Virágozzék!

Már sok mindent átéltünk, szinte semmin se csodálkozunk, de Semjén Zsolt azért meg tud lepni. A lényegében nem létező KDNP elnöke, valamint a nagyon is létező miniszterelnök-helyettesi poszt birtokosa ugyanis Mao Ce-tungot idézi. 
Kína nagy kormányosa még 1956-ban adta ki a jelszót, hogy "virágozzék minden virág", ami bizonyos mértékű szólásszabadságot jelentett, de rövidesen rájött, hogy mégsem ez a követendő út, és bekeményített. Semjén most még csak ott tart, hogy "nem mondjuk azt, hogy ne virágozzék minden virág". A kormányzati kultúrpolitika és -harc jellemzéséül azonban hozzáteszi, hogy "minden virág a népakaratnak, a nemzet érdekeinek és a tényleges teljesítményének megfelelően virágozzék”.
Szavai így eligazíthatnak a parlamentnek általa benyújtott új javaslat ügyében is. Ennek célja, hogy újra szabályozza a civil szervezeteknek nyújtható állami támogatások rendszerét. A lényeg, hogy több pénzre lehetne pályázni. Az elosztásért pedig többek között - és főleg - a Nemzeti Együttműködési Alap Tanácsa felel, amely természetesen nagyon megbízható szervezet, minthogy tagjainak többségét a hatalom delegálja. S ha ez nem lenne elég, elnöke a jól ismert és a jelenlegi rendszer mellett mindig kiálló Civil Összefogás Fórum vezetője, Csizmadia László.
Mindez nyilvánvalóan garantálhatja, hogy olyanok juthassanak bármilyen összeghez, akik a nemzet érdekeit és a népakaratot szolgálják. Már persze amiképpen a virágzást a nemzeti együttműködés rendszerében elképzelik és kizárólagosan helyesnek tartják. A hazugok, képmutatók és szélhámosok - amilyenek például a Soros György pénzelte szervezetek - aligha kaphatnak bármit. Legjobb, ha szedik a sátorfájukat. Vagy tanulnak Csizmadiától: érdemes kiállni a hatalom mellett, mert akkor jut nekik is. Így lesz édes hazánk igazi virágoskert.
Frissítve: 2018.11.06. 09:37

A Nemzeti Bank aranya

Október közepén derült ki, hogy az MNB aranyvásárlással aranytartalékait 3,1 tonnáról 31,5 tonnára növelte. Matolcsy György MNB elnök szerint erre Orbán Viktor miniszterelnök – finoman fogalmazva – kérte fel a jegybank vezetését és a Monetáris Tanácsot.
Ez a „felkérés” felveti a jegybank függetlenségének kérdését, amelyet a Fidesz által elfogadott törvény (2013. évi CXXXIX. törvény a Magyar Nemzeti Bankról) is teljesen ellentmondásosan szabályoz. A törvény 1. paragrafus (1) bekezdése szerint "az MNB, valamint szervezeteinek tagjai a törvényben foglalt feladataik végrehajtása és kötelességeik teljesítése során függetlenek… nem fogadhatnak el utasításokat a Kormánytól". Ugyanakkor a 22. paragrafus (2) szerint az árfolyamrendszerről és annak valamennyi jellemzőjéről "a Kormány az MNB-vel egyetértésben dönt". Tehát a kormány dönt. Akkor hol itt a függetlenség?
Demokratikus berendezkedésű országokban, amelyek nem a „centrális erőtér” ideológiája és gyakorlata alapján működnek, a jegybankok a végrehajtó hatalomtól, például a kormánytól független szervezetek. Döntéseiket a szerint hozzák, hogy azok ne egy párt érdekeit, hanem az ország, a társadalom érdekeit szolgálják. A jegybankok azt teszik, ami a legjobb az ország számára.
A jegybanki függetlenséggel kapcsolatban érdemes két kiváló Nobel-díjas közgazdászra hivatkozni. Ők azt írják, „történelmi elemzésekből az derül ki, hogy a független jegybankkal rendelkező országok rendszerint jobban teljesítenek az infláció szabályozásában, a gazdasági fejlődésben” (P.-A. Samuelson – W. Nordhaus: Közgazdaságtan. KJK-KRSZÖV Budapest, 2000). 
Talán érdemes ismételten felhívni arra a figyelmet, hogy az MNB aranyvásárlása és az MNB-alapítványok létrehozása (ez utóbbi pedig a törvény szerint sem tartozik az MNB alapfeladatai közzé) eleve meggátolta az MNB fellépését a forint leértékelődése ellen. Ez azt jelenti, hogy az MNB a rá vonatkozó törvényt többszörösen megsértette. Mert ha a tartalékait nem az előbb felsoroltakra költi, hanem a leértékelődés kezdetétől valutapiaci intervencióra, azaz a nemzetközi pénzpiacon forintot vásárol, a forint leértékelődését meg tudta volna állítani, ami egyébként az alapfeladatai közé tartozik. És a társadalom tagjait érő összes tragikus konzekvencia elmaradt volna. 
Az MNB tehát többszörös törvénytelenséget követett el. Ezt világosan kell látni, ha a leértékelődés és az általa okozott tragédiák alapvető okait keressük.

