Orbán, a sajtó és a megszólíthatatlanság

Publikálás dátuma
2018.11.04. 08:00
VIDÉKI NAPILAPOK - A magántulajdon kizárja a kormányzati befolyást?
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Nem nehéz úgy beúszni a magyar médiacápák látványmedencéjébe, hogy az ország második legnézettebb tévéjének teljes vételárát egy állami bank finanszírozza...
A Sargentini-jelentésről szóló strasbourgi vitában azt mondta Orbán Viktor miniszterelnök: „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk." A mondat válasz volt (akart lenni) a jelentés ötödik pontjára, amely a magyarországi sajtószabadság ügyét tárgyalta. A jelentés kritizálta egyebek mellett a médiatulajdon koncentrálódását és az öncenzúra jelenlétét, s egyben visszautalt a Velencei Bizottság véleményére, amely javasolta a közszolgálati médiaszolgáltatók irányításának decentralizálását, s hogy ne a nemzeti hírügynökség legyen a kizárólagos hírszolgáltatójuk. A gondok ennél számosabbak. Mégse legyünk telhetetlenek. Az uniós parlament lényegi pontokra tapintott rá, amikor a felsoroltakat vizsgálta.

*

Általánosságban elmondható: a hazug mondatok természetéhez tartozik, hogy jelentéstartalmuktól függetlenül kimondhatóak, és az igazságra, de legalábbis annak látszatára tartanak igényt. Néhány hónappal korábban – hogy a hamis kijelentések természetrajzát még jobban értsük – a magyar miniszterelnök az éppen totális kormánybefolyása alá került vidéki napilapok kapcsán kapott kérdésre hetykén úgy reagált Brüsszelben, hogy azok magántulajdonban vannak, így sem állami, sem kormányzati érintettség, pláne fennhatóság nincs. Nem értette, nem akarta érteni, miért kérdeznek tőle ilyet. A hazugság másik velejárója itt érhető tetten. Aki kilép az igazmondás erkölcsi alapállásából, gyakran úgy tesz: nem érti, vagy szándékosan félreérti a neki szóló kérdéseket. Időleges kommunikációs győzelmeket ilyen módon lehet aratni, de morálisan előbb-utóbb hitelét veszti az ember. Legyen az politikus vagy üzletember.
Orbán természetesen pontosan tudta, mire vonatkozott a kérdés, és úgy döntött, nem bontja ki a valóság minden szeletét. Az elhallgatás pedig hazugság. Ebben az esetben biztosan. Azt ugyanis nem tette hozzá, hogy a magántulajdon Mészáros Lőrincet és Andy Vajnát jelenti, akiket független üzletembereknek látni még a legelvakultabb fideszes számára is embert próbáló feladat volna, és így sem sikerülne. (A felcsúti gázszerelő a legújabb kori magyar Münchhausen báró, akinek esete még a teljesen abszurd magyar valóságban is megmagyarázhatatlan. Kivéve azt az opciót, hogy stróman.) Mészáros és Vajna üzletei az állammal való állandó kapcsolatuk, az onnan érkező megrendelések és kifizetések nélkül értelmezhetetlenek. Legyünk őszinték. Nem nehéz úgy beúszni a magyar médiacápák látványmedencéjébe, hogy az ország második legnézettebb tévéjének teljes vételárát egy állami tulajdonban lévő bank finanszírozza a vevőnek. Bizonytalan vagyok: ilyen körülmények között lehet-e Vajnát valóban vevőnek, vásárlónak nevezni. És nem nehéz úgy médiacápának lenni, hogy adóforintokból finanszírozott kormányhirdetésekkel öntik el tévéjét, s oda irányítanak egy rakat magánhirdetőt.

