Végre ezt is hallhattuk: Requiem Gardiner előadásában

Publikálás dátuma
2018.11.05. 12:30

Fotó: POSZTÓS JÁNOS / MÜPA
Gardiner a rá jellemező felkészültséggel és precizitással vezényelte Verdi remekművét a Requiemet. Nem mindennapi élmény volt a mű autentikus előadása.
Verdi szabadgondolkodónak vallotta magát, a tételes vallások semmiképpen sem érdekelték. Felesége azt írta róla egy levelében „megengedi magának, hogy – nem mondanám, hogy istentagadó, de biztos, hogy ne valami nagy hívő legyen", vagy azt „vannak mások, /.../, akik nagyon jól el vannak azzal, hogy nem hisznek semmiben, miközben a szigorú erkölcsösség minden szabályát betartják. Manzoni és Verdi ..." Azonban, ha egy komponista a halál gondolatával szembesült, és ezt zenében akarta kifejezni, a XIX. század második felében formának még mindig a gyászmise kínálkozott leginkább. Jöhetett a zeneszerzés gondolata onnan, hogy megemlékezzék valakiről: Verdi esetében Rossini és Manzoni, a költő, neve merül fel, de valószínű, a vágy egy nagyszabású liturgikus mű írására az ő esetében mélyebbről is származott. Mivel Verdi nem egyházi célokra szánta művét, zeneszerzői eszközeinek teljes tárházát bevethette. Miért is ne tette volna, így a sokszor hangoztatott - Bülowtól eredő, és később általa is megbánt vád - miszerint valamiféle templomi operát komponált, valójában értelmetlen. A régizenei mozgalom, a múlt század kilencvenes éveiben jutott el Bach, Mozart, és Beethoven műveinek korabeli hangszereken való megszólaltatása után oda, hogy a nagy romantikusok műveihez is közelítsen. Elkészültek a szükséges hangszerek másolatai, elegendő zenész állt rendelkezésre a nagyobb zenekarok felállításhoz, elegendő énekest lehetett toborozni a kórusokba. Az olyan zenészek, mint Gardiner, Herreweghe, akik elmélyedt kutatások után álltak hozzá az előadásokhoz, 1995-ben és 1996-ban sikerrel jelentették meg lemezen Verdi és Brahms Requiemjeit. Előbbi felvétele azóta is tartja helyét a mű lemezen rögzített legjobb előadásai között, így különös örömöt jelentett, hogy most a Müpában élőben hallhattuk a karmestertől, még ha a közreműködők  szinte teljesen mások voltak is. Megcsodálhattuk a vibrátó nélkül játszó vonósokat, a zizegő hangú fagottokat, a nyersen rezonáló kürtöket, a feltűnő kinézetű cimbassót, az akkori zenekarok tubáját, amelyek összességükben épp azzal a beszédes kifejező képességgel muzsikáltak, mint azt a korábbi korok zenéinek régihangszeres előadásaiban már annyiszor hallhattuk.
A Gardiner vezényelte Requiem lemezen is a legjobbak egyike
Fotó: POSZTÓS JÁNOS / MÜPA
Megindító volt a mű alig hallhatóan halk indítása a csellókon, a kórus szintén leheletfinom belépése. Erőteljesen, de nem harsányan harsantak fel a Dies irae szólamai zenekaron és a kóruson is, lágyan nyugtatott a Lacrymosa dallama. Itt jegyzendő meg, az énekkar tényleg az elképzelhető legmagasabb színvonalon énekelt. Az énekes szólisták egységes quartettet alkottak, sem hangszínük, sem hangerejük, sem tudásuk nem tért el jelentősen, bár kiemelkedett a mezzoszoprán szólóival, és a basszus erőteljes, természetes hangszínével. Jó volt a tenor is, a szoprán énekesnő hallhatóan nagy gondot fordított arra, technikával bírja szólamát. Mondhatni szüksége is volt rá, hiszen ezt a budapesti előadást egy hosszabb turné egyik állomásaként hallottuk, amelyen az előadók szinte naponta lépnek színpadra a művel Európa egymástól meglehetős távol eső városaiban. Felmerült a kérdés, képes lehet-e akár egy ilyen képzett, jól felkészült társaság is arra, hogy minden alkalommal tudása legjavát nyújtsa, a kisebb hibák vajon minek köszönhetők? El tudhatnak-e a zenészek mindig merülni spirituálisan egy ilyen alkotásban? Gardiner előadásában azonban sokszor valóban megrendítően közel jutott el hozzánk az elmúlásról elgondolkodó korszakos zseni zenéje.

