Három H

Tizennyolc évvel ezelőtt, emlékszem, elborzadtam attól a szemforgató gesztustól, hogy a legelső Orbán-kormány a rémes küllemű új Nemzeti Színháza mellé létrehozott egy kiemelt nyugdíjkategóriát is, felállítván a Nemzeti Színészei testületet. Elképzeltem, milyen kellemes lehet egy ilyen kihalásos alapon működő klubban üldögélni, s elviselni közben a pályatársak irigységét, akiknek havonta pont félmillióval kevesebbet hoz a postás.

Nem kétséges, ha egy állam a kiemelkedő művészi teljesítményt akarja honorálni, tekintetbe véve, hogy a tehetség nem mindig kvadrál a járulékfizetéssel, szíve joga külön alapot nyitni az erre érdemeseknek - tán még Magyarországon sem állná ennek útját a néplélekbe mélyen beivódott SI-faktor. Más kérdés, hogy az ilyesmit lehet elegánsan is csinálni, mondjuk bizonyos elismerések, teljesítmények után járó automatizmusként, mellőzve a "nemzeti" jelzőt.

Hazánk azonban nem a méltó megoldások hona, itt a hatalom előszeretettel kéri meg triplán az árát annak, amit a köz vagyonából valakinek odaad. Két évtized alatt a színészek mellé felsorakoztak a filmesek, a sportolók, majd a mindenféle alkotóművészek is, a területenként tucatnyi kiemelt nyugdíj (pardon: Nemzet Akármije cím) mellett pedig megszületett a Magyar Művészeti Akadémia, a grandiózus kifizetőhely, amelynek első és legfőbb célja lábhoz szoktatni a magyar értelmiséget. A hatalom ugyanis a pénzért - sokak esetében: a nyers megélhetésért - cserébe nem holmi alkotást, hanem a három H betartását várja el. Jó esetben legyen a művész hithű elkötelezett; de legalább hálás; és legfőképpen: hallgasson.

Hogy ez így túlzás? Próbáljanak csak felidézni egy alkalmat az elmúlt évtizedből, amikor a Nemzet Színészei bármilyen ügyben hallattak magukról, leszámítva az új tag megnevezését. Na ugye. Az emberekkel lényegében bármit meg lehet csinálni - ez a Fidesz nagy felismerése.