Volt egyszer egy Monarchia

Ha magyar állampolgár lenne, bizony retteghetne a brüsszeli Bozar múzeum és művészeti központ igazgatója. Akármilyen híres és színvonalas is a Bozar kulturális központja, ő is elkövette azt, ami a fideszes kultúrcenzorok szemében súlyos, főbenjáró bűnnek számít, s amiért Prőhle Gergelyt kirúgták a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről. A Közép-Európa 1914 utáni művészetét bemutató brüsszeli tárlaton kiemelt helyre tették Bíró Mihály híres plakátját, amely a Tanácsköztársaság idején a nevezetes május elseji ünnepet köszöntötte. (S amely plakát eredetileg a Népszava részére készült, hogy aztán felnagyítva és vörös színben 1919. május elsején óriás transzparenseken jelenjen meg az utcákon.) 
A többnyelvű ismertető szöveg is tárgyilagosan szól arról a forradalmi hullámról, amely az Osztrák-Magyar Monarchia bukása után végigsöpört az utódállamokon, s amelynek a Tanácsköztársaság fontos része volt. Szerencsére e tény kimondása és az akkori híres plakát kiállítása Belgiumban nem jár semmilyen büntetéssel. Így a Bozar vezetése megmarad, és programjaival továbbra is évente 300 ezer körüli látogatónak kínál értékes élményt.
A közép-európai kiállítás természetesen nem politikai okokból érdemel figyelmet egy olyan szabad országban, ahol a művészetet nem cenzúrázzák fideszes cenzorok és sajtó-hiénák. A tárlat címét angolul adták meg, Beyond Klimt, azaz Klimten túl. Az alcím pedig az, hogy Új horizontok Közép-Európában. Lényegében azt mutatja be nyolcvan kiváló művész alkotásain keresztül, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása hogyan hatott az utódállamok és a belőle származó alkotók további munkásságára. Magyar szemmel talán túlzás a címbeli Gustav Klimt nevével fémjelezni a Monarchia széthullása előtti „boldog békeidőket”, de mivel Klimt éppen 1918-ban hunyt el, halála valóban egyben esett egy történelmi fordulóponttal.
Ahogy közelednek az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, Horthy Miklós hatalomra jutása és hasonló események százéves évfordulói, az úgynevezett emlékezetpolitika nyilván kiemelt szerepet kap a magyar közéletben is. Ez a kiállítás azonban nem az aktuálpolitika, hanem a mélyebb művészi igazság szempontjából közelíti meg a száz éve történteket. A kettős Monarchia művészeti élete rendkívül gazdag volt, és a korabeli modern irányzatok nagyon hasonlítottak egymáshoz Bécsben, Budapesten, Prágában, Krakkóban és a többi nagyvárosban. 
A bukás és a széthullás után ezek a kölcsönhatások nem szakadtak meg azonnal, a Horthy-rendszer elől menekülő magyar baloldali művészek például először Bécsben találtak új otthonra. A húszas évek avantgárd kísérletei, folyóiratai és alkotásai is egy közös közép-európai identitást tükröztek. Ezt a közös identitást csak lassan szüntette meg a történelem a fasizmus hatalomra jutásával, a második világháborúval és a Vasfüggönnyel. A tárlatot végignézve ismét rácsodálkozhatunk arra, hogy milyen gazdag a Monarchia művészeti öröksége. S mennyire a közös örökségünk nekünk, magyaroknak az osztrákokkal, csehekkel, lengyelekkel és a többi egykori társ-nemzettel együtt. A magyar progresszió mai híveit talán arra is ráébresztené, hogy mennyivel több és értékesebb volt a kettős Monarchia szellemi élete annál, mint ahogy arra egyfajta szektás balosságból ma gondolni szokás.
Magyarként különösen büszkék lehetünk erre a korra, és természetesen erre a brüsszeli kiállításra is. Nagyon gazdag a magyar anyag, amelynek egy része egyébként a Nemzeti Galériából került ki a Bozarba. A közel két tucat magyar alkotó életútja önmagában is azt mutatja, hogy milyen nagy veszteség volt számunkra a Monarchia felbomlása és a Horthy-féle kelet-európai féldiktatúra országlása. 
Ha már a Tanácsköztársaság május elsejei plakátjával kezdtük, Bíró Mihály a kommün bukása után Nyugatra menekült, és csak 1947-ben tért haza Magyarországra. A nemzetközi művészeti életben legismertebb (és az aukciókon legdrágábban jegyzett) magyar képzőművész, Moholy-Nagy László is a fehérterror elől menekült el, és Chicagóban halt meg 1946-ban. Uitz Béla a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióba emigrált, túlélt egy koncepciós pert, és 1970-ben költözött haza Magyarországra. A Bozar-kiállítás egyik legizgalmasabb képét jegyző Tihanyi Lajos is a fehérterror elől menekült Nyugatra, és Párizsból még az 1937-re tervezett budapesti kiállítását is lemondta. 
A fasizmus hatalomra jutása után aztán sok más közép-európai művész is erre a sorsra jutott. Oskar Kokoschka például előbb Prágába, majd Nagy-Britanniába emigrált, ahol műveivel a náciellenes harcot is segítette. 
A Brüsszelbe utazó magyaroknak érdemes felkeresniük ezt a kiállítást, hiszen művészeti értékein túl olyasfajta nemzeti büszkeséggel tölthet el minket, amelyet országunk mai megítélésével kapcsolatban nemigen érezhetünk a szabad világban.
Szerző
Hegyi Gyula