Válogatott vízumok

Talán sokan már - és még - nem is ismerik a fogalmat: a vízum idegen állampolgárnak adott belépési engedély valamely országba történő utazáshoz. Nem lehetett csak úgy bepattanni az autóba és irány Olaszország; számítógépes rendszerek még nem léteztek, részletes kérdőívet kellett kitölteni, fényképet csináltatni, majd beadni annak az országnak a követségén, ahová utaztunk. Többnyire megkaptuk, hacsak nem követtünk el valamilyen bűncselekményt, aminek következtében tiltólistára kerülhettünk. Ilyenkor nem volt fellebbezés.
Első hivatalos amerikai utazásomon - még a hidegháború idején - nyugodtan repültem át az óceánt, zakózsebemben az útlevél, benne az amerikai vízum. New Yorkban egy mogorva bevándorlási tisztviselőnő azonban mégis gyanakodva forgatta az okmányt, közben gyakran az arcomra pillantott, aztán a fényképemre. De hát tudjuk, hogy milyenek az útlevélképek, mind börtöntölteléknek látszunk rajtuk.
- Milyen célból utazik az Államokba? - kérdezte ridegen. 
- Üzleti célból. Vannak meghívóleveleim.
- Szállásfoglalása?
-Nincs – feleltem. – A magyar konzulátuson fogok lakni. Ott dolgozik egy barátom.
- Ez érdekes – mondta a tisztviselőnő komoran. – Kérem, álljon félre, amíg ellenőrizzük.
- Van érvényes vízumom – érveltem.
- Ha ellenkezik, elvezettetjük – felelte ő.
Egy magasrangú tiszttel egy órát töltöttem egy kis szobában, amíg végre kikísértek a taxiállomáshoz.
- Mi volt a gond? – kérdeztem a tiszttől.
- Semmi. Az útleveléből láttuk, hogy kicsit sokat járt a Szovjetunióban.
- Külkereskedő vagyok. Ez a dolgom. 
- Nekünk meg ez – vonta meg a vállát. – Elvégre a vasfüggöny mögül jött.
Nagy-Britanniában duplafenekű volt az eljárás. Hiába kapta meg az utas a vízumot Budapesten, a döntő szót a brit határon dolgozó, rettegett Bevándorlási Tisztviselő mondta ki, aki szintén számos kérdést tett fel az érkezőknek. Ha egy diák gitárral a vállán érkezett, eleve esélytelen volt, mert feltételezték, hogy utcai zenésznek készül. 
A nyolcvanas években Indiában viszont könnyebben mentek a dolgok. Ha egy érkező külföldinek nem volt vízuma, egy tízdollárost csúsztatott az útlevelébe. A határőr gondosan tanulmányozta a bankjegyet, a zsebébe gyűrte, majd beütötte a „Beléphet” pecsétet. (A rideg kommunista Kubában hasonlóképp, egy baráti kézfogás is elég volt, ha a tenyérben ott lapult egy „Istenben bízunk” bankjegy.)  
Egy ízben épp Indiából jöttünk hazafelé, és egy hetes olaszországi nyaralással vigasztaltuk magunkat. Már sorban álltunk a római repülőtéren a budapesti járathoz, amikor a fiatal olasz határőr egy pillantást vetett az útleveleinkre.
- Ez a vízum két napja lejárt – mondta.
- Pedig én Delhiben egyhetes tartózkodást kértem a nagykövetségen – magyarázkodtam.
- Semmi baj, előfordul, hogy a fiúk elírják a dátumot. Nem nagy ügy. Két nap nem a világ - ezzel benyomta az „Elutazott” pecsétet. - Buon viaggio – mosolygott rá Marira és a lányokra.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2018.11.05. 08:31