*

Nyilvánvaló, hogy az Európa Parlament képviselői nem ismerik olyan mélységben a hazai sajtóviszonyokat, hogy tudják, mekkora hazugság a „Mi soha nem akarnánk elhallgattatni olyanokat…” orbáni mondat. Mert ha ez igaz lenne, akkor nem volna magyarázat a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz megszüntetésére, a Figyelő és a Hír Tv tulajdonoscseréjére, a megyei napilapok összehangolt tulajdonváltására, a Klubrádió vidéki frekvenciáinak megvonására. Nem sorolom. Azért sem, mert a Sargentini-jelentés kapcsán a honi sajtó független része ezzel részletesen foglalkozott.
Tekintsünk most más nézőpontból a hazai sajtó állapotára. Az értelmiséget szokás azzal vádolni (nem alaptalanul), hogy olyan elvont fogalmakat használ, amelyek a köznapi ember számára nem érthetőek, jelentőségük nem felismerhető, személyes életére semmilyen befolyást nem gyakorolnak. Mert önmagában mi a „sajtószabadság”? Hiába rendelkezik a márciusi ifjak tizenkét pontja miatt mély történelmi beágyazottsággal („Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”) a fogalom, ettől önmagában semmilyen társadalmi-politikai mozgósító erővel nem rendelkezik. Tömegek nem fognak 2018-ban az utcára vonulni a sajtószabadság hiánya miatt. Vagy már évek óta ott volna a helyük.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a polgári szabadságjogok – istenem, ez is milyen papíros ízű, akadémiai fogalomnak tűnik elsőre – ismerete alacsony fokú Magyarországon. A polgári öntudat helyett a közöny, a passzivitás, a beletörődés és a lemondás grafitszürkesége rajzolja meg a reményvesztettség árnyalatokat alig ismerő országos egyhangúságát. Mindez ráépül az elmúlt évszázadok magyar viselkedésmintáira, amelyek közül a legerősebb az alattvalói tudat. Az emberek agyában és szemléletmódjában olyan mélyen gyökerezik ez (főként vidéken, ahol a kiszolgáltatottság erősebb), mintha még mindig a jobbágyfelszabadítás előtt élnénk. Tisztelet a kivételeknek, nem keveseknek.

*

De vissza a sajtószabadsághoz! Nem elvontan. Milyen ország az, ahol a miniszterelnök úgy tölthet ki két egymást követő ciklust (s kezdhet újat), hogy egyetlen interjút sem ad(ott) az ellenzéki, vagy annak mondott médiumok egyikének sem? Hiába kért és kér(ne) tőle időpontot az RTL Klub, a Népszabadság, a G-nap utáni Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs, a 168 óra, a HVG, az Index, a 24.hu vagy a Népszava. Terminust soha nem kaptak. Sajtócsapata hermetikusan védi a miniszterelnököt attól, hogy a valódi sajtó valódi kérdéseket tegyen fel neki. Túlzás nélkül: ezt tekintik feladatuknak. A sajtószabadság a kérdezés és a tájékozódás szabadságát is jelenti. Ha ez nincs, akkor nincs sajtószabadság. Interjú helyett péntek reggelenként a kormányfő besétál a teljesen lebutított Kossuth Rádió reggeli műsorába, mely átalakul(t) orbáni kívánságműsorrá. Önök kérték? Én nem.
Horn Gyulát lehet szeretni és nem szeretni, de az újságírószövetség egykori Andrássy úti székházában 1994 és 1998 között havi rendszerességgel tartott sajtótájékoztatót. Bárki, bármit kérdezhetett. Ott voltam, megtapasztaltam, kellemetlenkedtem vele. Ma ez elképzelhetetlen. Orbánt eldugják a sajtó elől, Orbán elérhetetlen. Orbánt a közszolgálati médián kívül senki, semmiről nem kérdezheti. Orbán köddé vált. Van, de mégsincs. A történetírás egyes uralkodók kapcsán a legnagyobb elismerés hangján szól arról, hogy a trónon helyet foglaló személy megszólítható (vir affabilis), megközelíthető. Minthogy a dinasztikus hatalomgyakorlás nem a népképviseletről szólt, ez az erény valóban méltányolható. Legfőként, mert nem volt kötelező. De mit kezdjünk a megszólíthatatlansággal abban a korban, amely a parlamenti demokráciák világa, minden velejárójával együtt.

