Szabad péntek, szabad szombat

A Párbeszéd Magyarországért törvényjavaslatot nyújt be annak érdekében, hogy ne kelljen ledolgozni a hosszú hétvégéken kapott plusz pihenőnapokat. Tordai Bence, a párt országgyűlési képviselője sajtótájékoztatóján azt hangoztatta, hogy el kell törölni a hatnapos munkaheteket. Kijelentette, hogy a magyar munkavállalók így is túl vannak terhelve, miközben azok a gazdaságok az igazán fejlettek, ahol évente 3-400 órával kevesebbet dolgoznak az emberek, mint Magyarországon. Később a képviselő formálisan is indítványozta a házelnöknél a Munka Törvénykönyve ez irányú módosítását.  
Természetesen tisztában vagyok az elhangzott javaslat népszerűségi indexének várhatóan magas értékével és azzal is, hogy a szombati – „kényszerből” ledolgozott - műszak nemzetgazdasági szinten nem ugyanolyan hatékony, mint a hét bármely más napján végzett munka. De azért differenciálnám ezt a kérdést: azt elhiszem, hogy az állami és önkormányzati hivatalokban, főhatóságoknál, miniszteriális háttérintézményekben és a pártszékházakban a munkáltatók ezeken a napokon lazítanak a munkafegyelmen, de az üzleti szektorban (ipar, kereskedelem, szolgáltatás, mezőgazdaság) egy jottányit sem engednek/engedhetnek a tempóból. Ahol meg - esetleg több műszakban - szalag mellett dolgoznak, és tiszta vagy alapbérrel kombinált teljesítmény-bérezést alkalmaznak, na, ott szóba sem jöhet a könnyedebb szombati munkavégzés.
Nézzük csak a 2018. évet. Idén hat alkalommal kellett (kell) szombaton - március 10., április 21., október 13., november 10., december 1., december 15. - „ledolgozni” az ünnephez kapcsolódó heti pihenő napot. Lehet erre azt mondani, hogy mit számít hat nem teljes értékű munkanap „ajándékba” adása, én mégis azt javaslom, hogy közelítsünk a kérdéshez némi racionalitással.
Négy-öt-hat munkanap kötelező érvényű munkaszüneti nappá alakítása azt jelenti, hogy az éves – húsztól harminc munkanapig terjedő - rendes szabadságnapok száma 13-30 százalékkal emelkedik. Ezzel az intézkedéssel az egyébként is munkaerő-hiánnyal küzdő vállalkozások szabadság-kiadással járó nehézségeit és költségeit tovább növelnék. Ha pedig berendelnék az átminősített napon a munkahelyére a dolgozót, akkor felmerülne a rendkívüli munkavégzés idejére járó plusz bér. Mivel a vállalati/vállalkozói bérterhek most sem szerények (a bruttó bér igen drága, a nettó pedig alacsony), ezeknek az összegeknek a kifizetése érzékelhető többlet kiadásként jelenne meg.
Képviselő úr közleményében az jelent meg, hogy „azok a gazdaságok az igazán fejlettek, ahol évente 3-400 órával kevesebbet dolgoznak az emberek, mint Magyarországon.” Ebben az állításban csak annyi az igaz, hogy Hollandiában, Németországban, Norvégiában, Dániában, Luxemburgban, Svédországban és Svájcban valóban több száz órával rövidebb időt dolgoznak (évente 1600 óra alatt) az emberek, mint nálunk, de az hamis sugallat, hogy ezek az országok azért rendelkeznek „bivalyerős” gazdasággal, mert sok az éves szabadság és pihenőnap! Inkább az valószínűsíthető, hogy eljutottak a technológiai, a munkaszervezési és a társadalmi fejlettség olyan fokára, amely megengedi, hogy kevesebb élőmunkával (munkaórával) működhet magas hatékonysággal a nemzetgazdaság. 
Ezt a felvetésemet az is igazolja, hogy nálunk és a velünk közel egy „súlycsoportban” lévő államokban (Csehország, Lengyelország, Észtország, Szlovákia) az alkalmazottak évente 1700–1800 közötti munkaórát teljesítenek, amely hozzávetőlegesen megfelel az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) átlagának, ami pillanatnyilag 1759 óra/év/dolgozó. Sokkal szomorúbb ennél, hogy a fejlett országok alkalmazottai jóval kevesebb ledolgozott munkaórával is bőven „felülkeresik” a magyar munkavállalókat.
Két évvel ezelőtt – az akkor még Parlamenten kívüli – Párbeszéd „korszakalkotó” ötlettel állt elő: a négynapos munkahét bevezetésének lehetőségével házaltak. Komolyan persze nem vette senki (lehet, hogy ők maguk sem), és megnyugodva regisztrálhattuk, hogy nem lett a javaslatból semmi. Most megint célba vették az éves munkaidő-alapot, illetve annak megnyirbálását, és ismét az esélytelenek nyugalmával öltik magukra a szakszervezeti uniformist. Felelősség nélkül szajkózhatják: több fizetett pihenőnapot a magyar munkavállalónak!
Mindenki tudja, hogy az EU-s pénzekkel kisámfázott magyar gazdaság nem igazán versenyképes, így a teljesítmény-többlet nélküli jelentős munkaidő csökkentés közgazdasági szempontból szinte indokolhatatlan. Az ötfős Párbeszéd frakció vélhetően ezzel az akcióval akarja leelőzni politikai riválisait, illetve a dolgozói érdekképviseleteket. Valószínűsíthető, hogy az ambiciózus terv gyorsan elbukik, de arra azért kíváncsi vagyok, hogy miként viszonyul majd a beterjesztésre kerülő törvényjavaslathoz a Párbeszéd pártszövetségi társa (az MSZP), a többi ellenzéki párt és a magyar szakszervezeti mozgalom. Bízzunk a józanságukban!
Szerző
Dávid Ferenc
Frissítve: 2018.11.06. 09:40