Infó

Verdi: Requiem Közreműködött: Corinne Winters szoprán Ann Hallenberg mezzoszoprán Edgaras Montvidas tenor Gianluca Buratto basszus A Forradalom és a Romantika Zenekara és a Monteverdi Kórus Karmester: Sir John Eliot Gardiner Müpa, november 2.

Szerző

Magyart és ukránt is összehoz a színház Beregszászon

Publikálás dátuma
2018.11.03. 13:55
A FODRÁSZNŐ A NEMZETIBŐL - Vendégjáték beregszásziakkal
Fotó: NEMZETI SZÍNHÁZ
Megerősödhettek hitükben, hogy szükség van rájuk, nemcsak a kis magyar közösségnek fontosak, igényli folyamatos jelenlétüket a színházak nagy családja is: a III. Nemzetközi Sztalker Színházi Fesztivállal ünnepelte fönnállásának huszonötödik évfordulóját a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház.
A héten zárult nyolcnapos programban tíz előadást láthattak az érdeklődők: a házigazda beregszászi társulat negyedszázados történetének egyik legsikeresebb darabjával, A szarvassá változott fiúval nyitott, a budapesti Nemzeti Színház és a debreceni Csokonai Színház két-két produkcióval volt jelen, utóbbiak ezt megfejelték egy arrafelé hiánypótlónak számító több mint kétórás opera- és operettgála ráadással, az ungvári és a kijevi nemzeti színház jóvoltából pedig két ukrán nyelvű előadás is színre került. Jelenlétük és szeretetteljes fogadtatásuk  ma nem egyszerűen gesztus értékű: a nagypolitika hullámverései közepette fontosabb lehet, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. − A színház összehoz − hangzott el az utolsó előtti nap közönségtalálkozóján: Vass Magdolna színésznő több hét elteltével is meghatottan elevenítette föl, hogy csernyigovi vendégszereplésükön az ukrán közönség fölállva, vastapssal  fejezte ki elismerését művészetük iránt. Most ebben a hangulatban készülnek november 24-i kijevi vendégjátékukra. 

A beregszászi társulat jószerivel előbb lett világjáró, mintsem otthonra lelt volna: tizenhét nemzetközi fesztiválon vettek részt, díjat díjra halmoztak, de csak mostanában, huszonöt év elteltével mondhatják el, hogy végleg biztos tető kerül fejük fölé. Ott jártamkor, a fesztivál napjaiban is mesterek dolgoztak a Munkácsi út és a Hősök tere sarkán álló épületben (ahol egykor Petőfi Sándor is eltöltött egy éjszakát); most úgy fest, hogy az év végére befejeződik a fölújítás, még tán az évek óta sorára váró lift is helyére kerül.

− A magyarországi támogatásnak köszönhetően körülményeink javulnak, de döntően sosem azok határozták meg tevékenységünket − mondta Kacsur András igazgató, aki maga a színpadi munkást és a színészt egyaránt beleértve szó szerint mindenesként volt s van jelen a társulat életében. − Nem felejthetjük, hogy jószerivel maréknyi konok, dacoló, elhivatott ember munkájának köszönhetően létezünk, mindennap így készülünk a másnapra. Sokat utazunk, Szolyva épp úgy vár minket, mint Munkács, most Vasvár, nemsokára Pesten a Nemzetiben a Liliomfi, december 12-én pedig ugyanott Csehov egyfelvonásosok, amely nálunk amúgy huszonhárom éve van már műsoron. Remélem, ahol várnak, mindenüvé odaérünk, mert két buszunk közül az egyik, egy 2001-es Ikarus például már olyan állapotban van, hogy a szervizben jobbnak látnák, ha inkább újra cserélnénk. Én hiszek nekik, de a pénztárcánk mást mond.