*

A magyar politikai élet agyhalott állapotát jelzi, hogy a kormányzó pártnak nyolc éve nincs leírt programja. Nincsenek miniszterelnök-jelölti viták. A választókerületi jelöltek nem ülnek le egymással diskurálni a voksolás előtt, mert a fideszes jelöltek központi utasításra bojkottálják a rendezvényeket, amelyek így értelmüket vesztik. A Fidesz társadalmilag és politikailag teremt olyan helyzetet, amelyben értelmét veszti a közügyeket felvállaló újságírás. Rossz belegondolni, mennyire következetesen teszik ezt. Tudatosan, előre megírt forgatókönyv szerint.
Az Orbán-kormány minden lépésével a tőle független sajtó lehetetlenné tételén munkálkodik. Nem áll meg ott, hogy szakmailag igyekszik értelmetlenné tenni az újságírást, noha ez önmagában is főben járó. Állami és önkormányzati hirdetésekhez éveken át akkor sem juthattak a kormánynak nem kedves médiumok, ha nézőszámuk, látogatottságuk és/vagy példányszámuk ezt teljes mértékben alátámasztotta. Ömlött közben az állami hirdetés alacsony nézettségű tévékhez és auditálástól rettegő kormányközeli lapokhoz. Ezért ne felejtsük el Orbánt: „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk”. Mást sem akartak. A kormánytól független média nagyjából annak köszönheti a létét, hogy az Európai Unió tagállama vagyunk, így a jogkövető magatartás bizonyos elemeit még muszáj betartani. Mennyivel egyszerűbb a helyzet az Orbán számára oly kedves Törökországban…

*

A végére egy vidéki történet. Mint cseppben a tenger mutatja, hogyan tekint és bánik az ellenségesnek (a független szó fideszes szinonimája) nevezett sajtóra a Fidesz-hatalom. Fiatal és kevésbé fiatal újságírók néhány éve úgy határoztak: megyei hírportált indítanak (korábban megyei napilapoknál dolgoztak). Egy számítástechnikában érdekelt üzletembert megnyertek az ötletüknek, aki néhány millió forintért vállalta az oldal elindítását többségi tulajdonosként. A portál piaci bevezetéséhez szükséges promóció pénz hiányában kemény diónak ígérkezett. A küszködés első néhány hónapja után ígéretesen emelkedni kezdett a látogatószám, megyeszerte ismerté váltak. Témák sokaságát írták meg, amelyeket hiába keresett volna az olvasó a megyei lapban. Szó szerint a suttogó propaganda segítette hozzá az egyre nagyobb olvasótáborhoz a portált, amelyet utált, de olvasott a narancssárga helyi hatalmi elit is – ahogyan ez több csatornán keresztül visszajutott a maroknyi szerkesztőséghez. A siker azon is lemérhető volt, hogy az akkor még külföldi tulajdonban álló megyei napilap és annak portálja kizárólag a gyűlölet hangján volt képes szólni a konkurenciáról. Az elkényelmesedő, a hírmonopóliumot a végtelenségig konzerválni akaró, a helyi politikai elittel minden létező elvtelen alkut megkötő és azok mentén működő lap „személyes sértésnek” fogta fel a vetélytárs létét. Ennek legalább két oka lehetett. Egy: hírversenyre kényszerültek. Kettő: bizonyos értelemben érvényüket vesztették azok a korábbi megegyezések a lap és a helyi hatalmi elit között, amelyek a „mit és hogyan írnak meg”, és a „miről nem írnak” párhuzamosságában fogalmazhatóak meg.
Az új portál minden hivatalos sajtólistára felvetette magát, de a zömében fideszes önkormányzatok összehangoltan elzárkóztak az együttműködéstől. Meghívókat nem küldtek, sajtóbeszélgetésekre nem hívták őket. Bár bizonyítani nem lehet, úgy tűnt: hirdetési tilalom lépett életbe a friss média ellen. A szerkesztőség számolt azzal, hogy a helyhatóságoktól nem kapnak hirdetéseket. Azzal kevésbé, hogy a megyei gazdasági élet szereplőit megkérik föntről, eszükbe ne jusson a portálon hirdetni. Nem jutott. A pénzügyi megtorlás dolgában a végsőkig elmentek. Egy szocialista polgármester (volt még ilyen) a vezetői keretéből negyedévente 150 ezer forinttal támogatta a portált, amely ennek fejében vállalta, hogy olyan városi eseményekről is hírt ad, amelyről szakmailag nem feltétlenül volna indokolt. Valamit valamiért – a csöppet sem rózsás financiális viszonyok között. Az első kifizetés után robbant a bomba a testületi ülésen. A fideszes képviselők arrogánsan támadták a városvezetőt – jogi alap nélkül –: vonja vissza a támogatást. Vezetői keretét a polgármester törvényes keretek között arra használhatta, amire akarta. Ám a jobboldaliak értésére adták, minden jövőbeli előterjesztését blokkolják, ha nem kedvük szerint tesz. Többségben voltak, zsarolhattak. A polgármester pedig az önkormányzat működését nem akarta veszélyeztetni a médiatámogatás miatt, így beadta a derekát.
Hát ennyit arról, hogy ők soha nem hallgattatnának el olyanokat, akik nem értenek egyet velünk. Nem, persze. Ők nem olyanok. Ha Orbán mondja…
Szerző

