Orbán, a sajtó és a megszólíthatatlanság

Nem nehéz úgy beúszni a magyar médiacápák látványmedencéjébe, hogy az ország második legnézettebb tévéjének teljes vételárát egy állami bank finanszírozza...

A Sargentini-jelentésről szóló strasbourgi vitában azt mondta Orbán Viktor miniszterelnök: „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk." A mondat válasz volt (akart lenni) a jelentés ötödik pontjára, amely a magyarországi sajtószabadság ügyét tárgyalta.

A jelentés kritizálta egyebek mellett a médiatulajdon koncentrálódását és az öncenzúra jelenlétét, s egyben visszautalt a Velencei Bizottság véleményére, amely javasolta a közszolgálati médiaszolgáltatók irányításának decentralizálását, s hogy ne a nemzeti hírügynökség legyen a kizárólagos hírszolgáltatójuk. A gondok ennél számosabbak. Mégse legyünk telhetetlenek. Az uniós parlament lényegi pontokra tapintott rá, amikor a felsoroltakat vizsgálta.

Általánosságban elmondható: a hazug mondatok természetéhez tartozik, hogy jelentéstartalmuktól függetlenül kimondhatóak, és az igazságra, de legalábbis annak látszatára tartanak igényt. Néhány hónappal korábban – hogy a hamis kijelentések természetrajzát még jobban értsük – a magyar miniszterelnök az éppen totális kormánybefolyása alá került vidéki napilapok kapcsán kapott kérdésre hetykén úgy reagált Brüsszelben, hogy azok magántulajdonban vannak, így sem állami, sem kormányzati érintettség, pláne fennhatóság nincs. Nem értette, nem akarta érteni, miért kérdeznek tőle ilyet. A hazugság másik velejárója itt érhető tetten. Aki kilép az igazmondás erkölcsi alapállásából, gyakran úgy tesz: nem érti, vagy szándékosan félreérti a neki szóló kérdéseket. Időleges kommunikációs győzelmeket ilyen módon lehet aratni, de morálisan előbb-utóbb hitelét veszti az ember. Legyen az politikus vagy üzletember.

Orbán természetesen pontosan tudta, mire vonatkozott a kérdés, és úgy döntött, nem bontja ki a valóság minden szeletét. Az elhallgatás pedig hazugság. Ebben az esetben biztosan. Azt ugyanis nem tette hozzá, hogy a magántulajdon Mészáros Lőrincet és Andy Vajnát jelenti, akiket független üzletembereknek látni még a legelvakultabb fideszes számára is embert próbáló feladat volna, és így sem sikerülne. (A felcsúti gázszerelő a legújabb kori magyar Münchhausen báró, akinek esete még a teljesen abszurd magyar valóságban is megmagyarázhatatlan. Kivéve azt az opciót, hogy stróman.) Mészáros és Vajna üzletei az állammal való állandó kapcsolatuk, az onnan érkező megrendelések és kifizetések nélkül értelmezhetetlenek. Legyünk őszinték. Nem nehéz úgy beúszni a magyar médiacápák látványmedencéjébe, hogy az ország második legnézettebb tévéjének teljes vételárát egy állami tulajdonban lévő bank finanszírozza a vevőnek. Bizonytalan vagyok: ilyen körülmények között lehet-e Vajnát valóban vevőnek, vásárlónak nevezni. És nem nehéz úgy médiacápának lenni, hogy adóforintokból finanszírozott kormányhirdetésekkel öntik el tévéjét, s oda irányítanak egy rakat magánhirdetőt.

Nyilvánvaló, hogy az Európa Parlament képviselői nem ismerik olyan mélységben a hazai sajtóviszonyokat, hogy tudják, mekkora hazugság a „Mi soha nem akarnánk elhallgattatni olyanokat…” orbáni mondat. Mert ha ez igaz lenne, akkor nem volna magyarázat a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz megszüntetésére, a Figyelő és a Hír Tv tulajdonoscseréjére, a megyei napilapok összehangolt tulajdonváltására, a Klubrádió vidéki frekvenciáinak megvonására. Nem sorolom. Azért sem, mert a Sargentini-jelentés kapcsán a honi sajtó független része ezzel részletesen foglalkozott.