Csalni a világot, Lady Macbeth tanácsa szerint

Publikálás dátuma
2018.11.03. 13:30
Egyértelműen látszik, hogy jó ötletnek bizonyult egy saját társulat Tatabányán
Fotó: PROKL VIOLETTA
Az állandó változás és ismétlődés körül forog Szikszai Rémusz rendezése Tatabányán. A Macbeth sok mindent elmond a lélekről, de a hatalom természetrajzáról még inkább.
Fekete Anna díszlete domináns eleme a tatabányai Macbeth című előadásnak. Egyszerre szimbolizálja a születést és a halált. A folyamatosan helyet változtató paravánok olyan anyagból készültek, amelyeken átjut a szereplő. Így egyszerre szülőcsatorna és ha valaki belefekszik, mivel le is lehet fektetni, koporsó. Szikszai Rémusz egész rendezését áthatja a körforgás, a változás. Minden ismétlődik, csak a szereplők nem ugyanazok. A színlap szerint a rendezőt a lélek vívódása érdekelte és nem annyira a hatalom megszerzésének a mechanizmusa, pedig a Macbeth esetében inkább az utóbbi szokott a középpontba kerülni. És ebben az esetben is így van. Ezt nem lehet kikerülni és az előadás ezt nem is teszi meg. Könyörtelenül leginkább erről szól. Valaki sértetté válik és bosszúból elindul a bűn irányába, ahonnan már nincs megállás.
A BŰNBEN IS EGYEK - Király és hitvese: Nagypál Gábor és Danis Lídia
Fotó: PROKL VIOLETTA
A címszerepet játszó Nagypál Gábor persze alkatából és habitusából adódóan ennél jóval árnyaltabban játssza a gyilkosság árán trónra kerülő királyt. A rendezés is segít ebben. Többször közel hozza őt, Kivetítik a tekintetét, van amikor csak a szemét látjuk, amiben benne van a megállíthatatlan őrület, a valóságból, a realitásból való kibillenés lehetősége, amely aztán be is következik. Szikszai három fordító – Szabó Lőrinc, Kállay Géza és Szabó Stein Imre – szövegét is használja. Ebből egy sajátos elegy alakul ki, a mai áthallás – „Aki minden nap vetett, az minden nap arat” – keveredik a költőibb, látomásosabb hangvétellel. A látomás, az álom, az irrealitás egyébként is fontos szál. Ezt leginkább a vészlények megjelenése mutatja. De mintha a reális és a nem reális teljesen elválna egymástól, nem ér össze, ami kissé vontatottá, ritmustalanná teszi az előadást. Lady Macbeth szerepében Danis Lídia igazi párja a férjének. Sőt igazából ő taszítja a bűnbe. Bűnük nem válik külön, szervesül. Nagyon szép jelenet, amikor a feleség megmosdatja a férjét, így szimbolikusan is összeolvadnak. Egyértelműen látszik, hogy jó ötletnek bizonyult egy saját társulat Tatabányán. A karakterszerepekben is meggyőző, egymást értő alakításokat láthatunk. Az előadásban Lady Macbeth mondja: „ Csalni a világot: légy, mint a világ”. Kegyetlen és aktuális tételmondat, a túlélésért, sőt az érvényesülésért olyanná kell válni, mint a bennünket körülvevő közeg. Nincs más alternatíva, ha ezt nem tesszük meg, kivet magából a rendszer. És a hatalomban lévőknek sincs más útjuk, mint szép lassan, fokozatosan élére állni a csalásnak. Aki pedig nem áll be a sorba: árulóvá válik. Jobb, ha nem vívódik, hanem minél gyorsabban cselekszik.

Infó

William Shakespeare: Macbeth Tatabányai Jászai Mari Színház Rendező: Szikszai Rémusz

Szerző