Magyar kegyelet uniós pénzből

A halál leggyakrabban a kórházi osztályokon következik be. Ezért jöttek létre a világ érzékenyebb országaiban a búcsúztató szobák.
Halottak napja körül felmerül, hogyan emlékszünk a közvetlenül a szeretteink halálát követő időszakra. Arról az időszakról beszélek, amikor az orvosoknak, az ápolóknak a sokkban lévő hozzátartozók mellé kellene állni. A hideg és rideg táviraton, a telefonhíváson, a pár szavas „részvétem, jöjjön be az irodába” közlésen túl kellene egy hely, egy nyugalmas szoba a hozzátartozóknak. Ahol leülhetnek a személyzettel, és az orvos megfelelő módon bejelentheti a szomorú eseményt. Tájékoztatja őket a halál előtti történésekről. Mert az emberek szeretnék tudni a halál okát. Sokszor azt is, hogy hasonló dolog megtörténhet-e a családban egy másik személlyel is. Meg akarják érteni, mi történt.
Hogyan éljük meg a halál körüli eseményeket? Ami lehet, hogy várt pillanat, de talán derült égből érkezik a hívás a kórházból, a rendőrségtől. Amikor az ember fel sem fogja, mi történt. Pedig valamikor el kell búcsúzni, és meg kell tenni az utolsó gesztust a halott felé. De hol tudunk búcsúzni? Utoljára megérinteni azt, akit szeretünk? Sírni, zokogni? A betegágy mellett, a többi beteg tekintete előtt? A folyosón? A nővér vagy orvosi szobában? Leülhetünk legalább, míg várunk a papírokra?
A palliatív (nem heroikus) kezelést és gondoskodó szolgáltatást nyújtó intézményben, a hospice-ban a személyzet a halál körüli időszakban a haldoklónak és hozzátartozóinak fizikai, pszichológiai, szociális és spirituális ellátást nyújt. Ami magába foglalja az elbúcsúzás lehetőségét. Együtt maradni a halottal, az aktív kórházi osztályoknál sokkal nagyobb térrel, idővel, empátiával.
De a halál leggyakrabban a kórházi osztályokon következik be. Ezért jöttek létre a világ erre érzékenyebb országaiban a kegyelet kifejezésére és megélésére a kegyeleti vagy búcsúztató szobák. Az ápolók ide tolják át az általuk felkészített megboldogultat közvetlenül a halál után. A szekrényekben a kulturális, vallási és kegyeleti sokféleségnek megfelelő kellékek állnak rendelkezésre. Nincs előírt rituálé és forgatókönyv, csak amit a család akar, vagy a hagyomány megkíván, akármelyik kultúrából érkeznek is. Ez nem a pénzért kapható kegyelet világa, ez egy szent tér. Itt nem nézik ki, szólják meg a muszlimokat, ortodox zsidókat, katolikusokat vagy romákat, senkit, akinek a kultúrájában a gyász legfontosabb szerepe az, hogy kifejezze a közösség tiszteletét az elhalt felé. Mindaz megtörténhet, ami a közösség otthonában megengedett, mint a romáknál a hangos jajveszékelés, a tömeges jelenlét. Ami a szigorú kórházi szabályok között ma pánikot idéz elő.  
Kegyeleti szobák egyes kórházakban 2008 körül Magyarországon is megjelentek, kapcsolódva az akkori felújításokhoz. A kisebb kórtermek kialakításával párhuzamosan az új szárnyakban szintenként egy-egy szoba biztosította, hogy a hozzátartozók ne egy zsúfolt kórteremben éljék meg a fájdalmat. A proszektúrákon azonban ezt a lehetőséget nem alakították ki. Az még ma is a kórház hátsó részében van, ajtaja elrejtett, környezete nem parkosított. A halottak azonosítására kijelölt hely csak a hivatalos ügyintézésre ad lehetőséget. A kopott fehér csempék, a beázott falak és a tudat, hogy a közelben halottak vannak, csak félelmet keltenek. Sehol egy kiírás, egy támogató szó.
2018-ban az Állami Egészségügyi Ellátó Központ összesen 182,6 millió forintért rendelt építészeti felújítást 16 magyarországi kórházban. „A kórházak patológiai osztályain belül a jelenlegi felújítás keretében elsősorban a kegyeleti helyiségek, a bonctermek és az ehhez kapcsolódó egyéb kiszolgálóhelyiségek átalakítási és felújítási munkái kerülnek elvégzésre. Elsősorban festés és burkolás munkanemek tekintetében, ill. ha ehhez kapcsolódóan szükséges, egyéb műszaki felújításokat is el kell végezni” – uniós pénzből. A kegyeleti helyiségek felújítása különösen megragadta a figyelmemet. Vajon mit ért az ÁEEK megrendelése a kegyeleti helyiség alatt? Azt, ahol elbúcsúzhatunk szeretteinktől? Vagy felcsempézik a falat, túlárazott pályázati pénzből, és minden marad a régiben?
Látni szeretném, hogy miképpen működik a gondolat a tervekben. Az orvosok és ápolók által írt belső protokollokban, amelyet a hozzátartozók támogatására készítenek. Tudni akarom, mit gondolnak az Állami Egészségügyi Ellátó Központban a halál méltóságáról, a kegyeletről, az emberi méltóságról, a tiszteletről. Hogy a felújított kegyeleti helyiségek megfelelnek-e a kórházban elhunytak, méltóságteljes búcsúztatásra ma, Magyarországon.
2018.11.08 09:00
Frissítve: 2018.11.08 09:21

