Itt a budapestiek beszélnek

A 2019-es budapesti főpolgármester Orbán 2022-es kihívója és legyőzője kell legyen.
Az Orbánban boldogult Népszabadságnak még a régi nagy átkosban volt egy ilyen rovata. Legalább pitiáner ügyekben megszólalhattak a főváros … majdnem azt írtam, „polgárai”, de hát akkor csak Budapest dolgozó népe létezett. Mármint hivatalosan. 
Budapest mint város, nota bene mint európai világváros hivatalosan nem létezett. A Magyar Népköztársaság dolgos munkásosztályának és haladó értelmiségének volt munka- és élőhelye. Továbbá és főleg, ezek bölcs vezetőinek. A vidék, a dolgozó parasztság vendégeskedni járt ide. Szórakozni, tanulni, gyógyulni, esetleg fölvonulni május elsején. A vörös lepel alatt persze élt a metropolis: pompás művészeti és tudományos élet, meg mindenfajta „félvilági élet” is. Természetesen voltak ellentétek, néhol gyűlölködés is, de úgy általában és igazán nem voltunk (Sándor György ideillő szavával) „összeuszulva”. Hát most vagyunk, nem kicsit, hanem félelmetesen. Budapest ma a feszítő ellentétek és a konfliktusok városa. 
Ha valaki veszi magának a bátorságot, hogy Budapestnek ilyen-olyan szinten városvezetője legyen, csak a béke és a nyugalom megteremtését tűzheti ki célul. Az alapkonfliktust az ország jelenlegi vezetőjének a fővároshoz való viszonya jelenti. Kormányfőnk falusi gyereknek született, kisvárosi diákként folytatta. Hiába végzett egyetemet, szerencsétlenségünkre nem volt képes értelmiségivé integrálódni.
Világlátása Háry Jánoséhoz hasonló. Palotát építtet magának Budán, ahonnan úgy fog lebámulni a városra, mint az obsitos (a saját hazug meséjében) a Világ végén a nixbe! Semmi köze sincsen Magyarország egyetlen metropolisához. Itt mindenkit különbnek érez magánál, frusztrációja nőttön nő. Ezért a maga képére akarja formálni a várost, és ez rettenetes. Megállíthatatlannak látszik, de nem az. 
Az új budapesti városvezetésnek kell őt megállítani. Helyre kell állítani a főváros önkormányzati autonómiáját, ha másképpen nem megy, a fővárosi funkciók visszautasításával. Az elherdált állami pénzek töredékéből kacsalábon forgó kormányzati negyed épülhet Felcsúton, a fatornyos stadion mellé. Kisvasút már van, repülőtér is lesz. Akár elköltözik a kormányzat, akár marad, a forrás-elosztás arányát meg kell fordítani. Az uniós fejlesztési pénzekhez is vissza kell adni a középső régió hozzáférési lehetőségét. Minden négyzetcentiméternyi beruházásról egyedül döntsön a főváros. Kormányzati építkezésekre nincs itt szükség. De ez természetesen csak akkor megy, ha a budapestiek nagy többsége számára Orbán valóban persona non grata. Minden felmérés és az idei választás ezt mutatta. A 2019-es budapesti főpolgármester Orbán 2022-es kihívója és legyőzője kell legyen.
Ezután lehet hozzálátni Budapest élhető várossá tételéhez, illetve kulturális fővárosi rangjának visszaszerzéséhez. A megtriplázódó források segítségével, a korrupció kormányzati részének kiküszöbölésével 3-4 éven belül kitűnő állami egészségügyet és iskolákat lehet indítani és működtetni. Hozzáértés még van, és Európa sincs messze. Önkormányzati tulajdonú bérlakások és szociális célú lakások építése és kezelése nélkül nincs társadalmi mobilitás, van viszont munkaerőhiány, egekbe szökő lakbérek és hajléktalanság. A hangulatrontásban élenjáró közlekedés ügyében is lehet minden fél (autósok, gyalogosok, kerékpárosok) számára elfogadható megoldást találni. Akár még a sétáló város is lehet létező cél: romkocsmákkal, turistákkal, úgy, hogy ne keletkezzék konfliktus a lakossággal.
2018.11.08 09:00
Frissítve: 2018.11.08 09:56