Megkésett reagálás

Donald Trumpról eddigi tevékenysége alapján általában nem feltételezem a távlati gondolkodásra való képességet. Valószínűleg most is tanácsadói győzték meg az Egyesült Államok jelenlegi elnökét a rövid és közepes hatótávolságú rakétákat tilalmazó, 1987-es szerződés felmondásának szükségességéről. Kétségtelen, hogy a szóban forgó megállapodás gyökeresen más politikai klímában köttetett meg, mint ami napjainkra jellemző. A Ronald Reagan nevével fémjelzett Stratégiai Védelmi Kezdeményezés olyan nagymérvű fegyverkezési versenybe hajszolta bele Moszkvát, hogy a gazdasági teljesítőképességének határára érkezett eurázsiai nagyhatalom politikai vezetése konstruktív párbeszédre kényszerült tengerentúli partnereivel. A reálpolitikusként viselkedő Mihail Gorbacsovra hárult a hálátlan feladat, hogy a hazája kapitulációjával felérő fegyverzetkorlátozási megállapodást aláírja egy végletesen meggyengült, utópisztikus kísérletben fogant rezsim nevében. A kétpólusú világ megszűnése óta eltelt harminc év bebizonyította, hogy a posztszovjet térség kontinuitása a pártállami időkkel politikai értelemben töretlen, az orosz államóriás demokratizálódásába vetett hit illúzió volt. A revansista, agresszív külpolitikát folytató Putyin és a szóban forgó katonai önkorlátozásból kimaradó Kína vezetése egyaránt az autoriter állam és a piacgazdaság keresztezésével kísérleteznek. Ma még nem tisztázott, ez a modell hosszú távon vajon működőképes-e, avagy a gazdasági liberalizáció szükségszerűen elindít majd bizonyos folyamatokat a nyilvánosságban is. Zárójelben jegyzem meg: ez a sajátos hibriditás jellemző azokra a kelet-európai államokra is, melyeknek autokrata vezetői egyre inkább függő viszonyba kerülnek Moszkvától. Az orosz elnök kétségbeesett ragaszkodása az INF-szerződés érvényben maradásához mindenesetre annak a jele, hogy ő maga sincs meggyőződve hazája gazdaságának teherbíró képességéről egy újabb fegyverkezési verseny esetére. Az észak-atlanti szövetség, mely éppoly megkésetten reagált a mind leplezetlenebb orosz fenyegetésre, akár Brüsszel az orbáni ámokfutásra, most azonban a cselekvés mezejére lépett. Az elrettentő erőt demonstráló válaszlépések közé tartozik a NATO minapi defenzív hadgyakorlata Észak-Európában, valamint a sorsdöntő kongresszusi választások közeledtével mindinkább reagani babérokra törő amerikai államfő törekvése a „csillagháborús terv” bravúrjának megismétlésére. Donald Trump elnökségéről elmondható, hogy mindenekelőtt az elődei által megkötött szerződések felmondásával jellemezhető. A párizsi klímaegyezményből való kilépéssel Washington közelebb sodorta az emberi civilizációt a katasztrófához, kihátrálása az iráni atomalkuból pedig a közel-keleti térség lángba borulásával fenyeget. A moszkvai rezsim térdre kényszerítését célzó fegyverkezési verseny burkolt meghirdetése Trump részéről ellenben előremutató döntés. A közismert reagani terminussal élve: Putyin Oroszországot ismét „gonosz birodalommá” tette, mely nem csupán Európa keleti felének demokráciáit, hanem a világbékét is fenyegeti.
Szerző
Beck Tamás

Memento mori?

A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben - vélekedett Abraham Lincoln, az Egyesült Államok 16. elnöke. Ennek bizonyításához azonban az első republikánusnak, akit Amerika államfőjének megválasztottak - rajta kívül álló okokból - nem sok ideje maradt, mert mint az közismert, hivatali ideje alatt, 56 éves korában meggyilkolták. Intelme azonban örök érvénnyel bír.
Új jelenségnek számít, hogy a Mindenszentek-Halottak napja ünnepkör időszakában Magyarországon egyre több szolgáltató emlékezteti a halandókat az elkerülhetetlen elmúlásra. Csúcsszezonja van ilyentájt a valódi és a művirág-, a mécses- és a gyertyakereskedőknek, akikhez új keletű társként a tökbeszállítók is csatlakoztak. A kegyeleti szolgáltatást nyújtók is felbátorodva ajánlkoznak,  összehasonlító árlistájukból kiderül, hogy furcsa egy piac ez, ugyanis díjaik korántsem az adott térség polgárainak anyagi teherbíróképességét tükrözik: a borsodi végtisztesség átlagos költségei felülmúlják még a budapestit is. 
Aligha véletlen, hogy éppen ebben az időszakban jelent meg az egyik pénzintézet felmérése a magyarok kiábrándító egészségügyi kilátásairól. A 30 és 59 év közötti polgárok 31 százaléka arra számíthat, hogy nem éri meg a nyugdíjas életkort. A pesszimizmus főleg a falvakban élő, 30-as korosztály esetében indokolt. Ugyanakkor a nagy átlagot tekintve a jövőtől való félelmet az elmúlt évtizedek tapasztalatai aligha igazolják, hiszen az elmúlt hat és fél évtizedben megkétszereződött a 65 éven felüli magyarok aránya - igaz, hogy fogyó összlélekszám mellett. 
Az azonban kétségtelenül Abraham Lincolnt látszik igazolni, hogy az egészségesen töltött idő eközben alig két esztendővel növekedett: alig haladja meg a 60 esztendőt, amikor még fél évtizednyi távolságban van az öregségi nyugdíjkorhatár. A fiatal, falusi férfiak - természetesen nem csak ők - nehezen dönthetik el, mitől is tartsanak jobban: az idős kortól, vagy a gyakran már 40-es 50-es éveikben jelentkező betegségektől. Egyre terjed az a nézet, hogy aki képes félretenni pénzt, esetleg sokat, annak azzal is számolnia kell, hogy ezt szinte teljes mértékben felszívják majd a betegségei, gyógykezelésének költségei.
A tudatos emberek tovább élnek, hiszen megnő a teljesítőképességük, s mindez párosul a rendszeretettel és a felelősségérzettel. Az időnek, amellyel mi, magyarok mindig rosszul álltunk,  érdemes megismerni a működésmódját, és kiépítenünk a hozzá kapcsolódó legideálisabb szemléletet. Mindezek nem velünk született tulajdonságok, megtanulhatóak. „Aki ellenőrzi a múltat, ellenőrzi a jövőt. Aki ellenőrzi a jelent, ellenőrzi a múltat” – írja George Orwell 1984 című regényében. A falusi fiatal felnőttek  feltehetően azt tapasztalják, hogy ez az "ellenőri szerepkör" a mai Magyarországon nem az ő kezükben van, hanem a mindent befolyásolni kívánó hatalom eszköze. 
De a helyzet számukra sem reménytelen. Érdemes úgy élniük, hogy mégiscsak megérjék: a majdani postás náluk is csenget, az öregségi nyugdíjukkal.
Szerző
Bonta Miklós