Kácsor Zsolt: A cukor védőbeszéde

Publikálás dátuma
2018.11.03. 19:30

Fotó: Vajda János / MTI
„Ez a valaki, aki mindezt elmesélte, azt magyarázta, hogy a meg nem nevezett főhivatal előtt a színvallás után úgy egybeolvadtak a kollégájával, mint a kávé és a cukor.”
Társaságban a minap megkérdezte tőlem valaki, hogy tömören, de tényleg tömören, mit gondolok az Orbán-rendszerről, mire ki kellett javítanom: ez nem rendszer, hanem korszak, amúgy meg azt gondolom róla, hogy éppen olyan, mint a nyolcvanas évek iskolai menzáján a grízes tészta. Ételnek étel, tésztának tészta, ízesnek ízes, de érezni rajta, hogy ebédre nem az igazi. Ráadásul azon a bizonyos menzán nem is a grízes tészta volt a legrosszabb, hanem az, hogy nem volt mi közül választani. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) a tömegek, ha jól emlékszem, szerették.
Szóval tömören ezt gondolom az Orbán-korszakról, és feltételezem, pontosabban remélem, hogy az Orbán-korszak sem gondol többet rólam. Már csak azért, mert abban a társaságban, ahol mindez szóba került, megjegyezte valaki, hogy a munkahelyén (egy budapesti főhivatalban, amelynek a nevét nyilván nem fogja elárulni) az egyik szokásos délutáni cigarettaszünetben, az utcán álldogálva odafordult hozzá az egyik kollégája, és váratlanul azt mondta neki: tele van a tököm ezzel az egész rohadt rendszerrel. És ez a valaki, aki mindezt elmesélte, hozzátette, hogy őt nem a kijelentés tartalma lepte meg (elvégre neki magának is tele van a töke ezzel az egész rohadt rendszerrel), hanem ez az előreláthatatlan színvallás maga. Hogy miért most? Miért így? S egyáltalán: mire föl ez a nyíltság közöttük? Mire föl ez a váratlan szövetség? Merthogy ez a valaki, aki mindezt elmesélte, azt magyarázta, hogy a meg nem nevezett főhivatal előtt a színvallás után úgy egybeolvadtak a kollégájával, mint a kávé és a cukor. De éppen akkor, az egybeolvadás után, amikor megindult volna közöttük a beszélgetés, váratlanul ő maga volt az, aki kezdte rosszul érezni magát. Hiszen nem akar ő a részese lenni ennek az egésznek, sem a kívülállásnak, sem a belül levésnek. Elvégzi a munkáját a munkahelyén, mint mindenki más, teszi a dolgát a főhivatalban, mint mindenki más, igyekszik őrizni a látszatot az arcán, mint mindenki más, de egyebekben hagyják őt békén.
Úgy éreztem magam az épület előtt állva, a cigarettaszünetben, tette hozzá ez a valaki, aki nekem mindezt elmesélte, mintha a cukor védőbeszédét mondanám a kávé közelében. Hiszen nem akarok én feloldódni semmiben, hagyjanak engem békén ezek. Majd elmesélte azt is, hogy a Művészetek Palotájában a múlt héten egy hangversenyen meglátta az egyik volt főminisztert, Orbán barátját, aki állítólag otthagyta a politikai életet, legalábbis egyelőre otthagyta, mert hát ki tudja, hogy mire kéri még a Nép Atyja, szóval meglátta ezt az embert, és eszébe jutott róla az a bizonyos kollégája, aki színt vallott előtte az utcán, éppen előtte, aki nem is akar részt venni ebben az egészben, és arra gondolt, hogy ha ez a kollégája most itt volna a Művészetek Palotájában, akkor talán mosolyogva parolázna a volt főminiszterrel, és a mosolya alapján meg nem mondaná senki, hogy neki úgymond tele van a töke ezzel az egész rohadt rendszerrel, amit ez a bizonyos volt főminiszter oly készségesen igyekezett fölépíteni.
Itt tartottam e tárca megírásában, leírtam az előbbi bekezdés utolsó szavát, kitettem a pontot, majd újraolvastam a szöveget, és megakadt a szemem az egyik zárójeles megjegyzésen: egy budapesti főhivatalban, amelynek a nevét nyilván nem fogja elárulni. Hát ez azért furcsa, gondoltam, merthogy vajon miért is mondta azt a szót, hogy nyilván? Ráadásul egy magánbeszélgetésben? Az csak természetes, hogy nem fogja megnevezni a kollégáját, aki úgymond színt vallott neki, hiszen nem akarja őt kellemetlen helyzetbe hozni, de miért szúrta oda, hogy nyilván? Mi oly nyilvánvaló ezen? Különben is, honnét tudja, hogy a társaság más tagjaitól nem fogom megtudni, hogy ő hol dolgozik?
Tudja rólam, hogy ide-oda tárcákat írok.
Talán attól fél, hogy megírom. Igen, ez lehet a baj.
Erre jutottam, mert másra nem akartam jutni.
Nem akartam elképzelni, hogy állok egy budapesti főhivatal előtt a kissé szeles utcán, az aznapi második doboz cigimet szívom idegességemben, és jobb híján a fizetésemre gondolok, mert ha nem gondolnék a fizetésemre, akkor hánynék visszamenni az ajtón, mármint attól a gondolattól, hogy nekem vissza kell mennem dolgozni az irodámba, rögtön odahánynék a portás elé, de azonnal elnézést kérnék tőle, s azt mondanám, hogy bocsánat, nem tőled hányok, hanem magamtól, még egyszer bocsánat, s igyekeznék még többet gondolni a fizetésemre, hogy jó legyen bemenni a munkahelyemre reggel, vagy legalábbis ne legyen túl rossz, s azon is nagyon igyekeznék, hogy kevesebbet találkozzam az úgynevezett barátaimmal, akiknek szintén tele van a tökük ezzel az egész rohadt rendszerrel, ők azonban nem dolgoznak semmilyen főhivatalban, nem húznak jó fizetést azoktól, akiktől amúgy hánynak, s amikor összefutnék a volt főminiszterrel a Művészetek Palotájában, elfordítanám a fejemet, mert ha nem fordítanám el, akkor talán kiülne az arcomra, hogy hányok tőlük, pontosabban nem tőlük, hanem magamtól, mondom, magamtól, hiszen nincsenek ők és nincsenek mi – csak a védőbeszéd van.
Szerző