A Nemzeti Bank aranya

Október közepén derült ki, hogy az MNB aranyvásárlással aranytartalékait 3,1 tonnáról 31,5 tonnára növelte. Matolcsy György MNB elnök szerint erre Orbán Viktor miniszterelnök – finoman fogalmazva – kérte fel a jegybank vezetését és a Monetáris Tanácsot.
Ez a „felkérés” felveti a jegybank függetlenségének kérdését, amelyet a Fidesz által elfogadott törvény (2013. évi CXXXIX. törvény a Magyar Nemzeti Bankról) is teljesen ellentmondásosan szabályoz. A törvény 1. paragrafus (1) bekezdése szerint "az MNB, valamint szervezeteinek tagjai a törvényben foglalt feladataik végrehajtása és kötelességeik teljesítése során függetlenek… nem fogadhatnak el utasításokat a Kormánytól". Ugyanakkor a 22. paragrafus (2) szerint az árfolyamrendszerről és annak valamennyi jellemzőjéről "a Kormány az MNB-vel egyetértésben dönt". Tehát a kormány dönt. Akkor hol itt a függetlenség?
Demokratikus berendezkedésű országokban, amelyek nem a „centrális erőtér” ideológiája és gyakorlata alapján működnek, a jegybankok a végrehajtó hatalomtól, például a kormánytól független szervezetek. Döntéseiket a szerint hozzák, hogy azok ne egy párt érdekeit, hanem az ország, a társadalom érdekeit szolgálják. A jegybankok azt teszik, ami a legjobb az ország számára.
A jegybanki függetlenséggel kapcsolatban érdemes két kiváló Nobel-díjas közgazdászra hivatkozni. Ők azt írják, „történelmi elemzésekből az derül ki, hogy a független jegybankkal rendelkező országok rendszerint jobban teljesítenek az infláció szabályozásában, a gazdasági fejlődésben” (P.-A. Samuelson – W. Nordhaus: Közgazdaságtan. KJK-KRSZÖV Budapest, 2000). 
Talán érdemes ismételten felhívni arra a figyelmet, hogy az MNB aranyvásárlása és az MNB-alapítványok létrehozása (ez utóbbi pedig a törvény szerint sem tartozik az MNB alapfeladatai közzé) eleve meggátolta az MNB fellépését a forint leértékelődése ellen. Ez azt jelenti, hogy az MNB a rá vonatkozó törvényt többszörösen megsértette. Mert ha a tartalékait nem az előbb felsoroltakra költi, hanem a leértékelődés kezdetétől valutapiaci intervencióra, azaz a nemzetközi pénzpiacon forintot vásárol, a forint leértékelődését meg tudta volna állítani, ami egyébként az alapfeladatai közé tartozik. És a társadalom tagjait érő összes tragikus konzekvencia elmaradt volna. 
Az MNB tehát többszörös törvénytelenséget követett el. Ezt világosan kell látni, ha a leértékelődés és az általa okozott tragédiák alapvető okait keressük.

