Előfizetés

A megvakult kamionos, Tibi bácsi és a többiek

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2018.11.04. 12:22
Lou Reed
Fotó: Jose Jordan / AFP
Lou Reed egyszer állítólag azt mondta, képes lenne egy életen keresztül hallgatni Little Richardot. Valahogy így vagyok ezzel én is, bár a listám kiegészülne még öt-hat olyan előadóval, akik szintén nem mai gyerekek. Vagyis azok közé tartozom, akik kifejezetten örülnek, hogy új adóval bővült a hazai éter.
A Retro Rádió, ahogy neve mutatja, kora reggeltől késő estig kizárólag retro zenét szállít. Ami üdítő annak fényében, hogy mennyire nem találom a közös hangot a népszerű rádiócsatornák szerkesztőivel, legalábbis a zenei preferenciát illetően. „Csak igazi mai sláger megy” – harsogja a fülembe az egyik adó, de sajnos a "mai sláger" kimerül a mai popslágerben, méghozzá a bóvliból. Szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy elcsípjünk egy Shawn Mendes-nótát, vagy a Roll With Me című, sokakat táncra ingerlő Bantu és Jonas Blue által jegyzett slágert, netán Lady Gaga és Bradley Cooper duettjét a Csillag születik remakejéből. Pedig sláger az is, amely egy 60, (ne adj’ isten) 70, sőt (urambocsá’) egy 80 feletti előadó kezei közül kerül ki, még akkor is, ha sokan nem így vélekednek. És most nem Frank Sinatra időskori mesterműveire gondolok, hanem arra, hogy a 77 éves Joan Baez, az ugyanennyi idős Paul McCartney, vagy a 86 éves Loretta Lynn legújabb albuma nagyon szép helyezést ért el a zenei toplistákon - idén. Az örök bohém sztárt, a 73 esztendős Rod Stewartot nem is említettem, akinek Blood Red Roses című vadiúj albuma az Egyesült Királyság zenei toplistájának első helyén nyitott, szinte napra pontosan 47 évvel azután, hogy az Every Picture Tells A Story című lemeze is az élen debütált. És mégis, a felsoroltak új munkáival alig találkozni az országos rádiók kínálatában, elvétve akad egy-egy számuk. Általában annyi sem.
Mindenesetre a hazai rádiós élet jószerivel a közízlést szolgálja. Az pedig tudjuk, hogy milyen. Viszont a Retro Rádió szinte minden egykori slágert - az 50-estől a 80-as évek végéig - adásba küld. Múlt nélkül nem lehet élni, ez nagy igazság. És a Retro közönsége osztja e butácska szentenciát, hiszen az adó országos hallgatottsága már az induláskor megközelítette a napi 200 ezret és ugyanennyien követik közösségimédia-felületüket. A hazai rádiózásból évek óta hiányzik egy országos nosztalgiaadó, s kifejezetten üdítő egy olyan, ahol mellesleg nagyágyúk vezetik a műsorokat. B. Tóth László az augusztusban nagy csinnadrattával felélesztett Poptarisznyával egyenesen a rádiózás aranykorából érkezett; az eredetileg 1982-ben indult kultikus műsor 16 év szünet után került vissza az országos