Töretlen fejlődés

Bumfordian bájos fejlődési vonulatát tapasztalhatjuk a NER kormánya számára szokatlanná és – vélhetőleg – idegesítővé, sőt nyugtalanítóvá váló sorozatos tüntetések narrációjának. Míg az átkosban az ilyesmi még nagyjából úgy hangzott, hogy „hosszú hajú huligánok” voltak a minden lében kanalak, a NER jelenlegi csúcsminisztere legutóbb ekképp fogalmazott: „szűk kisebbség agresszív fellépése” és „Soros kitartottak” műve az egész.
De szerencsére a narráció evolúciója itt még nem rekedt meg. Kitűnő jellemzést adott a tüntetőkről a jelenlegi Paks-miniszter is, mondván: „Ami az elmúlt napok tüntetés- és felfordulás sorozatát illeti, azt mondhatom, hogy én nem munkásokat látok a Parlament előtt, vagy az utcákon, hanem fiatalokat, akik szerintem egy napot se dolgoztak eddig”. Amit egy ilyen jeles szakférfiú nyilván már a képernyőkről leolvasva is biztonságosan megállapítani képes.
A függetlennek mondott Volner János mindezt az állatvilágban is pozicionálta: „piócaként kapaszkodtak rá a munkavállalók teljesen jogos érdekvédelmi harcára: az egyesült ballib csürhe a Kossuth téren rombolt”; aztán lett ebből még magyar- és keresztényellenes patkánylázadás is. Egyszóval a magyar nyelv minden szépsége és ereje megcsillan ezekben a fennkölt nyilatkozatokban.
Ezen a ponton azonban már beszállt a narráció evolúciójába a Demokrata c. papíripari termék mozgalmas mozgalmi múltú főszerkesztője is, aki a tüntetőket illetően ezt találta kinyilatkoztatni: „elnézést, de azt kell mondjam, ettől a csürhétől ...” Ami most ily módon kiszakasztatott magasztos szövegének környezetéből, de a felelősen gondolkodó NER hírolvasók bízvást megfejtik az értelmét így is (már ha tudnak különbséget tenni konda és csürhe között).
A fejlődés itt sem állott meg. A Párt 5. tagkönyvese mindezt meg is koronázta emígy: „Azt hiszem, kezd elég lenni ezekből. Az őrjöngő, felakasztással fenyegető, törő-zúzó szar lumpenprolikból, meg az ennek örvendező médiagecikből, Soros-csicskákból, mama kedvenceiből, fröccsöntött forradalmárokból. Készüljetek!”
No, ez már világos beszéd, ezzel kellett volna kezdeni, és nem össze-vissza finomkodni a magyar nyelv ékességeivel. Itt az idő, nincs mese, tessenek készülni!
Szerencsére azonban a másik oldalon is mutatkoznak jelei a fejlődésnek. Ezen jelek némelyike már megjelent, mások még váratnak magukra. Például olyanok, hogy akik eddig kértek engedélyt felvonulásra, egyszer csak majd nem kérnek. Hanem felvonulnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nem kérnek engedélyt félpályás útlezárásra sem, hanem lezárnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nemcsak félpályás, hanem egész pályás lesz a lezárás. Azután majd egyszer csak egy egész műszak (pl. éjszakás) nem megy be a munkahelyére, és nem veszi fel a munkát. Amivel egy folyamatos üzemben működő gyár termelése azonnal leáll. Aztán egyszer csak pajkos autóvezetők körbe-körbe kergetőzgetnek a körforgalmakban, amivel pillanatok alatt megállítják a forgalmat. És még csak nem is szabálytalanok!
A fejlődés – mint látható – megállíthatatlan, a jövő meg beláthatatlan.
De azt már nem evolúciónak fogják hívni, hanem revolúciónak.
2019.01.21 09:32
Frissítve: 2019.01.21 09:35