Tekintsünk most más nézőpontból a hazai sajtó állapotára. Az értelmiséget szokás azzal vádolni (nem alaptalanul), hogy olyan elvont fogalmakat használ, amelyek a köznapi ember számára nem érthetőek, jelentőségük nem felismerhető, személyes életére semmilyen befolyást nem gyakorolnak. Mert önmagában mi a „sajtószabadság”? Hiába rendelkezik a márciusi ifjak tizenkét pontja miatt mély történelmi beágyazottsággal („Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”) a fogalom, ettől önmagában semmilyen társadalmi-politikai mozgósító erővel nem rendelkezik. Tömegek nem fognak 2018-ban az utcára vonulni a sajtószabadság hiánya miatt. Vagy már évek óta ott volna a helyük.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a polgári szabadságjogok – istenem, ez is milyen papíros ízű, akadémiai fogalomnak tűnik elsőre – ismerete alacsony fokú Magyarországon. A polgári öntudat helyett a közöny, a passzivitás, a beletörődés és a lemondás grafitszürkesége rajzolja meg a reményvesztettség árnyalatokat alig ismerő országos egyhangúságát. Mindez ráépül az elmúlt évszázadok magyar viselkedésmintáira, amelyek közül a legerősebb az alattvalói tudat. Az emberek agyában és szemléletmódjában olyan mélyen gyökerezik ez (főként vidéken, ahol a kiszolgáltatottság erősebb), mintha még mindig a jobbágyfelszabadítás előtt élnénk. Tisztelet a kivételeknek, nem keveseknek.

De vissza a sajtószabadsághoz! Nem elvontan. Milyen ország az, ahol a miniszterelnök úgy tölthet ki két egymást követő ciklust (s kezdhet újat), hogy egyetlen interjút sem ad(ott) az ellenzéki, vagy annak mondott médiumok egyikének sem? Hiába kért és kér(ne) tőle időpontot az RTL Klub, a Népszabadság, a G-nap utáni Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs, a 168 óra, a HVG, az Index, a 24.hu vagy a Népszava. Terminust soha nem kaptak. Sajtócsapata hermetikusan védi a miniszterelnököt attól, hogy a valódi sajtó valódi kérdéseket tegyen fel neki. Túlzás nélkül: ezt tekintik feladatuknak. A sajtószabadság a kérdezés és a tájékozódás szabadságát is jelenti. Ha ez nincs, akkor nincs sajtószabadság. Interjú helyett péntek reggelenként a kormányfő besétál a teljesen lebutított Kossuth Rádió reggeli műsorába, mely átalakul(t) orbáni kívánságműsorrá. Önök kérték? Én nem.

Horn Gyulát lehet szeretni és nem szeretni, de az újságírószövetség egykori Andrássy úti székházában 1994 és 1998 között havi rendszerességgel tartott sajtótájékoztatót. Bárki, bármit kérdezhetett. Ott voltam, megtapasztaltam, kellemetlenkedtem vele. Ma ez elképzelhetetlen. Orbánt eldugják a sajtó elől, Orbán elérhetetlen. Orbánt a közszolgálati médián kívül senki, semmiről nem kérdezheti. Orbán köddé vált. Van, de mégsincs. A történetírás egyes uralkodók kapcsán a legnagyobb elismerés hangján szól arról, hogy a trónon helyet foglaló személy megszólítható (vir affabilis), megközelíthető. Minthogy a dinasztikus hatalomgyakorlás nem a népképviseletről szólt, ez az erény valóban méltányolható. Legfőként, mert nem volt kötelező. De mit kezdjünk a megszólíthatatlansággal abban a korban, amely a parlamenti demokráciák világa, minden velejárójával együtt.

A magyar politikai élet agyhalott állapotát jelzi, hogy a kormányzó pártnak nyolc éve nincs leírt programja. Nincsenek miniszterelnök-jelölti viták. A választókerületi jelöltek nem ülnek le egymással diskurálni a voksolás előtt, mert a fideszes jelöltek központi utasításra bojkottálják a rendezvényeket, amelyek így értelmüket vesztik. A Fidesz társadalmilag és politikailag teremt olyan helyzetet, amelyben értelmét veszti a közügyeket felvállaló újságírás. Rossz belegondolni, mennyire következetesen teszik ezt. Tudatosan, előre megírt forgatókönyv szerint.

