Ismét a rossz oldalon

Megint egyfajta háború van, és mi ismét a rossz oldalon állunk. Így volt ez a világháborúkban is. A másodikban már nem egyszerűen a vesztes, hanem az erkölcsileg is rossz oldalhoz kötötték az országot vezetői. A bűn ismétlődik. Sodornak, löknek, üvöltő jelszavaktól süketítve, kábítva meneteltetnek minket újra a rossz oldal felé. Nem érdekel, hogy ők maguk hiszik-e: ez a jó oldal. Talán hiszik. Tisza is hitte, bár a háború kezdetén még nem. Horthy is hitte, bár a háború végén már nem. A következmények szempontjából mindegy. A sokszázezer halottnak is az. És ma éppen ezekből a vezetőkből csinálnak példaképet, belőlük, akik egy-egy világégésbe kormányozták bele népüket.

Pár napja a kormányfő nem az őszirózsás forradalmat, az első köztársaságot ünnepelte, hanem Tisza István szobrát koszorúzta, ócsárolva „a vörös gróf és kompániája” „operettköztársaságát”. Tisza bezzeg „ízig-vérig nemzeti politikus… a teljes magyar nemzet érdekét tartotta szem előtt”. Az egykori miniszterelnök valóban meghatározó személyiség volt, tartásos, kvalitásos ember (például biztosan nem lopott), de simán vérbe fojtatott egy-egy tömegmegmozdulást. Bizonyára az általa elképzelt nemzeti érdeket akarta követni – de milyen sikerrel? Milyen állapotban hagyta itt a nemzetet? Hányan pusztultak bele ebbe az „érdekképviseletbe”, amelynek végül maga is tragikus áldozata lett? Horthyról, akinek bűnei nagyobbak, formátuma viszont kisebb Tiszáénál, ne is beszéljünk. De ma ők mutatják az utat. Ismét a rossz oldal felé.

Még az a szerencse, hogy ezt a háborút most nem fegyverrel vívják. Emberéletet nem olt ki, csak tönkretesz. Politikai kultúrák, ideológiák háborúja zajlik. Csak hidegháború, vagy ahogy Jelcin jellemzett egy hasonló helyzetet országa és a Nyugat között: „hideg béke”. Valójában élet-halál harc kétféle jövőkép között. Huntington híres könyvében a kilencvenes évek elején még azt jósolta: véget ért az a korszak, amelyben politikai ideológiák csatáznak. Helyüket a kulturális-vallási civilizációk összecsapásai veszik át.

Orbán hamispénzre váltja, silány célra használja Huntingon tanait, amikor a menekülthullámot kizárólag egy másik civilizáció tudatosan szervezett, ellenséges betöréseként értelmezi. Régi trükk: aki egyeduralomra törekszik, annak ellenség kell, akivel szemben megvédi népét. Nemrég jelent meg két amerikai szerző (Levitsky és Ziblatt) könyve a demokráciák halálának veszélyéről. Ők Aesopus meséjével illusztrálnak: a Szarvasbika a Ló ellenében a Vadász segítségét kéri. Az rábeszéli, hogy a siker érdekében engedje magára tenni a zablát, kantárt, nyerget – és a Ló a védelemért cserébe máris szolgaságba hajtotta a fejét.

De nem egészen úgy alakult, mint Huntington gondolta. A kulturális identitás ugyan a politikában is nagy szerepet kapott, de pár éve ismét kiéleződtek az ideológiai konfliktusok is, leginkább épp az ú.n. nyugati civilizáción belül. Európában az uniópárti és a szövetséget szétzilálni akaró erők ütköznek. A tágabb környezetben a demokrácia és az illiberalizmus, a nemzetre hivatkozó elzárkózás és a nyitottabb, szabadabb világ eszméinek versenyéről beszélnek, vezérelvű egyeduralom kontra az intézmények garanciáira építő jogállamról, a konfliktuskezelés módját tekintve a békés, együttműködő vagy az agresszív, háborús megoldásokról, akár konkrétan békéről vagy háborúról. A jövő kétfajta, elágazó útjáról.

A két utat a felvilágosodáshoz, a szabadsághoz és az egyenlőséghez való viszony különbözteti meg a legmélyebben. Nem véletlen, hogy Orbán hívei nálunk is ádáz harcot vívnak a felvilágosodás öröksége ellen. Néha úgy látszik, a nemzetközi széljárás – Trump és az új brazil elnök megválasztása, Merkel története - nekik kedvez. Folyik az eszmei, virtuális világháború arról, hogyan szeretnénk élni. És a miniszterelnökünk a rossz oldal hangadója. Ha ez az oldal győz, az a baj, ha veszít, megint a vesztesek közé, a perifériára sodorja vele az országot.

Tamás Gáspár Miklós nemrégiben úgy fogalmazott, a „felvilágosodás-projekt” alapja a meggyőződés, hogy az emberek nem egyformák, de egyenlőek. A kormány „megmondó” orgánuma, a Magyar Idők a minap azon szörnyülködött, hogy egyesek „mesterséges egyenlőséget hirdetnek kicsi és nagy, férfi és nő, szülő és gyerek, színes és fehér…között. Csak hierarchia ne legyen, csak csend ne legyen, csak rend ne legyen.” Pellengérre állították Macront, mert „az Antillákon tett látogatása során félmeztelen feketékkel fotóztatta le magát”. Milyen elborzasztó gondolat: még hogy egyenlőség férfi és nő, színes és fehér között! Hová lesz így a szent hierarchia, az alá- és fölérendeltek, úr és szolga társadalma?

Aki az emberi egyenlőséget elvileg is tagadja, nyilván fütyül a gyakorlati egyenlőtlenségekre, az iszonyú társadalmi különbségekre, sőt: természetesnek tartja, akár fokozza is őket. „Isten nem gyárt selejtet” – mondta Ferenc pápa. Aki bajban van, az selejtes. Kidobható. Ne törődj vele, nem egyenlő velünk - tanítja a NER.

A rossz oldalon állunk. Megint, mint annyiszor. Rossz vége szokott lenni.