Kuba, a haza és a haladás

Hatvan éve, 1959 januárjában vonultak be a Fidel Castro vezette forradalmárok Havannába. Alighanem ez volt az első olyan forradalom, amely a televízió jóvoltából vált világeseménnyé. A tudósítóknak nem kellett a tömeg „leírhatatlan lelkesedéséről” beszélni, a tévékamerák olyan össznépi örömünnepet mutattak, amelynek hitelességét nem lehetett kétségbe vonni. 
Az elkergetett diktátor, Fulgencio Batista korrupt rendszerét a legtöbb kubai utálta, és már az amerikaiak sem bánták a bukását. Úgy gondolták, hogy a földbirtokosi családból származó, ügyvédnek tanult Castro majd mond néhány forradalmi hangulatú beszédet, aztán az elődeihez hasonlóan megbékél azzal a ténnyel, hogy Kubában minden az Egyesült Államok tulajdonában van. Kaszinók, szállodák, gyárak, olajfinomítók, telefontársaságok – arányosan megosztva a maffia és a komoly nagyvállalatok között. 
Az első hónapokban Fidel még latinos angolsággal elismételgette, hogy ő egyáltalán nem kommunista, és Washingtonba is ellátogatott. Aztán mégis szembefordult az Egyesült Államokkal, és szovjet segítséggel megteremtette az amerikai kontinens első szocialista államát. 
Az első három évtizedben Kuba a Szovjetunió szövetségese és gazdasági értelemben kitartottja lett. A CIA kudarcba fulladt kísérletei a sziget megszállására és Fidel meggyilkolására jó ürügyet teremtettek a belső elnyomáshoz. Castro ugyanakkor nem a vasfüggönyben, hanem a kivándorló hajókban hitt: akiknek nem tetszett a rendszere, azokat átpakolta Floridába. Még ellenfelei sem tagadhatják, hogy megszüntette az írástudatlanságot, latin-amerikai viszonylatban jó egészségügyet és oktatást teremtett a népe számára. A születéskor várható élettartam elérte, egyes években valamivel meg is haladta az USA átlagát. Ez sok, amúgy nem kommunista amerikait is az ingyenes állami egészségügy hívévé tett. Kuba egy időben saját forradalma katonai exportjával is megpróbálkozott, de ezek a kísérletei elbuktak. Nagyobb sikert ért el az orvosai exportjával. Venezuelában például az orvost addig sohasem látott szegénynegyedekben a kubai doktorok megjelenése készítette elő a talajt Chavez választási győzelméhez.
A Szovjetunió összeomlása és az európai szocializmus kudarca után sokan megjósolták Fidel Castro és a kubai rendszer bukását. Az elmúlt három évtized azonban bebizonyította, hogy a kubai modell az oroszoktól érkező anyagi támogatás nélkül is fenntartható. Gazdasági nehézségek és a szabadságjogok korlátozása árán, de hát Latin-Amerikában a kubainál súlyosabb gondokra és kegyetlenebb elnyomásra is megannyi példát láthatunk. A stabil kormányzással és az óvatos reformokkal sikerült megvédeni a rendszert, amely amúgy kényszerűségből, az energiahordozók hiánya miatt élen jár a környezetileg fenntartható fejlődésben.
Európában sokan megfeledkeznek arról, hogy a világ népességének közel egynegyede ma is kommunista pártok által vezetett, szocialistának nevezett rendszerekben él. Kínát, Vietnamot és más ázsiai országokat persze nehéz összehasonlítani Kubával. De annyiban megegyezik a történelmük, hogy a nyugati hatalmak mindegyikben kegyetlen elnyomóként és gátlástalan kizsákmányolóként léptek fel. A nemzeti függetlenségért vívott harcot mindenütt a kommunisták és szövetségeseik vezették, akik a mai napig erősen nemzeti retorikát használnak. Elsősorban ez ad nekik tartós legitimitást. Míg Közép-Európában a kommunizmus egy a térségünknél elmaradottabb külső hatalom – a Szovjetunió – kiszolgálását jelentette, addig ezekben az országokban modernizációt hozott a központosított fejlesztési politika. A szocialista elvek dogmatikus érvényesítése sok kárt is okozott, de az egészségügy, az oktatás és az elemi létfeltételek jobbak lettek.
A szocializmus és a kapitalizmus ideológiailag ellentétes fogalmak, de gazdaságilag megannyi árnyalat van köztük. A kínai és vietnami vezetők láthatóan ügyesen variálják ezeket. Az új, a magántulajdont legitimáló alkotmány februárra várható elfogadásával a kubai vezetők is erre készülnek. A piacgazdasági reformoktól függetlenül ugyanakkor kevés kubai szeretné visszaállítani az amerikai hegemóniát, hiszen a szigetország egész eddigi történelme a spanyolok és a jenkik elleni szabadságharcról szól. 
A hatvan esztendővel ezelőtti forradalom romantikája elenyészett, és a szocializmus mai hívei sem a kollektív cukornád-aratásban látják a baloldali gondolkodás lényegét. De így is történelmi tény marad, hogy egy kicsiny, elmaradott és korrupt függőségben tartott ország pár tucatnyi fiatal forradalmár vezetésével szakítani tudott a világ leghatalmasabb államának a kényszerű gyámságával. Fidel Castróról sok rosszat is el lehet mondani. De a kelet-európai progresszióval szemben számára a „haza vagy haladás” dilemmája értelmezhetetlen volt, számára a kettő végzetesen egyet jelentett.
2019.01.21 09:31
Frissítve: 2019.01.21 09:34