Ismét a rossz oldalon

Megint egyfajta háború van, és mi ismét a rossz oldalon állunk. Így volt ez a világháborúkban is. A másodikban már nem egyszerűen a vesztes, hanem az erkölcsileg is rossz oldalhoz kötötték az országot vezetői. A bűn ismétlődik. Sodornak, löknek, üvöltő jelszavaktól süketítve, kábítva meneteltetnek minket újra a rossz oldal felé. Nem érdekel, hogy ők maguk hiszik-e: ez a jó oldal. Talán hiszik. Tisza is hitte, bár a háború kezdetén még nem. Horthy is hitte, bár a háború végén már nem. A következmények szempontjából mindegy. A sokszázezer halottnak is az. És ma éppen ezekből a vezetőkből csinálnak példaképet, belőlük, akik egy-egy világégésbe kormányozták bele népüket. 
Pár napja a kormányfő nem az őszirózsás forradalmat, az első köztársaságot ünnepelte, hanem Tisza István szobrát koszorúzta, ócsárolva „a vörös gróf és kompániája” „operettköztársaságát”. Tisza bezzeg „ízig-vérig nemzeti politikus… a teljes magyar nemzet érdekét tartotta szem előtt”. Az egykori miniszterelnök valóban meghatározó személyiség volt, tartásos, kvalitásos ember (például biztosan nem lopott), de simán vérbe fojtatott egy-egy tömegmegmozdulást. Bizonyára az általa elképzelt nemzeti érdeket akarta követni – de milyen sikerrel? Milyen állapotban hagyta itt a nemzetet? Hányan pusztultak bele ebbe az „érdekképviseletbe”, amelynek végül maga is tragikus áldozata lett? Horthyról, akinek bűnei nagyobbak, formátuma viszont kisebb Tiszáénál, ne is beszéljünk. De ma ők mutatják az utat. Ismét a rossz oldal felé.
Még az a szerencse, hogy ezt a háborút most nem fegyverrel vívják. Emberéletet nem olt ki, csak tönkretesz. Politikai kultúrák, ideológiák háborúja zajlik. Csak hidegháború, vagy ahogy Jelcin jellemzett egy hasonló helyzetet országa és a Nyugat között: „hideg béke”. Valójában élet-halál harc kétféle jövőkép között. Huntington híres könyvében a kilencvenes évek elején még azt jósolta: véget ért az a korszak, amelyben politikai ideológiák csatáznak. Helyüket a kulturális-vallási civilizációk összecsapásai veszik át. 
Orbán hamispénzre váltja, silány célra használja Huntingon tanait, amikor a menekülthullámot kizárólag egy másik civilizáció tudatosan szervezett, ellenséges betöréseként értelmezi. Régi trükk: aki egyeduralomra törekszik, annak ellenség kell, akivel szemben megvédi népét. Nemrég jelent meg két amerikai szerző (Levitsky és Ziblatt) könyve a demokráciák halálának veszélyéről. Ők Aesopus meséjével illusztrálnak: a Szarvasbika a Ló ellenében a Vadász segítségét kéri. Az rábeszéli, hogy a siker érdekében engedje magára tenni a zablát, kantárt, nyerget – és a Ló a védelemért cserébe máris szolgaságba hajtotta a fejét.
De nem egészen úgy alakult, mint Huntington gondolta. A kulturális identitás ugyan a politikában is nagy szerepet kapott, de pár éve ismét kiéleződtek az ideológiai konfliktusok is, leginkább épp az ú.n. nyugati civilizáción belül. Európában az uniópárti és a szövetséget szétzilálni akaró erők ütköznek. A tágabb környezetben a demokrácia és az illiberalizmus, a nemzetre hivatkozó elzárkózás és a nyitottabb, szabadabb világ eszméinek versenyéről beszélnek, vezérelvű egyeduralom kontra az intézmények garanciáira építő jogállamról, a konfliktuskezelés módját tekintve a békés, együttműködő vagy az agresszív, háborús megoldásokról, akár konkrétan békéről vagy háborúról. A jövő kétfajta, elágazó útjáról.
A két utat a felvilágosodáshoz, a szabadsághoz és az egyenlőséghez való viszony különbözteti meg a legmélyebben. Nem véletlen, hogy Orbán hívei nálunk is ádáz harcot vívnak a felvilágosodás öröksége ellen. Néha úgy látszik, a nemzetközi széljárás – Trump és az új brazil elnök megválasztása, Merkel története - nekik kedvez. Folyik az eszmei, virtuális világháború arról, hogyan szeretnénk élni. És a miniszterelnökünk a rossz oldal hangadója. Ha ez az oldal győz, az a baj, ha veszít, megint a vesztesek közé, a perifériára sodorja vele az országot. 
Tamás Gáspár Miklós nemrégiben úgy fogalmazott, a „felvilágosodás-projekt” alapja a meggyőződés, hogy az emberek nem egyformák, de egyenlőek. A kormány „megmondó” orgánuma, a Magyar Idők a minap azon szörnyülködött, hogy egyesek „mesterséges egyenlőséget hirdetnek kicsi és nagy, férfi és nő, szülő és gyerek, színes és fehér…között. Csak hierarchia ne legyen, csak csend ne legyen, csak rend ne legyen.” Pellengérre állították Macront, mert „az Antillákon tett látogatása során félmeztelen feketékkel fotóztatta le magát”. Milyen elborzasztó gondolat: még hogy egyenlőség férfi és nő, színes és fehér között! Hová lesz így a szent hierarchia, az alá- és fölérendeltek, úr és szolga társadalma? 
Aki az emberi egyenlőséget elvileg is tagadja, nyilván fütyül a gyakorlati egyenlőtlenségekre, az iszonyú társadalmi különbségekre, sőt: természetesnek tartja, akár fokozza is őket. „Isten nem gyárt selejtet” – mondta Ferenc pápa. Aki bajban van, az selejtes. Kidobható. Ne törődj vele, nem egyenlő velünk - tanítja a NER. 
A rossz oldalon állunk. Megint, mint annyiszor. Rossz vége szokott lenni.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.11.04. 10:34

