Két fotóval adott hírt a hétvégén a közszolgálati hírügynökség arról, hogy Nagycsécsen megemlékeztek a tíz éve zajlott, romák elleni sorozatgyilkosság első halálos áldozatairól. A képeken jól látszik: helyi roma lakosok és városi jogvédők állják körül a frissen elkészült emléktáblát. Állami vezető, országos hírű politikus, Európa és a keresztény értékek védelmén szilárdan őrködő nernyik nem vett részt az eseményen.
Nem mintha meg volnánk lepve, ez így természetes. Ma háború dúl, ádáz harc az ellenségeinkkel szemben. Küzdünk a bevándorlókkal, a liberálisokkal, a kommunistákkal, a hajléktalanokkal, Sorossal, a jobb egyetemekkel, a szeméttel, a szemét elszállítóival, a kórházi baktériumokkal, a tanári túlórákkal... Az ártatlan romákat találomra gyilkoló, felfegyverzett szélsőségesekre már nem jutott figyelem, hát istenem, van ilyen.
Tíz év nagyon hosszú idő. Egy olyan országban, ahol a hatalom figyelmének legalább a perifériáján jelen van az a gondolat, hogy az állam - az eredeti tőkefelhalmozáson és a nyers erőszakon kívül - valamelyest azért az adófizetők jólétének biztosítását, a polgárok jogegyenlőségének elősegítését is szolgálja, ennyi idő alatt azért csak fölmerült volna, hogy ahol ilyesmi megtörténhet, ott valamit lépni kell. Ahol bő egy éven át lövöldözhetnek a nyomorgó cigányokra az önképzőkörös fajvédők, és ahol mindezt társadalmi figyelem kíséri ugyan, de tapintható részvét és felháborodás nem, ott az államnak haladéktalanul cselekednie kell: oktatással, a szembenézés kikényszerítésével, a nélkülözők számára indított átfogó segítő programokkal.
Magyarország nem ilyen hely. Itt az állam vállat von, a nyomorra rácsukja az ajtót, neki a mélyszegénységben élő, a cigány, a hajléktalan és a menekült egyformán érdektelen. És akkor tényleg: miről és miért is emlékeztek volna meg vezetőink a hétvégén?