Az EU-költségvetés és a jogállam

Publikálás dátuma
2018.11.03. 18:00
MARABU RAJZA
„Az uniós költségvetés védelméről” szóló javaslat kimondja, hogy 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek.
Tudjuk, hogy a költségvetés maga a tömény politika. Az Európai Unió 2021-2027 közötti pénzügyi kerete (Multiannual Financial Framework – MFF) az előkészítés során is heves vitákat váltott ki. A főösszegek mellett úgyszólván minden eleme alkalmas arra, hogy a Fidesz már most megpróbálja manipulálni a közvéleményt. A három – talán legfontosabb – politikai kérdés a következő: 1. Mikor szülessen meg a döntés a következő hétéves pénzügyi keretről? 2. A források megszerzését össze kell-e kapcsolni a jogállamiság követelményével? 3. Milyen legyen az új ellenőrző apparátus, amely képes megakadályozni egyes tagállamok korrupt politikusait abban, hogy az uniós pénzeket a magánvagyonuk gyarapítására használják fel?
Könnyen belátható, hogy az európai populista jobboldal miért próbálja az MFF elfogadását az EP-választásokat követő időszakra halasztani. Az ok viszonylag egyszerű: abban bíznak, hogy a szélsőjobboldali pártok a parlamenti voksoláskor a jelenlegieknél több képviselői helyet szereznek, s ez számukra kedvezőbb alkupozíciót biztosít majd a tárgyalások során. A legkényesebb politikai kérdés azonban mégis az, vajon összeköthető-e az uniós költségvetés a jogállami követelményekkel? Ez például Magyarország esetében azt jelentené, hogy a kormány a Bizottság eseti döntése alapján kevesebb pénzhez jutna annál, mint ami az elfogadott költségvetésben szerepel. A Bizottság ugyanis egy új uniós rendelet-tervezet szerint felhatalmazást kapna arra, hogy – ráolvasás helyett – immár büntessen. Pénzügyi szankciókat állapítson meg azokkal a tagállami kormányokkal szemben, amelyek semmibe veszik a jogállami értékeket.

