A "migránselutasító" legendagyártás erősíti a félelmeket

Bosznia-Hercegovinában is hatottak a rémhírek: tudósítónk szerint a helyiek agresszív menekültektől tartanak, pedig még senki sem tapasztalt bevándorlók által elkövetett bűncselekményt.

- Kijárnak a városba, isznak, nőznek, verekednek, lopnak, rabolnak, és történt egy gyilkosság is – ezt mondja Anel, a boszniai Velika Kladusán élő 27 esztendős gépész, amikor déltájt a város nyüzsgőéletű centrumában arról faggatom, hogy mit tud a település melletti menekülttábor lakóiról. Az angolul folyékonyan beszélő Anel magas, kiegyensúlyozott férfinak tűnik, amikor azonban megkérdezem, hogy van-e valamilyen személyes története a menekültek törvénysértő vagy ellenszenves magatartásáról, izzadság gyöngyözik homlokán, és beismeri, hogy közvetlenül sem őt, sem rokonait vagy barátait nem inzultálták a migránsok, sőt még tanúja sem volt ilyen esetnek.

Kicsit odébb az egyik benzinkút kezelőjével, a 28 éves férfival hasonlóan járok. Ő is elsorolja, hogy a kladusaiak szerint a migránsok milyen bűncselekményeket követnek el, és viselkedésükkel gyakran megbotránkoztatják a helybélieket, ám ő neki sincs tudása arról, hogy ezek az esetek hol és mikor történtek, és kik a sértettjei.

Tucatnyi hasonló beszélgetést részese lehettem a – magyarok által egykor Nagykladusának hívott – Északnyugat-boszniai városban. Sokan nem kívántak válaszolni a kérdéseimre, de aki igen, az mind a migránsok bűneiről városszerte terjedő híreket ismételte, ugyanakkor a gyakorlatban senki sem tapasztalt olyan bántó vagy zavaró eseményt, amit a menekültek követtek el.

Velika Kladusa határátkelőhely Boszniából Horvátországba, s amióta Magyarország déli határán megépült a kerítés, a Balkánt átszelő menekültek errefelé igyekeznek eljutni Nyugat-Európába. A 2015-ös mértékű menekültáradatról azonban szó sincs, a Balkán-félszigeten átvonuló migránsok létszáma a három évvel ezelőttinek alig 1-2 százaléka (Boszniában például az év első tíz hónapjában 20 ezer menekültet regisztráltak, 2015-ben a magyar határt két-háromnaponta átléptek ennyien).

Ennek ellenére a nagykladusaiak nagyobb része tart a migránsoktól. Félelmeiket erősíti néhány sajtóhír. Az egyik szerint még júniusban két algériai menekült megölt egy marokkóit. A másik hír arról szólt, hogy július 25-én verekedés tört ki a kladusai táborban, s abban többen megsérültek. Az utolsó hír arról szólt, hogy október 23-án mintegy félszáz, nyugatra tartó menekült megpróbált áttörni a határon, a rendőrök azonban meggátolták ezt. Bár a migránsok ellen hangulatot keltő sajtóban jelentek meg arról hírek, hogy milyen sok bűncselekmény történt az utóbbi hónapokban Kladusán és környékén, ám hogy azokból mennyit követtek el a migránsok, a cikkből nem derült ki. Olyan újsághírt, ami arról szólna, hogy a menekültek a helybéliek ellen követtek el valamilyen bűncselekményt, nem találtunk.

A kladusai rendőrségen nem nyilatkoznak az ügyben, így nem tudtuk meg, hogy a migránsok valójában mennyi bűncselekményt követtek el a járásban, vagy másutt az országban.

A kladusai menekülttábor felé haladva, a város szélén egy mecset előtt kell ráfordulni egy keskeny útra, ami pár száz méterrel odébb burkolat nélkülivé egyszerűsödik. Nem sokkal később egy kutyamenhely látható, a kerítés mögött több száz kutya, az úton pedig még vagy negyven. A bentiek ugatnak, a kintiek várakozón kószálnak a kocsi körül, miattuk csak lépésben lehet haladni.

Innen mindössze két percre található a tábor. A szemerkélő esőben éppen ebédosztáshoz készülnek, a kondérhoz járuló sor elején rendőrök posztolnak, a tábort övező bokrok előtt apró kutyák várják a maradékot. Krumplileves, kefir és kenyér a mai ebéd.

Az ételt osztó önkénteseket hiába kérdezzük, ők se nyilatkozhatnak, csak annyit árulnak el, hogy a sátrakban 2-300-an lehetnek. A menekültek viszont beszélhetnek, és szívesen meg is szólalnak.