éterbe. Az egykori lemezlovas semmit sem változott az évtizedek alatt, ami nem feltétlenül bók, de a műsor zenei ismeretterjesztő funkciója elismerésre méltó. A piros pöttyös labdák barátja, Dévényi Tibor (mindenki, de tényleg mindenki Tibi bácsija) október óta szól a Retróban: háromórás kívánságműsora abszolút múltidézés, amelyet a fiatalok is vélhetően élveznek, hiszen a legenda az elmúlt években több népszerű fesztiválon is haknizott.
A csatorna néhány generációval fiatalabb hangjai közül Klamancsek Krisztián, Leirer Tímea, Nyerges Izabella, Várkonyi Attila és Dénes Tamás is profi, bár akadnak közöttük szakmai különbségek. A névelők és a határozóragok használata során ejtett gyakori hibák szembetűnőek, a haverkodós stílus pedig zavaró. Ugyanakkor a Retro normális terjedelmű interjúkat készít, s rögtön az első időszakban a hazai könnyűzenei élet bebetonozott alakjait ültette mikrofon elé: Koós Jánost, Varga Miklóst, Csepregi Évát vagy épp Zoránt. Egy sztár sokakat érdekelhet, de a legtöbb beszélgetés szimpla „sztárinterjú” maradt. A múlt hónapban Terence Hill, a Bud Spencerrel közös spagetti-westernek mitikus alakja volt a Sztársáv Extra vendége, de Várkonyi Attila 22 perces beszélgetéséből egyetlen fontos gondolatot sem lehet felidézni. Ha csak azt nem, hogy kiderült, a tisztes nevén Mario Girotti éveken keresztül tornász volt, innen máig megőrzött koordinált mozgása. (Jó húzás volt, hogy állandó szinkronhangja, Újréti László szólaltatta meg a rádióban.)
A műsorok kívül maradnak a politika dimenzióin, a társadalmiságot minőségi popzene helyettesíti. Az I Feel Fine (Beatles), a Help Yourself (Tom Jones), a Kócos ördögök (Omega) a világklasszis előadók ellenére a "jóból is megárt a sok" érzést kínálja, de például Chris Andrews Yesterday Man című életvidám slágere 1965-ből abszolút képes bearanyozni a péntek estét. Ugyanezt a hatást éri el a betelefonáló, a nép egyszerű, irgalmatlanul síkagyú gyermeke. Hiszen mit mondanánk, ha élő adásban bekapcsolnának hozzánk valakit, akinek nem is három, csupán egy kívánsága volna? Az, hogy tessék már elintézni: a hatvanéves beteg férfiak nyugdíjba, és ne a temetőbe vonulhassanak. Néhány napja pedig egy magát „Titó papának” nevező, megvakult kamionosként bemutatkozó úr eszmefuttatása hol a Gálvölgyi-showt, hol a Torrente-filmeket idézte föl bennem.
De mielőtt bárki azt hinné, hogy általánosítok: a sok jó zene között akadnak szerethető történetek is. A Skorpió Azt beszéli már az egész város című számát például egy Sopronban és környéké fuvarozó „szexi” buszsofőrnek küldték, de az illető nyilván nem ismert magára, mert ezt követően is sorra jöttek az ilyen telefonok. A jól pörgő zenékhez, a dinamikus szpíkerekhez ez is kell.

