sajtó lehetetlenné tételén munkálkodik. Nem áll meg ott, hogy szakmailag igyekszik értelmetlenné tenni az újságírást, noha ez önmagában is főben járó. Állami és önkormányzati hirdetésekhez éveken át akkor sem juthattak a kormánynak nem kedves médiumok, ha nézőszámuk, látogatottságuk és/vagy példányszámuk ezt teljes mértékben alátámasztotta. Ömlött közben az állami hirdetés alacsony nézettségű tévékhez és auditálástól rettegő kormányközeli lapokhoz. Ezért ne felejtsük el Orbánt: „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk”. Mást sem akartak. A kormánytól független média nagyjából annak köszönheti a létét, hogy az Európai Unió tagállama vagyunk, így a jogkövető magatartás bizonyos elemeit még muszáj betartani. Mennyivel egyszerűbb a helyzet az Orbán számára oly kedves Törökországban…

*

A végére egy vidéki történet. Mint cseppben a tenger mutatja, hogyan tekint és bánik az ellenségesnek (a független szó fideszes szinonimája) nevezett sajtóra a Fidesz-hatalom. Fiatal és kevésbé fiatal újságírók néhány éve úgy határoztak: megyei hírportált indítanak (korábban megyei napilapoknál dolgoztak). Egy számítástechnikában érdekelt üzletembert megnyertek az ötletüknek, aki néhány millió forintért vállalta az oldal elindítását többségi tulajdonosként. A portál piaci bevezetéséhez szükséges promóció pénz hiányában kemény diónak ígérkezett. A küszködés első néhány hónapja után ígéretesen emelkedni kezdett a látogatószám, megyeszerte ismerté váltak. Témák sokaságát írták meg, amelyeket hiába keresett volna az olvasó a megyei lapban. Szó szerint a suttogó propaganda segítette hozzá az egyre nagyobb olvasótáborhoz a portált, amelyet utált, de olvasott a narancssárga helyi hatalmi elit is – ahogyan ez több csatornán keresztül visszajutott a maroknyi szerkesztőséghez. A siker azon is lemérhető volt, hogy az akkor még külföldi tulajdonban álló megyei napilap és annak portálja kizárólag a gyűlölet hangján volt képes szólni a konkurenciáról. Az elkényelmesedő, a hírmonopóliumot a végtelenségig konzerválni akaró, a helyi politikai elittel minden létező elvtelen alkut megkötő és azok mentén működő lap „személyes sértésnek” fogta fel a vetélytárs létét. Ennek legalább két oka lehetett. Egy: hírversenyre kényszerültek. Kettő: bizonyos értelemben érvényüket vesztették azok a korábbi megegyezések a lap és a helyi hatalmi elit között, amelyek a „mit és hogyan írnak meg”, és a „miről nem írnak” párhuzamosságában fogalmazhatóak meg.
Az új portál minden hivatalos sajtólistára felvetette magát, de a zömében fideszes önkormányzatok összehangoltan elzárkóztak az együttműködéstől. Meghívókat nem küldtek, sajtóbeszélgetésekre nem hívták őket. Bár bizonyítani nem lehet, úgy tűnt: hirdetési tilalom lépett életbe a friss média ellen. A szerkesztőség számolt azzal, hogy a helyhatóságoktól nem kapnak hirdetéseket. Azzal kevésbé, hogy a megyei gazdasági élet szereplőit megkérik föntről, eszükbe ne jusson a portálon hirdetni. Nem jutott. A pénzügyi megtorlás dolgában a végsőkig elmentek. Egy szocialista polgármester (volt még ilyen) a vezetői keretéből negyedévente 150 ezer forinttal támogatta a portált, amely ennek fejében vállalta, hogy olyan városi eseményekről is hírt ad, amelyről szakmailag nem feltétlenül volna indokolt. Valamit valamiért – a csöppet sem rózsás financiális viszonyok között. Az első kifizetés után robbant a bomba a testületi ülésen. A fideszes képviselők arrogánsan támadták a városvezetőt – jogi alap nélkül –: vonja vissza a támogatást. Vezetői keretét a polgármester törvényes keretek között arra használhatta, amire akarta. Ám a jobboldaliak értésére adták, minden jövőbeli előterjesztését blokkolják, ha nem kedvük szerint tesz. Többségben voltak, zsarolhattak. A polgármester pedig az önkormányzat működését nem akarta veszélyeztetni a médiatámogatás miatt, így beadta a derekát.
Hát ennyit arról, hogy ők soha nem hallgattatnának el olyanokat, akik nem értenek egyet velünk. Nem, persze. Ők nem olyanok. Ha Orbán mondja…
Szerző

