Lou Reed egyszer állítólag azt mondta, képes lenne egy életen keresztül hallgatni Little Richardot. Valahogy így vagyok ezzel én is, bár a listám kiegészülne még öt-hat olyan előadóval, akik szintén nem mai gyerekek. Vagyis azok közé tartozom, akik kifejezetten örülnek, hogy új adóval bővült a hazai éter.
A Retro Rádió, ahogy neve mutatja, kora reggeltől késő estig kizárólag retro zenét szállít. Ami üdítő annak fényében, hogy mennyire nem találom a közös hangot a népszerű rádiócsatornák szerkesztőivel, legalábbis a zenei preferenciát illetően. „Csak igazi mai sláger megy” – harsogja a fülembe az egyik adó, de sajnos a "mai sláger" kimerül a mai popslágerben, méghozzá a bóvliból. Szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy elcsípjünk egy Shawn Mendes-nótát, vagy a Roll With Me című, sokakat táncra ingerlő Bantu és Jonas Blue által jegyzett slágert, netán Lady Gaga és Bradley Cooper duettjét a Csillag születik remakejéből. Pedig sláger az is, amely egy 60, (ne adj’ isten) 70, sőt (urambocsá’) egy 80 feletti előadó kezei közül kerül ki, még akkor is, ha sokan nem így vélekednek. És most nem Frank Sinatra időskori mesterműveire gondolok, hanem arra, hogy a 77 éves Joan Baez, az ugyanennyi idős Paul McCartney, vagy a 86 éves Loretta Lynn legújabb albuma nagyon szép helyezést ért el a zenei toplistákon - idén. Az örök bohém sztárt, a 73 esztendős Rod Stewartot nem is említettem, akinek Blood Red Roses című vadiúj albuma az Egyesült Királyság zenei toplistájának első helyén nyitott, szinte napra pontosan 47 évvel azután, hogy az Every Picture Tells A Story című lemeze is az élen debütált. És mégis, a felsoroltak új munkáival alig találkozni az országos rádiók kínálatában, elvétve akad egy-egy számuk. Általában annyi sem.
Mindenesetre a hazai rádiós élet jószerivel a közízlést szolgálja. Az pedig tudjuk, hogy milyen. Viszont a Retro Rádió szinte minden egykori slágert - az 50-estől a 80-as évek végéig - adásba küld. Múlt nélkül nem lehet élni, ez nagy igazság. És a Retro közönsége osztja e butácska szentenciát, hiszen az adó országos hallgatottsága már az induláskor megközelítette a napi 200 ezret és ugyanennyien követik közösségimédia-felületüket. A hazai rádiózásból évek óta hiányzik egy országos nosztalgiaadó, s kifejezetten üdítő egy olyan, ahol mellesleg nagyágyúk vezetik a műsorokat. B. Tóth László az augusztusban nagy csinnadrattával felélesztett Poptarisznyával egyenesen a rádiózás aranykorából érkezett; az eredetileg 1982-ben indult kultikus műsor 16 év szünet után került vissza az országos éterbe. Az egykori lemezlovas semmit sem változott az évtizedek alatt, ami nem feltétlenül bók, de a műsor zenei ismeretterjesztő funkciója elismerésre méltó. A piros pöttyös labdák barátja, Dévényi Tibor (mindenki, de tényleg mindenki Tibi bácsija) október óta szól a Retróban: háromórás kívánságműsora abszolút múltidézés, amelyet a fiatalok is vélhetően élveznek, hiszen a legenda az elmúlt években több népszerű fesztiválon is haknizott.
A csatorna néhány generációval fiatalabb hangjai közül Klamancsek Krisztián, Leirer Tímea, Nyerges Izabella, Várkonyi Attila és Dénes Tamás is profi, bár akadnak közöttük szakmai különbségek. A névelők és a határozóragok használata során ejtett gyakori hibák szembetűnőek, a haverkodós stílus pedig zavaró. Ugyanakkor a Retro normális terjedelmű interjúkat készít, s rögtön az első időszakban a hazai könnyűzenei élet bebetonozott alakjait ültette mikrofon elé: Koós Jánost, Varga Miklóst, Csepregi Évát vagy épp Zoránt. Egy sztár sokakat érdekelhet, de a legtöbb beszélgetés szimpla „sztárinterjú” maradt. A múlt hónapban Terence Hill, a Bud Spencerrel közös spagetti-westernek mitikus alakja volt a Sztársáv Extra vendége, de Várkonyi Attila 22 perces beszélgetéséből egyetlen fontos gondolatot sem lehet felidézni. Ha csak azt nem, hogy kiderült, a tisztes nevén Mario Girotti éveken keresztül tornász volt, innen máig megőrzött koordinált mozgása. (Jó húzás volt, hogy állandó szinkronhangja, Újréti László szólaltatta meg a rádióban.)
A műsorok kívül maradnak a politika dimenzióin, a társadalmiságot minőségi popzene helyettesíti. Az I Feel Fine (Beatles), a Help Yourself (Tom Jones), a Kócos ördögök (Omega) a világklasszis előadók ellenére a "jóból is megárt a sok" érzést kínálja, de például Chris Andrews Yesterday Man című életvidám slágere 1965-ből abszolút képes bearanyozni a péntek estét. Ugyanezt a hatást éri el a betelefonáló, a nép egyszerű, irgalmatlanul síkagyú gyermeke. Hiszen mit mondanánk, ha élő adásban bekapcsolnának hozzánk valakit, akinek nem is három, csupán egy kívánsága volna? Az, hogy tessék már elintézni: a hatvanéves beteg férfiak nyugdíjba, és ne a temetőbe vonulhassanak. Néhány napja pedig egy magát „Titó papának” nevező, megvakult kamionosként bemutatkozó úr eszmefuttatása hol a Gálvölgyi-showt, hol a Torrente-filmeket idézte föl bennem.
De mielőtt bárki azt hinné, hogy általánosítok: a sok jó zene között akadnak szerethető történetek is. A Skorpió Azt beszéli már az egész város című számát például egy Sopronban és környéké fuvarozó „szexi” buszsofőrnek küldték, de az illető nyilván nem ismert magára, mert ezt követően is sorra jöttek az ilyen telefonok. A jól pörgő zenékhez, a dinamikus szpíkerekhez ez is kell.