Sebes György: eligazítás és/vagy műsor

Sebes György
Publikálás dátuma
2018.11.04. 12:00

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Tisztelt nézőink! Egyáltalán nem kétséges, hogy önök tájékozatlanok, egyszersmind nagyon befolyásolhatók. Ezért szeretett vezérünk beszéde előtt és után is eligazítjuk önöket. Politológus barátaink segítségével előbb elmondjuk, hogy mit fognak hallani és mire kell különösképpen figyelniük. A beszéd után pedig kitérünk arra is, hogy mennyire igazunk volt és milyen nagyszerű dolog, hogy közösen lehettünk részesei a történelmi eseménynek. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy szeretett vezérünk minden megszólalása világpolitikai jelentőségű, miképpen az is, hogy önök nélkülünk nem értenék a lényeget. De szerencsére mi itt vagyunk és segítünk, hogy továbbra is hívők lehessenek.
Ilyen bevezetőt talán akkor sem mondana egyetlen tévés műsorvezető sem, ha valamilyen csoda folytán egy bűvös szék kerülne a stúdióba, vagy hirtelen őszinteségi rohama lenne. Pedig nyilvánvalóan erről van szó. Az teljesen természetes, hogy a különböző csatornák kötelességüknek tartják Orbán Viktor beszédeinek élő közvetítését. Végül is Magyarország első számú politikai vezetőjéről, a miniszterelnökről van szó, s az sem legenda, hanem valóság, hogy lényegében minden rajta múlik. Ha tehát megszólal - nemzeti ünnepen, a parlamentben, vagy évértékelései alkalmával -, akkor a közönségnek joga van azonnal látni és hallani, a tájékoztatásra felesküdött tévéknek pedig kötelességük ezt lehetővé tenni.
Nincs is ezzel semmi baj. A probléma abból adódik, hogy a tévék úgy érzik, nekik még pluszfeladataik vannak egy ilyen beszéddel. Megtehetnék - és az lenne a természetes -, hogy a helyszínre kapcsolnak, kameráikkal és mikrofonjaikkal korrekt módon követik az eseményeket, aztán tovább lépnek, jöhetnek az újabb hírek, tudósítások. De nem. A tévék többsége műsort kanyarít Orbán Viktor beszédei köré. Feltehetően úgy gondolkodnak, hogy mégsem hagyhatják csak úgy a pusztába kiáltani a fontos ember még fontosabb szavait. Talán benne van a megfelelési kényszer, talán az is, hogy kiskorúnak tekintik a közönséget, amelynek el kell magyarázni a lényeget, különben esetleg meg sem értené. Így aztán ott ülnek a stúdiókban a megmondóemberek, akik eligazítanak. Persze a csatorna, amelyben beszélnek és a maguk szempontjai szerint. Így az sem meglepő, hogy ha mondjuk összehasonlítjuk az ATV, vagy az M1 műsorát, olyan érzésünk támad, mintha nem is ugyanazt a beszédet boncolgatnák. Mindenesetre látszik, magyarázat van elég és néha egyetlen mondatot, vagy tényt is lehet egészen eltérően értékelni.
Műsort csinálni persze nem könnyű. Ám vannak helyzetek, amikor nem is kellene. És ne mentsük fel a politikát és képviselőit magyarázókat, mondván: ők csak jót akarnak. Hiszen az sem biztos, hogy tényleg. Emellett azonban hagyhatnák a nézőt, hogy kialakítsa saját véleményét. Ami viszont kétségkívül azzal fenyeget, hogy az eredmény netán nem felel meg a propagandisták várakozásának. Veszélyes, ha a néző elkezd gondolkozni. Biztonságosabb tehát időben irányítani és eligazítani. S ha ennek az az ára, hogy műsort kell csinálni, hát legyen. Ehhez nem kell sok ötlet, lelemény, elég egy jól felszerelt stúdió, meg pár ember, tehát viszonylag olcsó is.
Ötlet és lelemény a drága produkciókhoz szükséges, például egy szappanoperához. Az utóbbi hetekben többször is foglalkoztunk a Barátok közt évfordulójával, de még nem tudhattuk, mit tartogat a nagy reklámmal beharangozott jubileumi - dupla - adás. Nem derült ki előre, hogyan akarják visszahozni a régen kiírt, a történet szerint meghalt karaktereket. Nos, el kell ismerni, hogy egészen bravúros megoldást találtak ki. A véletlenül meglőtt Berényi Miklós ugyanis időlegesen a másvilágra kerül és ott találkozik az egykori szereplőkkel. Az epizód egészen hihetőnek látszott, s egy pillanatig sem volt kínos. Nyilván köszönhetően a kitűnő színészeknek, mindenekelőtt a Magdi nénit játszó Fodor Zsókának és a Ludwigot megszemélyesítő Zubornyák Zoltánnak. De jó volt látni a többieket, Dósa Mátyást, Nagy Sándort, Pásztor Tibort, Csórics Balázst és Kővári Tamást is. Bizonyára az sem volt véletlen, hogy ezt a részt az a Kinizsi Ottó rendezte - egyébként biztos kézzel -, aki hosszú éveken át szereplője volt a sorozatnak, s miután szerepe megszűnt, átkerült a kamera másik oldalára. Valóban leleményesen és ötletesen kanyarították úgy a történetet, hogy néhány régi, kedvelt figura (és színész) ismét megjelenhessen.
Mindezt elsősorban a kontraszt kedvéért említettük. Így is lehet - pontosabban: így kell és érdemes - műsort csinálni. Igaz, a mindennapi valóságot és a kitalált történeteket nem szabad összekeverni. Ha Orbán Viktor beszédet mond, az kihathat egész életünkre, vagy Magyarország sorsára is. A Barátok közt, meg a hozzá hasonló sorozatok akkor is csak fikciók, ha úgy látszanak, mintha itt és most, velünk történnének. De - az ellentétek dacára - valami még közös bennük. Az etetés. A miniszterelnöki szózatok, különösen a hozzá fűzött kommentárok egyik fő célja pontosan ez. A nézők - a választópolgárok - minél erőteljesebb befolyásolása. A szappanoperákkal is etetnek. Egy elképzelt világba röpítenek, ahol - a gonoszságok ellenére is - jó élni. De legalább nem akarnak félrevezetni, vagy eligazítani.
Bár a bevezetőben leírt monológ a képzelet szüleménye, azért jobb, ha tudjuk, ezt gondol(hat)ják rólunk.