A 28 éves, marokkói Zuher és a nála hét évvel fiatalabb, szír Hamed a táborban barátkozott össze, a két, vékony, mosolygós férfi Angliába, illetve Németországba szeretne eljutni. Mindkettőjüknek vannak ott már ismerőseik, tőlük várnak segítséget. Zuher sofőrnek, Hamed szerelőnek mondja magát. Arra a kérdésre, hogy ha eljutnak a célországba, milyen munkát vállalnának, mindketten azt ismételgetik, hogy "mindent, mindent". Később egy 25 éves bangladesi férfi csatlakozik hozzánk, bevallja, hogy nincs szakmája, ő Olaszországba igyekszik, s ő is bármit elvállal majd ott.

Az általam kérdezett menekültek státuszában és válaszaiban sok a visszatérő elem. Valamennyien huszonéves férfiak, egyedül vágtak neki az útnak, s akinek van már párja és gyermeke, az szeretné, ha később a családja is követné őt. Sokuknak nincs semmilyen szakmai tudása, ezért is nincs olyan munka, amit elutasítanának. A megkérdezettek mindegyike gazdasági menekültnek tűnik, az otthoni nélkülözések és a külföldön jól boldoguló ismerősök biztatása ösztönözte őket a kockázatos útra. Egyik táborlakó se beszélt arról, hogy háború vagy etnikai konfliktus játszott volna közvetlen szerepet elhatározásában. Volt köztük olyan, aki pár napja, s volt, aki négy hónapja érkezett. A boszniai ellátással elégedettek, egyedül azért panaszkodnak, hogy nem tudják, menekültkérelmükről mennyi idő alatt döntenek. Ez teszi türelmetlenné őket. És – persze – tartanak attól, hogy visszaküldik őket a hazájukba, ám hogy akkor mi lesz velük, arra gondolni sem akarnak.

A kladusaiak többen is állították, hogy 60 kilométerrel odébb, Bihacon még több probléma van a menekültekkel, a táborlakók ottani számát sokan tízezerre becsülték. Az Árpád-korban a Magyarországhoz tartozó, 45 ezer lelkes Bihács központjában tényleg sok a migráns. Ők vásárolnak a boltokban, az ő hajukat vágják a fodrászüzletben, az éttermek teraszán is sok az ázsiai és afrikai vendég, s az utcán mindenfelé ők sétálnak, beszélgetnek.

Kérdezve a bihácsiakat, ugyanazokat a válaszokat kapom, mint Kladusán. A Floor12 nevet viselő kávézóban öt, divatosan öltözött fiatal ül egy asztalnál. Azt mondják, sajnálják a menekülteket, de sok rosszat hallanak róluk, jelesül azt, hogy a táborból kijárva bemennek a helybéliek házaiba, lopnak, rabolnak. Ám amikor arról érdeklődöm, hogy van-e személyes rossz élményük róluk, vagy van-e olyan ismerősük, rokonuk, aki megtapasztalta a migránsok törvénysértő cselekedeteit akkor azt felelik, hogy nincs, és az előbbieket a városban hallottakra építik. A társaság – ahogy a városban mások is – úgy tudja, hogy a bihácsi táborban 6-7 ezer menekült lehet.

A tábor a városi stadionnal szemközti domboldalban található. Azt képtelenségnek érzem, hogy a száznál alig több 2-4 személyes sátorban több ezren lennének. A körém gyülekező menekültek is erősítik ezt a kételyemet, szerintük ötszázan lakhatnak itt. Amúgy a sátrak túlnyomó többsége üres, napközben a migránsok a városban időznek (a helybéliek – vélhetően – ezért is saccolják azt, hogy több ezer lakója lehet a tábornak).

- Mit csináljunk itt? – mutat körbe a kilátástalan megjelenésű sátorsoron egy 25 éves, pakisztáni férfi, aki a bokszlegenda, Muhamed Ali nevét viseli, és Spanyolországot vette célba. – Bemegyünk a városba, így gyorsabban múlik az idő.

Egyetértőn bólogat a férfit hallgató hét migráns, ők ugyancsak Pakisztánból és Bangladesből érkeztek. A tábor és a stadion közötti kosárpályán hatan fociznak, tízen nézik őket. Tőlük is azt hallom, hogy így gyorsabban megy az idő. Egyébként a bihácsi táborban válaszoló migránsok is a szegénység elől menekülnének Európába, üldöztetésről egyikük sem ejtett szót.

Az elmúlt hetekben a magyar kormányhoz közel álló hazai média gyakran adott arról hírt, hogy a boszniaiak tarthatatlannak érzik a migránshelyzetet. Ebben van igazság, ám számos jele van annak is, hogy a boszniaiak szorongását egyfajta migránselutasító legendagyártás fokozza. S noha a boszniaiak tartanak a menekültektől, a megkérdezettek többsége sajnálja őket és együtt érez velük.