Változások a költségvetési jogban

A tankönyvek szerint a költségvetés lényegében csak pénzügyi terv. A kiadási előirányzatok – ha a jogalkotó elfogadta a törvényt – elkölthetők, de a bevételi előirányzatok köztudottan soha nem biztosak. Az adóbevételek vagy befolynak, vagy nem. Ezért minden jogrendszer ismeri az adott költségvetési időszakra vonatkozó módosítások lehetőségét. A kiadási előirányzatokat lehet csökkenteni, felfüggeszteni (zárolni) vagy akár törölni is, ha a bevételek elmaradása ezt indokolja. Évek óta nehezen érthető, hogy az Európai Unió miért nem él ezzel a jogi lehetőséggel. A bevétel mindig annyi, amennyi (egyébként indokolatlanul kevés, miután csak az összes nemzeti jövedelem 1 százalékát teszi ki). Ám a nagyon sok pénzbe kerülő menekültügyet például hatékonyabban lehetne kezelni, s egy ilyen cél bármilyen módosítást védhetővé tenne. Komolytalan dolog, hogy egyes tagállamok – így a magyar kormány is – szerzett jogokról beszélhetnek, annak ellenére, hogy a menekültválság terheiből nem hajlandóak részt vállalni. Természetesen mindenki ismeri az okokat: a migránsozó Fidesz mostanáig élvezte az Európai Néppárt elvtelen politikai támogatását. Jogi szempontból nézve már élhettek volna a komolyabb költségvetési módosítások eszközével a válság enyhítése érdekében.
Az Európai Bizottság rendelet-tervezete azonban mintha kedvező fordulatot jelezne. „Az uniós költségvetés védelméről” szóló Javaslat ugyanis azt mondja ki, hogy 2021-től csak azok a tagállamok lesznek jogosultak az uniós forrásokra, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek. A rendelet meghatározza azt is, mi tekinthető „általánossá vált hiányosságoknak” (generalised deficiencies), s ezek megállapítása esetén mi a teendő.
Az új szabályozás feljogosítaná a Bizottságot arra, hogy pénzügyi szankciókat léptessen életbe: felfüggeszthetné vagy csökkenthetné az uniós kötelezettségvállalásokat és kifizetéseket. Akár a már felvett pénzek visszafizetésére is kötelezhetne egyes jogsértő tagállamokat. A tervezet készítői arra is találtak megoldást, hogy a jogállami hiányosságok miatt elmarasztalt tagállamok ne élhessenek vissza a vétójoggal. A Bizottság határozatának a megerősítéséhez ugyanis nincs szükség egyhangú döntésre. A Tanács az elmarasztaló bizottsági határozattal egyetérthet, vagy a döntést – minősített többséggel – elutasíthatja. Az uniós jogban ezt nevezik fordított minősített többségi eljárásnak.