A kutyafuttató: a hamis hírekről

Tamás Pál
Publikálás dátuma
2018.11.04. 11:00
A HAMIS HÍR ÚJNAK TŰNIK - Ezért terjed egy kutatás szerint 70 százalékkal jobban a valódi híreknél
Fotó: Shutterstock
Korábban a tartalmak többségükben olyan forrásokon, vagy csatornákon (lapokon, kiadványokon, adókon) keresztül érkeztek, amelyeket kiválasztottunk, amelyekhez bizalmunk volt, amelyeket kedveltünk. Valamekkora hányada e hálózatoknak és formáknak megmaradt anyagtovábbítónak, de az érkező tartalmak nagyobb része már közvetítő-független. Olyan csomagokban kapjuk őket, amelyeket a tartalomgyártótól és tőlünk egyaránt független akaratok és érdekek állítanak össze, s meghatározásuknál esetleg tartalomszabályozási és politikai akaratok lesznek a legfontosabbak. Ha bíztunk kedves tartalomgyártóinkban, közleményeiket elhittük. Ha nem, többnyire el sem jutottak hozzánk.

Mi volt a 1933-as Reichstag-tűz?

Az új tartalomfüggetlenséggel e szerkezet leépült, elvben egyre kevésbé ismerjük az új tartalmak forrásait, s minden egyes esetben újra meg kellene vizsgálnunk, ha nem is eredetüket, de hitelességüket feltétlenül. Új kritériumok alapján kell eldöntenünk, méltóak-e a bizalomra, vagy nem. A minőségi problémák nem elsősorban a tartalomtovábbításból, az offline-ról online-ra váltásból következnek, hanem - a hírekhez való közvetlen hozzáférés helyett - azokból az automatikus hírkiválasztási és hírcsomagolási algoritmusokból, amelyeket ma nem tudunk ellenőrizni. A közösségi média hírforgalmában természetesen fognak keveredni hamis és kevésbé hamis tartalmak. Ráadásul ismételt mérésekből tudjuk, hogy a hamis közlemények általában a valós anyagoknál gyorsabban terjednek.
A progresszív sajtóban is használt új divatkifejezéseket, az “igazság utáni” (post-truth) korszakot és a “hamis híreket” (fake news) ezeken a pontokon nyugodtan elfeledhetjük. A politikai ellenfeleknek címzett vádakon kívül semmire sem alkalmasak. S nem világos, ezekbe végül is mi fér bele.
A nyelvet kezelhetjük kertészként (megértéssel és fokozatos javító szándékkal). És erdészként, erőszakosabban, egyes elemeket pragmatikusan kizárva. S persze ott vannak a gyakorlati kérdések. E fogalmakat csak az online médiára használjuk, vagy a hagyományosra is? Hiszen sokan csak az előbbire használják. Lehetnek-e a történetek részlegesen helyesek, vagy kisebb részben hamisak, és akkor is “hamisak”? Csak az a “hamis hír”, amit tudatosan raktak össze ilyennek, vagy egyszerűen tévedtek, esetleg részlegesen, nem-tudásból fogalmaztak így? Mi történik az olyan hagyományos médiatechnikákkal, mint a fotók utólagos szerkesztése, szereplők politikai kicenzúrázása a képekről. Vagyis a visszamenőleges hamisítványokkal? Az "igazság utáni” korszaknak van-e kezdete? A fogalmat a média 2016-tól, Trump elnökségétől használja. De hát akkor mi volt a Watergate, vagy Blair és az amerikaiak hazugsága az iraki csodafegyverekről Szaddam megdöntése előtt? Mennyire kellett a politikának tényeket hamisítani, hogy az a kortársaknak “igazság utáninak” tűnhessen? Mi volt a 1933-as Reichstag-tűz, vagy a magyar politikában az 1941-es kassai bombázás?
Egy nagy amerikai kutatásban az MIT-n a 2006-2017 között a Twitteren keringett 126 ezer hamisnak és valószínűnek tűnő sztori mozgását vizsgálták. A hamisak 70 százalékkal jobban terjedtek. Az emberek nem a hamis, hanem az új információt igyekeztek retwittelni, azonban a hamisak inkább újnak tűntek. A közösségi médián (Facebookon, Twitteren, fotómegosztó alkalmazásokon) keresztül nagy információs csomagok kaszkádokként, lépcsős vízesésként terjednek, s ezen információs csomagokban több hamis hír is benne lesz, vagy marad. Ismerünk néhány nagy álhír-vizsgálatot. A 2010-es haiti földrengés sztoriját, a Higgs-bozon felfedezését, vagy a 2013-as bostoni maraton merényletének részleteit ilyenként is vizsgálták. Ebben a kutatásban (Amerikában) a legtöbb emberhez a politikai, a tudományos hírek és a városi legendák jutottak el, leggyorsabban pedig a politika és a városi legendák mozogtak: ezek voltak a leginkább életképesek. Itt az abszolút újdonság a legértékesebb döntéselméletileg, és ez ér legtöbbet szociálisan.