A szabadkai szép szavak hete

Azt állította Orbán Viktor (Szabadkán, a közös magyar-szerb kormányülés után), hogy ő mindig szeret világosan fogalmazni, és hogy „Szerbia a szerbeké.” 
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak a szerbeké, hanem az ott élő magyaroké is. Hogy lehet, hogy éppen Orbán feledkezik meg erről? Vagy nem feledkezett meg, csak szerb politikusok előtt beszélt? Világosan fogalmazva. 
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyancsak Szabadkán), hogy „ha nem lenne Közép-Európa, akkor nem lenne növekedés az Európai Unióban.”
Ezzel szemben a (már sokszor elismételt) tény az, hogy ez abszolút nem igaz. Kétségtelen, hogy Közép-Európa gazdasága gyorsabban fejlődik, de 2018-ban az Európai Unió GDP-je 2 százalékkal nőtt, ezen belül pedig a 19 tagú euró-övezeté – amelybe nem tartozik bele Lengyelország, Csehország, Magyarország és Románia – 1,9 százalékkal. Ki érti ezt? Orbán biztos nem. 
Azt állította Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég munkatársa (az M1 kormánytévében), hogy Magyarország geopolitikai súlyához mérten sokkal jobban teljesített az Európai Parlamentben, és olyan csatákat tudott megnyerni, amikről sokan álmodni sem mernek.
Ezzel szemben a tény az, hogy geopolitikai súlyunkhoz mérten ugyan valóban állandó szereplők voltunk, csak éppen a csatákat a kormány nem nyerte meg, hanem látványosan elvesztette. Az Európai Parlament például kétharmados többséggel ítélte el a jogállam lebontását Magyarországon, és javasolta a szankciókat tartalmazó hetes cikkely alkalmazását. Erről tényleg sokan nem mertek álmodni sem, aztán mégis sikerült. 
Azt állította Gulyás Gergely miniszter (szokásos sajtótájékoztatóján), hogy az a 300 milliárd forint, amit Magyarország a határvédelemre költött, magyar költségvetési forrásból ment, ebből semmit nem térített meg az Európai Unió.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Bizottság idén februárban 20 millió eurót ítélt meg Magyarországnak a határvédelem támogatására, de már korábban, 2015-ben is felajánlottak 6 millió eurónyi külön összeget, ám ennek akkor csupán az egyharmadát vette igénybe a magyar kormány. Ami meg az állítólagos 300 milliárdot illeti, jellemző, hogy már két évvel ezelőtt, 2017-ben 270 milliárdról beszélt Orbán Viktor, miközben 2015-ben, a menekülthullám csúcsán a válság kezelése 85 milliárdba került, és ebből a határzár építése 12,6 milliárd forint volt. Hogy ebből hogyan lett 300 milliárd, azt legföljebb az ügyes könyvelők tudnák megmondani. Ha mernék.  
Azt állította Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója (aki ezúttal is az M1 kormánycsatornán adott belbiztonsági tanácsokat), hogy valamennyi migrációs csatornán emelkedett az Európába érkezők száma.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem emelkedett, hanem tovább csökkent. Tavaly az év első három hónapjában mintegy 19 ezer menekült vagy migráns jött Európába a tengeren át vagy szárazföldön, idén április közepéig pedig csak 17 és félezer. Az én belbiztonsági tanácsom mindössze annyi: próbáljunk a tényekhez ragaszkodni.
2019.04.20 09:04
Frissítve: 2019.04.20 09:05

Nyuszi, talán beteg vagy?

