Verdi szabadgondolkodónak vallotta magát, a tételes vallások semmiképpen sem érdekelték. Felesége azt írta róla egy levelében „megengedi magának, hogy – nem mondanám, hogy istentagadó, de biztos, hogy ne valami nagy hívő legyen", vagy azt „vannak mások, /.../, akik nagyon jól el vannak azzal, hogy nem hisznek semmiben, miközben a szigorú erkölcsösség minden szabályát betartják. Manzoni és Verdi ..." Azonban, ha egy komponista a halál gondolatával szembesült, és ezt zenében akarta kifejezni, a XIX. század második felében formának még mindig a gyászmise kínálkozott leginkább. Jöhetett a zeneszerzés gondolata onnan, hogy megemlékezzék valakiről: Verdi esetében Rossini és Manzoni, a költő, neve merül fel, de valószínű, a vágy egy nagyszabású liturgikus mű írására az ő esetében mélyebbről is származott. Mivel Verdi nem egyházi célokra szánta művét, zeneszerzői eszközeinek teljes tárházát bevethette. Miért is ne tette volna, így a sokszor hangoztatott - Bülowtól eredő, és később általa is megbánt vád - miszerint valamiféle templomi operát komponált, valójában értelmetlen.
A régizenei mozgalom, a múlt század kilencvenes éveiben jutott el Bach, Mozart, és Beethoven műveinek korabeli hangszereken való megszólaltatása után oda, hogy a nagy romantikusok műveihez is közelítsen. Elkészültek a szükséges hangszerek másolatai, elegendő zenész állt rendelkezésre a nagyobb zenekarok felállításhoz, elegendő énekest lehetett toborozni a kórusokba. Az olyan zenészek, mint Gardiner, Herreweghe, akik elmélyedt kutatások után álltak hozzá az előadásokhoz, 1995-ben és 1996-ban sikerrel jelentették meg lemezen Verdi és Brahms Requiemjeit. Előbbi felvétele azóta is tartja helyét a mű lemezen rögzített legjobb előadásai között, így különös örömöt jelentett, hogy most a Müpában élőben hallhattuk a karmestertől, még ha a közreműködők szinte teljesen mások voltak is. Megcsodálhattuk a vibrátó nélkül játszó vonósokat, a zizegő hangú fagottokat, a nyersen rezonáló kürtöket, a feltűnő kinézetű cimbassót, az akkori zenekarok tubáját, amelyek összességükben épp azzal a beszédes kifejező képességgel muzsikáltak, mint azt a korábbi korok zenéinek régihangszeres előadásaiban már annyiszor hallhattuk.
Megindító volt a mű alig hallhatóan halk indítása a csellókon, a kórus szintén leheletfinom belépése. Erőteljesen, de nem harsányan harsantak fel a Dies irae szólamai zenekaron és a kóruson is, lágyan nyugtatott a Lacrymosa dallama. Itt jegyzendő meg, az énekkar tényleg az elképzelhető legmagasabb színvonalon énekelt. Az énekes szólisták egységes quartettet alkottak, sem hangszínük, sem hangerejük, sem tudásuk nem tért el jelentősen, bár kiemelkedett a mezzoszoprán szólóival, és a basszus erőteljes, természetes hangszínével. Jó volt a tenor is, a szoprán énekesnő hallhatóan nagy gondot fordított arra, technikával bírja szólamát. Mondhatni szüksége is volt rá, hiszen ezt a budapesti előadást egy hosszabb turné egyik állomásaként hallottuk, amelyen az előadók szinte naponta lépnek színpadra a művel Európa egymástól meglehetős távol eső városaiban. Felmerült a kérdés, képes lehet-e akár egy ilyen képzett, jól felkészült társaság is arra, hogy minden alkalommal tudása legjavát nyújtsa, a kisebb hibák vajon minek köszönhetők? El tudhatnak-e a zenészek mindig merülni spirituálisan egy ilyen alkotásban? Gardiner előadásában azonban sokszor valóban megrendítően közel jutott el hozzánk az elmúlásról elgondolkodó korszakos zseni zenéje.