A szavak uralma

Látjuk, hogy a “hamisságok” az “igazságnál” könnyebben mozognak. A gépek a hamist és az igazat egyformán terítik, de az emberek maguk, ha rájuk bízták, a később hamisnak tűnőkhöz jobban vonzódnak. Terrortámadásról, vagy természeti katasztrófáról szóló híreknél a “hamis” részletek jobban hihetők, közelebb állnak az emberi hír-szerkezethez. Jobban kiemelnek olyan hírelemeket, amelyek fontosnak tűnnek az emberi észleléshez. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy a hamisakban több emberi intenció van elrejtve, mint az “objektív” igazságban és ezért könnyebben “ragadnak”. Mindez a hordozótól is függ, egyébként az újság és a rádió ma is hitelesebb az online-nál.
A vitában előbukkan egy újabb átfogó, a hírmédiától független elmélet is. Eszerint a laza hírek elterjedéséhez nem kis mértékben hozzájárult egy átfogó posztmodern kulturális stílus is, amit a filozófusok egy része ma szociális konstruktivizmusnak nevez. Legismertebb képviselői (Derrida, Judith Butler, Spivak, stb.) értelmezésében itt egyfajta második felvilágosodásról lenne szó, amely nem egyszerűen a régi világ, az állam, vagy az egyház, hanem az ellen lázad, ahogy a hatalom különböző formái a kultúrában, politikában, tudományban az általunk megélt világot alkotják, ahogy arról beszélnek. Tehát a szavak uralmának nehezebben megfogadhatóbb formáit leplezik le. De hát ha minden viszonylag egyforma valóságként is felfogható, s nincsenek kiemelten védendő világértelmezések (a tudományé például), akkor minden ugyanúgy igaz. S ha minden ugyanígy igaz, akkor ugyanúgy hamis is lehet.
A progresszív oldalon senki nem akar a populistáknál kikötni, de e vádak/állítások szerint bizonyos értelemben mégis őket építik. 2004-ben egy jeles francia, Bruno Latour már jelezte ezt az ellentmondást a klímaváltozás körül. Eszerint miközben nyelvileg, fogalmilag tanítjuk megkérdőjelezni a tudományos kijelentések tévedhetetlenségét (ez része a konstruktivizmusnak), felháborodunk akkor, amikor valaki kételkedik a klímaváltozásban. A kemény tényekben való hit nélkül azonban a gazdaság és politika nem vehető rá arra, hogy tegyen valamit. Ugyanakkor új tudományos elméleteink pedig arra tanítanak, hogyan lehet, sőt kell ilyen helyzetekben (is) kételkednünk.
Egyébként e felfogások szerint az eseményeket, vagyis a történeteket mindig újra kellene mesélni. És minden ilyen történet más lehet. Más meséli el azokat, s más pillanatokban. Változott maga az elbeszélő is. A szándékos gonoszságokat leszámítva e történetek egyenrangúak. De akkor miért lennének egymáshoz képest eleve hamisak?