Valami baj lehet idén a nyúllal. Nem igazán jól alakul a húsvét. Van ilyen, hiszen még a gyerekdal is azon aggódik: „Nyuszi, talán beteg vagy?” Természetesen nem a Nagyhét elején lángra lobbanó Notre Dame félelmetes látványán ízetlenkedem. Az szívszorító dráma volt, ám a tűzoltók küzdelme, a Párizs népét összekovácsoló aggodalom, a segítségre mozduló világ, a francia Muzulmán Szövetségtől a Mazsihiszig, Szegedtől Fehérvárig felajánlott adományok emelkedetté és hősiessé tették. De itthon sikerült a tragédiát komédiává silányítani. Nálunk a nyuszi nem áll a helyzet magaslatán, csak ül a fűben és szundikál, nem gondoskodik az ünnep méltóságáról.
Az alaphangot a miniszterelnökhelyettes adta meg. Kerek-perec kinyilatkozta: a hibás „az a Franciaország, amely megtagadta saját történelmét, saját kereszténységét és hitét”. Épp csak nem tette hozzá: úgy kell nekik! Na persze bűnrészes az egész nyugati kultúra, amelyet -szemben a makulátlan magyar kurzussal - „az apokaliptikus értékvesztés” mételyez. Ez, gondolom, főleg abból áll, hogy sehogy sem bírják respektálni a NER erényeit, és európai ügyészséget meg egyéb istentelen dolgokat forszíroznak. A legsátánibb tettük állam és egyház szétválasztása, amiből aztán egyenesen következik a templomok leégése. Az nem világos, hogy mindez Isten büntetése avagy Semjén gyanúja szerint a tatarozáson spóroló állam szűkkeblűsége, de mindegy is. Ha már a migránsokat sehogy sem sikerült belekeverni, akkor legalább üssük Macront és az átkos liberalizmust. „Ebben a francia szekularista, egyházellenes politika vastagon benne van.” Ha egy picivel több energiát szán rá, simán eljuthatott volna odáig, hogy maga Macron gyújtotta fel a katedrálist. Ha már Soros nem járt arra. Bár lehet, hogy ő fizette a gyújtóst.
E logika erejét némiképp apasztja, hogy ugyanaznap az iszlám szent helyén, a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetben is tűz volt (ott sem először). Az iszlám pedig kevésbé hajlamos egyház és állam szétválasztásának rút bűnébe esni, nem világos tehát, Isten miért büntette őket is. És Macront sem látta senki aznap arra járni, kezében hanyagul lóbálva egy nagy doboz háztartási gyufát. Azt már nem is említem, hogy rá két napra a Baross utcában is kigyulladt egy ház tetőszerkezete, pedig a mi kormányunk úgy védi a kereszténységet, hogy még.
Persze nem kell, hogy mindennek értelme legyen. Ha már húsvét meg nyúl, emlékezzünk csak a „Hová mész te kis nyulacska…” kezdetű dalban az „ingyom-bingyom táliber”-re, aminek megfejthetetlensége egész gyerekkoromat befelhősítette. Ez a szegény Semjén meg azt hitte, felnőttként is így kell beszélni, ez a norma. Senki se lepődjön meg, ha egyszer a Parlamentben rákezd az „apacuka fundaluka”-ra.
Nála dúsabb fantáziájú újságírók továbbfejlesztették az elméletét, és bravúrosan megoldották, ami neki még nem sikerült: belekombinálták a migránsokat és migránssimogatókat. Az egyik lap egy hasonló szellemű amerikai forrást tovább színezve az egyik fotón egy sisakos tűzoltó árnyékát turbános arabnak vélte látni. Egy másik teljes pompájában kibontakoztatta a smucig szekuláris állam semjéni teóriáját: a pénzt „biztos, hogy a liberálisok sokallották…Kell a pénz másra, pl. mások integrálására.” Az sem véletlen, hogy a Notre Dame már a francia forradalom alatt is majdnem megsemmisült, „akkor, amikor mindaz elkezdődött, ami Európa mai pusztulásához, rombolásához, leépüléséhez, identitásvesztéséhez, rémséges elpuhulásához, elöregasszonyosodásához vezetett.” Ezt az (elpuhult és leépült) elöregasszonyosodást csak azért nem kérem ki magamnak az érettebb hölgyek nevében, mert nem érek rá. Sürgősen meg kell keresnem a Bourbonokat: azonnal jöjjenek vissza! Ha nincs forradalom, még mindig ők uralkodnának, és akkor sem tűzvész, sem Macron. Milyen szép húsvétunk volna! 
Így viszont a liberalizmus még a legújabb locsolóversekben is szóba kerül. Új műfaj született: a húsvéti politikai rigmusoké, tele van velük a net. Van, ami a helyes irányba orientál: „Nem vagyok én liberális,/ Ezért vagyok ideális./ Szabad-e locsolni?”Nem hallgathatom el azonban, hogy vannak egészen rosszindulatúak is: „Zöld erdőben jártam,/ Tiborcz Istvánt láttam./ A sötétben nem látok,/ Gyere, gyújtsál világot!” Ugyanerre a rigmusra egy jobbikos drukker: „Svéd erdőben jártam,/Semjén Zsoltot láttam,/Lelőtte a nyuszikát./ A Jobbiknak puszikát!” Jellemző a közmorál hanyatlására, hogy még az ártatlan egészségügyi panaszokra is („Kék erdőben jártam,/ Zöld ibolyát láttam./ Holnap megyek a szemészetre!”) olyan negatív kommentek érkeznek, mint „hüvelygombára rövidebb a várólista!” meg „orvos legközelebb Bécsben!”.
A kormányfő persze nem tölti ilyen léhaságokkal az időt. Szabadkán megtartotta az első hivatalos kampánygyűlést. Azzal lepett meg mindenkit, hogy „már kevesebben mennek külföldre munkát vállalni, mint amennyien visszajönnek”. Aha. És még tutáliber máliber. Amíg távol volt, mások elintézték, hogy a Hvg címlapjait eztán ne lehessen kiplakátolni. Az ő nyuluk ilyenkor sem szundikál. „Nyuszi hopp,/ Nyuszi hopp,/ Máris egyet elkapott.”
2019.04.20 09:03
Frissítve: 2019.04.20 09:06