A történelem hete

A történelemről és annak tanulságairól merengett ezen a héten Orbán Viktor, és szokása szerint világosságot varázsolt nekünk a sötétségbe. A felújított Szépművészeti Múzeum átadásán mondott beszédében kijelentette: „Mi a saját nagyságunkat sohasem abban láttuk, hogy el tudunk venni valamit másoktól, hanem abban, amit hozzá tudunk tenni az egyetemes tudományhoz és kultúrához. Mi olyan nép vagyunk, amely mindig többet adott a világnak, mint amennyit kapott tőle.”
Igaz, Szent László 1091-ben elfoglalta Horvátországot, de nyilvánvalóan nekik is adni szeretett volna, nem elvenni tőlük. Károly Róbert és Nagy Lajos ugyancsak nem a hódítás szándékával akarta megszerezni a nápolyi királyságot, elvégre a magyaroknak soha nem jutna eszükbe ilyesmi. És bár Kölcsey még úgy emlékezett, hogy „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”, feltehetően csak egy kis magyar tudományt és kultúrát vitt volna a barbár Bécsbe. 
Hogy aztán mi mindig többet adtunk-e a világnak, mint amennyit kaptunk? Bár az ilyen világfelfogás tökéletesen értelmetlen, azt azért talán még a magyarság örök áldozati szerepét hangoztató miniszterelnök is tudja, hogy a kereszténységet nem Szent István és az ő Magyarországa adta a világnak, hanem kapta. Nem ártana emlékezni rá, amikor ismételten át akarja írni a történelmet.
Mert át akarja, még a legkisebb részleteiben is. Tisza István halálának századik évfordulója alkalmából mondott beszédében (mert természetesen erről emlékezett meg, és nem az őszirózsás, polgári demokratikus forradalomról meg a köztársaságról, amelyet „szocialista operett-köztársaságnak” titulált) azt mondta a meggyilkolt egykori miniszterelnökről: „Felismeri a feladatot, amit egy tősgyökeres magyar család sarjának magára kell vállalnia.” Tősgyökér? Tisza István édesanyját Degenfeld-Schonburg Ilonának hívták. Erre szokták azt mondani, hogy a kevesebb több lenne.
A miniszterelnöki példát mások is követték. A Parlamentben konferenciát rendeztek a Tisza-évforduló alkalmából, és ezen az Orbán-kormány sokáig második számú embere, a dohányzásügyi biztossá lefokozott Lázár János szónokolt. Imígyen: Tisza példakép kell, hogy legyen a jelen és a közeljövő politikusai számára, ha az országot újra azzá a nagy állammá akarjuk tenni, amely ezer éven át, a miniszterelnök meggyilkolásáig létezett.
Jó, tudjuk, hogy a kormánypárti sajtóban Ady már nem számít példaképnek, ezért aztán fogjuk fel csupán az ő írói munkássága részeként, amit Tiszáról írt: „Minden a Sorsé, szeressétek, / Őt is, a vad, geszti bolondot, / A gyújtogató, csóvás embert, / Úrnak, magyarnak egyként rongyot.” Végtére is Ady nem volt történész, pláne nem politikus, úgyhogy az Ady-Lázár vitában nem foglalok állást. De azt kénytelen vagyok cáfolni, hogy az a bizonyos „nagy állam” ezer éven át létezett. Erdogan barátsága miatt már a 150 éves török uralomról is elfelejtkezünk? És a Habsburg-birodalomról, amellyel csak 1867-ben egyeztünk ki? Egy történelmi gyorstalpaló nem ártana Orbánéknak.
Szerző
Bolgár György