Az Orbán-kormány minden lépésével a tőle független sajtó lehetetlenné tételén munkálkodik. Nem áll meg ott, hogy szakmailag igyekszik értelmetlenné tenni az újságírást, noha ez önmagában is főben járó. Állami és önkormányzati hirdetésekhez éveken át akkor sem juthattak a kormánynak nem kedves médiumok, ha nézőszámuk, látogatottságuk és/vagy példányszámuk ezt teljes mértékben alátámasztotta. Ömlött közben az állami hirdetés alacsony nézettségű tévékhez és auditálástól rettegő kormányközeli lapokhoz. Ezért ne felejtsük el Orbánt: „Mi sohasem akarnánk elhallgattatni olyanokat, akik nem értenek egyet velünk”. Mást sem akartak. A kormánytól független média nagyjából annak köszönheti a létét, hogy az Európai Unió tagállama vagyunk, így a jogkövető magatartás bizonyos elemeit még muszáj betartani. Mennyivel egyszerűbb a helyzet az Orbán számára oly kedves Törökországban…

A végére egy vidéki történet. Mint cseppben a tenger mutatja, hogyan tekint és bánik az ellenségesnek (a független szó fideszes szinonimája) nevezett sajtóra a Fidesz-hatalom. Fiatal és kevésbé fiatal újságírók néhány éve úgy határoztak: megyei hírportált indítanak (korábban megyei napilapoknál dolgoztak). Egy számítástechnikában érdekelt üzletembert megnyertek az ötletüknek, aki néhány millió forintért vállalta az oldal elindítását többségi tulajdonosként. A portál piaci bevezetéséhez szükséges promóció pénz hiányában kemény diónak ígérkezett. A küszködés első néhány hónapja után ígéretesen emelkedni kezdett a látogatószám, megyeszerte ismerté váltak. Témák sokaságát írták meg, amelyeket hiába keresett volna az olvasó a megyei lapban. Szó szerint a suttogó propaganda segítette hozzá az egyre nagyobb olvasótáborhoz a portált, amelyet utált, de olvasott a narancssárga helyi hatalmi elit is – ahogyan ez több csatornán keresztül visszajutott a maroknyi szerkesztőséghez. A siker azon is lemérhető volt, hogy az akkor még külföldi tulajdonban álló megyei napilap és annak portálja kizárólag a gyűlölet hangján volt képes szólni a konkurenciáról. Az elkényelmesedő, a hírmonopóliumot a végtelenségig konzerválni akaró, a helyi politikai elittel minden létező elvtelen alkut megkötő és azok mentén működő lap „személyes sértésnek” fogta fel a vetélytárs létét. Ennek legalább két oka lehetett. Egy: hírversenyre kényszerültek. Kettő: bizonyos értelemben érvényüket vesztették azok a korábbi megegyezések a lap és a helyi hatalmi elit között, amelyek a „mit és hogyan írnak meg”, és a „miről nem írnak” párhuzamosságában fogalmazhatóak meg.

Az új portál minden hivatalos sajtólistára felvetette magát, de a zömében fideszes önkormányzatok összehangoltan elzárkóztak az együttműködéstől. Meghívókat nem küldtek, sajtóbeszélgetésekre nem hívták őket. Bár bizonyítani nem lehet, úgy tűnt: hirdetési tilalom lépett életbe a friss média ellen. A szerkesztőség számolt azzal, hogy a helyhatóságoktól nem kapnak hirdetéseket. Azzal kevésbé, hogy a megyei gazdasági élet szereplőit megkérik föntről, eszükbe ne jusson a portálon hirdetni. Nem jutott. A pénzügyi megtorlás dolgában a végsőkig elmentek. Egy szocialista polgármester (volt még ilyen) a vezetői keretéből negyedévente 150 ezer forinttal támogatta a portált, amely ennek fejében vállalta, hogy olyan városi eseményekről is hírt ad, amelyről szakmailag nem feltétlenül volna indokolt. Valamit valamiért – a csöppet sem rózsás financiális viszonyok között. Az első kifizetés után robbant a bomba a testületi ülésen. A fideszes képviselők arrogánsan támadták a városvezetőt – jogi alap nélkül –: vonja vissza a támogatást. Vezetői keretét a polgármester törvényes keretek között arra használhatta, amire akarta. Ám a jobboldaliak értésére adták, minden jövőbeli előterjesztését blokkolják, ha nem kedvük szerint tesz. Többségben voltak, zsarolhattak. A polgármester pedig az önkormányzat működését nem akarta veszélyeztetni a médiatámogatás miatt, így beadta a derekát.

Hát ennyit arról, hogy ők soha nem hallgattatnának el olyanokat, akik nem értenek egyet velünk. Nem, persze. Ők nem olyanok. Ha Orbán mondja…