A magyar kormány várható ellenérvei

Az európai demokratikus pártok számára nem lehet kérdés, hogy a jogállami értékeket védeni kell. Ugyanakkor politikai realitás, hogy a választók többsége meglehetősen keveset tud az Európai Unióról. Ennek látványos, de egyúttal igen tanulságos bizonyítéka a Brexit-népszavazás eredménye. Az Európa-ellenes demagógia mostanában kiválóan működik, és nem lehet kétséges, hogy a költségvetési vitában is beindul majd. Arra azonban a demokratikus ellenzéknek készülnie kell, hogy jogi ellenérvek is felmerülnek.
Az első mindjárt a jogalap kérdése. Vajon van-e egyáltalán hatásköre a Bizottságnak költségvetési kérdésben dönteni, amikor az Unió éves büdzséjét az Európai Parlament és a Tanács határozza meg? Az uniós jogászok találékonyságát dicséri, hogy a tervezet az Európai Unió működéséről szóló szerződés 322. cikkére épül. Ez a költségvetés „végrehajtására” vonatkozik, s a Bizottság végrehajtási kérdésekben hozott döntéseihez nem szükséges valamennyi tagállam egyetértése.
Ellenérv lehet a szubszidiaritás elve is, amit minden uniós jogalkotás esetében kötelező figyelembe venni. Ennek lényege, hogy uniós beavatkozás csak akkor lehetséges, ha az adott kérdés a tagállamok szintjén nem szabályozható megfelelő módon. A valóságban azonban a szubszidiaritás elve objektíve nem sérülhet, miután az „uniós költségvetés végrehajtásáról” szóló pénzügyi szabályokat a tagállamok szintjén technikailag sem lehetne megalkotni. Nincs szükség jogi végzettségre annak belátásához, hogy például az elszámolások végzéséről és ellenőrzéséről nem alkotható 27 féle jogszabály.
Fontos vitapont lehet a tervezetben szereplő „általánossá vált hiányosságok” azonosítása is. Az uniós jogalkotók szerint ez a helyzet olyan tagállamok esetében áll fenn, amelyek például nem garantálják a bíróságok függetlenségét. Ez ugyanis a minimális biztosítéka annak, hogy a közigazgatási szervek jogellenes és önkényes döntéseivel szemben fel lehessen lépni. A tervezet külön is kiemeli, hogy a közbeszerzési eljárások során keletkezett jogi aktusok bírósági felülvizsgálatát a tagállamoknak feltétlenül biztosítaniuk kell. A közbeszerzési csalások ugyanis az Unió pénzügyi érdekeit közvetlenül érintik.
Külön kérdés, hogy milyen információkra támaszkodhatna a Bizottság az „általánossá vált hiányosságok” megállapítása során. Nyilván minden érintett kormány azt fogja hangoztatni, hogy a Bizottság értékelése egyoldalú és az adott kormánnyal szemben politikailag elfogult ellenzékiek véleményére támaszkodik. A javaslat ezzel szemben részletesen felsorolja azokat az információs forrásokat, amelyekre a Bizottság elmarasztaló véleménye épülhet. Ilyenek: az Európai Unió Bíróságának ítéletei; a Számvevőszék jelentései; olyan neves szervezetek következtetései és ajánlásai, mint például az Európa Tanács szervei, a Legfelsőbb Bíróságok Elnökeinek Hálózata vagy az Igazságszolgáltatási Tanácsok Európai Hálózata és hasonlók.

Európai Ügyészséget!

Az igazi populista támadások azonban az uniós támogatásoktól megfosztott „nép”, vagyis a kedvezményezettek védelme ürügyén várhatók. Ezért hangsúlyozni kell: az új jogszabály kifejezetten deklarálja, hogy a szankciók nem sújthatják a kedvezményezetteket. A források megvonását azokkal szemben kell alkalmazni, akik személyesen felelősek az azonosított hiányosságokért. A rendelet-tervezet indokolása szerint például az Erasmus-hallgatók, a kutatók vagy a társadalmi szervezetek nem tekinthetők felelősnek a jogsértésekért.
A felelősség kérdése újra és újra felmerül az uniós költségvetési pénzek jogsértő felhasználásával kapcsolatban. Ezért született döntés 2017-ben az Európai Ügyészség felállításáról, amely az Unió egész területén nyomozhat költségvetési bűnügyekben. Eddig 21 tagállam csatlakozott, de jogos elvárás az Unió részéről, hogy valamennyi tagállam vegyen részt az új intézmény munkájában, ami várhatóan 2020-tól indul. Ismert, a magyar kormány ahhoz a kisebbséghez tartozik, amely mindezt mereven elutasítja. Olyannyira, hogy az Országgyűlés uniós szakbizottsága eddig még napirendjére sem volt hajlandó tűzni a kérdést. Holott az igazságszolgáltatás függetlensége azt is feltételezné, hogy ne a kormányon múljon, nyomoznak-e azokban az ügyekben, amelyekben egyszerűen ellopják az uniós pénzeket. Magyarország azért is elrettentő példa az európai jogállamok számára, mert a „nemzeti együttműködés” nyolc éve alatt szinte magától értetődővé vált, hogy az ügyészség – az Alaptörvénnyel is ellentétesen – a kormány egyik hivatalaként működik.
Ha az Európai Unió nem lép fel minden lehetséges módon (például a költségvetési szankciók eszközével) a jogállam felszámolása ellen, akkor Magyarország esetében a jövő generációk sorsa is hosszú időre megpecsételődik. A költségvetési szankciókkal kapcsolatos bizottsági kezdeményezést ezért valamennyi demokratikus ellenzéki pártnak támogatnia kell.
(A cikk az MSZP Közgazdasági Tagozata 2018. október 8-án rendezett szakmai konferenciáján elhangzott előadás alapján készült.)
Szerző