Nevetségessé tett tudomány

Egyébként a klasszikus tudományban vagy harminc éve ellen-mozgalom bontakozott ki az abszolút megismerhetőség legtöbb formáját viszonylagossá tevő, sőt leépítő irányzattal, nyelvvel szemben. A nyugati világban ez egyelőre nem lépett túl az igazság viszonylagosságát is elfogadó tudományos elitek nevetségessé tevésén. Az utolsó hangos, a gender tudományokat lejárató botrány egyébként néhány történt e műfajban. Bármennyire is furcsa mai magyar perspektívából, az angolszász társadalomtudományi elitben ma nem megengedett a gender kutatások tudományos voltának kifigurázása. Aki a genderre kezet emel, az a feminista ideológiákat is elutasítja. Aki ezt teszi, a hatalom egyik aktuális alapideológiáját kezdi ki az egyetemeken…
Ezért nagyon nagyot szólt, amikor három kutató, két férfi és egy nő – rendes akadémiai címekkel - rövid időn belül tudományos folyóiratok szerkesztőbizottságainak húsz hamisítvány-cikket, kitalált tudományos felismerést nyújtott be a gender kutatás nyelvén, fogalomrendszerében, s ezekből hetet el is fogadtak. A legnagyobbat egy kifejezetten dicsért, a portlandi kutyafuttatók kutya-megerőszakolási szokásairól szóló tanulmány durrant. A stílusában egyébként egyáltalán nem tehetségtelen szövegből az következett volna, hogy a kutyák és az emberek felfogása a szexuális erőszakról nagyon hasonlítana egymásra. De szakértői szinten, jelen ismereteink szerint ez úgy hülyeség, ahogy van. Majd a szerző, “Ms. Helen Wilson” (álnév) közölte, hogy a csapat a hamis tanulmánnyal egyszerűen az abúzus hisztériát akarta nevetségessé tenni.
Persze az általános röhögés nem a gender (legtöbben nem is tudják, mi az), hanem az amerikai akadémia, mint életmód, életstílus, tekintély körül bontakozott ki. S vannak máris konzervatív ellenreakciók, itthon is. Az MTA tudományfilozófusai néhány hete a Duna-parti székházban szerveztek felolvasóülést, ahol elhangzott előadás a “konstruktivizmus nyomorúságáról” is. S néhány nappal ezt megelőzően az egyik legtiszteletreméltóbb filozófus nyilatkozott az Echo TV-nek arról, hogy nem kell védeni az olyan felesleges dolgokat, mint a gender kutatások, ehelyett a maradék pozíciókat és tudományvédelmi lehetőségeket az “igazi” tudomány helyzetének biztosítására kellene fordítani.
Ebben a helyzetben természetesen nehéz védeni a vitákban a semlegeset, hiszen ezzel bizonyos fokig a sztori-nélküliséget is védeni kellene. És e sztori-nélküliség a közelmúltra is érvényes lesz, ezért a közéleti hősök nyilvánosság előtti újraprofilírozása könnyebbé, szinte automatikussá válik. A politikusok tegnapi kijelentései ebben a helyzetben elfelejthetők. Igazán inkább az ellenfelek, mint a barátok emlékeznek. Illetve maguktól ők sem, de saját médiájuk a másik oldal zavaró mondatait inkább megőrizteti velük. Ebből egy sajátos félig emlékezés, vagy részleges emlékezetkiesés következik. Amit sértőnek hiszünk, vagy sokszor csak el akarnak hitetni velünk, az megmarad. Bár ez sok tekintetben természetellenesnek tűnik, a hivatalos történetből az ellenfélre jobban emlékezünk, mint saját eseményeinkre. S ez még a részletekre is igaz. Magunkra természetesen jobbára csak a mikrotörténelemből emlékszünk. De mert a makrovilágból inkább az ellenfelet őrzi meg saját médiánk, a megéltnek hitt mikro- és makro-világ között szükségszerűen nő a különbség. S egyre nehezebb eldönteni, hogy e világokban mi volt “hamis”, s mi nem.
S ez tartósan így is marad. A puha és viszonylagos igazságokkal meg kell tanulnunk együtt élni. De közben a legrégibb hagyományos iránytűket sem kellene kidobni. Hiszen azért sok szempontból azok is hasznosak maradnak.