Kácsor Zsolt: A cukor védőbeszéde

Publikálás dátuma
2018.11.03. 19:30

Fotó: Vajda János / MTI
„Ez a valaki, aki mindezt elmesélte, azt magyarázta, hogy a meg nem nevezett főhivatal előtt a színvallás után úgy egybeolvadtak a kollégájával, mint a kávé és a cukor.”
Társaságban a minap megkérdezte tőlem valaki, hogy tömören, de tényleg tömören, mit gondolok az Orbán-rendszerről, mire ki kellett javítanom: ez nem rendszer, hanem korszak, amúgy meg azt gondolom róla, hogy éppen olyan, mint a nyolcvanas évek iskolai menzáján a grízes tészta. Ételnek étel, tésztának tészta, ízesnek ízes, de érezni rajta, hogy ebédre nem az igazi. Ráadásul azon a bizonyos menzán nem is a grízes tészta volt a legrosszabb, hanem az, hogy nem volt mi közül választani. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a tömegek, ha jól emlékszem, szerették.
Szóval tömören ezt gondolom az Orbán-korszakról, és feltételezem, pontosabban remélem, hogy az Orbán-korszak sem gondol többet rólam. Már csak azért, mert abban a társaságban, ahol mindez szóba került, megjegyezte valaki, hogy a munkahelyén (egy budapesti főhivatalban, amelynek a nevét nyilván nem fogja elárulni) az egyik szokásos délutáni cigarettaszünetben, az utcán álldogálva odafordult hozzá az egyik kollégája, és váratlanul azt mondta neki: tele van a tököm ezzel az egész rohadt rendszerrel. És ez a valaki, aki mindezt elmesélte, hozzátette, hogy őt nem a kijelentés tartalma lepte meg (elvégre neki magának is tele van a töke ezzel az egész rohadt rendszerrel), hanem ez az előreláthatatlan színvallás maga. Hogy miért most? Miért így? S egyáltalán: mire föl ez a nyíltság közöttük? Mire föl ez a váratlan szövetség? Merthogy ez a valaki, aki mindezt elmesélte, azt magyarázta, hogy a meg nem nevezett főhivatal előtt a színvallás után úgy egybeolvadtak a kollégájával, mint a kávé és a cukor. De éppen akkor, az egybeolvadás után, amikor megindult volna közöttük a beszélgetés, váratlanul ő maga volt az, aki kezdte rosszul érezni magát. Hiszen nem akar ő a részese lenni ennek az egésznek, sem a kívülállásnak, sem a belül levésnek. Elvégzi a munkáját a munkahelyén, mint mindenki más, teszi a dolgát a főhivatalban, mint mindenki más, igyekszik őrizni a látszatot az arcán, mint mindenki más, de egyebekben hagyják őt békén.
Úgy éreztem magam az épület előtt állva, a cigarettaszünetben, tette hozzá ez a valaki, aki nekem mindezt elmesélte, mintha a cukor védőbeszédét mondanám a kávé közelében. Hiszen nem akarok én feloldódni semmiben, hagyjanak engem békén ezek. Majd elmesélte azt is, hogy a Művészetek Palotájában a múlt héten egy hangversenyen meglátta az egyik volt főminisztert, Orbán barátját, aki állítólag otthagyta a politikai életet, legalábbis egyelőre otthagyta, mert hát ki tudja, hogy mire kéri még a Nép Atyja, szóval meglátta ezt az embert, és eszébe jutott róla az a bizonyos kollégája, aki színt vallott előtte az utcán, éppen előtte, aki nem is akar részt venni ebben az egészben, és arra gondolt, hogy ha ez a kollégája most itt volna a Művészetek Palotájában, akkor talán mosolyogva parolázna a volt főminiszterrel, és a mosolya alapján meg nem mondaná senki, hogy neki úgymond tele van a töke ezzel az egész rohadt rendszerrel, amit ez a bizonyos volt főminiszter oly készségesen igyekezett fölépíteni.
Itt tartottam e tárca megírásában, leírtam az előbbi bekezdés utolsó szavát, kitettem a pontot, majd újraolvastam a szöveget, és megakadt a szemem az egyik zárójeles megjegyzésen: egy budapesti főhivatalban, amelynek a nevét nyilván nem fogja elárulni. Hát ez azért furcsa, gondoltam, merthogy vajon miért is mondta azt a szót, hogy nyilván? Ráadásul egy magánbeszélgetésben? Az csak természetes, hogy nem fogja megnevezni a kollégáját, aki úgymond színt vallott neki, hiszen nem akarja őt kellemetlen helyzetbe hozni, de miért szúrta oda, hogy nyilván? Mi oly nyilvánvaló ezen? Különben is, honnét tudja, hogy a társaság más tagjaitól nem fogom megtudni, hogy ő hol dolgozik?
Tudja rólam, hogy ide-oda tárcákat írok.
Talán attól fél, hogy megírom. Igen, ez lehet a baj.
Erre jutottam, mert másra nem akartam jutni.
Nem akartam elképzelni, hogy állok egy budapesti főhivatal előtt a kissé szeles utcán, az aznapi második doboz cigimet szívom idegességemben, és jobb híján a fizetésemre gondolok, mert ha nem gondolnék a fizetésemre, akkor hánynék visszamenni az ajtón, mármint attól a gondolattól, hogy nekem vissza kell mennem dolgozni az irodámba, rögtön odahánynék a portás elé, de azonnal elnézést kérnék tőle, s azt mondanám, hogy bocsánat, nem tőled hányok, hanem magamtól, még egyszer bocsánat, s igyekeznék még többet gondolni a fizetésemre, hogy jó legyen bemenni a munkahelyemre reggel, vagy legalábbis ne legyen túl rossz, s azon is nagyon igyekeznék, hogy kevesebbet találkozzam az úgynevezett barátaimmal, akiknek szintén tele van a tökük ezzel az egész rohadt rendszerrel, ők azonban nem dolgoznak semmilyen főhivatalban, nem húznak jó fizetést azoktól, akiktől amúgy hánynak, s amikor összefutnék a volt főminiszterrel a Művészetek Palotájában, elfordítanám a fejemet, mert ha nem fordítanám el, akkor talán kiülne az arcomra, hogy hányok tőlük, pontosabban nem tőlük, hanem magamtól, mondom, magamtól, hiszen nincsenek ők és nincsenek mi – csak a védőbeszéd van.
Szerző