Volt egyszer egy Monarchia

Ha magyar állampolgár lenne, bizony retteghetne a brüsszeli Bozar múzeum és művészeti központ igazgatója. Akármilyen híres és színvonalas is a Bozar kulturális központja, ő is elkövette azt, ami a fideszes kultúrcenzorok szemében súlyos, főbenjáró bűnnek számít, s amiért Prőhle Gergelyt kirúgták a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. A Közép-Európa 1914 utáni művészetét bemutató brüsszeli tárlaton kiemelt helyre tették Bíró Mihály híres plakátját, amely a Tanácsköztársaság idején a nevezetes május elseji ünnepet köszöntötte. (S amely plakát eredetileg a Népszava részére készült, hogy aztán felnagyítva és vörös színben 1919. május elsején óriás transzparenseken jelenjen meg az utcákon.) 
A többnyelvű ismertető szöveg is tárgyilagosan szól arról a forradalmi hullámról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után végigsöpört az utódállamokon, s amelynek a Tanácsköztársaság fontos része volt. Szerencsére e tény kimondása és az akkori híres plakát kiállítása Belgiumban nem jár semmilyen büntetéssel. Így a Bozar vezetése megmarad, és programjaival továbbra is évente 300 ezer körüli látogatónak kínál értékes élményt.
A közép-európai kiállítás természetesen nem politikai okokból érdemel figyelmet egy olyan szabad országban, ahol a művészetet nem cenzúrázzák fideszes cenzorok és sajtó-hiénák. A tárlat címét angolul adták meg, Beyond Klimt, azaz Klimten túl. Az alcím pedig az, hogy Új horizontok Közép-Európában. Lényegében azt mutatja be nyolcvan kiváló művész alkotásain keresztül, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása hogyan hatott az utódállamok és a belőle származó alkotók további munkásságára. Magyar szemmel talán túlzás a címbeli Gustav Klimt nevével fémjelezni a Monarchia széthullása előtti „boldog békeidőket”, de mivel Klimt éppen 1918-ban hunyt el, halála valóban egyben esett egy történelmi fordulóponttal.
Ahogy közelednek az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, Horthy Miklós hatalomra jutása és hasonló események százéves évfordulói, az úgynevezett emlékezetpolitika nyilván kiemelt szerepet kap a magyar közéletben is. Ez a kiállítás azonban nem az aktuálpolitika, hanem a mélyebb művészi igazság szempontjából közelíti meg a száz éve történteket. A kettős Monarchia művészeti élete rendkívül gazdag volt, és a korabeli modern irányzatok nagyon hasonlítottak egymáshoz Bécsben, Budapesten, Prágában, Krakkóban és a többi nagyvárosban. 
A bukás és a széthullás után ezek a kölcsönhatások nem szakadtak meg azonnal, a Horthy-rendszer elől menekülő magyar baloldali művészek például először Bécsben találtak új otthonra. A húszas évek avantgárd kísérletei, folyóiratai és alkotásai is egy közös közép-európai identitást tükröztek. Ezt a közös identitást csak lassan szüntette meg a történelem a fasizmus hatalomra jutásával, a második világháborúval és a Vasfüggönnyel. A tárlatot végignézve ismét rácsodálkozhatunk arra, hogy milyen gazdag a Monarchia művészeti öröksége. S mennyire a közös örökségünk nekünk, magyaroknak az osztrákokkal, csehekkel, lengyelekkel és a többi egykori társ-nemzettel együtt. A magyar progresszió mai híveit talán arra is ráébresztené, hogy mennyivel több és értékesebb volt a kettős Monarchia szellemi élete annál, mint ahogy arra egyfajta szektás balosságból ma gondolni szokás.
Magyarként különösen büszkék lehetünk erre a korra, és természetesen erre a brüsszeli kiállításra is. Nagyon gazdag a magyar anyag, amelynek egy része egyébként a Nemzeti Galériából került ki a Bozarba. A közel két tucat magyar alkotó életútja önmagában is azt mutatja, hogy milyen nagy veszteség volt számunkra a Monarchia felbomlása és a Horthy-féle kelet-európai féldiktatúra országlása. 
Ha már a Tanácsköztársaság május elsejei plakátjával kezdtük, Bíró Mihály a kommün bukása után Nyugatra menekült, és csak 1947-ben tért haza Magyarországra. A nemzetközi művészeti életben legismertebb (és az aukciókon legdrágábban jegyzett) magyar képzőművész, Moholy-Nagy László is a fehérterror elől menekült el, és Chicagóban halt meg 1946-ban. Uitz Béla a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba emigrált, túlélt egy koncepciós pert, és 1970-ben költözött haza Magyarországra. A Bozar-kiállítás egyik legizgalmasabb képét jegyző Tihanyi Lajos is a fehérterror elől menekült Nyugatra, és Párizsból még az 1937-re tervezett budapesti kiállítását is lemondta. 
A fasizmus hatalomra jutása után aztán sok más közép-európai művész is erre a sorsra jutott. Oskar Kokoschka például előbb Prágába, majd Nagy-Britanniába emigrált, ahol műveivel a náciellenes harcot is segítette. 
A Brüsszelbe utazó magyaroknak érdemes felkeresniük ezt a kiállítást, hiszen művészeti értékein túl olyasfajta nemzeti büszkeséggel tölthet el minket, amelyet országunk mai megítélésével kapcsolatban nemigen érezhetünk a szabad világban.
Szerző
Hegyi Gyula