Farkastörvény

Ha minden a kormánypártoknak kedvezően alakul, 2019-ben kilenc hónapon keresztül úgy lesz majd egy szervezetnek megválasztott elnöke, hogy a szervezet maga nem is létezik. Csak az elnök, akinek ráadásul az a feladata háromnegyed évig, hogy a szervezet létrejöttét a törvénynek megfelelően előkészítse. S ebben még kétfős titkárság, illetve megfelelő javadalmazás is segíti. 
Hogy ki lesz ez az elnök, még nem tudni, de a köztársasági elnök talán már sejti. Áder János feladata ugyanis, hogy 2019. február 28-ig megtegye javaslatát a Közigazgatási Felsőbíróság első elnökének személyére, akit aztán az Országgyűlésnek kétharmados többséggel meg kell választania március 31-ig. Innentől kezdődik az ominózus kilenc hónap, mert az önálló közigazgatási bíróságok - így a Közigazgatási Felsőbíróság is - csak 2020. január 1-től kezdenek el működni. Patyi Andrásnak, vagy ha Áder esetleg máshogy dönt, akkor az általa választott bírónak még ítélkeznie sem kell ezen időszak alatt. A Közigazgatási Felsőbíróság elnöke kilencéves elnöki megbízatása előtt tehát még épp kilenc hónap ráadást élvezhet, a „megválasztott elnök” cím birtokában.
Lassan, de megszoktuk, hogy a fideszessé vált parlamentben egy törvényjavaslat átlagos átfutási ideje 1-2 napra csökkent: ma mindössze ennyi idő elegendő, hogy egy javaslatból törvény legyen. Itt azonban olyan jogszabály(ok)ról van szó, amelyeket vélhetően még az idén elfogadnak a képviselők, legfontosabb részletei azonban mégis csak több mint egy évvel ezután lépnek hatályba. Mi történt vajon a kormánnyal, hogy ilyen cizellált törvényt alkot, csak nem tért vissza jogállamiság útjára?
Nos, egy törvény fontosságának nem minden esetben esik áldozatául a pontossága. Trócsányi László igazságügyi miniszter pontosan tisztában van azzal, hogy az Orbán-kormány jogállamiságot érintő lépéseire milyen figyelem irányul a Sargentini-jelentés elfogadása után. Egy új bírósági rendszer létrehozása kitüntetett módon ilyen lépés, ráadásul a közelmúltban a bírósági jogszabályok átírásában Orbánék rendre visszakozásra kényszerültek. Persze, mindig csak utólag, s csak részben. De mégis.
A kormány házi bíróságaiként is emlegetett önálló közigazgatási bíróságok megteremtése mögött az a szándék húzódik meg - ebben szinte mindenki egyetért -, hogy az állam és a polgárai közötti pereket ezekre az új bíróságokra tereljék át. Ehhez az új szervezet bírói posztjainak egy részét a közigazgatásból töltik fel. 80:20 arányban veszik majd figyelembe a bírói pályázatoknál a közigazgatási, illetve a bírói tapasztalatot. Sok bíró az államigazgatásból érkezik majd, miközben épp államigazgatási ügyekben kell döntenie. A tervezet ezt azzal indokolja, hogy a közigazgatási jogviták elbírálása különleges szakismeretet igényel, amely képes megvédeni az állampolgárt az erőfölényben lévő hatósággal szemben. 
Azért bízzák tehát farkasokra a bárányok és a farkasok közötti viták eldöntését, mert a farkasok tudják csak megvédeni a bárányokat a farkasoktól. Ennél cizelláltabban ezt nem is lehet megfogalmazni.
Szerző
Simon Zoltán
Frissítve: 2018.11.02. 09:15